Császár Ivett

Nyomtatóbarát változat

Az egyik legfrissebb Orwell-életrajz írója, Jeffrey Meyers 2000-ben azzal büszkélkedhetett, hogy műve megírásához rendelkezésére állt a Peter Davison által szerkesztett, az addig számos kiadatlan Orwell-írást megjelentető, húszkötetes Orwell-összes. Az azóta magyar fordításban is megjelent mű (George Orwell: Egy nemzedék fagyos lelkiismerete) szerzője akkor még nem tudhatta, hogy nem is olyan sokára, 2006-ban Davison egy újabb kötettel lepi meg az Orwell-kutatókat. Miként D. J. Taylor, az utóbbi évtized Orwell-életrajzírási hullámának másik alakja megfogalmazta, a kirakós újabb darabja megkésve érkezett.

Bár a puzzle huszonegyedik darabja, Az elveszett Orwell, a kiadót és a kötet külső megjelenését tekintve is elkülönül az összestől, számos hasznos adalékot szolgáltat az életműből. Egyebek – például a Csavargóként Párizsban, Londonban francia fordítójával való levelezés, a Brenda Salkeldnek címzett levelek összegzése vagy a kriptokommunisták eredeti, a Hírszerző Minisztériumnak elküldött listája – mellett tartalmazza Orwell első feleségének leveleit barátnőjéhez, melyekből minden eddiginél jobban kibontakozik a mind ez idáig jobb híján enigmatikusnak aposztrofált Eileen O’Shaughnessy alakja és az íróval való kapcsolata.

E kapcsolat némiképp beárnyékolja Orwell személyiségét, s meghazudtolni látszik azon kritikusok – jobbára egykori ismerősök és barátok – vélekedését, akik az író személye és művei közé egyenlőségjelet húztak, és olyasféle hangzatos kifejezésekkel magasztalták, mint „a közjó védelmezője” (John Atkins, az angol eredetiben: social saint), „egy átlagon felüli átlagos ember” (Stephen Spender), „egy nemzedék fagyos lelkiismerete” (V. S. Prichett), „egy ember, aki az, amit írt” (Lionel Trilling). Persze az Orwell személyét övező legenda leginkább az írónak a társadalom gazdasági szempontú egyenlőtlenségei iránti érzékenységén és a totális diktatúrák elleni küzdelmén alapult. Azt, hogy Orwell is csak „korlátozott felháborodás-kapacitással” rendelkezett, miként Koestler Orwellnek a zsidókérdés iránti érzéketlenségét menteni próbálta, a hagiográfia elhomályosította. A társadalmi nemek egyenlőtlenségének kérdése sem fért bele Orwell palettájába, mizogűniáját s a nők intellektuális kapacitásának erős megkérdőjelezését már kortársai is észrevették. Hogy a nőkkel szembeni előítéletei miként jelentek meg regényeiben, például az anti-intellektuális Julia alakjában az Ezerkilencszáznyolcvannégyben, vagy az álmait a házasságban megtaláló Rosemary alakjában A fikusz és az antikrisztusban, vagy a házsártos feleség képében a Légszomjban, arról több feminista kritika is beszámolt, legalaposabban és minden fiktív műre kiterjedően Daphne Patai Az Orwell-mítosz című, 1980-ban megjelent könyvében. Szintúgy nem kevés terhelő bizonyíték lelhető fel nem-fiktív írásaiban, leveleiben és publicisztikájában. Az esszéiben el-elejtett olyan megjegyzések, mint „Conrad géniuszának egyik legbiztosabb jele, hogy a nők nem szeretik a könyveit”, vagy „Gissingnek műveiben kétségtelenül igaza van a tekintetben, hogy az intelligens nő ritka faj, és ha az ember intelligens és csinos nőt akar feleségül venni, a választás lehetősége a jól ismert aritmetikai szabály szerint tovább szűkül”, önmagukban is sokatmondóak, de még inkább ráirányítják a figyelmet arra a sorok mögött megbújó jellegzetességre, hogy az orwelli életmű egésze, írásmódja és tematikája – miként Virginia Woolf jellemezte Kipling műveit – „férfi erényeket ünnepel, férfi értékeket közvetít és a férfiak világáról szól”. (102) Orwell nőkkel kapcsolatos előítéletei, homofóbiája, a puhánysággal és passzivitással szembeni averziója, a cselekvés dicsérete és szükségszerűsége s a közügyért való elkötelezettsége mind összekapcsolódik – ismét woolfi kifejezéssel élve – „fékeveszett férfiasságával”, melyben az akaraterő, a bátorság, a hősiesség és az önfeláldozás mint férfi virtusok mind megtalálhatók, és hangsúlyos helyet nyernek az önmagáról kialakított képben. A követendő magatartást számára a férfiasság normái határozzák meg, a nőiség legtöbbször pejoratív felhangot kap. Nem véletlen hát, hogy az Orwell-kultusz az író reputációjának elemzője, John Rodden szerint egyben a férfiasság kultusza. „Varázsa nem kis részben annak köszönhető, hogy az értelmiségi életet férfias, nem nőies, színben láttatta, egy szokatlan kalandnak, mely új távlatokat nyit. A férfi értelmiségiek saját álmaikkal ruházták fel, életét egy olyan történelmi személy legendájává regényesítve, aki valamiképp korának minden fontos kérdését érintette a szegénységtől az imperializmuson át a fasizmusig. Orwell az abszolút közíró – és a közélet az, melyre a férfiak hagyományosan elhivatottnak és elkötelezettnek érzik magukat.” (225) Eileen O’Shaughnessyvel való kapcsolata biográfiai szempontból támasztja alá a feminista kritika létjogosultságát, mely Rodden szerint a legnagyobb veszélyt jelenti Orwell hírnevére. Az alábbi elemzés apropójául szolgáló hat levelet Orwell felesége 1936 és 1941 között írta az oxfordi időkben szerzett barátnőjének, Norah Mylesnak. Szoros kapcsolatukat bizonyítja, hogy súlyos betegségének tudatában Eileen Norah-ra és férjére, Quartus St Leger Mylesra bízta volna fogadott fiának felnevelését halála esetén. Akarata nem érvényesült, Orwell öt évvel később bekövetkezett halála után fiuk, Richard, a sors fintoraként, Orwell húga, Avril Blair kezei alá került, akit Eileen meglehetősen nem kedvelt, de aki akkor már hosszú idő óta együtt élt Orwell-lel és Richarddal az isten háta mögötti Jurán, és Orwell szorgos segítőtársának bizonyult. Az írónak a feleségével és házasságával kapcsolatos megnyilvánulásai hiányában Eileen érzelmekben gazdag levelei fontos forrássá válnak. Ellen­súlyozzák Orwell Eileenre vonatkozó, itt-ott elejtett szűkszavú megjegyzéseit, melyek az „író és felesége” (sorrend és megnevezés így!) sztereotip képet sugallják. A férfiúi nézőpont kiegészül a nőivel, ha úgy tetszik, a főszereplőé a mellékszereplőével. E levelek olvasása a kapcsolat újraértékelésére és annak újragondolására készteti az olvasót, hogy milyen helyet kapjon Eileen O’Shaughnessy az Orwell-biográfiákban, melyek az első, „hivatalos” életrajz, Bernard Crick művétől kezdődően Gordon Bowker 2003-ban megjelent Orwell-életrajzán át Eileent – mintha Orwell szelleme vezérelné tollukat – mindmáig az „odaadó feleség” képében láttatják. Eileen levelei a „férjről a barátnőnek” kettős intimitása által legitimálva világítják meg Orwell személyi­ségének némely aspektusát, nem utolsósorban egoizmusát és (f)elsőbbrendűségének tudatát, valamint – a konkrét személyektől elvonatkoztatva, bár azok által mindenképpen hangsúlyt nyerve – adalékul szolgálnak a társadalmunk által kiosztott férfi és női nemi szerepekkel való megküzdéshez-belenyugváshoz.

