A köztársaság bukása

Zolnay János [1]

Az önkormányzati választásokon a szavazók megerősítették áprilisi döntésüket: úgy dobták el a köztársaság alapintézményeit, a fékek és ellensúlyok rendszerét, a jogállamiság és az alapvető szabadságjogok garanciáit, mint őszi náthák idején a taknyos papír zsebkendőt. Áprilisban még csak azt tudhatták, hogy a kormányzásra esélyes párt kétharmados felhatalmazás esetén „centrális politikai erőteret” szándékozik kialakítani; mindent elkövet annak érdekében, hogy megakadályozza a politikai váltógazdaság ismételt létrejöttét, amúgy pedig programjának szakpolitikai részét nem kívánja megvitatni riválisaival. Októberben már annak tudatában adták áldásukat a négy hónapja regnáló kormány tevékenységére, hogy időközben Schmitt Pál megválasztásával kiüresítették a köztársasági elnök posztját; kormányzati hatáskörbe vonták az új alkotmánybírák megválasztását, Stumpf István és Bihari Mihály személyében a kormányhoz lojális alkotmánybírókat választottak; felszámolták a közszolgálati média formális függetlenségét, kilenc évre kinevezték Szalai Annamáriát az új médiahatóság élére. A kormány nyilvánosságra hozta azt is, hogy az új médiahatóság elnökéhez hasonlóan a legfőbb ügyészt is kétharmados többséghez kötött választással kilencéves időtartamra kívánja bebetonozni. Az új alkotmányt előkészítő eseti bizottságnak tagja lett Boross Péter és Pozsgay Imre is.

Szó sincs arról, hogy a kormány felhatalmazás nélkül alakítaná át gyökeresen a magyar közjogi rendszert. A Fidesz április előtt sem árult zsákbamacskát, október harmadika után pedig senki sem kárhoztathatja a köztársaság közjogi rendszerének és a jogállam garanciáinak lebontását a népakaratra hivatkozva. Pontosan ez a zavarba ejtő és a nehezen megmagyarázható. Az önkormányzati választások óta nem lehet a mára kialakult magyarországi belpolitikai helyzetet úgy értelmezni, hogy a kormánypárt olyasmit tenne, amire nem kapott felhatalmazást. Egy meglehetősen rosszkedvű és kiábrándult társadalom 52,7 százalékos többsége – kétmillió-hétszáz­ezer szavazó – fogyatkozó reményét egy olyan pártba helyezte, amely pontosan és világosan értésére adta, hogy mire készül, ha kétharmados többséghez jut.

Áprilisban a választók további 16,6 százaléka – nem kevesebb mint 855 ezer szavazó – a Jobbikra voksolt. Ez a párt habozás nélkül rendőri és önkormányzati hatáskörbe adná az internálás jogintézményét, „közrendvédelmi” táborokba zárná az általa „cigánybűnözőknek” minősített romákat, paramilitáris gárdát működtet, még annak jogerős feloszlatását követően is, nyíltan holokauszttagadó, és az általa használt antiszemita nyelv inkább a nyilasokéra hajaz, mint a MIÉP által használt imrédysta terminusokra. Összehasonlításként a MIÉP 1998-ban, az alacsony részvétel miatt, 248 ezer szavazattal csúszott be a parlamentbe, négy évvel később pedig 257 ezer szavazattal esett ki. Csurka pártját fénykorában budapesti és Pest megyei hívei juttatták a parlamentbe, a Jobbik viszont öt észak-északkelet-magyarországi megyében söpörhette be a listás szavazatok több mint 20 százalékát – Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 27 százalékát –, nyolc megyében pedig megelőzte a szocialistákat. A szélsőjobboldal a rendszerváltás óta harsány résztvevője a magyarországi közéletnek, ám önálló pártként a köztársaság alapintézményeit nem veszélyeztette, mivel tényleges politikai súlya csekély volt. A Jobbik azonban a 2002-es hídfoglalás óta lassan, a 2006-os zavargások óta pedig szélsebesen terjedő modern tömegmozgalom, amely sokszázezres látogatottságú náci honlapokat működtet, és generációs divattá vált.

Szögezzük le, októberben a szavazók jóváhagyóan nyugtázták a jogállam garanciáinak felszámolását: a harmadik köztársaságot nem fondorlat, nem ármány, nem a 2006 óta folyamatosan jelen lévő utcai erőszak, nem a „kétharmados forradalmi” retorika zúzta szét, hanem kétszeri megfontolt választói döntés.

