A Csengery utcai csoport, 1956

Eörsi László [1]

A csoport megalakulása

A forradalom kirobbanása után az MDP megerősítette a VII. kerületi tanácsot (Csengery utca 11.), ahol október 25–27-én Hegedűs István mérnök elnökségével 12 tagú Nemzeti Bizottságot alakítottak, a „kommunisták védelmére”. A Partizántagozat is küldött megbízottat. E szerv a legsürgősebb feladatának a rend helyreállítását és az élelmiszer-ellátás biztosítását tartotta. Eközben, a rendfenntartás elérésére – Molnár Sándor 1955-ben leszerelt rendőr főhadnagy parancsnokságával – folyamatosan szerveződött a nemzetőrség, szintén kizárólag „megbízható” személyekből, főleg rendőrökből (a tanács szoros kapcsolatban állt a közeli rendőrkapitánysággal) és párttagokból.

Ám október 28-án – az általános és azonnali tűzszünet elrendelése után – a VII. kerületi tanácsnál rádióközleményben felszólított civil fiatalok jelentkeztek, hogy segítsenek a rend fenntartásában. Hegedűsék azonban tartottak tőlük, és lehetőleg továbbküldték a jövevényeket, például a rendőrkapitányságra, mint a későbbi „Wesselényi”-csoport tagjait.

Valószínűleg a következő napon, 29-én reggel megjelent Steiner Lajos 26 éves szállítómunkás, aki már megfelelő erőt tudott felmutatni a Nemzeti Bizottsággal szemben. 25-30 fegyveresével, mint a forradalmi ifjúság küldötte, elhelyezést kért, és a helyi nemzetőrség működésébe is beleszólást követelt. Valószínűleg Kopácsi Sándor ezredes, Budapest rendőrkapitánya vagy valamelyik beosztottja küldte oda őket.

A csoport megkapta az I. emeleti tanácstermet, szószólói (négyen, közülük Steinert és Kámpics Emilt tudjuk megnevezni) tárgyalásba bocsátkoztak a Nemzeti Bizottság vezetőivel. A felkelők nyilván nem tudták, hogy voltaképpen a régi rendszer híveivel kerültek össze. Steiner nem is titkolta küzdelmének célját: „a független, semleges Magyarország” megteremtését, avagy „…a kerületben biztosítani a forradalom vívmányait”.

Ennek ellenére „a párt Nemzeti Bizottsága” megállapodott a fiatalokkal abban, hogy ők is részt vesznek a rend fenntartásában és a lakosság ellátásában, sőt Steiner – akit társai (a 19 éves Föcske Antal autószerelő, a 18 éves Gungl Lőrinc, a 19 éves Hodászi Frigyes, a 34 éves Hoffmann László hírlapárus, Horváth Sándor és sógora, a 34 éves Huzián István szabósegéd, Kámpics Emil öccse, Kámpics Ferenc, a 27 éves Lengyel Jenő vasesztergályos) „hivatalosan” is vezetővé választottak – átveszi a nemzetőrség parancsnokságát és a sebtében megalakított Forradalmi Bizottság vezetését. Hegedűsék veszélyesnek ítélték meg a konfrontációt a jövevényekkel, de valószínűleg számításba vették azt is, hogy a tömegek esetleges megfékezésekor vagy akár egyesek lefegyverzésekor hasznát vehetik a felkelőknek.

Steinert a csoportjából többen már rég­óta ismerték, megbíztak benne, el is fogadták utasításait. Helyettese valószínűleg Kámpics Emil lett, kevés adat maradt fenn róla. A tanácsházán korábban ott lévő fegyveresek Laczkó Mihály és Rostás Ferenc vezetésével csatlakoztak a felkelőkhöz, sőt a dolgozók közül is néhányan. A csoport tagjairól később még lesz szó.

Az első napokban a párt megbízottai meg voltak elégedve a fiatalokkal, akik megszervezték az őrséget és a járőrszolgálatot (hoztak is be „csellengő maszek lövöldözőt” ), de később már nem mutatkoztak annyira „jó fiúknak”. A létszámilag is erősödő csoport mindinkább függetlenítette magát a Nemzeti Bizottságtól. Steiner szerezte be a főkapitányságon (és a Dohány utcai Pártoktatók Házából) a fegyvereket, lőszereket, „természetesen akiknek ő akart”. „Mi egyébként igyekeztünk minél több fegyvert szerezni, hogy a huligánoknak minél kevesebb jusson.” „Kezdetben úgy tűnt, mintha [Steiner] a mi oldalunkon állna. De a későbbi napokban bebizonyosodott, hogy ellenforradalmár” – vallották később a bizottsági tagok. Ki is jelentette, hogy „ők nem azért jöttek, hogy tejet osszanak”, ők harcolni akarnak. Arra a kérdésre, hogy „kik ellen?”, kitérő választ adott, de hamarosan kiderült.

A Csengery utcaiak a Köztársaság téri pártház ostromában

Október 30-án délelőtt a Csengery utcai felkelők – mint mások is szerte a városban – azt hallották, hogy „az ÁVH-sok lövik a népet” a Köztársaság téren. A tanács Nemzeti Bizottságának vezetője, Hegedűs István állítása szerint Steiner ezt jelentette neki, de ő nem járult hozzá, hogy a tanácsházához tartozó fegyveresek más kerületbe átmenjenek bármilyen akcióra. A felkelők parancsnoka azonban már nem fogadott el semmiféle utasítást, irányításával a csoport a helyszínre sietett, és részt vett a Budapesti Pártbizottság épületének ostromában. „Horváth Sándorral az Erkel Színházból fedezék mögül lőttük a pártházat. Én kb. 40 lövést adtam le, Horváth egy tárral lőtt ki. Föcske [Antal] a földszinten tüzelt, két tárja volt. Lengyel [Jenő] is lőtt” – vallotta Huzián István. A csoport tagjainak többsége is az Erkel Színház felől lőtte a székházat. Mint ismeretes, a pártház felmentésére küldött harckocsik tévedésből az ostromlókat segítették, akik a kora délutáni órákban elfoglalták az objektumot. Arról azonban nem került elő meggyőző adat, hogy a Csengery utcaiak részt vettek volna a védőkkel szemben elkövetett önbíráskodásban.