A szerepek leosztása

Orwell 1935 tavaszán ismerte meg a nála két évvel fiatalabb Eileent, aki akkor az oxfordi St Hugh’s College-on elvégzett irodalom szak után a University College London pszichológia szakán tanult. Orwellnek az addig megjelent könyveivel (Csavargóként Londonban, Párizsban és a Burmai napok) megszerzett szerény irodalmi sikerei minden bizonnyal hozzájárultak Eileen vonzalmának felkeltéséhez, aki egyébként pszichológia szakos barátnője, Lydia Jackson tanúsága szerint kijelentette, hogy ha harmincadik évét betöltötte, hozzámegy az első férfihoz, aki megkéri a kezét. Ez a döntés egybeesett Orwell szándékával, és 1936 nyarán házasságot kötöttek. Orwell már korábban elkötelezte volna magát, de Eileen ragaszkodott hozzá, hogy előbb befejezi tanulmányait, mert kereset híján nem akart Orwell nyakán kolonc lenni. A házasságkötés után az író akkortájt megszerzett wallingtoni házába húzódtak. A falu vegyesboltjaként is funkcionáló ház kellően rossz állapotban volt ahhoz, hogy elnyerje Orwell tetszését, aki mindig kereste a legnagyobb kihívással járó élethelyzeteket (lásd Burma, hajléktalanlét, komlószedés, spanyol polgárháború, haditudósítás, s a végső, fatálisnak bizonyuló Jura sziget), melyeket legyőzve és e győzelemből erőt merítve építgette pozitív és mindenképpen kellően férfias énképét. Lettice Cooper, Eileen későbbi munkatársának visszaemlékezése szerint a wallingtoni házban „semmi nem működött. A lefolyó állandóan eldugult. A palackos főző nem működött. A WC-t nem lehetett lehúzni. A lépcső nagyon sötét volt, mert soha nem volt égő. Meglepő helyeken csapda gyanánt hevertek szanaszét a könyvek, és dohszag volt. Ennek ellenére szép kis ház volt, az ország gyönyörű részén.” (Idézi Bowker, 186)

Bár Eileen tisztában volt Orwell szűkös anyagi helyzetével, házasságuk kezdeti szakaszának nehéz körülményei feszültséget szültek. A Norah-nak szóló első fennmaradt levelében, 1936 novemberében Eileen a maga sajátosan ironikus módján arra hivatkozik barátnőjének akadozó leveleiért, hogy „egyvégtében és olyan keserűen vitatkoztunk, hogy arra gondoltam, időt nyerek, ha mindenkinek majd egy levelet írok a gyilkosság vagy a válás után”. (LO, 64) A ház spártai körülményein Eileen számára valószínűleg nem enyhített anyjának egyhetes, majd „egy borzasztó nagynéni” két hónapos ott-tartózkodása, sem férje (ekkor még Eric, később egyre inkább George) munkamániája: „Eric elhatározta, hogy munkáját nem szakíthatja meg, és azon kesergett, amikor egyhetes házasok voltunk, hogy egy hét alatt csak kétnapnyi munkát végzett.” (LO, 64) Időnként szívesen meglátogatta volna barátnőjét, Norah-t, vagy bátyját, a tüdőgyógyászat terén neves szakembernek számító Laurence O’Shaughnessyt, hogy segítsen kéziratának elkészítésében, de szökési tervei dugába dőltek. „Már kétszer is elhatároztam, hogy meglátogatlak” – írja levelében Norah-nak –, „de Eric mindig kitalál valamit, ha megsejti, mire készülök, s ha nem (mikor pl. bátyám értem jön és elvisz, mint ahogy erre már kétszer is volt példa), akkor jön elő valamivel, amikor már elmentem, és vissza kell jönnöm.” (LO, 64) Orwell elvárta, hogy felesége alkalmazkodjon hozzá s munkájához, ami Eileen számára kötöttséget jelentett. Említésre méltó, hogy e kötöttséget Bernard Crick a pár közötti egyetlen feszültségforrásnak és Orwell elvárását jogosnak és magától értetődőnek tekinti: „George viselkedésében nyoma sem volt a féltékenységnek, csupán az a magától értetődő feltételezés vezérelte, hogy Eileen hiányában nem tudott haladni az Út a wigani mólóhoz-zal – egyedül kellett ellátnia magát a wallingtoni házban, hogy ne is említsük a bolt ajtaján szűnni nem akaró kopogtatásokat, melyek filléres cukorkákért és élelmiszerért szóltak, miközben az elméje a szocializmuson és Spanyolországon kalandozott.” (Crick, 203, kiemelés tőlem) Crick megfogalmazásában keveredik a nőt a férfi munkáját és jólétét biztosító háttérszereppel felruházó társadalmi konvenció azzal a felfogással, miszerint az Írót az Alkotás érdekében megilleti a mindennapi teendők alóli felmentés – ez utóbbi annak ellenére, hogy ebben az időben Orwell még távol állt attól a státusztól és hírnévtől, melynek ma örvend.