Az a hit, hogy az 1989–1990-es alkotmányozás konszenzusos demokrácia alapjait vetette meg, hosszú ideig része volt köztársaság eredetmítoszának. Valójában az alaptörvényt soha nem övezte konszenzus, 1998 óta pedig nem volt egyetlen jogintézmény, szokásjog vagy illemszabály, amelynek kapcsán a politikai élet szereplői megbízhattak volna egymásban. Az első Fidesz-kormány regnálása idején az is kiderült, hogy a közvélemény sem szisszen fel egyetlen alkotmányos intézmény veszélyeztetése miatt, ha egyébként elégedett azzal, ahogyan a kormány az ügyeket viszi. A gyakorlatban a politikai intézményrendszer hosszú ideig tartó viszonylagos stabilitását inkább a bizalomhiány és a politikai váltógazdálkodás garantálta, és nem az, hogy a politikai pártok vagy a társadalom többsége úgy vélte volna, hogy rendszerváltás éveiben megszületett alkotmány és általában a jogállam olyan értéke Magyarországnak, amit akkor is érdemes megvédeni, ha átmeneti reálbércsökkenés miatt a választóknak éppen rossz kedvük van.

A kétharmados többség lehetőséget adott a Fidesznek arra, hogy nekirontson az egész gyűlölt intézményrend­szernek. Azt nyilván a kormánypárt ve­zető politikusai sem gondolják komolyan, hogy időtlen időkig senki nem fogja őket leváltani, de abban joggal bízhatnak, hogy riválisaiknak belátható ideig nem lesz kétharmaduk. Persze minden kormányzati hatalomkoncentráció visszaüthet később, ha fordul a kocka. Ennek veszélyeit akarja a Fidesz mérsékelni azzal, hogy kétciklusnyinál is hosszabb időre bebetonozza saját bizalmi embereit magas pozíciókba.

A kormány eddig háromféle módon alkotmányozott. Egyrészt személyi döntéseivel üresítette ki az alapvető in­téz­ményeket, másrészt az alaptörvényt mó­dosította villámsebesen, aktuális po­­li­tikai érdekeinek megfelelően, mint­­egy jelezve, hogy a hatályos alkot­mányt ideiglenes és tiszteletet nem érdemlő jogszabálynak tartja. Az ország­gyűlési képviselők számának csökkentése és a választási rendszer módosítása megtartotta a vegyes rendszerű szisztémát, az önkormányzati választási rendszer újraszabása ellenben durván szűkítette a kisebb pártok esélyeit. Rá­adásul az önkormányzati rendszer egyet­len problémáját sem oldotta meg, nem egyesítette Budapestet, nem érintette a kistelepülések problémáját, nem nyúlt hozzá az önkormányzati közfeladatok finanszírozásához. Az alkotmánybírák választásának új rendje ellen a még hivatalban lévő Sólyom László politikai vétót emelt, mert a módosított szabályozás lehetővé tette, hogy a leendő alkotmánybírókat jelölő testületbe a frakciók létszámarányosan küldhessenek képviselőket, véget vetve a konszenzuskényszernek. Az elnök politikai vétója értelemszerűen csak késleltette a jogszabály módosítását, és azt, hogya kormánypárti frakció kipróbált bi­zalmasait válassza alkotmánybíróknak. Ugyancsak kézi vezérlésre tértek át az Állami Számvevőszék elnökének megválasztása során, és nyomban ki is neveztek egy pártkatonát a szervezet élére. Lerövidítették az Országos Választási Bizottság mandátumát is.

Az új alkotmányról egyelőre keveset lehet tudni. A kósza vagy éppen előkészítő, szondázó nyilatkozatok szerint lesz benne hivatkozás a Szentkorona-tanra, a kereszténységre; megemlíti majd az alaptörvény az élet védelmét a fogantatástól kezdve – alapot adva a művi terhességmegszakítás teljes betiltására –, és a miheztartás végett rögzíti majd az alkotmány, hogy a házasság férfi és nő kapcsolata. Az alkotmányozó párt tudatalattiját megtestesítő Boross Péter időnként az egykori kadét­iskolában felszívott elveinek megfelelő szellemben nyilatkozik. Az ősz politikus szerint legjobb lenne írott alkotmány nélkül múlatni az időt, de ha mégis, akkor el tudja képzelni államformaként a királytalan királyságot, a „hatszáz éves múltra visszatekintő” kormányzói jogkör helyreállítását; a meddő nőket és szingli lányokat megsarcoló gyermektelenségi adó bevezetését, mondván, „ahol a nő pótolhatatlan, nem a munkahely, hanem a szülőszoba”. Ezek persze csak vágyak, ábrándok, nyáréji szép álmok. De az már nem ábránd, hogy a volt miniszterelnök – a „jogállamiság iránt rendíthetetlenül elkötelezett” Antall József legfőbb elvbarátja – a kormányfő kezébe adná a Legfelsőbb Bíróság elnöke, az ombudsmanok és a legfőbb ügyész kinevezésének jogát. Boross Péter – akit néhány évvel ezelőtt, születésnapján Medgyessy Péter akkori miniszterelnök példaképként állított az ifjúság elé – ma sem szíveli az Alkotmánybíróságot, amely annak idején annyi fölösleges bosszúságot okozott neki belügyminiszterként, majd később, rövid ideig tartó miniszterelnöksége idején. Az a legkevesebb, hogy korlátozná a jogkörét. Így is történt.