Vadászat az ÁVH-sokra

A tanács épületében lévő pártmegbízottaknak azt is tehetetlenül kellett nézniük, hogy a felkelők megkezdték az ÁVH-sok felkutatását és előállítását. Állítólag már 29-én vagy 30-án behoztak egy ÁVH-st, de Steiner – Nádas Árpád közbenjárására – hamarosan elengedte. Október 31-én Lencse Károly belügyi dolgozót kísérték be, majd átvitték a főkapitányságra, onnan a Markó utcai fogházba, ahol bezárták.

Három ÁVH-s hadnagy (Farkas Károly, Hős István, Vörös Pál) önként kért védelmet a tanácsházán. A nemzetőrök Kopácsi Sándor ezredest hívták, hogy mit tegyenek velük. Később valamelyik pártmegbízott (valószínűleg Hegedűs István) így szólt az ÁVH-s foglyokhoz: „Fiúk, én kommunista vagyok, elintézek nektek mindent, és mehettek, amerre akartok.” Élelmet, 100–100 Ft-ot, hamis igazolványokat osztott ki közöttük, és társai segítségével megszöktette őket. Állítólag egy folyamőrhadnagyot is előállítottak, de Hegedűs István kérésére négyszemközt hagyták vele, aki hamarosan elengedte. Amikor megkérdezték tőle, hová lett a fogoly, a Nemzeti Bizottság elnöke azt füllentette, hogy a rendőrségre vitték, ám a felkelők ennek utánajártak.

Steiner az ilyen esetek miatt felelősségre vonta a pártmegbízottakat, de még ekkor sem tudta, hogy pártfunkcionáriusokról van szó. A felkelők azonban többé nem bízták a foglyaikat Hegedűsékre.

A kölcsönös bizalmatlanság valószínűleg tovább mélyült, amikor a felkelők őrizetbe vették Csulák Pált, a tanács személyzeti osztályának vezetőjét, mivel feljelentették, hogy párttitkár. Bóna Imréné tanácsi dolgozó ezt cáfolva kimentette szorult helyzetéből. Egyébként Csulák valóban párttitkár volt, csak egy másik körzetben. A VII. kerületi tanács párttitkárát, Kovács Józsefet hasztalanul keresték Steinerék.

Rigó Zoltán ÁVH-s sorkatonát a Keleti pályaudvarnál igazoltatták, majd a tanács épületébe vitték. Valószínűleg elmehetett volna, de inkább ott maradt, és közmunkát végzett.

A tanács épülete melletti házból (Csengery utca 9.) egy Nagy Sándor nevű ÁVH-s beosztottat több esetben el akartak vinni, Steiner azonban mindig megvédte, mivel nem tartozott a tiszti állományba. November 3-án azonban közölte vele, hogy többé nem tud felelősséget vállalni érte, jelentkezzen a Markó utcai fogházban. Mindezek ellenére Steinert egyes pártmegbízottak „vérengzőnek” minősítették. Pedig legfeljebb egy besúgógyanús nővel és férfival kiabált alpári stílusban.

November 2-án vagy 3-án Bach Károly és Frankl István nevű személyeket azért állították elő, mert önkényesen lefoglalták Gerő Tamás ÁVH-s őrnagy lakását (Damjanich utca 54.). Steiner ezért felelősségre vonta őket. Bezárta őket, őröket rendelt melléjük, majd öccsével, K. Kiss Józseffel, Kámpics Emillel kiment a Gerő-lakásra. Számos ruhaneműt elvittek onnan, ezeket bemutatták a szomszédnak: „nézze meg, polgártárs, ezeket visszük el, mivel az embereinknek nincsenek ruháik, lábbelijük.” Fegyvert keresve a többi lakásban is tartottak házkutatást. Steiner utasítására a nemzetőrök a Klauzál téren is lepecsételtek egy ÁVH-s lakást, hogy megvédjék az önkényes lakásfoglalóktól.

A Wesselényi utca 46.-ból Varga József ÁVH-s beosztottat akarták letartóztatni, de valaki még idejében figyelmeztette, és elmenekült.

Olyan baklövés is előfordult, hogy a körzetben elfogtak két gyanús embert, de a bekísérés után hamarosan kiderült, hogy az illetők Corvin közi nemzetőrök. Másik esetben pedig a Nagymező utcai Teréz-templomnál a Csengery utcaiakon kívül az Almássy tériek és a Hársfa utcaiak is ÁVH-s orvlövészeket kerestek, mivel lövöldözés hallatszott. Ám kiderült, hogy tévedésből két felkelő lőtt egymásra.

Röpcédulázás

A Csengery utcai nemzetőrök röpcédulák szerkesztésével, előállításával, terjesztésével is foglalkoztak. Ez is olyan tevékenység volt, amely a tanácsban lévő pártmegbízottaktól való függetlenségüket demonstrálta. Ebből a munkából különösen a Steinerékhez csatlakozó tanácsi dolgozók vették ki a részüket: Winkelhofer Emil a feleségével (aki a telefont is kezelte, és élelemosztással is foglalkozott), Pethes Erzsébet (aki a konyhai munkában is segédkezett), Rostás Ferenc, Laczkó Mihály, dr. Kovács István és mások. A munkához felhasználták az ott lévő stencilgépet, és írógépeket, amelyeket kintről hoztak.

A röpcédula-készítés ötlete valószínűleg egy utcán talált röplap alapján született, amelyet Steiner olvasott fel, s amely a szovjet csapatok kivonulását és az ország semlegességének követelését, valamint a Szózat első szakaszát tartalmazta. Dr. Kovács István verseket írt, amit ugyancsak sokszorosítottak. A berendezéseket a fegyvertartási engedélyek másolására is használták. Emellett a Nemzeti Bizottság rendőrségi igazolványokat készített (a nemzetőrségi igazolványokat viszont megrendelték).

A parancsnokság és a beosztottak

A korábban is nagy vagány hírében álló Steiner Lajos mindvégig megőrizte vezető beosztását. Politikai meggyőződéséről nincsenek megbízható forrásaink. A Csengery utcában senki sem kérdőjelezte meg az ő irányító szerepét, és utasításait igyekeztek maradéktalanul végrehajtani. Állítólag nem is nagyon tűrte a bírálatot, de ez nem kellően bizonyított. Szűkösek a forrásaink abban a tekintetben is, hogy a társai miképpen minősítették tevékenységét, és hogy milyen vezetőnek tartották. Ő maga így beszélt erről: „Csoportomban a fegyelmet tudtam tartani. Erre elmondok egy példát. Öcsém valakitől egy üveg rumot kapott, azt fogyasztotta, miközben elkezdett hőbörögni. Mikor ezt észrevettem, ráfogtam a pisztolyt, hogy azonnal tegye le az üveget, ne hő­börögjön, mert keresztüllövöm. A többiek erre meghökkentek, hogy még a testvéremet is képes lennék agyonlőni, ha fegyelmezetlen, így a többiek is tartottak tőlem.” Külső szemtanú is megerősítette, hogy erős kézzel irányított, de „nem is voltak atrocitások”.