A bátyjával való szoros kapcsolata és egymással való kölcsönös törődésük fényében Eileen fájlalta, hogy férje életében csak másodrendű szerepet tölthet be. Úgy vélte, hogy „ha a világ másik végén lennék, és küldenék [Laurence-nek] egy táviratot, hogy »gyere azonnal«, ő azon nyomban jönne. George nem. Neki a munka az első.” (Bowker, 265) Férje munkájáról és még inkább arról, hogy e munka fontosságának mennyire tudatában volt, Eileen olykor a kívülálló iróniájával, bár soha nem leereszkedően ír. A Norah-nak 1938 első napjának késő éjszakáján írt levelét ezekkel a csipkelődő sorokkal zárja: „Eric (úgy értem, George) az imént jött be, hogy kialudt a lámpája (nála volt az Aladdin lámpa, mert Dolgozott), és hogy van-e még olaj (micsoda kérdés), és nem gépelhetek ilyen fényben (ami lehet, hogy igaz, de nem tudom elolvasni), és hogy éhes, kér kakaót és kekszet, és Marx egy csontot rágcsál, és minden széken otthagyott egy darabot, és akkor ő most hova üljön.” (LO, 74) Eileen minden levelét jellemzi ez a kellően távolságtartó és ironikus, ám mégis kedves és szeretetteljes hangnem, a humorba és könnyedségbe burkolt panaszkodás.

A University College London pszichológia kurzusát Eileen a házasságkötés előtt, 1936 júniusában fejezte be, de szakdolgozatát soha nem írta meg. E tény – vagy inkább hiány – többféle értelmezésre ad módot. Bár Gordon Bowker csaknem negyven évvel az első Orwell-biográfia megjelenése után írta meg könyvét Orwell életéről, ugyanaz a sztereotip, a hagyományos férfi és női nemi szerepek által vezérelt gondolkodásmód jellemzi Orwell és Eileen kapcsolatának vonatkozásában, mint elődjét. Megállapítja, hogy egy éve volt Eileennek arra, hogy elkészítse dolgozatát, melyből Orwell két hónapot Észak-Angliában töltött, hogy az Út a wigani mólóhoz című könyvéhez anyagot gyűjtsön, és még ezután is kérhetett volna hosszabbítást. Amikor 1938 telén a házaspár Marokkóba utazott Orwell egészségi állapota miatt, az utaslistán Orwell regényíróként jelölte meg magát, míg Eileen a foglalkozáshoz annyit írt, „nincs”. Levonva a konklúziót, Bowker úgy látja, Eileen Orwell iránt érzett szerelme önfelál­dozó volt, saját karrierjét félretéve éle­tét Orwellnek szentelte. „Hitt a tehetségében, a benne rejlő lehetőségekben, és készen állt arra, hogy vele együtt szenvedjen, és bizonyos mértékig elfogadja azt, hogy Orwell elhanyagolta őt.” (328) Eileen önfeláldozása vég­zettségének fényében nyilvánvaló, ám hogy ezt annyira tudatosan és könnyű szívvel tette, mint azt Bowker állítja, az nem Eileen, hanem az életrajzíró nézőpontját tükrözi. Eileen életében Orwell nem egy befutott és sikeres író, hanem egy középszerű regényeiről és publicisztikájáról ismert különc volt baloldali értelmiségi körökben, kinek „nagyszerű tehetsége”, melyben Eileen – Bowker szerint – annyira hitt, még nem mutatkozott meg. (Eileen már nem élte meg Orwell első igazi sikere, az Állatfarm kiadását.) Az életrajzíró a kapcsolat tekintetében olyan tényezővel érvel, mely akkor még nem létezett, s Eileent az odaadó írófeleség szerepébe kényszeríti. Saját karrierjére, annak hiányára utaló megjegyzést nem találunk sem Eileen, sem Orwell leveleiben – az értelmezés így az olvasóra hárul. Házasságban, illetve az együttélés bármely változatában az egyén formálódik a másik által, s életének alakulása némi fényt vet a másik jellemére is. Az egyetemi tanulmányokat életéből kihagyva Orwell meglehetősen nem kedvelte egyetemet végzett értelmiségi társait, s a nemek egyenjogúságától igencsak távol álló felfogása aligha késztette arra, hogy Eileent saját karrier felé segítse, melynek első állomása a szakdolgozat megírása lehetett volna. A mindennapi teendőket ellátó, háttérben maradó háziasszony minden bizonnyal jobban megfelelt elképzeléseinek, mint az értelmiségi, példának okáért egy a tudomány rejtélyeibe mélyedt kutató, aki egyszer itt, egyszer ott folytat­ja terepmunkáját. Ahogy a Twentieth Century Authors című antológiának szánt rövid önéletrajzi összefoglalója alapján is sejteni lehet, nem tartotta fontosnak azt, hogy felesége önálló, független személyiség legyen: „feleségem ízlése majdnem teljesen egyezik az enyémmel” – ennyit tartott fontosnak megjegyezni Eileenről saját élete kapcsán. (CEJL, II, 24)