Miután október 3-án megkapta a jóváhagyást a jogállamiság felszámolására, a kormány csak a megfelelő alkalomra várt. Október végén az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta a végkielégítések kétmillió forintnál nagyobb hányadára kivetett 98 százalékos különadót. A különadó politikai jelentősége nem tűnt nagynak, így annak alkotmánybírósági elmeszelése sem jelentett túl nagy presztízsveszteséget. A verdikt kihirdetése után a kormány órákon belül reagált: Lázár János frakcióvezető a parlamenti plénum előtt bejelentette, hogy azonnal módosítják az alkotmányt, és szűkítik az Alkotmánybíróság kompetenciáját. Eszerint kivonják az alkotmányossági felülvizsgálat alól azokat a kérdéseket, amelyekről nem lehet népszavazást tar­tani. Még ideológiát is fabrikáltak a sebtében előterjesztett alkotmánymódosításhoz, mondván, hogy ebben az esetben az alkotmányosság a „demokráciával”, valamint az „emberek” igazságérzetével került szembe, és ilyenkor bizony alkotmányossági kompromisszumot kell kötni. Az „emberek” igazságérzetét pedig irritálják a különösen magas végkielégítések, és ellenérzésükbe lehet csomagolni a lényeget, az alkotmánybíráskodáson ejtett halálos sebet. Semmi nem tarthatja vissza a Fideszt attól, hogy lerombolja a jogállamot, és sóval hintse be a helyét.

A választói felhatalmazás a határon túli magyarok kettős állampolgárságát lehetővé  tévő törvényre is vonatkozott, hiszen a Fidesz már 2001-ben, a – szocialisták által is megszavazott – státusztörvény elfogadásával szakított az alapszerződésekben testet öltő szomszédság- és „nemzetpolitikai” paradigmával. A magyar állam bejelentette igényét, hogy közjogi kapcsolatot alakítson ki a határon túli magyar közösségekkel. A mostani állampolgársági törvény ezt az elvet kívánja befejezett ténnyé tenni.

Az alapszerződések lényege az volt, hogy a határgaranciákért és az autonómiaigények jegeléséért cserébe a román és a szlovák fél konkrét nyelvhasználati és oktatási jogokat ismer el, és az alapszerződések ratifikációja révén saját jogrendjébe illeszti a szerződések által hivatkozott, alacsonyabb szintű nemzetközi kisebbségvédelmi deklarációkat. A szisztémának az volt a gyengéje, hogy működőképessége két időleges, illetve esetleges tényezőtől függött. A NATO-, illetve az EU-csatlakozási időszak mindenkitől alkalmazkodó és békülékeny magatartást követelt, és a csatlakozással ez a külső igazodási kényszer megszűnt. Súlyosabb körülmény volt, hogy a szisztéma mintegy garanciaként feltételezte a magyar pártok szerepvállalását a pozsonyi és a bukaresti kormányokban. Ezáltal az etnikai/nemzeti elv lett a domináns politikai igazodási szempont a magyar szavazók számára; a magyar közösségekben kvázi egypártrendszer alakult ki annak minden korrumpáló jellegzetességével együtt.

Ha a szimbolikus üzenettől eltekintünk, akkor az állampolgári törvény módosításának alighanem fontosabbak a belpolitikai, mint a diplomáciai következményei.

A diplomácia a kíméletlen érdekérvényesítés világa, az áttelepülés nélküli kettős  állampolgárság etnikai alapon történő megadása pedig nem precedens nélküli Európában. A kettős állampolgárság tényleges hatása minden esetben a konkrét helyzet függvénye. A magyarországihoz hasonló jogszabályok vannak hatályban például az EU-tag Romániában és Görögországban, illetve Szerbiában és Horvátországban. A romániai és a görögországi gyakorlatot a magyarországihoz hasonló „nemzetpolitikai” megfontolások motiválják, míg a szerbiai és a horvátországi kettős állampolgárságnak döntő szerepe van Bosznia-Hercegovina destabilizálásában. A magyarországi kettős állampolgárság ellen Bukarest, Belgrád és Zágráb aligha érvelhet komolyan. Az igazi címzett Pozsony: az Orbán-kormány elsősorban Szlovákiával akar az erő pozíciójából vagy legalábbis kész helyzetet teremtve tárgyalni.

Közben az alkotmány előkészítésével foglalkozó parlamenti bizottság alelnöke megszellőztette, hogy a magyar állampolgárságot szerző határon túli magyarok egyben választójogot is szerezhetnek, akkor is, ha nem költöznek át Magyarországra. Ebben az esetben a ma regnáló kormánypárt bizton számíthat több százezer pótlólagos szavazatra.

