Nem volt alaptalan a félelem – noha szerencsére nem igazolódott be –, hogy az apartheid rendszert alig több mint másfél évtizede lerázó, faji és szociális ellentétektől, végletektől szabdalt Dél-afrikai Köztársaság nem lesz képes bajok nélkül lebonyolítani a labdarúgósport négyévenként seregszemléjét. Ám a fantasztikusan összefogott, ragyogóan végigvitt beruházások, a pozitív nemzeti és afrikai hazafias érzések felfűtése, a nagyszabású és következetes biztonsági intézkedések hatására a világ egy remek sportélménnyel gazdagodott, s nem mellékesen kedvező, már-már hízelgő képet kapott a fekete földrész legnagyobb tekintélyű, egyben legellentmondásosabb országáról. A stadionokat bezengő vuvuzelák azonban elhallgattak, az eufória rózsaszín köde lassan felszáll, a problémák újra a felszínre törnek.
Hat esztendeje, amikor a Dél-afrikai Köztársaság elnyerte az idei labdarúgó-világbajnokság rendezési jogát, az egész világsajtó történelmi döntésről, a fekete földrészt, a feltörekvő afrikai futballt megillető – régóta várt – megbecsülésről, dicsőségről zengedezett. Valóban ideje volt ennek, hiszen Afrika volt az utolsó földrész, amely még nem adhatott otthont ilyen nagy sporteseménynek. Bár labdarúgó-
világbajnokságot Ausztrália sem rendezhetett még, nyári olimpiát kétszer is (1956, Melbourne és 2000, Sydney). Az is tény, hogy a fekete földrész történelmi-politikai okokból – Egyiptomot leszámítva – csak a múlt század hatvanas éveitől kapcsolódott be a futballvilág vérkeringésébe, a kilencvenes évek elejétől azonban látványos sikereket ért el, s afrikai labdarúgósztárok nevétől lett hangos a szaksajtó. Roger Milla, Rabah Madjer, Abedi Pelé, majd Didier Drogba, Seydou Keita, Samuel Eto’o szinte ugyanolyan „márka”, mint Zinedine Zidane (aki mellesleg ugyancsak afrikai származású), Ronaldinho, Michael Ballack vagy Cristiano Ronaldo. Óriási volt a felbuzdulás az egész kontinensen, s ez kitartott a döntő mérkőzést záró hármas sípszóig.
A hatalmas lelkesedés elnyomta a kétkedők, az aggódók hangját. Pedig sokan nem bíztak benne, hogy az apartheid miatt a labdarúgás vérkeringéséből (is) sokáig kizárt Dél-Afrika képes lesz baj nélkül lebonyolítani ezt a nagy eseményt. Sorra jelentek meg a cikkek szerte a világban arról, hogy nem lesznek készen időre a stadionok, hogy a bűnözés beárnyékolja majd a futballünnepet, s hogy óriási pénzügyi kudarccal végződik majd ez a kaland. De a szervezők a kormány és a FIFA segítségével lassan lecsendesítették a huhogókat. Óriási anyagi ráfordítással és hatalmas szervezőmunkával megteremtettek minden feltételt a világ futballelitjének fogadására.
Egy olimpia vagy labdarúgó-világbajnokság megrendezése ma már nagyon nagy anyagi teher, de – többek között a külföldi források bevonása miatt is – páratlan lehetőség olyan fontos infrastrukturális beruházásokra, amelyekre egyébként a költségvetésből nem jutna (elég) pénz. A fekete földrészen ekkora vállalkozásra csak a Dél-afrikai Köztársaság gondolhatott. A holland, majd brit telepesek uralta egykori gyarmat mindig is Afrika legélénkebb gazdasága volt, s ez a függetlenné válás, majd az apartheid rezsim leváltása óta sem változott. Noha az egy főre eső bruttó hazai össztermék (GDP/fő) tekintetében 10 300 dollárral a világon csak a középmezőnyhöz tartozik, 500 milliárd dollárt meghaladó GDP-jével Afrika legnagyobb gazdaságát tudhatja a magáénak. Csakhogy a nagyság nem feltétlenül jelent gazdagságot. Még akkor sem, ha az ország mesés ásványkincsvagyonnal bír. Itt található ugyanis a világ ismert platinakészletének kilencven, a mangán nyolcvan, a króm hetven százaléka és az aranykészletek kétötöde, ezen felül gazdag szénlelőhelyek ontják a hagyományos fűtőanyagot. Mégis az ország 49 milliós lakosságának majdnem fele (43 százaléka) kevesebb mint napi kettő dollárból él. A Dél-afrikai Köztársaság a végletek országa, a nagyon gazdagoké és az elmondhatatlanul szegényeké. Az sem feltétlenül igaz már, hogy a fehérek a jómódúak, a feketék és a színes bőrűek pedig egytől egyig nyomorognak. A fekete politikai elit és egy szűk vállalkozó réteg jócskán megszedte magát – nem utolsósorban a mérhetetlen és kiterjedt korrupció nyomán –, ugyanakkor a közhivatalokban dúló, a feketékkel szembeni pozitív diszkrimináció miatt (különösen az északi tartományokban) mind több a munkanélküli fehér, nem egy már koldulni kényszerül közülük.