A spanyolországi időszak

1936 végén Orwell Spanyolországba utazott, s Eileen pár hónapra rá követte. Izgalmas idő volt ez nemcsak Orwell, hanem Eileen életében is, aki levelei tanúsága szerint eleinte nagyon élvezte a polgárháború izgalmait, de aztán a szovjetek tisztogatásai s üldöztetésük rémálommá változtatták kezdeti lelkesedését, és a hazatérés után a Peace Pledge Union elnevezésű pacifista mozgalomhoz csatlakozott. Barcelonában bonyolódott bele az Orwell felettesével, a Hódolat Katalóniának-ból jól ismert Georges Kopp-pal való kapcsolatba, mely mind ez idáig spanyolországi tartózkodásuk egyik nagy rejtélyének számított, de Norah-hoz szóló harmadik levele most e homályos kapcsolat vonatkozásában is nyújt némi támpontot. A valódi énjét és életének előzményeit takargató kalandor Eileen számára nem volt közömbös, bár a kölcsönös vonzalmat nem akarta elmélyíteni. Bűntudatát enyhítendő Norah-nak azt bizonygatta, hogy „soha nem fért hozzá kétség, hogy nem vagyok szerelmes Georges-ba – kapcsolatunk kis lépésekben haladt előre, mindig olyan hadművelet vagy támadás előtt, melyben majdnem biztosan életét vesztette volna, de amikor legutóbb láttam, börtönben ült, s mindketten bizonyosak voltunk benne, hogy főbe lövik, és én képtelen voltam elmagyarázni neki újból, búcsúzóként, hogy soha nem lesz George riválisa. Több mint fél évig senyvedt egy mocskos börtönben, ahol idejét azzal töltötte, hogy rám gondolt gyenge pillanataimban. Valószínűleg soha nem jut ki, és akkor örülök, hogy sikerült kellemes gondolatokat ébresztenem benne, de ha kijut, nem tudom, hogyan magyarázzam el egy éppen szabadult embernek, hogy egyszer elszalasztottam az alkalmat arra, hogy elmondjam, semmi sem venne rá, hogy a felesége legyek.” (LO, 71)

A kívülállók véleménye Orwell és Eileen kapcsolatáról érdekes megoszlást mutat. Orwell barátai, Jack Common és Geoffrey Gorer például, kik leginkább a házasság kezdeti szakaszának voltak tanúi, pozitív színben látták a házasságot, az utóbbi szavaival élve, számukra „szerelmes párnak” tűntek. A spanyol front harcosai szuperlatívuszokban beszéltek a kapcsolatról. A Független Munkáspárt irodájának egyik tagja, Charles Orr emlékei szerint Eileen „egyfolytában Ericről beszélt, az ő hős férjéről, akit minden jel szerint nagyon szeretett és csodált”. (Idézi Bowker, 210) Jack Branthwaite szerint „áldotta minden lépésének nyomát. Bármit megtett volna érte. Bármi, amit Eric tett, az volt a legjobb.” (Idézi Bowker, 210) Az effajta, kissé idealisztikus és naiv értékelések egyrészt magukon viselik a nemes célok által vezérelt köztársaságpártiak emelkedett hangulatát, mely Orwellt is magával ragadta, másrészt tükrözik a nemi szerepek háborús idők­ben történő konzerválódását és fokozott elkülönülését. Ennek során a férjét a front­vonalra elkísérő asszony, aki a hadtest többi tagját is anyai szeretetben és a gondoskodás apró jeleiben részesíti, piedesztálra emelkedik, s férjével, a hőssel való kapcsolata csak felhőtlen lehet. Az önfeláldozó, a köz érdekében végrehajtott hőstettekkel büszkélkedő férfi, kit testi és lelki jóléte megteremtésében az amúgy passzív nő háttértevékenysége segít – a nemi szerepek legkonvencionálisabb felfogásának képei.

Eileen ismerősei nem voltak ennyire elragadtatva barátnőjük házasságától – igaz is, ők inkább a hétköznapok alapján ítélhettek. Norah „kissé ijesztőnek” találta Orwellt (CW17, 108), Lettice Cooper szerint pedig Orwell „nem az a fajta férfi volt, akinek mindig ínyére van a házas élet” (Coppard és Crick, 164) – ezzel minden bizonnyal Orwell kicsapongásaira utalt. Lydia Jackson szintén szkeptikus volt: „Az volt a benyomásom, hogy Orwell túlzottan magától értetődőnek veszi Eileent. Minden férfinak meg kellene becsülnie egy ilyen feleséget, gondoltam – vonzó, intelligens, szórakoztató és szellemes beszél­getőpartner, kiváló szakács. De Orwell részéről soha nem láttam szerelmes pillantást vagy a figyelem más apró jelét. Eileen végzett el minden munkát, ő készítette el és szolgálta fel az ételeket, és ő ment ajtót nyitni, ha szólt a bolt csengője.” (Idézi Bowker, 194)