Nem adtak viszont felhatalmazást a választók olyasféle tartalomra, amit általában kormányprogramnak szokás nevezni, mivel a kétharmados felhatalmazást kérő párt ezt nem osztotta meg velük. A négy hónapos regnálás tapasztalatai szerint a Fidesz jórészt azért tartózkodott a kampányvitáktól, mert a legfontosabb dilemmákra maga sem tudta a választ. A kormánypárt persze 1997–1998 óta következetesen ragaszkodik prioritásaihoz. Ideális esetben belsőkereslet-vezérelt gazdasági növekedést, a magas jövedelműeknek kedvező adórendszert, magas, ugyanakkor adóköteles minimálbért, pronatalista és kifejezetten a középrétegek – és semmiképpen sem a szegények, végképpen nem a romák – gyerekvállalását támogató jóléti politikát, illetve lakástámogatási szisztémát, általában a transzferjövedelmek középrétegeknek kedvező átcsoportosítását, valamint rendpárti szegénypolitikát tart kívánatosnak. Klasszikusan jobboldali, részben pedig antiliberális elvek ezek, és nyílt megfogalmazásuk akár teret is adhatna a racionális politikai vitáknak és érdekharcoknak. A makrogazdasági peremfeltételek azonban 2010-ben gyökeresen mások, mint tíz-tizenkét évvel korábban.

A Fidesz legfontosabb pozitív  üzenete az volt, hogy beindítja a gazdasági növekedést, és orvosolja Magyarország legsúlyosabb társadalmi problémáját, az alacsony foglalkoztatottságot. Politikai elbeszélése arra épül, hogy Magyarország az elmúlt nyolc évben a régió éllovasából sereghajtóvá vált; a környező országok elhúztak mellette, és ha vissza akarja szerezni pozícióját, akkor be kell szállnia a regionális adóversenybe, és enyhítenie kell a vállalkozások terhein. Ennek árát azonban a kormánypárt nem vállalja: sem ingatlan­adó kivetésére, sem számottevő ki­­adáscsökkentésre, sem a jóléti jövedelmek nagyarányú visszafogására, illetve az ellátások rászorultsági elvű átalakítására, sem az egészségbiztosítás privatizációjára, sem a felsőoktatás fizetőssé tételére, sem a vasúti szárnyvonalak bezárására és a vasúti közlekedés – persze nagyarányú tarifaemeléssel járó – privatizációjára nem hajlandó. Éppen ellenkezőleg; a Fidesz szerint választói semmit sem utálnak annyira, mint a reformretorikát és a kiadáscsökkentő, egyensúlyőrző költségvetés-tervezést. Politikai ajánlatának lényege éppen az, hogy reformok és kiadáscsökkentés nélkül is képes prosperitást teremteni.

Igazság szerint a jóléti/foglalkoztatási dilemmára egyetlen politikai erő sem tudja a megoldást. Az alacsony magyarországi foglalkoztatás alapvető oka az iskolázatlan rétegek kirívóan alacsony aktivitása; őket pedig egy impozáns gazdasági fellendülés sem képes munkához juttatni. Ráadásul a mélyszegény rétegek még Szlovákiánál és Lengyelországnál is nagyobb mértékben szorultak a munkapiactól távoli kistelepülésekre. Ezt a réteget kizárólag a jóléti rendszerek – a kedvezményes nyugdíjkonstrukciók, a jövedelemszerű családtámogatási ellátások és a segélyek – óvják meg a teljes ellehetetlenüléstől. Ugyanakkor a jóléti rendszerek finanszírozása lehetetlenné teszi az újraelosztás lényeges visszaszorítását és a munkabérekre rakódó terhek csökkentését.

A kormány a maga keltette irreális vára­kozások, illetve tényleges mozgástere közötti szakadékot úgy próbálta áthidalni, hogy programjának megvalósítható elemeit forradalmi retorikával adta elő. Emellett azt sugallta, nem nyugszik addig, amíg választói nem látják az előző kormányok vezetőit, minisztereit, prominens politikusait bilincsben elvezetni. Rendkívül veszélyes politika ez; egy modern társadalmat nem lehet huzamosabb ideig forradalmi szólamokkal hergelni, különösen érezhető reálbér-növekedés helyett nem. A rabláncon elvezetett politikusok látványa is valószínűleg többekben kelt félelmet, mint ahányan elégedetten dörzsölik a kezüket.

Végül is átfogó program helyett a kormánypárt három választói csoportnak tett kézzelfogható  ígéreteket. Az adókedvezményekben és adócsökkentésekben érdekelt középrétegeknek érezhető adócsökkentést, a gyereket nevelő, közepes vagy magas jövedelmű középrétegeknek pedig jelentős adókedvezményt ígért. A devizahiteleseknek azt ígérte, hogy kordában tartja a forintárfolyamot, a magánnyugdíjpénztárak tagjainak pedig azt, hogy megvédi megtakarításaikat. Két rétegtől, a nyugdíjasoktól és a segélyezett tartós munkanélküliektől szívesen elvenne a Fidesz, ha lenne hozzá mersze, és ha lenne mit. A nyugdíjasokkal azonban a kormánypárt nem mer ujjat húzni, a segélykassza pedig – a segélyek és a segélyezettek elleni folyamatos indulatkeltés ellenére – alig 160 milliárd forintot kóstál, és amit abból le lehet csípni, azt az önkormányzatok folyamatosan elkonfiskálják – szabad felhasználású normatív támogatásokról lévén szó, megtehetik –, és magasabb státuszú csoportoknak nyújtott szolgáltatásokra, intézmények fenntartására, fejlesztésekre, adósságtörlesztésre fordítják.