Tekintélyét azonban mindenáron tovább akarta növelni, ezért telefonon mindig úgy jelentkezett be, mint „a VII. kerületi fegyveres erők parancsnoka”, sőt így írta alá az utasításokat is. Ám semmilyen befolyása nem volt a többi fegyveres csoportra, beleértve a szinte tőszomszédságban lévőket.

Mint már említettem, Kámpics Emil volt az állandó helyettese, aki sofőrködött is. Mivel ez utóbbi minőségében gyakran volt távol (a főparancsnokkal együtt), megállapodtak, hogy ilyen esetekben K. Kiss József – akit Steiner szintén régóta ismert, együtt vettek részt az október 25-i „véres zászlós” tüntetésen – veszi át az épületben az irányítást. Más forrás szerint Kámpicson kívül Rostás Ferenc volt a parancsnokhelyettes. Többen Steiner Jánost, Steiner Lajos öccsét jelölték meg a csoport második emberének, aki valószínűleg november 1-jén csatlakozott a csoporthoz. Tény, hogy a Steiner fivérek között mindig is szoros volt a kapcsolat, állítólag a főparancsnok ki is jelentette, hogy nem bízik senki másban, csak az öccsében. Mindezek ellenére jóval valószínűbb, hogy Steiner János – akit a többség együgyűnek tartott – nemigen szólt bele a csoport irányításába.

A csoport létszáma november első napjaiban mintegy nyolcvan főre emelkedett. A főparancsnok a csoportot ekkor katonai mintára szervezte, szakaszokra, rajokra osztotta, s ebben az a két-három katonatiszt támogatta, akik még a fegyveres ellenállás idején is kitartottak. Egy százados és egy hadnagy a parancsnoksághoz tartozott, egy alhadnagy pedig a gazdasági ügyeket intézte, akihez négyen-öten voltak beosztva. A tisztek közül azonban – ellentétben a más fegyveres csoportokhoz kiküldött katonai tanácsadókkal – egyet sem tudunk megnevezni.

A csoport három szakaszt alkotott, minden szakaszt három rajra osztottak. Csak a II. szakasz névlistája maradt fenn. E szakasz parancsnoka a 31 éves Szűcs József volt, aki a munkahelyén, a Patyolatnál állítólag párttitkár volt, s erre a posztra a katonai tanácsadók állították.

I. raj (a sorrend a fennmaradt dokumentum alapján):
Winkelhofer Emil rajparancsnok, Winkelhofer Emilné Czirbusz Mária, dr. Kovács István, Bíró Lajos, Papp Sándor, Juhász János, Sándor Ernő, Nagy Sándor, Bosány Veronika, Kása András, Zsigmond László

II. raj:
Rostás Ferenc rajparancsnok, Nagy Ferenc, Pethes Erzsébet, Horváth Károly, Lászlófi Tibor, Mosi László, Gerbicz Arnold, Gerbicz Arnoldné Bodrogi Gabriella (elsősegélynyújtó), Rózsa József, Bartha Attila, Spielmann István, Rauner Károly, Csikós Tibor, Géczi László

III. raj:
Laczkó Mihály rajparancsnok, Török Gábor, Bognár György, Divják Ferenc, Gungl
Lőrinc, Opióta Ferenc, Székely Ferenc, Székely Kálmán, Kovács László

Azok a felkelők is maradtak, akik már korábban is egy társaságot alkottak, és a tanácsház elfoglalásában részt vettek (s akiknek emiatt a nevét már említettük): Föcske Antal, Hodászi Frigyes, Hoffmann László, Horváth Sándor, Huzián István, Kámpics Ferenc, Lengyel Jenő. Közülük Hoffmann „géhás” lett, elsősorban az élelmiszer-elosztással foglalkozott. Néhányan a Hársfa utcai kapitányságon lévő nemzetőrségből csatlakoztak a Csengery utcaiakhoz, így Mohilla József is.

Valószínűleg a másik két szakasz tagjai voltak: Bozsik János, Dobák József, Ertler István, Fodor Lajos, Gondos Sándor, Gőbel Rudolf, Halbsó László, Horváth József, Hübler János, Kovács Gábor, Melcher András, Németh Ferenc, Palugyai József, Péterfi Lajos, Simon Miklós, Szabó László, Szabó Sándor, Toráni Tibor, Török György, Valljon János.

A nemzetőrök vezénylése

A pontos ellenőrizési körzetről nincsenek konkrét adataink, valószínűleg a Lenin körút – Majakovszkij utca – Rottenbiller utca – Wesselényi utca által behatárolt területen még éjjel is járőröztek. De jóval távolabbra is mentek, ha lövést hallottak. A megrongálódott kirakatokat biztosították a betörések ellen. Őrizték a Nagykörút és a Dob utca sarkán lévő Takarékpénztárt, valamint a tanácshoz tartozó élelmiszerraktárt. Az őrségnek pedig az objektumot kellett védeniük, csak jelszóval engedhettek be bárkit. A főparancsnoki utasítás értelmében támadás esetén fel kellett venni a harcot.

Mindemellett biztosították a tanács részére az élelem- és gyógyszerszállításokat. Sopronból kétszer-háromszor fuvaroztak gyógyszert. A lakosság ellátásában és a lakásügyekben is segédkeztek. Steiner az elesetteken is igyekezett segíteni: „…behozott egy utcán gyászoló nőt, hogy adjak segélyt neki, mert a férje meghalt az utcán a harcok során.”

A novemberi napokban mind több börtönökből szabadult közbűntényes fogoly is csatlakozott a Csengery utcaiakhoz (is), Steiner őket is felfegyverezte. Valószínűleg ez ártott a közmorálnak, bár a csoport több alapító tagjáról is tudjuk, hogy súlyosan vétett a forradalom eszmeisége ellen. Huzián István a régi barátaival, Lengyel Jenővel, Kámpics Ferenccel, sógorával, Horváth Sándorral (és valószínűleg még néhány emberrel) a Köztársaság téri pártház ostroma után a feltört Baross téri sportboltból vittek el árukat, majd a Rottenbiller utca és a Munkás utca sarkán lévő italboltot fosztották ki.

A titkos ÁVH-s dossziék

A fegyverszünet idején a csoport leg­inkább azzal szerzett ismertséget, hogy felfedezte a Kürt utca 6. szám alatti ÁVH-s objektumot és a liftházban eldugott és szénporral letakart 100-150 szigorúan titkos dossziét, telefonos névjegyzéket. Ezeket a dokumentumokat (belső szolgálati fényképes káderlapok) a főparancsnok – a nevelőapja, id. Steiner János, valamint K. Kiss József és egy honvédtiszt jelenlétében – a tanácsházára szállíttatta a fegyvereseivel, miként nyolc-tíz írógépet is.

Áttanulmányozva az iratokat, az volt az első tervük, hogy szétszortírozva elküldik az adott nemzetőrségi körzetekbe, hogy ott hajtsák végre a nyomozást. A titkos anyagok felfedezését nem tartották titokban, mi több, a szerzeményről Steiner Lajos be is számolt a tanácsházban lévő pártmegbízottaknak, sőt a kerületi rendőrkapitányság vezető­jének, Csabai László főhadnagynak is. A Nemzetőrség (Forradalmi Karhatalmi Bizottság) november 3-i értekezletén nagy büszkeséggel beszélt erről a teljes plénum előtt, ahol a jegyzőkönyvvezető ezt így rögzítette: „Steiner féltéglával veri a mellét, hogy milyen titkos ávh. iratokat »szerzett« meg. [...] Minden beépített ÁVH üzemi elhárítós stb. neve megvan bennük.”

Egyes pártmegbízottak szerint Steiner a „spiclik” begyűjtéséről beszélt, sőt „véresszájúan mondta, hogy majd ő elintézi őket”. Valójában azonban nem volt ilyen törekvése.

Ellenben felvette a kapcsolatot nagybátyjával, Grád Tiborral, aki a Fővárosi Ügyészségen dolgozott, majd közbenjárásával a dossziék nagyobb részét elszállították a Fő utcai Katonai Ügyészségre, ahol helyeselték Steiner eljárását. Az anyagok kisebb része ott maradt a Csengery utcában. Ezek „szanaszét voltak, hordta szét mindenki, akit érdekelt”. A megmaradt dossziékat hihetőleg Csabai László és Winkler Pál rendőrtisztek megsemmisítették.

A Csengery utcaiak külső kapcsolatai

A Csengery utcai nemzetőrök legszorosabban a közeli Hársfa utcai rendőrkapitányságon lévő, Csabai főhadnagy által vezetett felkelőcsoporttal alakítottak ki kapcsolatot. A Hársfa utcaiak összekötője, Gyulai Lajos egyébként Steiner gyermekkori ismerőse volt, ez is segítette a zökkenőmentes együttműködést. Állandó volt az átjárás a két bázis között. November 1-jén vagy 2-án a tanács épületében a Hársfa utcaiak részvételével a rendfenntartásról értekezletet is tartottak.

A másik közelben lévő csoport az Almássy téri „Farkas”-csoport volt, amellyel már akadtak kisebb súrlódások, különösen az ottani parancsnokhelyettes, Kovács Imre és Steiner között. Pedig korábban még fúzióról is volt szó.

Állítólag a legnagyobb kerületi csoporttal, a Baross tériekkel jó kapcsolatot, rendszeres összeköttetést építettek ki, és a vezetők mindkét bázishelyen tárgyaltak. Ez azonban nem kellően bizonyított. Egyes források szerint a Corvin köziekkel és a „szabadnépesekkel” is együttműködtek, de a részletek nem ismertek.

Steiner a katonai és a rendőri vezetéssel is felvette a kapcsolatot. Maléter Pál ezredessel Steiner egy-két ízben tárgyalt. Amikor fegyvert kért, ő Kopácsihoz utalta, mivel a Kilián laktanyában nem volt fegyver. A rendőrkapitánytól 100 db nemzetőr-igazolványt is kapott.

Ahogy már említettem, Steiner (és kísérője, K. Kiss József) részt vett a Nemzetőrség november 3-i értekezletén, amikor Budapest védelmének megszervezéséről, szervezeti kérdésekről és egyebekről volt szó. Steiner itt, amellett hogy büszkén beszélt a fellelt Kürt utcai belügyi dossziékról, állítólag többekhez hasonlóan panaszkodott a rossz élelmezésre és a fegyverhiányra. A Nemzetőrség főparancsnokává Király Béla tábornokot, helyettesévé Kopácsi Sándor ezredest választották. Király tervezete alapján megalakult a tízfőnyi Operatív Bizottság, ebbe azonban a Csengery utcai felkelők közül senki sem került bele.

A BRFK-ról – Nickelsburg László hívására – a VII. kerületi nemzetőrök a Baross tériek bázisán folytatták a tárgyalást. Steinert ide is elkísérte K. Kiss József. Elsősorban arról volt szó, hogy miképpen alakítsák ki a védelmet a várható szovjet beavatkozással szemben. Felosztották a csoportok ellenőrzési körzetét. A Csengery utcaiak a megállapodás értelmében a Hársfa–Majakovszkij–Rottenbiller–Wesselényi utcák által behatárolt terület felügyeletét kapták meg.

Nickelsburg a teljes kerület főparancsnokává szerette volna magát kikiáltatni, de a többiek nem támogatták ebben. Voltak egyébként mások is, akik hasonló ambíciókat dédelgettek, feltehetően Steiner Lajos is. Végül abban állapodtak meg, hogy később, a VII. kerületi kapitányságon visszatérnek erre a kérdésre. Ám ott sem sikerült előrébb jutniuk, mindenki maradt a korábbi pozíciójában.

Arról is szó volt, hogy a Hársfa utcai kapitányságon lévő nemzetőrök a kerületi párthelyiségbe (Lenin körút 6.) vagy – akárcsak az Almássy tériek – a Royal Szállóba települnek át. Végül úgy döntöttek, hogy nemcsak a rendőrségi nemzetőrök, de még a tanács épületében lévők is a pártházba vonulnak, és ott – Drabbant József őrnagy (VII. kerületi Kiegészítő Parancsnokság) irányításával – zászlóalj formájában egyesítik a csoportokat. Be is rendezkedtek ott nemzetőrök mintegy 250-en, de valamilyen ismeretlen okból mégsem maradtak ott, hanem egy újabb parancsra visszatértek. Azt azonban Steiner hangsúlyozta, hogy esetleges szovjet támadás esetén a két Hársfa utcai csoporttal karöltve kísérlik meg a fegyveres ellenállást.

A Nemzeti Bizottság bukása

A tanácsházát a különböző pártok – főleg a FKgP és az SZDP – képviselői is mindinkább felkeresték. Sokat tárgyaltak Steiner Lajossal is, szerették volna maguk számára megnyerni a nemzetőröket. Őrséget is kértek tőle, de ő ezt kereken megtagadta: „Az én egységem egy harcoló egység, és nem dekorációs csoport.”

A pártok Hegedűséktől a régi párt­helyi­ségeiket követelték, de a tanács munkájában is helyet sürgettek maguknak, így november 3-ára már nem lehetett elodázni a személycseréket. A hajdani MDP-küldöttek által alakított Nemzeti Bizottságot Hegedűsék kényszerűségből megszüntették, sőt a jövevények azt hangoztatták, hogy a régi MDP-
tagokat el kell távolítani. Végül keresztülvitték, hogy minden párt két-két képviselőt juttathat be az új testületbe, így valóban eltávolították csaknem valamennyi MDP-küldöttet, így Nádas Árpádot is, bár Steiner kiállt érdekében. Ahogy a katonatiszt később tudósított: „bement és eléggé durva hangon kiállt mellettem”.

Ez az epizód azt bizonyítja, hogy Steinerék meggyőződésük miatt nem üldözték a kommunistákat, noha később vádolták őket ezzel. Ekkoriban ugyanis már semmi kétségük sem lehetett, hogy az addig működött Nemzeti Bizottság teljes egészében MDP-lelemény. Azt viszont a nemzetőrök valóban igen rossz néven vették, hogy a Nemzeti Bizottság tagjai – ahogy korábban erről volt szó – őket félrevezetve szabadon engedték foglyaikat. November 3-án ez nyilvánvalóvá vált, és emiatt Steinerék elhatározták, hogy felelősségre vonják őket mint „sztálinista összeesküvőket” vagy „kommunista [rákosista, gerőista] ellenforradalmárokat”. („November 3-án nekünk nagyon meleg napunk volt” – így emlékezett vissza egyikük. )

Mindezt azonban nyíltan tették, céljukat mindenkivel közölték, valószínűleg ténylegesen nem akarták elfogni őket, hanem lehetőséget adtak a menekülésükre. Akit mégis megtaláltak, mindössze kérdőre vonták, amiatt, hogy ÁVH-sokat bújtatnak, de semmiféle atrocitást nem kellett elszenvedniük. Kellemes meglepetésben részesült Hegedűs István, a Nemzeti Bizottmány korábbi elnöke is, miután az utcán elfogták, és a parancsnokhoz vitték.

Mindezek ellenére az egykori Nemzeti Bizottság tagjai és mások úgy tudták, az esetek többségében egymást rémisztgették azzal a hírrel, hogy az „ellen­forradalmárok” (még inkább konkrétan Steiner Lajos) le akarták tartóztatni, sőt meg akarták gyilkolni őket, mi több, az is elterjedt körükben, és még évekkel később is rögzült az a félelem szülte koholmány, hogy halállistát állítottak össze. Mindenesetre leszögezhető, hogy egyetlen pártmegbízottnak, egyetlen rendőrnek sem esett semmi bántódása.

A szovjet támadás

November 4-én hajnalban a Csengery utcai nemzetőrök számára is világossá vált, hogy amitől az előző napokban tartottak, bekövetkezett: a szovjet csapatok a forradalom leverésére bevonultak a városba. A csoport az ellen­állás mellett döntött. Még a korábbi pártmegbízottakat is a soraikba hívták azzal, hogy „most mindenkire szükség van. [...] Az utolsó csepp vérig harcolnak.”

A tanács erkélyén Steiner Lajos esküszöveggel a kezében tartott beszédet. Feleskette a fegyvereseket arra, hogy „az utolsó csepp vérig ki fogunk tartani, és halál az árulókra”.

A körúton részt vettek az utcakövek felszedésében és a barikádok építésében, Például a Híradó mozi előtt az úton keresztbe benzineshordókat és tejeskannákat raktak le, hogy a páncélosokat megállásra kényszerítsék. A körzetükben az épületeket – különösen a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumot (Dob utca 75–81. továbbiakban: KPM) és az Erzsébetvárosi Főpostát – fegyveresen biztosították. Ágyúik azonban nem voltak, a páncélosok ellen legfeljebb benzines palackokkal védekezhettek. Ezekből az udvaron – főleg a csoport női tagjai – sokat felhalmoztak.

Valószínűleg a délutáni órákban került sor fegyveres eseményekre. A néhány forrás ellentmondó abban a tekintetben, hogy a szabadságharcosok felvették-e a harcot, vagy csak a szovjetek támadták a tanácsházat. Ez utóbbi jóval valószínűbb, mivel semmilyen harci cselekményről nem maradt fenn adat. Steiner meg is hagyta az övéinek, hogy csak az ő utasítására lehet lőni, de inkább ne derüljön ki, hogy vannak ott fegyveresek, mert széjjellövik az épületet. De az épületet mégis három aknabelövés érte, és ekkor kapott halálos sebet a 21 éves Rigó Zoltán államvédelmi sorkatona, aki – mint említettük – október 30-ától volt a Csengery utcai­ak fogságában. Az Almássy téren temették el. Steiner azt gyanította, hogy kémek értesítették a szovjeteket a nemzetőrök hollétéről, s ezért került sor a támadásra. Ez nem is zárható ki.

Valószínűleg a belövések miatt, a VII. kerületi rendőrkapitányság új nemzet­őrparancsnokával, Bencze Ferenccel egyeztetve – hogy a kapcsolattartás is könnyebb legyen –, november 5-én délelőtt a Csengery utcai szabadságharcosok nagy többsége átvonult a KPM épületébe. Előzőleg Steiner mindenkinek felajánlotta a távozást. Gungl Lőrinc maradt ott néhány fegyveressel, azzal az utasítással, hogy a Dob utcai és a Csengery utcai részt nekik kell biztosítani, a szovjeteket feltartóztatni. Állítólag ott az egyik katona éjszaka a tetőn őrködött: ha valahol észlelte, hogy fényszóróval jeleket adnak, odalőtt.

A Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumban

A mintegy száz felkelő – köztük néhány katona és rendőr – a földszinttől a III. emeletig mindenütt berendezkedett a védelemre, az ottani személyzet leköltözött a pincébe. Ekkoriban már végig az Erzsébetváros Lenin körúti részén és környékén a szabadságharcosok felvették a harcot a megszállókkal. Az ellenállásban a Steiner-csoport is kivette a részét, de az 5-i harcaikról nem maradtak fenn konkrétumok.