Nyitott házasság

Lydia Jackson visszaemlékezéseit persze jócskán befolyásolhatta az Orwellék életében betöltött különös szerepe: Eileen egyik legjobb barátnőjeként Orwell kitartóan ostromolta. Arra az alkalomra, melynek során Orwell először közeledett hozzá a Preston Hall Szanatórium ápoltjaként 1938 nyarán, feleségétől többórányi utazással elválasztva, Lydia ekként emlékezett vissza: „Ott, ahol az épületekből már nem lehetett ránk látni, leültünk a fűre, és Orwell átölelt. Furcsa helyzet volt. Mint férfi nem vonzott, és betegsége kissé taszítóan hatott rám. Ugyanakkor az, hogy beteg volt, és meg volt fosztva feleségétől, megnehezítette számomra az elutasítást. Nem akartam prűdnek tűnni, vagy túl nagy jelentőséget tulajdonítani az esetnek. Miért toljam el magamtól, ha a csók pillanatnyi örömöt szerez neki? Meg voltam róla győződve, hogy nagyon szereti Eileent, akinek semmilyen tekintetben nem voltam riválisa.” (CW, 336) De Orwell nem érte be ennyivel. 1938–9 telét a házaspár Marokkóban töltötte abban a reményben, hogy az ottani éghajlat kedvezően hat Orwell egészségi állapotára. Ehelyett mindketten sokat betegeskedtek, Eileen itt íródott leveleiben bukkannak fel először a később egyre súlyosbodó, majd korai halálát okozó betegségére való első utalások. Orwell betegségének prioritását Eileen a tőle megszokott iróniával kezeli: „…Eric beteg volt, több mint egy hétig ágyban volt, és mihelyst jobban lett, én lettem beteg, pontosabban szólva folytattam azt a betegséget, melyet az övé miatt el kellett halasztanom. Élveztem a betegeskedést. Mint mindig, most is én főztem, de mindezt pongyolában tettem, és tálcán vittem ágyba az ebédemet”– írja Norah-nak Marokkóból. (CW11, 249) 1939 tavaszán, már haza készülődve, Orwell megpróbálta felvenni a Lydiával a szanatórium kertjében elhagyott fonalat. Röviddel hazatérésük előtt, március 5-én így írt neki: „Nagyon régen írtam neked, és azt hiszem, te sem írtál… Mielőtt lemegyek a rokonaimhoz, Londonban időzök egy kicsit. Nagyon várom már, hogy lássalak! Kérlek, tarts fenn számomra egy-két szabadnapot április 1. után.” (CW11,336) A levél követelőző és egyben leereszkedő hangneme figyelemre méltó: „Nagyon sokat gondoltam rád – te gondoltál rám? Tudom, hogy nem kellene ilyeneket írnom levélben, de ugye okos leszel és elégeted?” (CW11, 336, kiemelés tőlem) Lydia, későbbi visszaemlékezése szerint, megérezte Orwell „férfias önteltségét”, és az Eileen háta mögötti játszma sem tetszett neki. Március 30-án Orwell nem találta otthon. Csalódottságát nem leplezte, de újabb időpontot kínált fel: „A portástól tudom, hogy nem mentél el Londonból. Hétvégén el kell mennem a szüleimhez, de remélem, találkozunk, amikor visszajövök, talán kedden. Ha úgy alakul, lehet, hogy holnap délelőtt be tudok nézni fél órára. Légy szíves, maradj itthon!” (CW11, 348) A találkozás újbóli meghiúsulása türelmetlenné tette és összezavarta: „Nem szép tőled, hogy nem voltál itthon, miként kértelek. De talán dolgod volt. Háromszor csengettem. Haragszol rám? Marokkóból kétszer írtam neked, te nem írtál. Figyelj. Hétfőn vagy kedden jövök vissza, Eileen kicsit tovább marad el. Több napig leszek itt, mert pár dolgot el kell intéznem, és akkor találkozhatunk. Kivéve, ha nem akarod. Jelentkezem.” (CW11, 348–9) A találkozó végül csak jóval később jött össze, mert vidékre utazva Orwell ismét ágynak esett. Lydiában, visszaemlékezései szerint, a találkozáskor a sajnálat felülkerekedett a bosszúságon, és nem tudott visszautasító lenni. Ennek ellenére, vallomása szerint, mindvégig ellenállt annak, hogy kapcsolatukból viszony legyen. (CW11, 351)

A rendelkezésünkre álló dokumentumok szerint Eileen nem tudott a férje és barátnője közötti dologról, de Orwell sokasodó kicsapongásai megviselték. Marokkóban Tosco Fyvel emlékei szerint beleegyezett abba, hogy férje kívánsága szerint egy arab lánnyal töltsön egy éjszakát – az érzelmi elkötelezettség jobban bántotta a testi hűtlenségnél. Marokkóból hazatérve arról panaszkodott Lydiának, hogy „szokatlanul harmonikus” kapcsolatuk megint kezdett megromlani egy tanárnő miatt, akivel Orwellt látták a falusiak Wallingtonban, és akivel Orwell kapcsolata Eileen szerint azért nem szakadt meg, mert a nő nem volt hajlandó lefeküdni vele. Brenda Salkeldet, a tanárnőt, Orwell még 1931-ből ismerte, akkoriban, Eleanor Jaques-kal való viszonya alatt, eredménytelenül udvarolt neki. Marokkó után és a második világháború árnyékában Orwell újra kezdeményezni próbált Brendánál.

A háborús évek

Eileen a háború kitörése után állást kapott a Hadügyminisztérium Cenzúra Osztályán Londonban, és havonta rendszerint mindössze egy hétvégére utazott haza Wallingtonba. Orwell mindenáron be akart vonulni, és a háborúban aktív – felfogása szerint férfihoz méltó – részt vállalni, de egészségi állapota miatt, bosszúságára, nem sorozták be. Csak akkor költözött fel Londonba, amikor 1940-ben a Time and Tide című – a sors iróniájaként egykor feminista – lap foglalkoztatta színi- és film­kritikák megírására. Ez a munka a háború közepén nyilvánvalóan nem elégítette ki „harcias elméjét”, miként sógora jellemezte. Ezért aztán hamarosan csatlakozott a helyi önkéntes brigádhoz, mely a hadsereget segítette volna egy esetleges német invázió esetén, de még így is irigyelte Anthony Powell egyenruháját, a talp alatt beakasztós nadrágot, melyet ő is viselt egykor Burmában, és mely „semmi más érzéshez nem hasonlítható”. (Bowker, 280) Dunkirk személyes tragédiát jelentett Eileen számára: orvosi szolgálatát teljesítő bátyja életét vesztette a visszavonulásban. Bár Orwell sehol nem említi ezt a szomorú eseményt, barátai szerint Eileen soha nem épült fel a bátyja halála okozta sokkból. A Fyvel házaspár szerint, akikkel akkortájt összejártak, Eileen teljesen megváltozott. „Rezzenéstelen csendben ült a kertben, mialatt mi beszélgettünk. Mary, a feleségem, nem csupán fáradtnak és kimerültnek, de elhanyagoltnak is látta. Hiába próbált beszélgetni vele, Eileen teljesen magába zárkózott.” (Fyvel, 105) Hogy Orwell mennyire osztozott Eileen gyászában, arról nincs tudomásunk. Az eseményhez időben nagyon közel álló, június 25-én kelt, Bren­dának szóló levele azonban azt sejteti, hogy érzelmi élete nem korlátozódott Eileen köré.