A kormány kommunikációs technikája június óta tervszerűen adagolt üzenetdózisokra épül. A győztes párt elnöke először a jegybankelnöknek rontott neki, offshore cégeire, majd nyolcmilliós havi fizetésére hivatkozva. Agresszív, de hatásos taktika volt ez, mert a jegybank függetlenségének kérdését ügyesen összemosta a Simor András fejére olvasott vádakkal. A jegybankelnök teljesítményétől függetlenül valóban tűrhetetlen, hogy egy ilyen pozí­cióban lévő személynek bármilyen off­shore érdekeltségei legyenek. Csakhogy júniusban megírták a lapok, hogy a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nagyhatalmú közigazgatási államtitkárának, Gál András Leventének ügyvédi irodájához jó néhány offshore cég ügye köthető, a tulajdonosok között pedig az államtitkár több családtagjának nevével is találkozhatunk. A kormány azóta visszakozott, és feltűnően kerüli Simor András offshore ügyeinek emlegetését.

A görög típusú államcsődöt vizionáló és a forintárfolyamot megrendítő Szijjártó  Péter és Kósa Lajos katasztrófanyilatkozataira a kormányfő  ügyesen és tehetséges időzítéssel reagált: hosszú hónapok mellébeszélése és a partnerek szondázása után egyértelműen elkötelezte magát az idei és a jövő évre tervezett hiánycél mellett; bejelentette az egykulcsos személyi jövedelemadót és a bankokra kirótt közel 200 milliárdos különadót. Azt egyelőre homályban hagyta, hogy honnan teremti elő a szükséges pénzt, ha a különadók még­sem fedeznék a kiesett összeget. A Nem­zetközi Valutaalappal folyó tárgyalások megszakítását már inkább csak indulati elemeket tartalmazó érveléssel tálalta a kormány, csakúgy, mint az újabb és újabb válság­adókat.

A gondosan megtervezett üzenetdózisok között azonban folyamatos a kormányon belüli kommunikációs zavar és a színfalak mögüli kibeszélés. A kormányfő júniusi csomagja még két évet adott az egykulcsos, 16 százalékos személyi jövedelemadó bevezetésére, Kármán Attila, a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára csak 2013-tól tartotta reálisnak a bevezetést, míg Matolcsy György ragaszkodott az azonnali, 2011-es kezdéshez. A szaktárca sajtóosztálya augusztusban azt nyilatkozta, hogy ősszel folytatódnak a Nemzetközi Valutaalappal megszakadt tárgyalások, néhány nappal később a minisztérium közleménye lehűtötte a várakozásokat és a korábbi nyilatkozat hatására egy-két napig javuló forintárfolyamot. Varga Mihály előbb megakadályozta, hogy Matolcsy György menessze a költségvetés összeállításáért felelős helyettes államtitkárt, majd később az államtitkárnak mégiscsak távoznia kellett. A köztes időszakban a jól értesült újságírók biztosra vették Matolcsy közeli bukását, aztán a miniszterelnök sajtótájékoztatón közölte, hogy inkább a jobb karját vágatná le, mintsem hogy megváljon miniszterétől. Feltevésünk szerint Orbán Viktor ezt azért majd még átgondolja, ám nem lehet nem észrevenni a miniszterelnök és a gazdasági miniszter nyilatkozataiban az agresszivitással leplezett szorongást: sehogyan sem sikerül összerakni koherens csomaggá a hiánycél teljesítését, az adócsökkentést és a társadalompolitikai prioritásokat.

Októberben aztán a kormány kénytelen volt rangsorolni kevés számú kézzelfogható ígérete és az érintett kedvezményezett csoportok között: beáldozta a nyugdíjpénztártagokat, és elvonta a következő tizennégy hónapban esedékes tagdíjukat. A néhány nappal későbbi nyilatkozatokban már nem esett szó tizennégy hónapos átmeneti időszakról: a kormányfő keresetlen egyszerűséggel közölte, hogy az „állam” – valójában persze a nyugdíjpénztárak tulajdonosainak pénzéről van szó – egyetlen fillért nem utal át többé a pénztáraknak. Megszületett tehát a válasz arra a kérdésre, hogy mi lesz az adócsökkentés forrása.