A csoport összetétele, létszáma a következő napokban minduntalan változott. A Hársfa utcaiakkal gyakorlatilag összeolvadtak, de állandó volt az átjárás a Kovács Dezső vezette Royal szállóbeliekkel is. (Állítólag egy ízben Kovácsék az egyik összecsapásnál Steineréket hívták segítségül.) A corvinisták közül is egyre többen csatlakoztak hozzájuk, mivel a Corvin közt ekkorra már – a hatalmas szovjet nyomás eredményeképp – kiürítették. Az Eötvös utcai csoport egy része is hozzájuk tartozott, vezetőjükkel, „Bumsztival” az élen.

A parancsnok ekkor, 5-én idegösszeroppanást kapott, és önkívületben feküdt, ki is jött érte egy mentőautó a Központi Katonai Kórházból. Úgy vélekedtek, hogy „biztosan sokat ivott”. Stei­ner azonban hallani sem akart arról, hogy kórházba vigyék. Valakinek a javaslatára Kovács Dezsőt hívták segítségül, aki azzal tudta jobb belátásra bírni Steinert, hogy azt füllentette: a kórházban értekezlet lesz, azért kell bemennie. Ekkor azonban újabb problémák merültek fel: Steiner ugyanis csak Kováccsal együtt volt hajlandó beszállni a mentőautóba (abba se ment bele, hogy távolléte alatt Kovács irányítsa a csoportját), a Royal Szálló parancsnoka viszont a kórházi szabályzat ellenére nem akarta felvenni a fehér köpenyt. A mentősök telefonon a kórház parancsnokához, Radó Györgyhöz fordultak, aki eltekintett e kis szabálytalanságtól, de az egyik sebesültszállítónak, Iványi Vincének ott kellett túszként maradnia.

A kórházban az ottani Forradalmi Bizottság vezetőivel tárgyaltak, szó volt arról, hogy igyekeznek minél inkább támogatni a szabadságharcosokat, ám páncélosok elleni fegyvereket nem tudtak szerezni. Rádió adó-vevőt, élelmet, ruhát felajánlottak, de ezeket a felkelőparancsnokok nem kérték.

November 6-án a jelentős fluktuáció és a szovjetek elleni harc centralizáltabb irányítása miatt újból parancsnokságot választottak, Katona Tanács vagy Összevont Erők Parancsnoka néven. Ez utóbbi elnevezés elsősorban a Csengery utcai és a Hársfa utcai csoportok összevonását jelentette. Egy honvéd hadnagy (tanácsadó) Steinert javasolta a főparancsnoki posztra, azzal, hogy „ő a legértelmesebb”. Nem volt senkinek sem ellenvetése. A parancsnokság tagja volt Gyulai Lajos, a VII. kerületi rendőrkapitányság nemzetőrségének összekötője, aki állítólag az Operatív Bizottság vezetője is lett.
E bizottság feladata volt az ellenállás szervezése és a váratlan rajtaütés megakadályozása. Gyulain kívül még négy-öt alparancsnokot választottak, Kámpics Emilről, Steiner Jánosról, egy Géza nevűről és egy századosról tesznek említést a források. A főparancsnok öccse nem valószínű, hogy betöltötte ezt a pozíciót. Hoffmann László megőrizte az addigi „gh-s” szerepkörét.

A tanácsházból áthozott stencilgépen folytatódott a röplapok előállítása, amelyben elsősorban a nők jeleskedtek. Készült egy Semleges Magyarországot röpcédula, VII. kerületi Forradalmi Ifjúság aláírással, a szovjet csapatok kivonásának követelésére. Készült olyan írás is, amely amellett, hogy követelte a szovjetek távozását, a Kádár-kormányt is súlyosan bírálta.

„Nem kell hallgatni a Szabad Európára, mert az hazudik” – mondta társainak Gyulai, aki több évet töltött az NSZK-ban, s meg volt győződve arról, hogy a SZER csak ígérget. Ebben a főparancsnok hallgatott rá, vagy véleménye megegyezett vele. Ennek ellenére azt hallgatták.

A csoport számos ruhadarabot szerzett a Divatcsarnokból. Steiner Lajos azt helyeselte, hogy azok a nemzet­őrök – kb. tízen –, akiknek a ruhája tönkrement, vagy csak egyenruhájuk volt, kapjanak az üzlet készletéből. De ennél sokkal nagyobb tételben hordták ki a ruhákat: állítólag a Géza nevű sofőr két személygépkocsival megrakott, mintegy 50 000 forint értékű árut hozott a Divatcsarnokból, amelyet gyorsan szétkapkodtak. Huzián István és köre többek között még varrógépet is elvittek a Divatcsarnokból. E társaság másutt is fosztogatott, „inkább mi vigyük el, mint a ruszkik” alapon. Ám előfordult, hogy más fegyveresek vetettek véget az ilyen akciónak, és elvették a lopott holmikat. A Dob utca és a Hársfa utca sarkán lévő Közértet nem tudjuk, kik rabolták ki.

Harcok a megszállókkal

A KPM-ben lévő 200-250 szabadságharcos golyószórókkal, géppisztolyokkal, kézigránátokkal volt felfegyverkezve, nehézfegyverek híján csak a benzines palackokkal – és állítólag nitrolakkal – vehették fel a küzdelmet a szovjet páncélosokkal. A parancsnokság – Gyulai Lajos és a honvéd hadnagy – több térképet készített, amelyekre berajzolták a működési területüket, bejelölték a vélt nagyobb szovjet egységek tartózkodási helyét.

A harcokról csak igen fragmentális források maradtak fenn. Az operatív csoport – állítólag 150 főből állt, sőt talán még ennél is többen voltak – a Dohány utca és a Majakovszkij utca közötti szakaszt ellenőrizte a körút mindkét oldalán. Valószínűleg november 5-én a KPM-ből Gyulaiék benzines palackokat dobtak a szovjet páncélosokra, az operatív csoport parancsnoka szerint egysége összesen két-három harckocsit semmisített meg, személyzetének egy részével együtt. Egy harckocsit ő gyújtott fel, de a halott- és sebesültszállítókra nem lőttek. Eközben a szovjetek ágyúzták az épületet.