„Drága Brenda, annyiszor próbáltalak már elfelejteni, de sehogy sem sikerült. Nem tudom, hol lehetsz, mit csinálsz… boldog vagy-e. Attól tartok, hogy minden romba dől és széthullik, és szeretnélek látni még egyszer. Oly nagy része vagy az életemnek. Emlékszel sétáinkra Blythburgh-ba, és arra, amikor csalogányfészket találtunk? És arra a gyönyörű sétára tavaly nyáron a háború előtt? Mikor láttalak utoljára? Azt hiszem, karácsonykor, ugye? Akkor nem tudtam elmondani neked, hogy is van ez veled, velem és Eileennel, te nem akartad, és persze az a kapcsolat, ami közöttünk van, tisztességtelen és lehetetlen a számodra. Eileen azt mondta, hogy bárcsak együtt lehetnék veled kétszer évente, mert akkor boldog lennék, de persze a dolgok nem így működnek. Milyen kár, hogy soha nem szeretkeztünk igazán. Olyan boldogok lehettünk volna. Találkozni akarok veled, mielőtt összedől a világ. Vagy te nem akarod? Nincs hatalmam feletted, és lehet, hogy régóta együtt vagy valakivel, de mi olyan régóta barátok vagyunk, hogy bizonyos szempontból a részem lettél. Már hónapok óta írni akartam neked, de visszatartottam magam. Ma van a születésnapom, és Eileen azt mondta, hogy lepjem meg magam valamivel. Ha van kedved, írj a fenti címre, meséld el, mit csinálsz, mik a terveid, és hogy boldog vagy-e. Vigyázz magadra, drága szerelmem, ha meghallod a légiriadót, menj az óvóhelyre, és légy boldog. Eric” (LO, 96–97)

Ez az Eileen legmélyebb gyásza és depressziója idején íródott szerelmes levél, mely az Orwell-korpuszban egyedül­állóan érzelmes, feltárulkozó és személyes hangvételű, nem vet jó fényt írója empátiájára. Bowker szerint az a tény, hogy Brenda Salkeld haláláig elrejtette a nyilvánosság elől, önmagáért beszél a kettejük kapcsolatáról. (Bowker, 266)

A háború alatt Eileen egészsége rohamosan romlani kezdett. 1940 de­cemberében a Norah-nak írt ötödik levél tanúsága szerint még nem tudta rosszulléteinek okát, de már morbid módon előrevetítette a rák lehetőségét. Az orvosok tanácstalanságát látszólag könnyedén veszi tudomásul, és képes saját baljóslatú sorsa felett is hidegvérrel viccelődni: miután felsorolja, hogy az orvosok eddig mely betegsé­geket diagnosztizálták nála tévesen, hoz­záfűzi, hogy még nem állapították meg a rákot és a krónikus idegsorva­dást, de valószínűleg hamarosan erre is sor kerül. Ám a tettetett közönyből és könnyedségből olykor előtör a szűkszavú fájdalom: „BETEG vagyok. Nagyon beteg. Ágyban feküdtem négy hétig, és még mindig gyenge vagyok.” (LO, 79) Barátnőjéhez írt levelei közül az utolsó, a hatodik, magán hordja ironikus vagy olykor talán szarkasztikus stílusának jegyeit, de depressziójában és vigasztalanságában minden korábbitól elkülönül. A távirati stílusban – „fizikai állapot”, „mentális állapot”, „események” és „jövőbeni tervek” címszavak alatt – összefoglalt helyzetjelentés fásultságot, érzelmi kiüresedést és elhagyatotts­ágot sugall. A levél alaphangulatát meghatározó, romokban heverő és a légiriadók monotonitásától sújtott, háborús London csak részben indokolja Eileen reményvesztettségét. „Mérhetetlenül unalmas” hivatali munkája, a családi kötöttségek, a havonta viszontlátott wallingtoni ház „változatlan és egyre koszosabb” állapota, valamint a túlterheltség mind hozzájárultak lehangoltságához. Attól tart, hogy a lakáscserére vonatkozó terveiket keresztülhúzza az a tény, hogy nincs pénzük, hogy egyre kevesebb az ép lakás, és hogy egyszerűen talán „megszűnünk létezni”. De – elköszönésképpen hozzáteszi – ez utóbbi nem valószínű, mert „röviden és pontosabban összefoglalva SOHA SEMMI NEM TÖRTÉNIK Malackával”. (Eileen mind a hat levelet a Malacka becenévvel írja alá.) És az utóiratban: „Kérlek, írjál. Az a baj, hogy annyira magam alatt vagyok, hogy nem tudok levelet írni. Többször majdnem elindultam hozzád Bristolba, de szó szerint évek óta nem volt egy szabad hétvégém, és George biztosan tüdővérzést kapna.” (LO, 82)

Peter Davison 1941 márciusára teszi e levél keletkezésének lehetséges időpontját. Bowker Orwell-biográfiája szerint Orwell 1941 áprilisában H. G. Wells révén ismerte meg Inez Holden írót, aki hamarosan a szeretője lett. Sokszor vitte el Holdent ebédelni, majd fel a lakására, míg Eileen dolgozott. Amikor Orwell először „kapta el”, Holden meglepődött „intenzitásán és sietségén”, miként azt naplójába fel is jegyezte. (Idézi Bowker, 278) Orwell elmagyarázta neki, hogy nyitott házasságban él – ennek szellemében másnap hármasban vacsoráztak. A vacsorát, Holden szerint, fojtott hangulat jellemezte, melyből „Orwell szinte tudat alatt teljesen eltűnt, mintha ki akarná vonni magát az egész történetből”. (Bowker, 278) Orwell 1941. június 25-étől dolgozott a BBC-nél, ez újabb kapcsolatok lehetőségét is jelentette egyben. Felmerül Henrietta Empson neve, akitől Orwell annyira el volt ragadtatva, hogy még Eileentől is elvált volna. Una Marsonnal való kapcsolata is több lehetett a kollegiálisnál, hiszen Eileen halála után, 1949-ben Marson annak tudatában invitálja Jamaicába, hogy „nem vagyok közömbös számodra, és biztosan érdekel, hogy vagyok”. (CW20, 79)