A hárompilléres nyugdíjrendszer létrehozása az elmúlt tizenöt év egyetlen nagy horderejű  államháztartási reformja volt. A nyugdíjrendszerek nehézkesek és nehezen változtathatók, mert a két alapmodell – tehát a várományfedezeti rendszer, amelyben tagok az évtizedek során felhalmozott, megtakarított tőke révén kapnak nyugdíjat idős korukban, és a felosztó-kirovó szisztéma, amelyben az éppen aktív korosztályok járulékai fedezik az éppen akkor nyugdíjas korosztályok nyugdíjait – nem kompatibilis. Annak idején azért támadták sokan nyugdíjreformot, mert bírálói szerint az átállás részlegesen felmondta a „generációk közötti szerződést”. Csakhogy az a szerződés absztrakt, míg a magánnyugdíjpénztár-tagok szerződése valós, ha úgy tetszik, visszterhes. A kormány mostani döntésével tizennégy havi – pontosabban, ki tudja, hány havi – tagdíjat kivesz a pénztártagok zsebéből, és azt a felosztó-kirovó elven működő állami nyugdíjbiztosítási alapba pakolja, hogy csökkentse annak költségvetési kiegészítő finanszírozását. Ennek pedig az a célja, hogy tarthassa a hiánycélt, és képes legyen finanszírozni a középrétegeknek kedvező adórendszert, tehát fedezni az egykulcsos személyi jövedelemadó, a családi adókedvezmények és a vállalkozásokat érintő adómérséklés miatt kieső 400 milliárd forintra becsült összeget. A magánnyugdíjpénztár tagjaitól elvont pénz tehát a továbbiakban nem a tagok megtakarításait gyarapítja, hanem közvetlenül az aktuálisan nyugdíjasok nyugdíját finanszírozza, közvetve pedig a középrétegek adókedvezményeit. A kormány tehát megtakarításokat él fel. Ezért kár azon merengeni, hogy lesz-e ezért kompenzáció – ugyan miből lenne forrás olyan kiseső megtakarítások pótlására, amit a következő években elköltenek.

Szakpolitikai kérdésekben a második Orbán-kormány még csak vázlatos elgondolásokat sem fogalmazott meg.

Az egészségügyi koncepció  eddig abban merült ki, hogy megszűnik a súlyponti kórházi szisztéma és az eladósodott kórházak egy részének fenntartását a kormány esetleg átveszi az önkormányzatoktól.

A közoktatási vitáknak háromféle tétjük van: a kormányzati tartalomszabályozás, az esélykiegyenlítő, szegregációellenes oktatáspolitika jövője és a falusi kisiskolák sorsa. A tartalomszabályozásra a jobboldali oktatáspolitikának bevett eszközei vannak – nyilvánvalóan újraírják a nemzeti alaptantervet, és bevezetik az első Orbán-kormány időszakához hasonló kötelező kerettantervi szisztémát –, ám a másik két kérdés súlyos érdekeket érint. Hiába kívánja pokolba Hoffmann Rózsa államtitkár az esélykiegyenlítő, szegregációellenes oktatáspolitikát, mégsem dobhatja ki mindenestül a kormány az elmúlt évek ezzel kapcsolatos jogszabályait. Nemcsak azért, mert a közoktatási szegregáció csupán tünete a magyarországi közoktatás rendkívüli egyenlőtlenségének, hanem mert a középrétegek iskolai elvándorlása miatt a kistelepülési, kistérségi gettósodás lényegesen súlyosabb, mint amit a tartós munkanélküli, szegény és persze roma népesség térbeli koncentrációja önmagában indokolna. A helyi középrétegek ugyanis kiszervezik életüket az érintett településekről, máshová járatják gyerekeiket iskolába, más intézmények szolgáltatásait veszik igénybe, miközben ott élnek, vagy ott vannak gazdasági érdekeltségeik.

Hacsak nem államosítja a kormány a közoktatást, jobban teszi, ha elfelejti azt az ígéretét is, hogy minden kistelepülésen lesz általános iskola. A helyi eli­tek ellenérdekeltek olyan intézmények fenntartásában és jó színvonalú működtetésében, amelyeket jórészt a szegények használnak. Az alacsony létszámú falusi kisiskolák pedig többnyire alulfinanszírozott gettóiskolákká válnak.

Miniszter hiányában az oktatáspolitikát négy szereplő igyekszik alakítani. Hoffmann Rózsa államtitkár előterjesztéseit a parlament oktatási tudományos és kulturális bizottságának fideszes többsége és mindenekelőtt a bizottság elnöke, Pokorni Zoltán láttamozza, és időnként tompítja. A bizottság megszavazta például az osztályozás visszaállítását az alsó tagozatokban, ám az államtitkár asszony Pokorni egyetlen intő felszólítására visszavonta előterjesztésének azt a részét, ami generálisan megszüntette volna a kisdiákok szöveges értékelésének lehetőségét. Pokorni novemberben egy konferencián élesen elhatárolta magát a Hoffmann Rózsa által vezetett államtitkárság oktatáspolitikájától. Lázár János, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője az általa irányított Hódmezővásárhelyen az ország legradikálisabb, az oktatási intézményrendszert egészében átalakító szegregációcsökkentő intézkedését hajtotta végre az elmúlt években. A frakcióvezető – az államtitkár és helyettese, Gloviczki Zoltán nyilatkozataival szöges ellentétben – többször is kiállt az integrációs oktatáspolitika mellett, mondván, mindenkinek meg kell adni az esélyt arra, hogy jó iskolába járhasson, és nem szabad közpénzből külön iskolákat fenntartani a gazdagoknak. Balog Zoltán, a romaügyekért is felelős  államtitkár értelemszerűen hozzászól közoktatási kérdésekhez is. Nincs könnyű dolga, mert mindaz, amit a közvélekedés cigányügynek tart – alacsony foglalkoztatottság, közoktatási esélyegyenlőtlenség, kistelepülések leszakadása –, valójában össztársadalmi probléma, még ha a romákat hatványozottan érinti is. Balog Zoltán eredetileg csúcstárcát szeretett volna vezetni, megfelelő kompetenciákkal és forrásokkal. Ehelyett csak egyre frusztráltabb nyilatkozatokra van lehetősége.

Az elmúlt fél év  – és persze a megelőző három és fél év  – fejleményei irracionálisnak tűnnek: egyszerűen nem lehet olyan politikai vagy társadalmi okot találni, ami képes lenne megmagyarázni, hogy a magyar választók miért borították fel a politikai egyensúlyt, miért duzzasztották középpárttá a neonáci Jobbikot, és miért számolták fel a jogállamot. Sokan magyarázzák a történteket azzal, hogy a legtöbb rendszerváltó országtól eltérően a magyar társadalom 1989–90-ben nem élt át semmiféle katarzist, 1989-ben Magyarországon nem volt sem véres, sem bársonyos forradalom. A jónép eszerint 1988-ban a pártértekezletet nézte a tévében, egy évvel később pedig a háromoldalú tárgyalásokat. A rendszerváltás tényét a társadalom azzal a feltétellel nyugtázta, hogy rövidesen úgy élhet, mint Burgenlandban, vagy legalább nem sokkal rosszabbul, mint az akkori Magyarországon.

Ez a verzió nemcsak azért féloldalas, mert a négyigenes népszavazás egyértelműen legitimálta a rendszerváltást. Az sem igaz, hogy a választók húsz éven keresztül folyamatosan utálták volna a ’89–90-es szisztémát, és most nyílt alkalmuk arra, hogy végre megszabaduljanak tőle. A rendszerváltást követő jó másfél évtizeden keresztül a magyar társadalom tiszteletre méltó józansággal újra és újra középre szavazott, és az 1989–1990-es alkotmány keretei között alakította a parlament összetételét, pedig nem akármilyen mértékű megrázkódtatások érték. A kilencvenes években a GDP 18 százalékkal, a reáljövedelem és a reálfogyasztás 12 százalékkal, a foglalkoztatási ráta 28 százalékkal csökkent; megszűnt egymillió-négyszázezer munkahely, összeomlott a bányászat, a szocialista nehézipar, a nagyüzemi mezőgazdaság, az élelmiszeripar nagyobbik hányada, a foglalkoztatási ráta európai összehasonlításban rendkívül alacsony szinten stabilizálódott, mégsem törtek ki utcai zavargások, éhséglázadások, politikai sztrájkok, és egyetlen kivételtől eltekintve szélsőséges pártok a parlament közelébe sem kerültek.

Kisebb-nagyobb mértékben valamennyi kormány feszegette az alkotmányosság kereteit, de éppen azért nem okozhatott egyikük sem jóvátehetetlen kárt, mert a választók soha nem adtak egyetlen pártnak sem kizárólagos alkotmányozó többséget, és a legtöbb kormánynak mennie kellett, miután kitöltötte idejét. A kormányok mindegyike más tett, amint amit ígért, de a büntetés mindig csak olyan mérvű volt, hogy meghagyja a vesztesnek az újrázás lehetőségét. A kormánypárti frakciókkal szembeni padsorokba a választók minden ciklusban a váltópárt szerepét eljátszani képes képviselői csoportokat ültettek.

A rendszerváltást követő  évtized a szabadelvű politikai döntések évtizede volt. Alapvetően liberális szellemben született meg az önkormányzati és a közoktatási törvény, később a médiatörvény és a nyugdíjreform. Ugyancsak a liberálisok által elképzelt módon folyt le az iparvállalatok privatizációja. Nem sikerült szabadelvű jóléti rendszert és adórendszert elfogadtatni, és változatlan maradt az egészségbiztosítás, de az évtized második felében a köztársaság szabadelvű hívei tudni vélték, hogy merre vezet az út az ideálisnak elképzelt világba.

Az első Orbán-kormány programjának még hangsúlyos része volt a több-biztosítós egészségügy-finanszírozás bevezetése. Aztán nem egyszerűen visszahőköltek ettől, hanem deklarálták, hogy időközben alapvetően megváltozott a véleményük erről a kérdésről. A fideszes politikusok valamire rájöttek kormányzásuk első, felhőtlen, forrásbőséggel teli, gátlástalan időszakában. Arra, hogy a választóik derékhada számára a reform egyenlő biztonságuk megrendülésével, mert a biztonságot számukra két tényező együttesen garantálja: a szocialista korszakban ki­épült, univerzális elvű ellátórendszerek, és az a lehetőség, hogy azt korrupcióval, egyéni nexusokkal a maguk javára korrigálhassák. A reformok generális elutasításával, illetve a „reform” kifejezés diszkreditálásával a Fidesz új, populista, antiliberális credót épített fel, ráadásul markánsan jobboldali elosztási politikával párosítva.