A Dohány utca és a nagykörút sarkán, a Híradó mozinál ismeretlen ellenállók által felállított légvédelmi gépágyúnál is volt egy részleg: a Kámpics fivérek, Lengyel Jenő, Horváth Sándor, Huzián István és talán még mások is. A gépágyú kezelője megcélozta a harckocsikat, nem tudjuk, milyen eredménnyel, miként az sem, hogy a részleg valóban részt vett-e a harcban.

A Dohány utca másik oldalán a Barcsay utcai rész felőli osztagok Bencze Ferenc vezetésével kerültek tűzharcba az átvonuló szovjet páncélosokkal.

Ugyancsak november 5-én délután a honvéd százados vezetésével kb. nyolc fegyveres – köztük Mohilla József, Dobák József, Nagy László – a Majakovszkij utcából vette célba a Hunyadi téren lévő két szovjet harckocsit és velük 10-11 katonát, akik visszalőttek. A kétórás tűzharc eredményéről nincsenek adataink.

6-án ugyancsak a százados vezetésével egy húszfős csoport a Lenin körút felől megtámadott két harckocsit és több páncélautót a Dob utcában. De nem tudták eltalálni egyik harci járművet sem, míg azok géppuskával lőtték a sarki épületet, egy páncélos pedig több lövést adott le az KPM-re.

Egy másik alkalommal pedig – szintén a százados irányításával – a Lenin körút 35. számú házból vették célba a megszálló egységeket, amelyek segítségére a Nyugati pályaudvar felől jöttek harckocsik. Mohilla József, Grünfeld Tibor, Dobák József, egy Burdi nevű szabadságharcos és a Royal szállóbeli Marosi Károly, valamint Berényi György részvételét említik meg a források. Az egy óráig tartó harcban senki sem esett el, de a KPM is több találatot kapott.

Ezen a környéken a fenti vagy egy másik osztag egy páncélautó kerekét kilőtte, a tűzharcban egy szovjet tisztet megsebesítettek. A szovjetek egy Pobjedával hajtottak be a Hársfa utcába, a minisztérium elé, a kocsijukat azonban kilőtték. Három szovjet közül kettő megsebesült, a harmadik befutott az egyik házba. Az egyik résztvevő szerint november 6–7-e éjszakáján a Hársfa utca és Wesselényi utca sarkán megsemmisítettek egy szovjet tehergépkocsit, a katonai személyzetével együtt.

November 7-én vagy 8-án a Dob utca–Izabella (vagy a Dob utca–Csengery utca) sarkán került tűzharcba az egyik osztag a szovjetekkel.

A KPM körüli harcok veszteségeiről konkrét adatokkal nem rendelkezünk. A szovjetek közül becslésem szerint négyen–heten elestek, egyiküket sem tudjuk megnevezni. Egyik forrás szerint a szabadságharcosok közül is többen elestek, ez azonban távolról sem bizonyított. Csak a 18 éves Szabó Sándor ipari tanulóról tudjuk, hogy meghalt november 6-án az itteni harcokban. A szovjetek három-négy páncélost és járművet elvesztettek, a magyar félnek viszont jelentős épületkárokat kellett elszenvednie az aknák és az ágyúk okozta belövésektől.

A kerület távolabbi részén november 7-én a Kámpics fivérek, Huzián István, Lengyel Jenő, Föcske Antal, Horváth Sándor által fémjelzett osztag a Rottenbiller utcából vették célba a Baross téren lévő szovjet páncélosokat. A lakóházukból (Rottenbiller utca 10.) Lengyel Jenő édesapja, Lengyel Károly az emeletről távcsővel irányította a fiatalokat. A harckocsik visszatüzeltek, és az 5/C, valamint a 7. számú ház belövést kapott. Egy lövedék szíven találta a 27 éves Tóth Lajosnét, aki azonnal meghalt.

A foglyok

A harcok idején szovjet foglyok kerültek be a KPM-be, de hogy hogyan, hányan és mi módon, arról már ellentmondásosak a forrásaink. Az egyik verzió szerint Hoffmann László 9-én átkísért a Royal szállóból két szovjet katonát, és másnap délelőtt egy „kivégzőosztag”, bizonyos Kolompár Péter vezetésével, jött, hogy megöljék őket, ám Steiner és Hoffmann ezt megakadályozta, majd elengedték a foglyokat. Egyes szemtanúk szerint a foglyokat a Steiner-csoport tagjai ejtették foglyul, de legalábbis az egyiket.

A másik változat szerint a KPM pincéjében négy szovjet foglyot őriztek, akiket a Dob utca és a Hársfa utca sarkán fiatal felkelők fogtak el. Steiner nekilátott a kihallgatásuknak, Hoffmannt bízta meg a tolmácsolással, aki így emlékezett erről:

Steiner: „Tudják-e, hogy mi van itt Budapesten?”
Válasz: „Itt fasiszták vannak.”
Steiner: „Itt nem fasiszták, hanem dolgozók vannak, akik a szabadságért harcolnak.”
Szovjetek: „Mi a fasiszták lázadásáról tudunk.”
[...]
Steiner: „Milyen szándékkal jöttek Magyarországra?
Válasz: „Azért, hogy rendet csináljunk.”

Ezután Steiner főleg arról érdeklődött, mikor jöttek a szovjetek Magyarországra.

Steiner a kihallgatás után kijelentette, hogy most nem lehet őket elengedni, és az őrséget éberségre szólította fel, nehogy a foglyok fegyverhez jussanak. Közben egyes fegyveresek követelték, hogy lőjék agyon a szovjet katonákat. Ezt a parancsnok megakadályozta.

A felkelők a harcok idején is keresték az ÁVH-sokat. November 6-án vagy 7-én állítólag három foglyot ejtettek, akiket kémkedéssel gyanúsítottak, de kihallgatás után hamarosan elengedték őket. Ugyanilyen gyanúval tartották két napig fogságban Semsey József festőművészt is.

Az ellenállás beszüntetése

A KPM szabadságharcosai november 10-ig tartottak ki, tovább, mint bármely más csoport a belső kerületekből. Ekkor azonban már lényegében mindenki tisztában volt a további küzdelem hiábavalóságával. Az utcán már megjelentek a járókelők, bár négy napja érvényben volt Grebennyik este 7-től reggel 7-ig tartó kijárási tilalma. Korábban (valószínűleg 8-án) a KPM védői telefonon hírt kaptak arról, hogy Király Béla tábornok, a Nemzetőrség főparancsnoka Budán, a szabadság-hegyi Vörös Csillag Szállodában szervezi a további ellenállást, és haditanácsot tart.

A parancsnokság úgy döntött, hogy a csoport befejezi a körzetben az ellenállást, és akik akarnak, csatlakoznak Budán Király Bélához, de a túlzott kockázatok elkerülése érdekében a fegyvereket ott hagyják. Mindezt továbbították a tanácsban lévő nemzet­őröknek is.

A Steiner-csoport tehát elhagyta a VII. kerületi bázishelyeit, amelyekben a harcok súlyos károkat idéztek elő. A felkelőket egyéb más kártételekkel is vádolták, valószínűleg nem teljesen alaptalanul.

A hidakon ezekben a napokban nemigen lehetett átjutni, de a szovjetek épp ebben az időben már feloldották a gyűrűt. A szabadságharcosok több szakaszban, mintegy harmincan (köztük a Steiner fivérek, Winkelhofer Emilné, Mohilla József, Hoffmann László, Gungl Lőrinc és a Sipőcz József vezette corvinisták) megérkeztek a Vörös Csillag Szállodába.

Itt azonban nem találták meg Király Bélát, csak egy képviselőjét, aki tudomásukra hozta, hogy a Nemzetőrség főparancsnokától rádión érkeznek majd az utasítások (vagy személyesen visszatér), és felfegyverezte a csoportot. Még ezen a napon (vagy 11-én) – egy újabb hír hallatán – Nagykovácsiba mentek keresni Király Bélát, de már ott is hasztalanul. Nem tudhatták, hogy a tábornok a kíséretével már 9-én – amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a megérkező szovjet páncélosokkal és repülőkkel szemben nincs mód semmiféle ellenállásra – elindult nyugatra. Király Béla képviselője, aki telefonon hívta, majd fogadta Steineréket a Vörös Csillag Szállodában, autóval szökött meg.

A szabadságharcosok is nyugat felé tartottak. Már korábban is volt szó a KPM parancsnokai között, hogy bizottságot küldenek ki Kéthly Annához, a Nagy Imre-kormány Bécsben lévő tagjához, feladatokért. Sőt, 9-én Steiner és Gyulai megfogalmaztak számára egy levelet.

Mások pedig emigrálni akartak. „Azért akartunk disszidálni, mert azt mondogatták, hogy Szibériába visznek bennünket” – vallotta egyikük. Nagykovácsitól kb. tíz kilométerre a két Steiner és néhány társuk élelemért bementek Tök községbe, majd egyszerűen otthagyták a rájuk váró fiatalokat, és visszajöttek Budapestre. A csoporthoz tartozó katonatisztek már korábban eltűntek. A csoport tagjai közül néhányan (pl. Gungl Lőrinc) szintén visszatértek a fővárosba. Mohilla Józsefet két társával még Győr előtt, a Winkelhofer házaspárt négy-öt társukkal együtt már Tatabányán lefogták a szovjetek. Kihallgatták, majd öt napig egy pajtában tartották fogva őket. Gáspár Tibor, aki korábban a Hársfa utcaiak gépkocsivezetője volt, többekkel elindult Budapestről, hogy átsegítse őket a határon. Ám már Törökbálintnál a szovjetek fogságába kerültek, ötnapi fogság várt rájuk.

Gyulai Lajos utoljára hagyta el a KPM-et, és már nem találta meg a társait sem a Szabadság-hegyen, sem Nagykovácsiban. Így megszakadt a kapcsolata Steiner Lajossal. Állítólag Bencze Ferenc még korábban azt az utasítást adta neki, hogy a Dunántúlon vegye fel a kapcsolatot a szabadságharcosokkal. Némi habozás után egyenesen Nyugat felé tartott mindazokkal a társakkal, akik vállalták ezt. Neki sikerült 24 korábbi nemzetőrségi beosztottjával átlépni az osztrák határt.

Epilógus

Gyulai Lajos a hónap végén visszatért, majd a Steiner fivérekkel és csoportjuk negyedik tagjával, Kovács Lászlóval ismét elhagyta az országot. Az kijutás elsősorban Steiner Lajosnak volt sürgős, mert a Népszabadságban fényképes cikk jelent meg róla, mint a VII. kerületi „ellenforradalmárok” parancsnokáról, a Köztársaság téri események egyik szereplőjéről. Az NSZK-ban részt vettek az emigránsmozgalomban, Király Bélával is felvették a kapcsolatot. Gyulai a fiatalabb Steinerrel még decemberben visszatért Magyarországra, hogy közvetítsen Kéthly Anna és Kádár között, Steiner Lajos pedig 1957 júniusában – főleg a honvágy, családjának hiánya miatt, az amnesztiában bízva – tért haza.

Mindkettőjüket 1957. június 21-én letartóztatták, majd pert indítottak ellenük, és az ősz folyamán szintén elfogott Hoffmann László, Steiner János és Mohilla József ellen. A Lomjapataky-tanács 1958. április 9-én, majd a Vágó-tanács 1959. július 21-én Steiner Lajost halálra ítélte, és augusztus 5-én kivégezték. A per többi vádlottja közül Hoffmann és K. Kiss jogerősen egyaránt nyolc, Mohilla hét és Steiner János két év börtönbüntetést kapott.

Gyulai Lajos ügyét – kémkedés vádja miatt – áttették a Katonai Bírósághoz. 1958. október 9-én, valamint december 1-jén Csohány László százados, illetve Sömjén György őrnagy tanácsa egyaránt a legsúlyosabb ítélet mellett döntött, és ezt december 3-án végrehajtották.

1959. december 22-én felakasztották Huzián Istvánt is, akit 1958. december 2-án tartóztattak le. Felette a Tutsek-tanács (1958. augusztus 18-án), illetve a Borbély-tanács (1959. december 18-án) ítélkezett. Pertársára, Lengyel Jenőre 15 éves börtönbüntetést szabtak ki.

Zsigmond Lászlónak elsősorban a forradalom leverése utáni szervezkedésért (a bécsi Magyar Forradalmi Tanács) nyújtott be számlát a katonai bíróság Gáspár Gyula őrnagy vezette tanácsa (1957. október 31.), majd jogerősen Ledényi Ferenc tanácsa (1958. február 3.). Zsigmondot 1958. február 5-én végezték ki.

A csoport többi tagja közül egyesek emigráltak, mások ellen pedig nem indítottak eljárást, sorsukról nem tudunk.

Források

Steiner Lajos és társai BFL 8009/57., ÁBTL V-142906.

Fáncsik György és társai BFL 9024/59.

Nagy Imre és társai MOL Op. ir. MOL XX-5-h

A szerző honlapja: www.eorsilaszlo.hu [2].

• Befejezetlen múlt [7]