A fordított apartheid is mindinkább teret nyer. A józan mandelai politikának hátat fordítva a kormányzó Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) ifjúsági szervezetének vezére, Julius Malema például a bányák államosítását, valamint a fehér farmerek gazdaságainak kisajátítását szorgalmazza. Ha a zimbabwei példából indulunk ki, ahol ez a politika nem csupán az elűzöttek emberi tragédiáját okozta, hanem az addig a kontinensen élen járó agrárium, majd az egész gazdaság totális összeomlását is, ez a politikai irány nem sok jóval kecsegtet Dél-Afrika számára. Kérdés, hogy az ANC, illetve az elnök, Jacob Zuma hagyja-e kibontakozni a mind hangosabb ifjúságot. Növekvőben a szociális feszültség, tombol a munkanélküliség – az ország munkaképes lakosságának 40 százaléka, a 15–24 éves fiatalok fele nem talál munkát. Ez jelenti a legnagyobb gazdasági és egyben társadalmi-szociális problémát is. Noha az ország gazdasági növekedése a világválság tükrében tulajdonképpen elfogadható (3,3 százalék), a munkanélküliség érzékelhető mérsékléséhez az OECD becslése szerint legalább két évtizeden át tartó évi 7 százalékos gyarapodásra lenne szükség, ez pedig a
vágyálmok kategóriájába tartozik, nem csak Dél-Afrikában. Ráadásul az ANC legszorosabb szövetségese, a COSATU, a legnagyobb szakszervezeti tömörülés csak azokat képviseli, akiknek van állásuk, s így a fizetésükből tisztességesen meg tudnak élni. Nyár elején a közalkalmazottak a COSATU támogatásával sztrájkkal fenyegettek, ha a kormány nem teljesíti 8,6 százalékos, az infláció dupláját kitevő bérkövetelésüket. A vb idejére ugyan felfüggesztették a sztrájkfenyegetést, ám augusztusban már az utcára vonultak, megbénítva többek között az iskolák és kórházak munkáját.
Jövőre helyhatósági választásokat tartanak, s a pártok – ha nem is hivatalosan – de máris beindították a kampány gépezetét. Az ANC-nek elsősorban belső vitáit kell rendeznie. A kormányzó pártban ugyanis mind hangosabbak a mandelai szivárványnemzet – a különböző bőrszínűek: fehérek, feketék, mulattok, ázsiaiak békés egymás mellett élése – ideáját elvető, az „Afrika az afrikaiaké”, sőt „Dél-Afrika a dél-afrikaiaké” harcos hazafiságát hirdető hangok, amiket egyes bűnöző csoportok akként értelmeznek, hogy az idegenek szabad prédát jelentenek a számukra. Az ANC, noha nimbusza már kissé megkopott, még mindig őrzi a több évtizedes apartheidellenes harcával szerzett tekintélyét, amit a tavalyi választásokon szerzett 66 százalékos fölény is igazolt. Egyre feszültebbnek tűnik az ANC és a kétmilliós taglétszámú COSATU viszonya is, különösen mióta a pártvezetés fegyelmit sózott a szakszervezet vezetője, Zwelinzima Vavi nyakába, aki kimondta, hogy a kormányzó pártban mindinkább felülkerekedik a harácsolás szelleme, az ország „politikai hiénák korrupt és demagóg elitjének markába került”, s a kormány nem veti ki magából korrupt minisztereit. Szakításra a párt és a szakszervezet között aligha kerülhet sor, hiszen kölcsönösen szükségük van egymásra. A COSATU mindenesetre már leváltaná a viharos magánéletéről és zűrös üzleti ügyeiről hírhedt Jacob Zuma elnököt, de nincs másik (hiteles) jelöltje az államfői posztra.