A reformdiskurzus dominanciájának időszaka véget ért. Addig a „reform” szó része volt a szocialisták brandjének, a hatvanas évekig visszanyúló pártmitológiájának, és természetesen szinonimája volt a liberálisok társadalompolitikai programjának is. A Fidesz sikeresen „kivezette” ezt a kifejezést a többség által elfogadott modernizációs szókészletből, és meggyőzte a középrétegeket arról, hogy a reformpolitika valójában a „polgárok”, az „emberek” biztonságát veszélyezteti, megszorításokkal, forráskivonással jár, és meghatározott üzleti körök érdekeit szolgálja. Ráadásul tisztább viszonyokat akar teremteni, és visszaszorítja a korrupciót, ami pedig fontos eleme a „polgárok” biztonságérzetének. Ettől kezdve az újraelosztás arányának mérséklését, az ingatlanadó bevezetését, a jóléti rendszerek és az egészségbiztosítás átalakítását támogató politikai erők defenzívába szorultak. Csak abban az esetben lehetett esélyük a sikerre, ha meggyőzik a választók többségét arról, hogy az általuk javasolt – és akkorra már nemszeretem kifejezéssé vált – reformok igazságosak, és egyben a középrétegek számára is elfogadható megoldásokat kínálnak.

A szocialisták 2002-ben „ráígértek” a Fidesz populista ajánlatára, és egyetlen komolyan vehető igazgatási, államháztartási vagy szakpolitikai átalakításba sem voltak hajlandók belevágni. Legszívesebben kiradírozták volna közelmúltjukból az államháztartást sikeresen konszolidáló és a gazdaságot fenntartható növekedési pályára állító Bokros-csomagot, különösen annak társadalomfilozófiai elemeit.

A liberális társadalompolitika értelmezési kerete összeomlott. Mindaddig, amíg a rendszerváltást követő évek társadalompolitikája deregulatív volt, tehát amíg leépítette a korábbi szabályokat és elosztási rendszereket, addig a szabadelvű politikusok nemcsak költséghatékonyságot, de igazságosabb elosztást és igazságosabb társadalom létrejöttét is remélhették, illetve ígérhették. Az SZDSZ identitásának fundamentális része volt, hogy az alapvető szabadságjogok, az esélyegyenlőség, a diszkriminációellenesség mellett képes volt politikájában értelmezni a társadalmi igazságosság elvét is. Nem igaz, hogy megelégedett volna az „öngondoskodás”, illetve a kívánatos elosztási elvek érvényesülésével. Igenis, fontos volt számára, az is, hogy mekkorák a mérhető jövedelmi különbségek, hányan élnek a különféle jövedelmi kü­szöbök alatt, hányan élnek mélyszegénységben, nyomorban, gettóhely­zet­ben, milyen mérvű a gyermekszegénység, mekkora a foglalkoztatottság, mekkorák a különbségek az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférési esélyek­ben, hány gyerek nem járhat óvodába, vagy nem fér hozzá az elfogadható színvonalú közoktatáshoz.

Az ezredfordulót követő  évtizedben az SZDSZ fokozatosan elveszítette azt a képességét, amely egykor nagy párttá tette, és amely politikájának morális fedezetét adta. Egyre kevésbé  volt képes szakpolitikai programját társadalompolitikai dimenzióban értelmezni. A kirívóan igazságtalan egykulcsos személyi jövedelemadót – amely a szabaddemokratáknak is szívügyük volt – aligha lehetett társadalmi igazságossági érvekkel előadni. Az SZDSZ-es vezetésű oktatási tárca a közoktatási esélyegyenlőség kérdését állította politikája középpontjába, és rendszerkorrekcióra törekedett, sőt, részben rendszerkorrekciót is hajtott végre. Csakhogy ebben legfőképpen a közoktatás-irányítás liberális elemei és a liberális fogantatású önkormányzati rendszer akadályozta. Az elbukott egészségfinanszírozási reform már meg sem kísérelt igazságossági érveket megfogalmazni: alapvető üzenete az „öngondoskodás” volt, és az, hogy az egészségügy megszűnik közjószág lenni. Kóka János pártelnök megválasztását követően – először a párt történetében – kertelés nélkül kimondta, hogy az SZDSZ a sikeresek pártja kíván lenni. De a „sikeresek” miért szavaztak volna a liberálisokra, mikor a jobboldal nemcsak kedvükre való elosztást és adórendszert, de biztonságot, állami védelmet és reformok nélküli prosperitást is ígért nekik?

Bármilyen csekély volt is a liberálisok parlamenti súlya, a köztársaság közjogi rendszerének legfőbb garanciája mégis a liberálisok politikai jelenléte volt. A szabadelvű politika összeomlása maga alá temette a köztársaságot is.

Lehet, hogy a magyar társadalom majd ráébred arra, hogy a „centrális politikai erőtér” és a jogállam lebontása sem jólétet, sem biztonságot nem képes teremteni. De akkor már késő lesz. A magyar választók  önkezükkel vetettek véget a jogállamnak, és egyhamar aligha szerezhetik azt vissza.

• Folyamatos jelen [7]