A házaspár kapcsolatára némi pozitív hatással volt Richard örökbefogadása 1944-ben. Az örökbefogadást Orwell kezdeményezte – Eileen ugyan szeretett volna gyermeket, de nem volt annyira eltökélt, félt attól, hogy nem fogja tudni szeretni másvalaki gyerekét, és Lettice Cooper szerint attól, hogy elveszti azt a függetlenséget, melyben az Élelmiszerügyi Minisztérium alkalmazottjaként volt része, ahol „boldog volt, és volt saját élete, itt nem »George felesége« volt”. (Coppard és Crick, 166) Félelme, hogy másvalaki gyermeke nem váltja ki benne az anyai szeretetet, nem igazolódott be, a háromhetes kisfiú örökbefogadásával gondoskodó anya vált belőle. Cooper visszaemlé­kezése szerint, amikor a bíróságról átment a minisztériumba Richarddal, „iszonyúan büszke és elégedett volt. És életében először kalapot viselt. Csinos kabát és szoknya volt rajta – általában nem törődött külsejével –, és vett egy sárga nemezkalapot, hogy elhitesse a bíróval, hogy teljesen alkalmas Richard felnevelésére. Richard is jól volt, és nagyon jókedvű volt.” (Bowker, 321)

Az engedély nélküli haldoklás

Eileen nem élvezte sokáig az anya­­­ságot. 1945 februárjában Orwell az Observer haditudósítójaként Európába ment, Eileen pedig Greystone-ba, az O’Shaughnessyk családi házába húzódott Richarddal. Rosszulléteinek gyakorisága és a diagnózis indokolttá tették a mihamarabbi műtétet. Március 21-én egy szokatlanul hosszú és csapongó levélben azt magyarázta férjének, hogy az orvos szerint nincs olyan kezelés a műtéten kívül, mely meg tudná akadályozni egyre súlyosbodó vérveszteségét. Annak ellenére, hogy Eileen tisztában volt azzal, hogy daganatos beteg, és életben maradásának egyetlen esélye a méheltávolítás, az operáció és a kórházi kezelés költségei, valamint a tudat, hogy férje nem helyesli a beavatkozást, elbizonytalanították: „…az aggaszt” írja, „hogy valóban nem hiszem, hogy megérek ennyi pénzt. Ugyanakkor ez a dolog műtét nélkül valószínűleg el fog húzódni, ,,és az is pénzbe kerül majd, míg végül belehalok”. (CW17, 96) Majd: „borzasztó, hogy a pénzedet olyan műtétre költöm el, melyet tudom, hogy helytelenítesz, ezért Gwen felhívta a Tribune-t, hogy ők kapcsolatba tudnak-e lépni veled, és megmondd, mi a döntésed.” (CW17, 96) Miután végigdolgozta a háborús éveket, Eileen engedélyért folyamodik férjéhez ahhoz, hogy alávethesse magát egy életmentő operációnak. Míg bátyja élt, Orwell kórházi ápolásait jórészt ő intézte, így azok nem jelentettek akkora anyagi terhet a házaspárnak. Eileen bevallja, hogy ő már akkor tudta, hogy rákos, amikor Orwell Európába indult, de nem akarta elmondani neki, hogy nyugodtan menjen el, és Richard örökbefogadása előtt azért nem ment el orvoshoz, mert félt, hogy a bíró korukra tekintettel utánanéz egészségi állapotuknak, és amúgy is nehéz lett volna a betegség tudatában ideális szülő szerepében pózolni. Hátralevő élettartamára vonatkozó balsejtelmei ellenére egy kétségbeesett bekezdésben arról panaszkodik, hogy mennyire gyűlöli Londont, és azt tervezgeti, hogy életüket vidéken folytatják majd.

„Fel sem fogod, hogy a londoni élet számomra micsoda rémálom. Tudom, hogy neked is az, de sokszor úgy beszélsz, mintha én szeretném. Nem szeretem azt se, amit te csinálsz. Ki nem állhatom azt a sok embert mindenhol, minden étkezéstől rosszul vagyok, mert az ételt húsz koszos kéz készítette, és nem tudok megenni semmit, ha nincs agyonfőzve. Nem kapok levegőt, nem tudok tisztábban gondolkodni, mint egy ember, kit éppen fojtogatnak, minden, ami untat, Londonban történik, és ami érdekel, nem történik ott, és nem tudok verseket olvasni. Soha nem tudtam. Mikor Londonban éltem a házasságunk előtt, minden hónapban elmentem egyszer egy táska verssel, és ez tartotta bennem a lelket a következő alkalomig – vagy elmentem Oxfordba, és a Bodleianben olvastam, és nyáron csónakáztam a Cheren, télen Port Meadow-ban vagy Godstow-ban sétáltam. De az utóbbi években úgy éreztem, mintha egy enyhe koncentrációs táborban lennék. A helynek megvannak persze az előnyei, amit egy hétig élvezni lehet. Szeretek például színházba járni. De az ottani életvitel elront minden örömöt, amit a lehetőségei nyújtanak, és valójában, miként te is tudod, egyáltalán nem járok színházba.” (CW17, 99)

Az utolsó, férjének szánt levelet az altatóinjekció miatt már nem tudta befejezni, s a műtőasztalon szívelégtelenség következtében meghalt. Halálának hírére Orwell hazautazott, de nem sokáig maradt, felzaklatott lelkiállapotának – ahogy ügynökének, Leonard Moore-nak magyarázta – jobbat tett a kontinensen való zötykölődés. Barátainak, Lydia Jacksonnak és Anthony Powellnek, azt bizonygatta, hogy Eileen „hirtelen és váratlanul” halt meg egy műtét közben, mely amúgy nem lett volna „komoly”. (CW17, 118) „Én Párizsban voltam, és eszembe sem jutott, hogy baj történhet, mint ahogy látszólag másnak sem.” (CW17, 124) E magyarázkodások nyilvánvalóan és leg­inkább a lelkiismeret megnyugtatására szolgálnak – nem sok olyan orvosi beavatkozás van, s a méheltávolítás minden bizonnyal nem tartozik ezek közé, mely közben ne történhetne baj. Továbbá Eileen közvetlen környezetében alig volt olyan ember, aki figyelmeztethette volna Orwellt a betegség súlyosságára. Bátyja 1940-ben meghalt, anyja fél évvel utána, utolsó hónapjait sógornőjével töltötte a családi házban, aki egyébként szintén orvos volt, és igyekezett Eileen érdekében, amennyire tőle tellett, mint szakmabeli közbenjárni. Crick azzal mentegeti Orwell látszólagos közönyét felesége egészségi állapota iránt, hogy Eileen eltitkolta előle betegsége valódi természetét, de, bár rosszullétei Orwell elutazása után eszkalálódtak, a betegség jelei már azelőtt is számtalanszor megmutatkoztak – a „hirtelen” és „váratlan” halál nem teljesen állja meg helyét, s leginkább Orwell rossz lelkiismeretét és egyben önmaga előtti mentegetőzését is tükrözi.

