Yehuda Lahav: Svábok, magyarok a háború után – Beszélő, 2002. szeptember–október
A nemrég elhunyt, Eperjesen született Yehuda Lahav Svábok, magyarok a háború után [2] című, rendkívül kompetens és tárgyilagos cikkére két megjegyzést szeretnék tenni.
1. Bevezetésében a szerző rámutat, hogy a magyar történelmi irodalomban gyakori az az állítás, hogy a svábok kiűzése szovjet kezdeményezésre és nyomásra került 1945-ben a potsdami értekezlet napirendjére. Ezt a (Magyarországot mentesítő) nézetet, melynek helytelenségére Yehuda Lahav is rámutat, egyértelműen cáfolja az Ideiglenes Magyar Nemzeti Kormánynak 1945. május 26-án a Szovjetunióhoz intézet jegyzéke, melyben (nyolc héttel a győztesek potsdami értekezlete előtt) a magyar kormány kérve kéri a szovjet kormányt, hogy „…szíveskedjék hozzájárulni ahhoz, hogy a magyar államra veszélyes német elemek kitelepítése Németországba haladéktalanul megtörténhessen…, mert csak ilyen módon lehetne biztosítható, hogy többé német szellem és német elnyomás ne legyen úrrá az országban.” (Új Magyar Központi Levéltár, Külügyminisztérium B.O. II:/I. UU-28, 305–306.)
Gyöngyösi külügyminiszter (Kisgazdapárt) már tíz nappal előbb, 1945. május 16-án levelet intézett Puskin szovjet nagykövethez, melyben közli, hogy a belügyminiszter, Erdei Ferenc (Parasztpárt) szerint a kitelepítendő „sváb hazaárulók” száma 300 000. (Kertész István: Die Vertreibung der Deutschen aus Ungarn, 9. o.)
A magyar kormány e sürgető aide-memoire-ja magyarázza, miért került a hitleri Németországgal szövetséges Magyarország két hónappal később, a győztesek konferenciáján, Potsdamban a kitelepítő győztes államok (Lengyelország és Csehszlovákia) mellé mint kitelepítő, quasigyőztes ország. De a „sváb elnyomás” és a „sváb veszély” miatt már jóval korábban, az 1930-as években magyar költők és írók sürgették a svábok kitelepítését. Illyés Gyula Honfoglalók között című riportjában többek között ezt írja: „Az elsők között voltam, aki annak idején – még Hitler hatalomra jutása előtt [1933!] a dunántúli német veszélyről szót ejtettem… Ezeket a németeket nem gazdasági szükségből telepítették ide – hisz volt itt magyar – , hanem pusztán politikai céllal a magyarság nyakára, a magyarság megtörésére. Akkor –gyökeréig hatolva a kérdésnek – megoldásul az egyezményes, békés kitelepítést emlegettük.
Vendéglátásból, mondtuk, kétszáz esztendő nem olyan nagy idő egy nemzet életében, amit ne lehetne felmondani, főképp, ha a vendég érdemtelenné válik rá…” (Weidlein, Johann: A magyarországi németség küzdelme fennmaradásáért – Dokumentáció 1930–1950. Pécs, 1996, 116–117. o.)
A magyarországi németek elűzését egyértelműen nem a győztesek, nem a szovjetek generálták. A magyarországi svábok kiűzésének kérdése már jóval a győztes nagyhatalmak potsdami konferenciája előtt a népi és nemzeti oldalon (Magyar Nemzeti Parasztpárt, Kisgazdapárt köreiben) felvetődött.
2. Az Erdélyt érintő 1940. évi bécsi döntés után, Észak-Erdély visszacsatolásával, csak a visszacsatolás révén újra Magyarországhoz került erdélyi szászok települhettek át Németországba, ha kívánták azt. Ez nem vonatkozott a trianoni Magyarországon lakó németekre. Yehuda Lahav cikke [2] ezt a lehetőséget az összes magyarországi németre értelmezi, ami téves. (A szászok ugyanis vonakodtak a magyar fennhatóságtól, és csak e lehetőséggel egyeztek bele a visszacsatolásba.)
Yehuda Lahav cikkének közléséért tisztelet és köszönet a Beszélőnek!
Wemding, 2010. szeptember 1.
- Visszabeszélő [7]