Még elszántabban néz farkasszemet az elnökkel az ANC ifjúsági szervezete, az Ifjúsági Liga vezetője, Julius Malema, akit belső ellentétek szításának vádjával 1300 dolláros pénzbírsággal sújtott a párt, s ráadásul kötelezte egy pszichológiai kurzus elvégzésére, ahol megtanulhatja dühét kulturáltan levezetni. Pedig Malema csak annyit mondott, hogy ideje a generációváltásnak, az öregek már nem képesek megfelelően és időben reagálni a politikai folyamatokra. Sőt, kijelentette azt is, ha az ANC nem vonja vissza a rá kirótt büntetést, a Liga nem támogatja majd Zuma újraválasztását.
A kormányzó párt belső ellentétei természetesen nem maradtak titokban az ellenzék előtt sem. Az ellenzéki erőknek külön-külön ugyan csekély a befolyásuk, de összefogva esetleg már képezhetnek némi ellensúlyt a radikalizálódni látszó kormánypárttal szemben. Erre utal legalábbis, hogy nemrégiben óriási tapsot kapott a Demokratikus Szövetség (DA) legutóbbi gyűlésén felszólaló Patricia de Lille, a Független Demokraták (ID) elnökasszonya, amikor felvetette, hogy a két párt fűzze szorosabbra kapcsolatait, működjön együtt a jövő évi helyhatósági választásokon, s ez akár „eljegyzést” is jelenthet a két párt „házasságkötéséhez”. Azaz a következő, 2014-es referendumnak már egy zászló alatt vághatnának neki. A fúzió ugyan csak kevéssé borítaná fel az országos politikai erőviszonyokat, hiszen míg a DA önmagában is 17 százalékot kapott legutóbb, az ID épp csak egyetlen százalékot. Bővítheti az ellenzéki szövetséget az ANC-ből két éve kivált COPE (Népi Kongresszus), amely a maga hét százalékával már számottevő politikai erőnek számít. Bár kevesebb mint ötszázaléknyi támogatással bír a zulu bázisú Inkatha Szabadság Párt (IFP), az ANC belső villongásai és az erősödő „afrikai” nacionalizmus az ő malmukra is hajthatnak némi vizet.
A közös nagy cél, a világbajnokság sikeres lebonyolítása végül fegyverszünetet eredményezett minden politikai fronton. Soha nem látott összefogással ragyogó feltételeket teremtettek. Tíz stadiont építettek, illetve újítottak fel. Ehhez nem kevesebb, mint 11 millió téglát, 80 ezer köbméter cementet, 16 ezer tonna acélt használtak fel. Igaz, a költségek is óriásiak voltak, a különböző becslések 1,3-1,8 milliárd dollárról szólnak. De büszkék is rá nagyon. Egy dél-afrikai lap szerint „az egyiptomi piramisok óta Afrika először rukkolt ki ilyen nagyszerű építményekkel”. De nem csak a sportlétesítményekkel gazdagodott az ország. A mérkőzéseknek otthont adó városokban megújultak a fő útvonalak, a repülőterek és a vasutak is. A világbajnoksággal kapcsolatos beruházások összesen 7,4 milliárd dollárt emésztettek fel. A mundial gazdasági jelentőségét mégis talán az érzékelteti legjobban, hogy megrendezése várhatóan mintegy fél százalékkal megemeli az idei GDP-t.
Persze, még ekkora összegek sem elegendőek arra, hogy minden fontos beruházásra jusson. Noha futotta még egyes kórházak renoválására is, a fényes kirakat mögött megmaradt a szomorú valóság. A főútvonalak mellől ugyan eltakarították a végtelen nyomorúságot árasztó kalyibákat. Lakóikat – túlzás nélkül – furkósbottal verték ki belőlük a gyanú szerint a kormány által felbérelt Vörös Hangyák, a vörös overalljukról elnevezett, vasrudakkal, botokkal, sőt csákányokkal felszerelkezett bandák. Hogy elpusztították e szerencsétlen, amúgy is az éhhalál szélén tengődő emberek kevéske vagyonkáját, személyes holmiját, hogy hajléktalanná tették őket, ez már nem érdekelte sem a bandákat, sem a kormányt, mint ahogy az sem, hogy alig néhány száz méterre ugyanolyan nyomorúságos viskókban tengetik életüket az emberek. A lényeg, hogy a kirakat ki legyen suvickolva.
A legnagyobb előzetes aggodalmat kétségtelenül a korántsem példás dél-afrikai közbiztonság, a vendégekre leselkedő veszélyek jelentették. A világon a legrosszabbak közé tartoznak az erőszakos bűncselekményekre és az autólopásra vonatkozó dél-afrikai adatok. A statisztikák szerint naponta 50 gyilkosság, 150 nemi erőszak és 200 rablás történik az országban. Igaz, ebben benne vannak a fehér farmerek és a bevándorlók elleni, részben politikai indíttatású bűncselekmények is, de akkor is félelmetes. A belügyminisztérium és a rendőrség azonban páratlan intézkedésekkel igyekezett nyugodt körülményeket teremteni a világbajnokságra, ahová majdnem félmillió külföldit – többségében fehéreket – vártak. Különös hangsúlyt helyeztek a határok, kikötők, repülőterek biztonságára. Járőrök tömege vigyázta a városokba, a stadionokhoz, szállodákhoz vezető útvonalakat. De sok zsaru vigyázott a szállodák, parkok, vendéglők biztonságára is. (Utóbbira azért volt szükség, mert „divatba jött” nemrégiben, hogy étteremben békésen falatozó vendégeket támadnak meg, és rabolnak ki.) A dél-afrikai hatóságok külföldi rendőrségek, titkosszolgálatok segítségét is igénybe vették a nemkívánatos látogatók kiszűrésére. Mindehhez járult még a legkorszerűbb elektronikai és kommunikációs eszközök beszerzése és rendszerbe állítása, rendőrségi helikopterek, repülőgépek, valamint tíz vízágyú, és az országúti járőrök számára 100 nagy teljesítményű BMW motorkerékpár megvásárlása. A megnövekedett feladatokhoz a meglévő állományt pár év alatt 41 ezer fővel bővítették. Felállítottak speciális bíróságokat is a világbajnokság idejére, a minden elővigyázatosság ellenére bekövetkező bűncselekmények gyors megítélésére, ám szerencsére ezeknek alig akadt dolguk. Éppen a nagy előkészületek miatt volt kissé ijesztő, amikor még az első meccs előtt meglopták a görög válogatottat, szállodai szobáikból ismeretlenek 1500 eurónyi készpénzt tulajdonítottak el. A hellén csapat vezetője azonban elegánsan és nagyvonalúan elbagatellizálta az ügyet. („Bárhol a világon megeshetett volna” – mondta újságíróknak.) Később azonban már nem is lehetett hallani semmiféle bűncselekményről, ami a megerősített rendőrséget dicséri.
A másik komoly veszély, ami elsősorban a felfokozott lelkiállapotú férfi szurkolókra leselkedett: a HIV-fertőzés. Ki tudja, miért, a pretoriai kormány erre még rá is tett egy lapáttal, hiszen a vb idejére nem kevés felelőtlenséggel legalizálta a prostitúciót. Egy olyan országban, ahol a teljes lakosság majdnem egyötöde, a nők közel egyharmada magában hordozza e halálos vírust. Képzelhetjük, hogy a sarki tündérek mekkora hányada fertőzött. Persze csapatostul érkeztek a „kolléganők” más afrikai országokból is. (Nem csoda, hogy a születéskor várható élettartam nem éri el az ötven évet sem, ami a világon a legrosszabb adatok közé tartozik. Abban az országban, ahol 1968-ban az első szívátültetést végezték, és amelynek orvosait tárt karokkal várják világszerte.) Igaz, egyidejűleg a világ eddigi legnagyobb AIDS-ellenes egészségügyi kampányát indították el. Több mint négyezer kórházat készítettek fel az AIDS-betegek kezelésére, s az ország legtávolabbi szegletébe is juttattak a retrovírus elleni gyógyszerekből. Különösen kicsinosították és felszerelték azokat az egészségügyi intézményeket, amelyeket esetleg a külföldi vendégek is igénybe vesznek.
A világbajnokság maga volt az eufória. Az örömünnepet még az sem árnyékolta be, hogy a hazai válogatott, a Bafana Bafana a papírformának megfelelően már az első körben búcsúzott a további küzdelmektől. De tovább lehetett szurkolni egy másik afrikai országnak, Ghánának, s amikor az is elvérzett, Brazíliának. Példaszerű volt az afrikai szolidaritás eme megnyilvánulása, ami valahol a lelkek mélyén a fehérek ellen szólt, de szerencsére ez semmilyen atrocitásban nem nyilvánult meg. Közbiztonsági szempontból ez a világbajnokság minden idők egyik legnyugodtabb eseménye volt. Legalábbis, ami a mérkőzések helyszíneit, a turisták szálláshelyeit és útvonalait illeti. Hogy a színfalak mögött, azaz a főútvonalaktól pár száz méterre, s azon túl mi történt, arról nem szól a fáma. De nem is foglalkozott vele senki. „Ezt remekül csináltad, Dél-Afrika! – ujjongott Graca Machel, Nelson Mandela felesége. – Lám, lám, micsoda szenvedélyek, micsoda lelkesedés! És mennyit javult a közbiztonság egyetlen hónap alatt! Megcsináltuk!” S valóban ez volt a jellemző e harminc-egynéhány napban. Volt, aki ennél is tovább ment. „Húsz évvel ezelőtt a faji megosztottság országa voltunk
– mondta Danny Jordaan, a torna szervező bizottságának vezetője. – Törvény tiltotta, hogy feketék és fehérek egy stadionban üljenek, egy buszon utazzanak, egy étteremben étkezzenek, sőt egy csapatban futballozzanak. Most pedig fehér dél-afrikaiak ültek a lelátón arcukat ghánai színekre festve, s szurkoltak fekete bőrű labdarúgóknak európaiak ellen. Ez a világbajnokság legnagyobb eredménye: nemzet kovácsolódott össze a meccsek alatt.”
A rendezés mérlege szigorúan a pénzmozgást tekintve nullszaldós. A kormány adatai szerint a 38 milliárd rand kiadás ugyanennyi tiszta bevétellel párosult. A legnagyobb nyertes természetesen a vendéglátóipar. Az éttermek hasznáról ugyan nincs hivatalos adat, ám a szállodák bevétele az egy hónap alatt 50 százalékkal nőtt. Ráadásul a máskor holtszezonnak számító itteni télen vastagodott ennyivel a buksza. De Dél-Afrika számos sportlétesítménnyel, utakkal, vasutakkal, felújított, korszerűsített kórházakkal gazdagodott. Igaz, némely stadion további üzemeltetése, kihasználása bizony gondot jelent majd a tulajdonos városoknak, de ezzel még nem számolnak.
Sokan remélték, hogy a hazafiság és szolidaritás magasztos érzései nem illannak el teljesen a vb-ünnep után, de bizony a problémák ismét a felszínre törtek. A világbajnokság után rengeteg munkahely szűnt meg, jórészt kiürültek a szállodák, a korábbi politikai, szociális és etnikai ellentétek is kiújultak, nyoma sincs már az összetartozás érzésének szegény és gazdag, alkalmazott és munkanélküli, fehér és színes bőrű között. Lassanként beigazolódni látszanak a félelmek az idegengyűlölet felerősödésével kapcsolatban is. Ennek közvetlen kiváltó oka, hogy a világbajnokság után ismét rendkívül nehéz munkát kapni, s a bűnbak a külföldi – főleg zimbabwei – vendégmunkás, aki „ellopja az állásodat, elszereti a feleséged”. Alig néhány nappal azután, hogy Dél-Afrika „magára maradt”, egy vidéki szállodában négy bevándorló holttestére bukkantak. Szemtanúk szerint egy felheccelt csoport szobáról szobára járt, idegenek után kutatva. Hármukat a folyosón verték agyon, a negyedik megpróbálta elbarikádozni magát, de a banda így is rátört.
Politikai elemzők szerint a szegénység, a munkanélküliség, a korrupció, valamint a gyenge kormányzati munka, a következetlen politikai alkuk a társadalmi konfliktusok szaporodását, az ellentétek elmélyülését vonhatják maguk után. Augusztus 18. óta tart a közalkalmazottak sztrájkja, s noha immár csak 1,5 százalék van a bérkövetelések és a kormányzat ajánlásai között, alig látszik remény a megegyezésre. Pedig a kormány így is túllépi az ésszerűség határát, hiszen az inflációt jelentősen meghaladó béremelésre más – főleg szociális – kiadások elől vonják el a pénzt. A rendkívüli rendőri készültség elmúltával, a politikai nyugtalanság fokozódásával a bűnözők is újra felbátorodnak, s lassanként visszatér minden a régi kerékvágásba. Egyedül az ország presztízse, a csupán a „fényes kirakatot” látó turisták véleménye javult valamelyest.
A hatalom érzékeli a veszélyt. Zumát is – mint előbb-utóbb minden diktátort – megcsapta a félelem szele, hogy kiebrudalhatják kellemes és jövedelmező pozíciójából. Egyszerre kényelmetlenné válnak a demokrácia játékszabályai, amelyek pedig őt is a hatalomba segítették. Dél-Afrika alkotmánya pedig – miután egyike a legifjabbaknak a világon – az egyik legdemokratikusabb alaptörvény, amit valaha is írtak, tele polgári és szabadság jogokkal. Ezek általános megkurtítása alighanem ma még túlságosan nagy felzúdulást okozna, s a hadsereg sem áll oly szilárdan Zuma mögött, mint például a szomszédos Zimbabwéban Mugabe mögött. A sajtót viszont bármikor meg lehet regulázni. A kormány most két új törvényjavaslatot készít elő. Az információ védelméről szóló előterjesztés egy még az apartheid időkből fennmaradt jogszabály helyébe lépne, ám semmi – a médiának – kedvezőt nem tartalmaz elődjéhez képest. Lényege, hogy büntethető lenne az az újságíró, aki valamely információ közlésével nemzeti érdeket sért. Ez pedig tág fogalom, amely mindenféle hatalmi visszaélés forrása lehet – tiltakoznak a sajtómunkások. A másik tervezet alapján pedig úgynevezett panaszbíróságot állítanának fel, amelynek az lenne a feladata, hogy a hamis, pontatlan információkat vagy igazságtalan megállapításokat közlő újságírók elleni bejelentéseket kivizsgálja, adott esetben szankcionálja e vétkeket. A két törvényjavaslatnak már az ötlete is óriási felháborodást váltott ki, ám az ANC szóvivője megvédte: „tűrhetetlen, hogy egy érdekcsoport a médiában megjelenve büntetlenül ócsárolhasson és rágalmazhasson bennünket”. A kormányzatban egyedül Tokyo Sexwale miniszter és üzletember – mellesleg az egyik legjelentősebb sajtóbirodalom feje – ellenzi nyilvánosan e reformot, mely szerinte alkotmányellenes, és ellentmond Nelson Mandela elveinek is. Kérdés, Sexwale meddig maradhat a kormányban, s hogy mi lesz Zuma következő lépése hatalma megszilárdítására.
Valahogy úgy volt a Dél-afrikai Köztársaság a labdarúgó világbajnokság megrendezésével, mint zűrös família a családlátogatással. Mindent alaposan előkészítettek. Kicsinosították a lakást: festés, mázolás, nagytakarítás, képek a falra, a törött széklábak megszögezve, asztal szépen megterítve, a kényelmetlen dolgokat netán elkottyantó nagymama átpasszolva egy estére a szomszédba, veszekedés felfüggesztve, kölcsönös (szóbeli) megnemtámadási szerződés a szülők között, drága lakoma, jó ital az asztalon az „egyél, ha találsz valamit a hűtőben” és a falmelléki ezerjó (csapvíz) helyett. Derű, mosoly, egyetértés, harmónia – látszata.
Aztán, amikor a komoly anyagi és lelki erőfeszítések árán elbűvölt osztályfőnök távozott, nem értve, hogy az a büdös kölök ilyen nagyszerű körülmények között miért nem tanul, miért kötözködik állandóan, minden visszatérhet a régi kerékvágásba. Apu és anyu agyvize – kollégáktól, szomszédoktól, egymástól, az anyóstól és a gyerektől – ismét forrásponton, jön a kölcsönös szemrehányás, a vádaskodás, a szócsata, a szitkozódás, míg el nem csattan az első pofon. A büdös kölök pedig retteg, sír, s másnap megint egyesre felel. De legalább az ünnepi vacsorából maradt még egy-két csirkecomb.
- Játéktér [6]