Eileen hiányát illetően, miként érzelmi életét tekintve általában, szűkszavú volt. Lydiának csak Richarddal kapcsolatban beszél róla: „Borzasztóan megrázott, és nagyon kegyetlen dolog volt, mert már annyira megszerette Richardot, és azt tervezgette, hogy mihelyst a háború véget ér, normális életet kezdünk vidéken… Jó, hogy Richard nem nagyobb, mert így legalább nem hiányzik neki, legalábbis jókedvűnek és egészségesnek tűnik.” (CW17, 118) Dorothy Plowmannek 1946 februárjában, egy évvel az esemény után, bevallja, hogy nehezére esik elmenni összeszedni a dolgait Wallingtonban, mert utoljára Eileennel járt ott, de aztán megint valami más dolog vonatkozásában – saját munkájával kapcsolatban – említi Eileen hiányát. „Milyen kár, hogy Eileen nem élte meg az Állatfarm megjelenését, mert nagyon szerette, és segített a történet felépítésében is.” (CW18, 115) Vagy amikor Anne Po­pham­nek udvarolt, aki egy volt azon sok nő közül, akiknek megkérte kezét Eileen halála után, így jellemzi házasságát Eileennel: „Néha hűtlen voltam Eileenhez, és sokszor csúnyán bántam vele, olykor ő is velem, de igazi házasság volt abban az értelemben, hogy borzasztó dolgokon mentünk keresztül, és tökéletesen értette a munkámat.” (CW18, 249, kiemelés tőlem) Gyászában és házasságának értékelésében is felülkerekedik saját és munkája fontosságának tudata – Eileen egykori csipkelődései nem voltak alaptalanok.

Virginia Woolf a nők írásának feltételeit, körülményeit és érdemeit tárgyaló Saját szoba című esszéjében arra biztatja a nőket, hogy függetlenségüket és integritásukat megőrizve kerüljenek a férfi háta mögé, és mondják el, milyen az a „fillér nagyságú folt” a tarkóján, melyet ő maga sosem láthat. „Egy férfiról a teljes kép addig nem áll össze, amíg egy nő el nem mondja, milyen is az a fillér nagyságú folt. … Légy őszinte, mondhatnánk, és az eredmény bámulatosan érdekes lesz. Kezdődik a komédia. Új tények látnak napvilágot.” (91) Eileen O’Shaughnessy, fennmaradt levelein keresztül, pompásan lefesti a fillér nagyságú foltot George Orwell tarkóján. Szeretetteljesen, ám mégis sokszor a kívülálló iróniájával és mosolygásával ír Orwell személyiségének azon aspektusairól, melyeket a jórészt férfi ismerősök, barátok és kritikusok által életre keltett Orwell-legenda gondosan eltussolt, és melyeket az erre reagáló feminista kritika az 1980-as évektől kezdődően dühösen felnagyított. Életét egy egocentrikus íróhoz kötötte. Az, hogy a házasságban ő maga feladta élete álmát, lett légyen az bármi, minden bizonnyal legyezte Orwell hiúságát. Ismét Woolf szavaival élve „hízelgő tükör” lett, melyben a férfi kétszer olyan nagynak láthatta önmagát. Ugyanakkor nem veszítette el függetlenségét, és kissé távolról figyelte író-férjének halálosan komoly játékait, rögeszméit, nagylelkűen és megbocsátóan mosolyogva hiúságain. A Hódolat Katalóniának elolvasása után például érdemes egy pillantást vetni Eileen 1938-ból származó, spanyolországi kalandjukat felidéző megjegyzésére: „Eric már két éve lövészárok építését tervezi, bár terveit keresztülhúzza az, hogy Spanyolországban épített egyet, ami két nap múlva ráesett a csapat fejére, no nem bomba miatt, pusztán a gravitáció erejénél fogva. De a lö­vész­árok tulajdonképpen csekélység, igazi specialitása a koncentrációs tábor és az éhínség. Ez utóbbi ellen ültetett pár krumplit, ami nagyon hasznos lett volna, ha nem penészedik meg azonnal.” Eileen nem volt „több”, mint egy értelmes nő, akinek megadatott a közel-, de mégis kívülállók éleslátása. Irodalmi ambíciói nem voltak – amikor magánleveleit írta, nem tudhatta, hogy egyszer széles közönség olvassa majd őket. Levelei azonban kétségtelenül olyan hiteles forrásnak tekintendők, melyek talán árnyalják az íróról alkotott véleményt, a köztudatban és irodalmi berkekben mindmáig uralkodó idealizált képet.

Irodalom

Bowker, Gordon: George Orwell. London, Abacus, 2003.

Coppard, Audrey & Crick, Bernard ed.: Orwell Re­membered. London, BBC, 1984.

Crick, Bernard: George Orwell: A Life. Boston, Little, Brown and Co., 1980.

Davison, Peter ed.: The Complete Works of George Orwell. Vol. 1–20. London, Secker and Warburg, 1998.

Davison, Peter ed.: The Lost Orwell. London, Timewell Press, 2006.

Fyvel, T. R.: George Orwell. A Personal Memoir. London, Hutchinson, 1982.

Meyers, Jeffrey: Orwell. Egy nemzedék fagyos lelkiismerete. Budapest, Európa, 2007.

Orwell, Sonia and Angus, Ian ed.: The Collected Essays, Journalism and Letters of George Orwell. Vol. I–IV. New York, Harcourt Brace Jovanovich, Inc, 1968.

Patai, Daphne: The Orwell Mystique: A Study in Male Ideology. Amherst, University of Massachusetts Press, 1984.

Rodden, John: The Politics of Literary Reputation. The making and claiming of ‘St George’ Orwell. Oxford, Oxford University Press, 1989.

Taylor, D. J. : Orwell. The Life. London, Chatto & Windus, 2003.

Woolf, Virginia: A Room of One’s Own. Orlando, Harcourt, Inc. 1989.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges