Kovai Cecília

Nyomtatóbarát változat

Érteni a viccet

Valószínűleg senkinek sem kerül túl nagy erőfeszítésébe előcsalogatni az emlékezetéből egy-egy úgynevezett cigányviccet, még akkor sem, ha azt esetleg ízléstelennek tartja, és egyáltalán nem mulatságosnak. Úgy is mondhatnánk, a cigányviccek a közös tudás részei, általuk a cigány válik e közösön kívüli megtestesítőjévé, hiszen egy cigányvicc elmesélése eleve feltételezi azt, hogy a cigány nincs jelen, ő nincsen velünk, sőt jelenléte bizonyára megzavarná a közös derű pillanatait. Olyan szituáció lenne ez, mint amikor a kigúnyolt, az élcelődés tárgya, hirtelen felbukkan közöttünk, és a nevetőknek zavarukban arcukra fagy a mosoly.

Vannak azonban közegek, ahol hasonlóképpen a viccelődések tematikája a cigány, de ezzel mégsem kerül a cigány a közösön kívülre, hanem ő maga lesz e közösség létrehozója. Ezek a közegek bizonyos értelemben cigány közegek: cigánytelepek, cigánysorok, cigány iskolák, rokoni hálózatok, amelyet szintén a „cigányság” szervez. Ezekben a közegekben a cigányság folytonos tematizálása teremt lehetőséget arra, hogy az emberek átéljék, kifejezzék egymás előtt közös cigányságukhoz való kötődésüket, még ha ez a kötődés nem is probléma- és ellentmondásmentes.

E viccek sokszor az ellenséges és sértő „cigányozásokat” sajátítják ki. A cigányozás ezekben az esetekben attól lesz humoros, hogy olyan valaki cigányozza le a másikat, akiről „mindenki tudja”, hogy ő maga is cigány, tehát tulajdonképpen magát cigányozza le. Például valaki belép egy szobába, ahol már sokan összegyűltek, és felkiált: „Jaj istenem, mennyi cigány, megyek is innen!” Vagy odahívják az illetőt egy társasághoz, és ő így reagál: „Én nem foglalkozok cigányokkal!” Ezekre a kijelentésekre általában derültség a válasz, ha esetleg valaki mégis megsértődne, azt rögtön az a vád érheti, hogy „nem érti a viccet”. Azaz nem osztja azt a közös tudást, amellyel képes dekódolni, hogy ez most vicc, és nem sértés. Amint látjuk, e viccelődések formája az ugratás, amellyel tulajdonképpen a másiknak szegeződik a kérdés, hogy érti-e a viccet, vagy sem, és a vicc nem értésével tulajdonképpen saját cigányságát teszi kockára.

Nyilvánvalóan komoly téttel bírnak ezek a viccelődések, pont emiatt lehet a nevetés oly felszabadító, a súlyosan sértő és kirekesztő kijelentések kisajátítása nemcsak elveszi az erejüket, hanem mintegy önmaguk ellen fordítja őket, hiszen a cigányozás itt nem a kizárás, az elutasítás aktusa, hanem a közösség megteremtéséé.

Előfordulhatnak csupán leheletnyi feszült szituációk, amelyeket hasonló viccelődések oldanak fel. A feszültséget ilyenkor pont az okozza, hogy valaki esetleg úgy érzi, elutasítják, nem látják szívesen, és ezek az élményei sokszor a cigányság tapasztalataként tematizálódnak. Valaki álldogál a téren, és arra elsétáló ismerőse nem üdvözli elég erőteljesen, vagy valaki belépne egy rokona, szomszédja, barátja házába, de az ajtó zárva van. „Na, ott megy a magyar asszony, dik má’, nem is köszön!” „Há’ mi van veletek?! Cigányokat már be se engedtek a házba?!” A megszólított mosolyog, és felveszi a viccelődés fonalát, megvan a rutinszerű, mindig bevethető válasz: „Én nem foglalkozok cigányokkal!” „Mi már nem foglalkozunk cigányokkal!”

Igen kockázatos manőverbe kezd az, aki úgy próbálkozik ehhez hasonló viccelődésekkel, hogy nincs meg róla az a közös tudás, hogy ő „cigány”. Ezzel, ha a többiek értik a viccet, mintegy létrehozhatja saját cigányságát, legalábbis egy közös nevetés erejéig biztos. Ha azonban a többiek nem értik a viccet, akkor nemcsak kizárja magát ebből, hanem viccelődése sértő cigányozássá válhat, ő maga pedig gádzsóvá.

A cigányság azonban nem csak ilyen direkt módon válhat a viccelődés témájává. Sokszor más kérdéseken keresztül tematizálódik, ilyen a bőrszín vagy beszéd kérdése.

Míg az előbbinél a viccelődés formája szintén az ugratás, addig az utóbbinál inkább a paródia.

Az ugratás játékba hív, és a sérülés lehetőségével játszik, a bőrszín témájának esetében ez különösen elmondható. A barna bőrszín a cigányságra utal, így a róla szóló ugratások szintén azt tematizálják. Ezek az ugratások hasonlóak a cigánysággal direktben játszó viccekhez, ha valahol sokan összegyűlnek, a „Jaj istenem, mennyi cigány, megyek is innen!” felkiáltás helyett ugyanúgy elhangozhat az is, hogy „Jaj istenem, mennyi cigány, elsötétült az ég is!”. A bőrszínnel kapcsolatos ugratások azonban sokszor személynek szólnak. „Csá, nigger!” – hangzik egy köszönés. „Jaj de fehér vagy te!” – hangzik a válasz, amely visszadobja a feladott labdát, azzal ugratja a másikat, hogy „ő már magyarnak teszi magát”. A játéktér a bőrszín különböző árnyalatai, a játékosok nem billenhetnek át a „fehérség” tartományába, ugyanakkor a „feketeség” is veszélyekkel jár.

Az ugratás mellett a viccelődés másik műfaja a paródia, különböző téttel bíró figurák színrevitele, utánzása. Ezek a figurák főként olyanok, akiknek másságát folyamatosan demonstrálni kell. Például az olyan más falvak cigánytelepeiről származók, akiket egyébként rokoni szálak fűznek a viccelődőkhöz, tehát a közelség adott, és az össze­ol­vadás veszélyével fenyeget a viccelődők számára. A paródia kiemeli és túljátssza a különbségeket, ezzel folyamatosan láthatóvá teszi azokat. Ezek a túlkarikírozott tulajdonságok főként a beszédben lelhetők fel, abban, hogy hogyan beszélnek a más falvakban lakó cigányok, ahová a viccelődők rokoni kapcsolataik révén gyakran ellátogatnak, mégis valahogy igényük van arra, hogy a tőlük való különbözőségüket hangsúlyozzák. Ezek a viccek szintén a cigánytematikára épülnek. „Így beszélnek a darácsi cigányok”, a „halácsi cigányok húzzák a szót” – hangzik a viccek tematikájának összefoglalása, és ez nyilvánvalóvá teszi, hogy itt a cigánytematika kerül mozgásba, a kiparo­dizáltak cigányságukban „mások”. A halácsi vagy darácsi cigányok beszédének utánzása mindig hálás téma, szinte biztos, hogy sikert arat abban a közegben, ahol ennek a különbségnek tétje van. Ahogy mondják, például a halácsi cigányok húzzák a szót. „Jaaaj, jó lyáány, már megint terheös vagy?!” – hangzik egy tipikus mondat Halácsról, amit az odalátogató kismamák hallanak, s ennek utánzása odahaza mindig nagy derültségre ad okot. A da­rácsi cigányok, ahogy mondják, „oláhcigányosan” beszélnek: „Jaaj tesvírem, megdöglött a lúvam!”, cifrán átkozódnak: „hogy a rák fancsarítsa ki az oldalbordádat!” Az oláhcigányosnak mondott beszéd parodizálása nyilvánvalóvá teszi, hogy az ezen viccelődők nem oláhcigányok, még akkor sem, ha szüleik esetleg Darácsról származnak. Ezek a viccek elveszítik az erejüket, ha már többé nincs meg a félelem az összeolvadástól, például a következő generáció számára, akiknél már fel sem merül a lehetőség, hogy ők esetleg oláhcigányok.

Máskor az úgynevezett „magyaros” beszédet jelenítik meg ezek a paró­diák. A „magyaros” szinonimája a „kényes” – ez egy írásban nehezen visszaadható beszédmód. Talán egy tipikus helyzeten lehet bemutatni, amikor is a kiparodizált „magyar” nem tud reagálni az ugratásokra, és kissé nyávogós hangon zavarában ezt mondja: „fejezd
máár be, hagyjál mááár”. Sok esetben az is magyarrá válhat, aki más szituációban cigány, hiszen testvér, unokatestvér, de az adott helyzetben nem megy bele az ugratások által felkínált játékba.

Olykor viszont a cigánysághoz köthető, az arra utaló szófordulatok lesznek humorforrássá, cifra, furcsa átkok, a „közvélemény” szemében cigányokra jellemző szavak, hanghordozás parodisztikus használata. Mindig vannak olyan figurák, hétköznapokban elkapott szófordulatok, amiken napokig, hetekig lehet nevetni. Győzike személyében pedig ez a cigánytelepek hétköznapjaiból ismert figura immár a tévében is teret kap, beszólásai szállóigékké válnak, hetekig visszhangoznak a cigánysoron, mindenki nagy örömére. Ilyen kifejezés a „more”, ami leginkább cigány havert, testvért, barátot jelent, és Győzike nyomán ott is elterjedt, ahol előtte ismeretlen volt ez a megszólítás. Használatában ezeken a helyeken mindig van némi önirónia a cigánysággal kapcsolatban. De vannak egész mondatok, amelyek futótűzként terjednek el, például „Van itt minden, csak meg kell dikházni (nézni, keresni)!” A „dikházni” kifejezés egyértelműen a cigányságra utal, hiszen a „dik” egyrészről olyan indulatszó, amely az úgynevezett cigányos beszéd legfőbb ismertetőjegye, másrészt ez a szó cigány nyelven van, azt jelenti, nézni, bizonyos értelemben: keresni.

Nehéz megfogni, hogy mi az, ami ebben a mondatban annyira vicces az ezt ismételgetők számára. Az biztos, hogy egyszerre beszél a szegénységről és a találékonyságról, a „rafináltságról”, hiszen elsőre úgy tűnik, hogy nincs semmi, de ha jobban szétnézel, keresni kezdesz, akkor mindent megtalálsz.

Ezeknek a cigányos aranyköpéseknek az ismételgetése sajátos módon veszi birtokba a cigányságot, egyszerre lakja be, és tart vele kapcsolatban egy bizonyos távolságot. Mindezzel képes egyfajta játékteret teremteni, enyhíteni azokon a kényszereken, amelyek a cigánysággal kapcsolatban ezeknek az embereknek az életét uralják.

Talán az olvasónak is feltűnt, hogy a cigánytematikával játszó viccelődések valamelyest mindig a beszédmódhoz köthetők, a beszédben azonosítható be a „magyar”, a „cigány” és a más cigányok „mássága”.

Léteznek olyan közegek, ahol az úgynevezett cigányos beszéd és a csúnya beszéd szinte egymás szinonimái. Hangsúlyoznám, hogy csak bizonyos közegekben, sok helyen egyáltalán nem létezik ez az összefüggés. Sok közegben a cigányosnak azonosított és az úgynevezett csúnya beszédnek semmi köze egymáshoz, megint máshol viszont szinte fedik egymást.

A „csúnya” ebben az esetben olyan szavakat és kifejezéseket jelent, amelyek egyfajta közbeszédben tabusítva vannak: főként a szexualitásra utaló kifejezések. Egyes cigány közegekben ezek felszabadult használata jelenti az állandó humorforrást.
A kérdés csak az, hogy miképpen veszi fel ez a nyelvhasználat a cigányos jelentést. A „cigányos” ebben az esetben az az otthonos közeg, ahol azokat a szavakat is nyíltan, minden teher nélkül lehet használni, amelyek egyébként a tiltás súlyait viselik. Tipikus nevetést kiváltó párbeszédek például: „Mit főztél?” „G…it”, vagy „Hol voltál?” „B…ni”. Ezeket még tovább lehet variálni, cifrázni, például: „G…-t főztem jó kolbásszal, kell-e?”, vagy „B…ni voltam az uraddal”. Olyan is előfordulhat, hogy valaki a következő felkiáltással szólítja meg ismerősét: „Gyűrtél-e máma?!”

A szexualitásra utaló, más közegekben tabusított kifejezésekkel viccelődni szinte biztos sikert hoz, azonban majdnem csak akkor hangzanak el ezek a poénok, amikor olyan emberek vannak jelen, akik „értik a viccet”, azaz akik előtt lehet. A beszédnek ezt a módját, amelyben a beszélő felszabadul a bizonyos kifejezéseket sújtó tabuk alól, maguk a beszélők cigányosnak nevezik, így a cigányság teremti meg azt a bensőséges légkört, ahol ez a felszabadulás lehetséges.

Előfordulnak viszont esetek, mikor ez a fajta beszéd olyanok előtt hangzik el, akik „nem értik a viccet”: ez legtöbbször provokáció, a különbség radikális megteremtése „cigányok” és „magyarok” között. De ezeken a helyzeteken senki nem nevet.

Amint láttuk, a cigány tematikával játszó viccelődések egyszerre teremtenek különbséget a cigányság mentén emberek között, miközben folytonosan kialakítják azt a fajta közöset, amelyet a cigányság nyújtani tud.

A valóság helye

Hogy mi is a mese pontosan? Nem hiszem, hogy erre a kérdésre bárki tudna kielégítő választ adni. Vannak bizonyos helyzetek, amikor a valóságban megtörtént dolgok, például valakinek az emlékei a mese jellegzetességeit öltik magukra. Lehetséges, hogy a történetmondás szituációja avatja az emlékeket mesévé: a mesélő ül a kandalló mellett, míg a többiek lélegzetvisszafojtva hallgatják történetét. A mese olykor megköveteli a mesemondó alakját is, egy olyan szuggesztív személyiségét, aki nem csupán életre kelti, hanem előadásával meseivé színezi a kérlelhetetlen valóság történeteit.

A mi esetünkben az a tűz, amit „mesemondónk” és hallgatósága körülül, nem a kandallóban ropog, hanem a „masinában” (ahogyan ezt a fűtésre és főzésre egyaránt alkalmas kályhát hívják a cigánytelepeken). Mesélőnk történetei pedig a falu és az erdő határmezsgyéjén játszódnak, valahol egy borsodi cigánytelepen, valamikor a ’70-es, ’80-as években.

A közönség számára ez a közeg egyszerre ismerős és idegen: a ’80-as évek a múlt időtlen világa, ahol bármi megtörténhet, tizenéves fiúk, lányok, kisebb gyerekek hol volt, hol nem voltja, az Óperencián innen és túl birodalma. Ez a birodalom azonban ismerős is, a falu szélén fekszik, „cigányok” lakják, akik ráadásul néhány esetben a hallgatóság nagybátyjai, nagynénjei vagy távolabbi rokonai. Habár mesélőnk történeteinek helyszíne sokuknak ismerős a jelenből, hiszen ott élnek a rokonaik, talán éppen ezért ez a hely mégis a hétköznapok „máshol”-ja. Ahová, ahogy mondják, csak látogatóba érdemes menni, ahol „késes, gengszter cigányok” laknak, akik „megmondják a szemedbe, mit fognak tőled ellopni, és meg is teszik”. Olyan dolgok történhetnek ott meg, amelyek otthon inkább csak a képzelet szülöttei, szökött fegyenceket találhatunk a kamrában, megfogannak az átkok, vagy a halottak beszélhetnek hozzánk, tudatva velünk végső üzenetüket.

Ilyen dolgok persze otthon is a realitásba hajlanak, de pont az otthonosság érzete az, amely kiűzi őket onnan, a sötét éjszaka kevésbé hemzseg üzenni vágyó halottaktól, a banditák is inkább csak rémálmainkban látogatnak meg minket. A ’80-as évek ismerős, de mégis távoli cigánytelepének világa éppen annyira van messze, hogy azok a dolgok, amelyek itthon a realitás határmezsgyéjén kapnak helyet, ott belakhassák a valóságot, így az emlékezet eme helye időről időre mesék birodalmává változik.

Mesélőnk, Magdi, ezen a helyen nőtt fel, hosszú utat tett meg eddig a kellemes szituációig, amiben emlékei már gyerekeknek szóló mesévé válhattak. Talán e hosszú út tapasztalatai kellenek ahhoz, hogy valakinek az emlékei kilépjenek a „személyes” szűkebb köreiből, és tanulsággal bíró, többeket megérintő történetté legyenek. Magdi bizonyos értelemben messziről jött, számos olyan helyzetet járt meg, amelyből, minden támasz vagy kapaszkodó híján, egy arra járó jótét lélek, a vakszerencse vagy saját találékonysága, állhatatossága mentette meg.

Gonosz apák, sötét jövőnkre figyelmeztető halottak, világgá zavart gyermekek, mind-mind olyan figurák, amelyek ismerősek félelmeinkből, de aki meséli őket, az már megbirkózott velük, ő maga a mese élő happy endje. A mesélés aktusa pedig megteremti azt az otthont, ahol nem történhet ilyesmi, ahol ezek „csak” fikciók, még ha oly hátborzongatóan ismerősek is.

Akárhogy is alakult Magdi gyermekkora, anyjának és testvéreinek sorsa, volt, aki a halállal is dacolva óva intette anyját ettől a sötét jövőtől. A halottak olykor az álmokon keresztül járnak vissza, hogy figyelmeztessék az élőket valamely fontos dologra, vagy így próbálják lerendezetlen ügyeiket elboronálni. A halottak megjelenése mindig nagy riadalmat kelt, sosem társaságban lepik meg az embert, hanem akkor, mikor az élő egyedül van. Viszont a visszajáró halottakról szóló történetek minden társaságból közösséget formálnak, a félelem egymásra utalja a beszélgetésben részt vevőket.

„Apunak nem anyu volt az első felesége – kezd bele Magdi egy történetbe –, őneki amúgy is olyan természete volt, hogy cserélgette az asszonyokat, nem bírt a vérivel. Ozt ez az asszony, a Teri, az első felesége rengeteget szenvedett mellette, meg is halt bele, mer ő a bánatba halt bele, ahogy apu ővele bánt. A méhi kiszakadt, vagy hogy, mer úgy mondják, apu nem hagyott neki békét, akkor sem, mikor kellett vóna. No, de anyu úgy szerette azt az asszonyt, mintha saját édestestvére lenne, úgy nőttek fel együtt, mindenbe osztozkodtak, még testvérek sem nézték úgy egymást! Jóformán egymás szájából ettek! Ami egyiküknek megvót, az a másiknak is! Na, de apu, amilyen ember volt, szerették a lyányok, olyan kiállása volt neki, vagy a beszédi, ki tudja, de magába bolondította a lyányokat. Ozt anyunak is tette a szépet, ozt csak megtetszett neki is. Akkor már a Teri nagybeteg volt, és valahogy csak észrevette aztat, hogy apu meg anyu… na, úgy vannak egymással. De abba az asszonyba akkor mán harminc kiló nem vót, elette a húsát az a nagy betegség! Éjjel halt meg, ozt szaladtak, ríttak a cigányok, és csodájára jártak, hogy ami sok szenvedés mind az arcán mutatkozott, mind eltűnt, nyugalom volt rajta, békesség, akár egy angyal, azt mondják. Ozt anyu majd eszét vesztette a bánatba, rítt ő is keservesen. Ozt valahogy magába maradt, ott a szobába, szorongatta a Teri kezit, a könnyeivel áztatta.

Ozt így meséli: »Lyányom – azt mondja –, ahogy ott térdepelek, valaki megragadja a karomat, a szívem majd megállt az ijedségbe! De a nyelvem tapadjon le, csússzak-másszak kínomba, mint a kígyó, ha nem így volt!« A Teri volt! Így meséli anyu, szorította, szabadulni abból nem lehetett, ozt magához vonta, úgy suttogta a fülibe! Azt mondja anyunak: »Gizi, nézz rám! Nézz rám, mi lett belőlem! Hús nincs a csontomon, mind lerágta a bánat! Eztet mind az az ember tette énvelem! Gizi! Láttam én aztat, hogy te igen húzódol hozzá – ezt mondja –, de nézz csak rám! Ő tette ezt velem! Kínkeserves életed lesz mellette, a könnyeidet fogod inni. Dobd el őt magadtól! Legyek eszedbe, mivé lettem mellette!« Így eztet elmondta, visszagyött a halálból, hogy anyunak eztet elmondja. De milyen a szerelem!? Anyu nem hallgatott rá, és minden szava igaz lett!”

Ritka pillanat, mikor valakinek a szavait mély csend követi, és a csend jelentést ad a hangoknak. „Gyá, mi ez?!” – pattan fel Pityuka egy kisebb neszre, vajon melyik halott ólálkodik a ház körül. A többiek mind nevetni kezdenek, e felszabadult nevetésben feloldódik az a sötét jövő, ami Magdi múltjaként teljesedett be, de a jelenben immár csak mesélni való történetként szólaltatja meg a hallgatóság félelmeit.

Néhány történet, az éhezésről szól, gyerekekről, akiket saját apjuk foszt meg az ennivalótól: „Jaj drága istenem – meséli Magdi –, ne verj meg, de apu nagyon szemtelen ember volt, hiába, hogy meghalt, de én könnyet ejteni nem bírtam érte, nem, mert ő csak azzal volt, hogy a mi életünket megkeserítse, tönkretegye. Olyan vér volt benne, én nem is tudom, hogy ő csak azt értette! Anyu, szegénykém eljárt a parasztokhoz seprűt meg mit tudjam én, miket árulni, hogy nekünk legyen, hogy kilencünket etessen, hogy apunak is legyen. És volt, hogy forgolódtunk éhen, akár az állatok, mi csöpp gyerekek krumplihajat ettünk, abból főztünk magunknak levest, jaj istenkém, egy csöpp kis levest! Na ozt, emlékszem már tán este volt, sötét is, mire anyu hazagyött, ozt kapott tán a magyar asszonytól húst, tán tyúkot, ha jól hiszem. Gyorsan megcsinálta, no, hogy együnk már aznap valamit. De mink már olyan éhesek voltunk, hogy forgolódtunk kínunkban. No, ozt apu gyön, ozt úgy tett anyunak, hogy ő csak egész nap a kári (férfi nemi szerv) után jár befele a faluba. No, ozt ahogy megvolt a veszekedés, apu fogja, így ni, ozt az egész lábast a sok hússal, mindet kihajintja az udvarra. Jaj drága istenem, mink meg akár az állatok, szaladtunk kifele, a földről, a piszokból, sárból szedtük aztat össze! Tömtük magunkba, akár az állatok, dik he! Akár a kutyák, mer még azoknak is jobb dolguk volt sokszor. Jaj drága istenem…” – mondja nevetve, hiszen ez már a múlt, a jelen pedig a közönsége, gyermekei, barátai és férje, akik éppen egy fazék csirkeszárny körül hallgatják történeteit. A mesei happy end a mesemondás szituációja, ahol már nem kell tartani megvadult, gyermeküket éheztető apáktól, hisz mindenki tudja, hogy „Rudi bátyja”, „Magdi nene” férje sosem tenne ilyet.

Néhányuknak azonban a hallgatóságból máshol van az otthon. Miután mindenki evett valamennyit, Magdiék lefekvéshez készülődnek, a többi gyerek lassan elbúcsúzik, közülük páran olyan helyre mennek haza, ahol „Magdi nene” emlékei, ha csak nyomokban is, de megelevenedhetnek.

Magdi sorsának alakulása, egyéb megpróbáltatásai mind-mind a többiek meséivé válnak, apja akár a mesék gonosz mostohája testesíti meg a hallgatóság félelmeit. Kevesek múltja hódítja meg ilyen módon mások jelenét, nincsenek sokan azok, akik személyes történeteiket „közkinccsé” tudják tenni.

A hallgatóság nemcsak „Magdi nene” múltjába kap szabad bejárást, hanem otthonába is. Bár mások sem zárják kulcsra ajtóikat a látogatók elől, mégis Magdiék azok, akikhez szívesen jönnek, ahol állandó nyüzsgés van. Magdiék háza sokszor egyfajta központként működik, valakik kávéfőzőért, felmosófáért, mások pénzért, piacról hozott ruhákért járnak oda, vagy csak egy kis beszélgetésért, hogy váltsanak pár szót, elviccelődjenek, esetleg ha úgy alakul, meghallgassanak egy-egy történetet. A „levesízítőért”, hagymáért vagy bármi más apróságért átküldött gyerekek, de a felnőttek is, mindig ott maradnak egy félórára.

Adni és kapni a cigánytelepek, cigánysorok mindennapjaihoz tartozik, de nemcsak maga az aktus, hanem annak megtagadása, pontosabban a meglévő javak „eltagadása” is ugyanúgy hozzátartozik a hétköznapokhoz. Ilyenkor nem nézhetünk be a javait eltagadó szekrényeibe, fiókjaiba, nem mehetünk be a belső szobába, nem kukkanthatunk be az ágy alá, még ha nagy kísértést is érzünk erre. A halottak test híján könnyedén megtehetnék ezt, nekik viszont már nincsenek testi igényeik. A haldokló azonban egy speciális eset: testének még vannak igényei és szükségletei, de lelke már olyan helyekre is beláthat, ahová testével tilos lenne a bemenet: „Apu már nagybeteg volt – meséli Magdi –, már csak az ágyat nyomta, csak várni lehetett, hogy, na, hát hogy már vége legyen. Na, ozt gyöttek hozzá a cigányok, hoztak, amit tudtak, egy csöpp kis dohány, csöpp kis pálinka, ez-az. Na ozt már apu rendesen ki volt hűlve, fázott, vacogott. »Nem kell nekem« – azt mondja. Drága testvérem, tudod-e, mit kívánok én?!« »Na mit?« – kérdezte Józsi bátyja, leste ő minden szavát, hiába komisz ember volt apu, csak szerették, he. »Azt a paradicsompürét, azt a jó pirosat« – azt mondja. És ott mindünknek eszébe gyött, hogy hát azt szerette apu! Na, ozt Józsi bátyja el is szaladt, ozt egy órába is beletelt, hogy visszagyött, azt mondja: »Mindenhol jártam, he, de éjjel van, Feri bátyja, hát nincsen senkinek, még elmentem a Táltos Sanyiékhoz, ozt azt mondja, éppen ma csinált belőle az asszony egy csöpp kis levest.« Na ozt apu ezt meghallotta, ozt mintha úgy valami megszállta volna, vagy hogy, felemelkedett, azt csúnyán átkozódni kezdett: »Na Táltos Sanyi, hogy szívedet rágja szét a bánat, hát utolsó kérésemet is eltagadod tőlem?! Menj, azt mondd neki, én üzenem, nyissa ki a szekrényt, és ott a végibe, ott megtalálja azt a pürét énnekem!«

Hát mentünk mink is, csak látni akartuk, igaz-e, amit apu mond. Este volt már, sosem felejtem el, he, ahogy a Táltos nagy álmosan kinyitja az ajtót, ozt Józsi bátyja mondja, amit apu meghagyott neki. Na ozt a Táltos Sanyi elfehéredett, akár a halottnak, úgy elfehéredett a képi, de az szólni nem bírt, már hozta is a pürét. Ez sosem megy ki az eszemből, hogy apu már látta, ő már tudta, akkor már ő jóformán halott volt.” És a hallgatóság ismételte utána: „Háát, ő már tudta, ő már tudta”, ő már megbizonyosodhatott afelől, ami az élőknek csak kínzó gyanú marad, hogy a „sajnos nem tudok adni” mögött a „nem adok” kegyetlen visszautasítása áll.

Magdi gyermek- és fiatalkorának történetei azt az érzetet keltik, hogy ezek a hátborzongató események ugyan bárhol, bármikor, bárkivel megeshetnek, mégis igazi otthonuk a múlt, Magdi gyermekkorának helyszíne, amely oly biztonságot adóan távol esik a jelen hétköznapjaitól.

Sokszínű találkozások

Ha valaki Budapesten a sokszínűséget kéri számon, ami ugye minden „valamirevaló” nagyváros velejárója, akkor büszkén kihúzhatjuk magukat, és azt mondhatjuk: „itt van nekünk a nyócker”. A „nyócker” imidzs garanciát nyújt arra, hogy fővárosunk, ha csak nyomokban is, de magán viseli a világváros jegyeit, ahogy Pelikán elvtárs annak idején megfogalmazta: „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.” „Van itt minden, cigány, arab, kínai, fekete, zsidó”, ha csak a színek kavalkádját nézzük, és elfeledkezünk például a házak állapotáról, valóban egy pár ezer négyzetméternyi nyugati nagyvárost, Párizst, Londont, Amszterdamot, Berlint képzelhetünk magunk köré.

Vannak azonban helyzetek, amikor ez a „multikulti” kimozdul a nyolcadik kerületből, sőt mindenféle helyről, és a város utcáin sétálva mindig valamiféle „másság” alapján szervezi az emberek találkozását. Esetünkben a bőrszín ad felületet e különféle ismeretségeknek, az a bőrszín, amely Budapesten kívül, például egy Borsod megyei faluban csupán a „cigányok” és „magyarok” találkozását irányítja. E falu cigányte­lepén élő barátaim számára egy budapesti látogatás egyszerre jelent földrajzi értelemben vett utazást és kilépési lehetőséget a fenti kényszerítő erejű fogalompárból.

Egy nyári péntek este az Oktogonnál még ennél is merészebb lépéseket enged meg nekik, egészen át Magyarország határain. A Burger King előtt hömpölygő tömegben alig hallani magyar szót, egy fiatalokból álló társaság jön oda hozzánk. Where are you from? – kérdezik tőlünk, Zsani segítségkérően néz rám. „She is from Africa, Marokko”
– válaszolok helyette. Zsani rögtön beszáll a játékba: „Yes, yes, Africa!” – mondja, és modellpózba vágja magát. „Ah, Africa! We are from Netherland. Have a good time!” – búcsúznak el, Zsani rákapva a játék ízére, a továbbiakban Afrika hercegnőjeként vonult végig a budapesti éjszakán, miközben csábítja a „lebukási” lehetőség: „Ozt megszólalnék, dik, he, így cigányosan! Gyááá, de égő lenne egyből!”

A budapesti éjszaka számtalan lehetőséget kínál az átváltozásra, de a nyári verőfényes napsütés bizonyos veszélyeket tartogat. Zsanikával és unokatestvérével, Pityuval szigeten hűsöltünk egy forró nyári délután, már bejártuk a szigetet, már megcsodáltuk, amit meg kellett, a délutáni hőségben semmi sem tűnt túl vonzó programnak. Pityuka sóvárogva nézte a Duna vizét: „de piszkos, he, ebben fürödni sem lehet!” „Fürödni! Ez az! – mondtam. – Menjünk el a Sport uszodába!” És itt kezdődtek a bonyodalmak.

Zsaninak már bogarat ültettem a fülébe, semmiképp sem akart lemondani erről a programról, míg Pityuka igencsak vonakodott, hosszasan figyelte a fehér testekkel zsúfolt kis medencét. „Én nem megyek be, itt kint megvárlak tikteket!” – jelentette ki. Hosszas huzavona után végül kompromisszumot kötöttünk. Pityu ruhái védelmét élvezve járt-kelt a csupasz testek között, Zsani pedig barnasága biztos tudatában sajnálkozott a napozásra kényszerülő nőkön.

Budapest utcáin sétálva és a Margitszigeten aznap még a „fekete”, „barna” megannyi árnyalattal gazdagodott, „csoki”, „karamell”, kávé tejjel és tej nélkül.

Délután öt óra felé megint nem tudtuk, mitévők legyünk, a szórakozóhelyek még a szigeten is kongtak az ürességtől. A Holdudvarban a személyzeten kívül nem akadt senki, akihez képest a barna feketévé, a fekete barnává válhatott volna. Kicsit félszegen, mint
„ci­gányok” kérdeztük meg, használhatjuk-e a pingpongasztalt. Fogyasztottunk mindhárman, így nem volt akadálya. Délután öt felé lassan szállingózni kezdtek az emberek.

„Gyááá! Milyen fekete!” – kiált fel Pityu örömében, egy húsz év körüli fiúra mutatva. A „fekete” a hirtelen ráirányuló figyelemtől felbátorodva megszólít minket: „En is játszani, ping-pong?” Örömmel vettük be a csapatba, és színével feldobta a délutáni programot, Pityuka „feketesége” barnává oldódott, ebben az oldott hangulatban játszotta végig az egész délutánt. Zsa­nikát mindeközben a „fekete” fiú akcentusa bűvölte el, az, hogy „nem magyar”, hanem valami más, ráadásul ehhez a „másságához” azzal az angol nyelvvel lehet közelíteni, amit abban az iskolában tanítanak, ahol pont a „másság” mentén kialakuló feszültségek lehetetlenítik el az együttműködést diákok, tanárok és szülők között. „What is your name?” – kérdezi Zsanika a fiút, „My name is Collins” – feleli, „Collins, há’ milyen név az?! Hány éves lehet?” „Cili” – fordul hozzám –, „hogy mondják, hány éves vagy?” „Na, hogy? – kérdezek vissza. Zsanika lázasan kutat emlékei közt, talán sose gondolta volna, hogy ez az évek óta tanított nyelv egy olyan találkozásnál lehet segítségére, amelynek alapjait pont a „fehér” különbségeként megjelenő „színes”, a „fekete” és „barna” közti árnyalatok játéka adja meg. „How old are you?” – rakja össze végül a kérdést. „Nineteen” – válaszolja Collins. „Where are you from?” „Nigeria”, és így tovább. Miután Collins összes alapparaméterét megtudtuk, kedves ismerősként búcsúztunk tőle, azzal a feltett szándékkal, hogy este még ugyanitt találkozunk, Collins megígérte, hogy pár barátját is elhozza egy esti pingpongmeccsre.

E kedves ismeretségnek köszönhetően a város utcái megteltek „fekete” haverokkal: „Nézd, az ott nem Collins?!” – kérdezte hol Zsani, hol Pityu egy-egy „fekete” láttán, akik gesztusainkra köszönéssel feleltek, így aztán valóban megannyi „Collins”, „fekete” ismerős tette Pest utcáit otthonosabbá.

Estefelé, ahogy megbeszéltük, visszaindultunk, hátha Collins betartja ígéretét, de sem neki, sem állítólagos barátainak nyoma sem volt, így magunk maradtunk a pingpongasztalnál. Magányosan a zsúfolt szórakozóhelyen, egyedüli „barnaként”, ami most csak a „cigányságra” utalt, semmi másra. Hamarosan magányunkban egy apa és fia is osztozott. Lassan, sörrel a kezükben sétáltak oda hozzánk, „Jó drága ez a hely!” – jegyezte meg a fiú, majd székeket húzott az asztalunkhoz, hogy apjával leülhessenek körünkben. „Az, az, drága, dik! 500 forint egy sör, ha jól hiszem” – felelte Pityuka. „Hát! 450! Gyuri vagyok” – mutatkozott be. – „Ő az apám, ő is Gyuri, de ő nem hall jól.”

A fenti helyzet nem követelte meg újdonsült ismerőseinktől, hogy külön engedélyt kérjenek a csatlakozásra. Az a „barnaság”, ami csak a „cigányra” utalt, elegendőnek tűnt ehhez, mint egy közös felszín, amely biztosítja a találkozások gördülékenységét.

De nem mindig válik a „cigány” a mostanihoz hasonló közös ponttá, ami felülírja az esetleges különbségeket, és ismeretlenekből társaságot csinál. A két Gyuri azonban nem cáfolt rá „barnaságára”, az ifjabbik egész este pingpongozott velünk, míg az idősebb leg­inkább csak ült és hallgatott, figyelte, hogy buliznak a fiatalok.

Éjjel kettő körül elindultunk hazafelé, a szigeten még felbukkant egy-két „Collins”, de a szigetről kiérve egyenesen belefutottunk Mohamedbe.Mohamed szembejött velünk, kissé tántorgott, de szemét le nem vette Pityukáról. Pityu szégyenlős nevetése azonban őt is zavarba hozta: „Te min nevet?!” – állított le minket. – „Te azt hiszed, buzi vagyok?! Nézlek, mert buzi vagyok?!” Pedig Pityuka tisztában volt vele, hogy Mohamed vonzódása nem szexuális eredetű, hiszen különös egymásra találásuk a bőrszín jegyében történik. „Dik he! Én csak azt nevetem, hogy nézi, hogy én is barna vagyok!” – mondja inkább nekünk, mint Mohamednek. De Mohamed csak nehezen oldozza fel magát a képzelt vád alól: „Nem vagyok buzi!” – szögezi le még egyszer. – „En csak nézem, te honnan jössz, ti honnan jöttök. Vagytok arabok, jöttök Szaúd-Arábiából, mint én jövök.” „Mink cigányok vagyunk, nem arabok” – szól közbe Zsani. „És én félig zsidó is” – teszem hozzá, hogy teljes legyen a zűrzavar. Mohamed végre leveszi Pityuról a tekintetét, és méregetni kezd: „Ááá, zsidó lány! Zsidó lány gyere nekem feleségül! Vagy neked feleség? – kérdezi zavartan Pityutól. „Nem, testvérem.” Mohamed elmosolyodik: „Á, testvér, testvér, tudom ezt, cigányok mindenki testvér.”

Az elmélyült társalgás közben fel se tűnt, hogy a buszmegállóban gyülekeznek az emberek, olykor felzendült egy „hajrá Fradi” vagy „mocskos BKV”, mások pedig csak igyekeztek minél előbb följutni a zsúfolt buszra. Mi hárman egymásba kapaszkodtunk, nehogy a tömeg szanaszét sodorjon, Mohamedet hátrahagyva még egy ülést is sikerült megkaparintani.

Talán rossz helyen. Mint tudjuk, az éjszakai buszok mindennapjaitól nem idegen a politika, ki-ki a maga módján hozhatja mások tudtára véleményét: „F…ó, zsidó, kommunista Gyurcsány. K..a anyját a zsidó g..inek.” Még az előző „coming out” hatása alatt nem tűrhettem ezt szó nélkül. „A zsidózást fejezd be, légy szíves!” – mondtam, de emberünk a „zsidózást” „gyurcsányozásnak” értette, mondván, hogy a kettő egymásnak megfeleltethető, és rám zúdította haragját. „Valami baj van idegenekkel?!” – termett ott Mohamed, fenyegető kérdését a férfinak szegezte – „Valami baj van?! Arab vagyok! Valami bajod van!?” A férfi Mohamed felé magasodott, és talán maga se értette, hogy hogyan tettük meg együtt ezt a nagyon rövid utat Gyurcsánytól a fajgyűlöletig.

Azonban úgy tűnt, Pityunak és Zsaninak nem kell semmiféle út, hogy a „faji” problémáknál kössenek ki, már a tömött busz részeg hangzavara fenyegető számukra, a félelemtől megdermedve nézték a jelenetet. A Nyugati pályaudvarnál kinyíló buszajtó vészkijárattá változott, Pityu és Zsani, ahogy tudtak, úgy menekültek, miközben Mohamed és a férfi még mindig farkasszemet nézett egymással. „Másságom” védelme másokat kevert bajba, egyiküket sem hagyhattam cserben. Zsanika az én karomat rángatta: „Gyere, Cili, gyere, szállj le!” – kiabálta kétségbeesetten, én Mohamedet húztam lefele: „Mohamed, gyere! Come on, Mohamed, come on!”

Mohamed azonban már a végső harcát vívta a rasszizmus ellen, minden kihátrálás a megfutamodással lett egyenlő. Kitépte magát a kezemből, arabul vetette szememre gyávaságomat, bár nem értettem, mit mond, gyújtó hangú beszéde nem hagyott kétséget efelől. Közben megszólalt a csengő, hátamat az ajtónak vetve próbáltam időt nyerni.

Az a bizonyos „barnaság”, ami kis csapatunkat az utcán összehozta, most az „idegen” és a „faj” különböző formáira szakadt. Pityu és Zsani, mint „cigányok”, belakták a gyűlöletkeltő „másság” egész tartományát, nekik nincs más választásuk, mint menekülni, hiszen a harag úgyis őrájuk sújt le a legnagyobb erővel. Tudtam, hogy nem hagyhatom őket magukra a pánik kellős közepén, az éjszakai Budapest utcáin, ahol most minden hangos szó, vizslató tekintet az ő „cigányságukat” támadja. Magára hagytam hát Mohamedet abban a „háborúban”, ahol én küldtem a hadüzenetet.

Pityuka megragadta a karomat: „Gyerünk, fussunk, ezek agyonvernek minket!” De hogy kik azok az „ők”, akik életünkre törnek, esetleg maga az ordítozó Mohamed is, az már nem derült ki, Pityut követve „üldözőink” elől beiszkoltunk a körút menti kis utcákba. Az Izabella utca környékén Zsani már megnyugodott, és ő is akárcsak én, Mohamedért kezdett aggodalmaskodni. „Mindegy – mondtam –, otthon a rádióban hallgassuk meg a híreket, ha valami nagy gáz történt, azt úgyis bemondják.”

De nem mondták. Mohamed talán épségben megúszta az esetet, akárcsak Collins és a két Gyuri, emlékeikben is sértetlenül megmaradt. Zsanival és Pityukával sokszor felidézzük e különös budapesti nap élményeit, amikor a „színes” bőr e találkozások révén nem csupán a „cigány” szigorú jelölője, mint otthon, hanem egy útjelző, amely elnavigál Budapest utcáin, ismerősöket teremt az idegenek közt, és ha nem vigyázunk, olykor veszélybe sodor.

A hit testvérisége

Akár valamely vallás gyakorlóinak tartjuk magunkat, akár nem, annyi bizonyos, hogy ismerünk egy különbséget az úgynevezett történelmi egyházak és az effajta legitimációval nem rendelkező gyülekezetek, vallási csoportok, esetleg szekták között. E „történelem nélküli”, főként a kilencvenes évek elejétől alakuló, elsősorban keresztény egyházakat körbelengi egyfajta gyanakvás. Sokat hallani hívőkről, akik belépve egy ilyen közösségbe, eldobják addigi életüket, rokonaikat, barátaikat, mintha ezek az egyházak azzal fenyegetnének, hogy mint valami drog, teljes függésben tartják tagjaikat, elzárják őket az élet vallási közösségen kívüli összes szférájától.

Arról azonban kevesebbet hallunk, hogy ezek a „nem történelmi” egyházak esetleg helyet adnak gyülekezetükben olyan embereknek is, akiket máshol, például saját falujuk templomában nem látnak szívesen.

Egy olyan faluban, ahol külön cigány és magyar kocsma van, ahol a cigány és magyar gyerekek nem egy iskolába járnak, ahol a falu más-más részeit lakják, ott miért pont a katolikus templom lenne az a közös tér, ahol a fenti felosztás nem érvényes. Az általam jól ismert Borsod megyei faluban a cigányok egyáltalán nem látogatják a helyi katolikus templomot, miközben a keresztény vallás bizonyos ünnepei, rítusai, történetei és persze maga Jézus figurája időről időre helyet kap életükben.

Azt hiszem, pont ezen az időről időre kifejezésen van a hangsúly. A kilencvenes évek vége felé egy mezőkövesdi székhelyű, akkor még a Hit Gyülekezetéhez tartozó csoport kezdett téríteni e falu cigányai között. Sokan újra megkeresztelkedtek, ugyanis ezen egyház tanítása szerint a kereszténység felvételének felelős, átgondolt döntésen és nem egy esetleg évszázadok óta működő, reflektálatlan, berögzült szokáson kell alapulnia. Így a csecsemőkori megkeresztelés érvényét veszti.

A kérdés csak az, milyen motivációk álltak akkor, a 90-es évek vége felé egy ilyen, úgymond, felelős döntés mögött. Nyilván ez nagyon bonyolult kérdés, annyi azonban bizonyos, hogy a betérés mentén különbségek jöttek létre vagy erősödtek meg bizonyos családok és rokonsági csoportok között. A valláshoz való viszony mindig más viszonyokon keresztül nyeri el értelmét. A Balogh család két ága – amely egyenként 8-8 elemi családot jelent – közül az egyikből mindenki betért, míg a másik ágat ez a betérési hullám érintetlenül hagyta, és ritkán mulasztották el, hogy gúnyos megjegyzéseket tegyenek rokonaik új keletű vallásosságára.

Úgy tűnik, hogy ez a keresztény mozgalom egyrészt ráépült a már működő különbségekre, és azoknak egy újfajta megjelenési lehetőséget adott, másrészt pedig felül is tudott írni más különbségeket, még ha csak pillanatokra is, de a gyülekezet istentiszteletein magyarok és cigányok isten gyermekeiként, tehát „testvérekként” lehettek jelen.

E falu másik kiterjedt cigány családja a Farkas család, akik számos különbség mentén tartották távol magukat a Balogh és Kolompár família tagjaitól. Ők szintén szinte kivétel nélkül felvették a keresztséget, és lelkes látogatói voltak a gyülekezetnek. A Balogh család betért ága és a Farkas família közös kereszténységükben találtak egymásra, ami, úgy tűnik, már egy más típusú egymásra találás velejárója volt, hiszen e két család fiataljai között egyre több szerelmi viszony alakult ki.

Jogos lenne azonban a kérdés, hogy a rokonsági dinamikák ilyenfajta rendezgetésére miért nem volt alkalmas a helyi katolikus egyház. Az úgynevezett karizmatikus egyházak összejövetelei nagyban különböznek egy katolikus misétől. Teljesen más lehetőségeket nyújt az istenhitben kifejeződő érzelmek megélésére, mint egy szigorú forgatókönyv szerint zajló katolikus mise. Az úgynevezett istentiszteletek vagy „dicséretek” leginkább arra sarkallják a híveket, hogy minél intenzívebben adják át magukat a vallásos érzületnek, ehhez pedig az istentiszteleten játszott zenés dicséretek segítik hozzá őket. Egy istentisztelet tétje, hogy a hívő közel kerüljön Istenhez, ami egy transzszerű állapotot jelent, felszabadult nevetést vagy az úgynevezett „nyelveken beszélést”, ami sokak szerint az őshéber nyelv maga, bár ők maguk nem értik, mikor ezen a nyelven beszélnek, de ez az a nyelv, amin Istennel lehet kommunikálni. Egy ilyen istentisztelet alapvetően közös élmény. Sokkal több olyan elemet tartalmaz, kezdve a zenétől a kevés formális kötöttségen át a személyes érzelmi viszony hangsúlyozásáig, amelyek amúgy is részei egy cigánytelepen élő ember életének.

Egy ilyen gyülekezetnek nincs, úgymond, veleszületett bázisa, mint a történelmi egyházaknak, így a helyi gyülekezet vezetője, a Pásztor szinte egyenként szerez híveket a gyülekezet számára, sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a személyes kapcsolatokra. A Pásztor minden általam ismert esetben nem cigány, annak a gesztusnak, hogy nem cigány létére kimegy a cigánytelepre, egy asztalnál eszik velük, nagy jelentősége van, hiszen más nem cigány esetében ez igen ritkán fordul elő. A gyülekezeten keresztül olyan kapcsolatok szövődhetnek, pl. a többi nem cigány gyülekezeti taggal, amelyekre más kontextusban nincs sok esély.

Mint látjuk, a vallás ilyen módon történő gyakorlását számos vallásosságon kívüli tényező befolyásolja, talán emiatt is történhet meg az, hogy maguk a gyülekezet szabályai, esetleg dogmái nem bírnak valami nagy erővel.

Ez az általában hirtelen jött vallásos érzület, ami meghódítja és lelkes gyülekezeti taggá teszi a telepieket, általában egy év alatt elenyészik, majd újabb évek elteltével, mikor a körülmények állása megint igényt teremt rá, újra felerősödik, futótűzként terjed el a családok között. Csak páran maradnak állandó aktív tagjai a gyülekezetnek, permanens lelkesedésükért, minden alkalommal, amikor nem a Biblia által megszabott módon cselekednek, és nyilván nem teszik mindig ezt, a képmutatóság vádja éri őket a többiek részéről. Úgy tűnik, mintha a gyülekezet inkább asszisztálna más fontos történésekhez, mintsem irányítaná őket.

A kereszténység ilyen módon történő gyakorlása számos olyan norma elfogadását jelenti, amely bizonyos értelemben a „cigányságot” szorítaná vissza híveiben. Ilyen norma például az úgynevezett „csúnya beszéd” tiltása, amelyet viszont a cigánytelepekről érkező hívek a „cigányos beszéd” fő ismérvének tartanak. Ugyanakkor e beszédmód talán pont a cigány–magyar relációban lesz „cigányos”, hogy azt egyfajta tiltottság birtoklása, szabad gyakorlása teszi azzá. A megtérés legintenzívebb hónapjaiban még rá-rászólnak egymásra a „csúnya beszéd” miatt, de az a „közösség”, amit a csúnya beszéd cigányos beszédként történő megélése ad, mindig felülkerekedik. Hozzátenném, hogy ez a fajta beszédmód nem csupán a trágár szavak halmozását jelenti, hanem azoknak egy típusú használatát.

Egy-egy ilyen betérési hullám egy pár hónap alatt elcsendesedik. A gyülekezet hanyagolását általában valamely be nem tartott normával, számukra ésszerűtlen szabály mellőzésével vagy esetleg magával a betarthatatlanság élményével magyarázzák. Főként ez utóbbival magyarázzák a gyülekezet időleges elhagyását. „A Piroska, na a nagy hívő, azt a nagy fösvénységbe azt se tudja, hova legyen, száz forintot nem ad kölcsönbe, száz forintot sajnál a saját édestestvérétől, na azt ő a nagy hívő!!!” „Na, a nagy keresztények, ozt gyönnek kifele a dícséretről, azt máris a f…ukat osztogatják” – ilyen és ezekhez hasonló megjegyzésekkel magyarázzák sokan, hogy miért nem látogatják már olyan gyakorisággal az istentiszteleteket.

Sokszor hozzáteszik, hogy az egész nem áll másból, mint képmutatásból, és nem kell ahhoz templomba vagy bármely istent dicsérő helyre járni, hogy az ember a szíve mélyén megélje kereszténységét.

Mintha mikor azok a közösségek, amelyeket a hit gyakorlása segített megteremteni, például a Balogh és Farkas család között, már nem lennének olyan égetően szükségesek, akkor a hit is visszavonulhatna a személyes szférába, a szív legmélyére.

A legutóbbi gyülekezeti hullám 2006 környékén tetőzött, az általam legjobban ismert család perspektívájából legalábbis. Akkoriban Rudi, akinek legidősebb lánya a Farkas család egyik fiával élt együtt, sokszor csak állt a szoba közepén, és hosszú órákat Jézusról beszélt. Három kisfia és kisebbik lánya néha áhítattal hallgatták, néha viszont megunták a produkciót, és inkább kimentek mással foglalatoskodni. Rudi felesége, bár jóval nagyobb távolságtartással, de szintén belevetette magát a gyülekezeti életbe, férje előadásai közben inkább a háztartási teendőkkel, az anyagi problémák rendezésével kötötte le magát, bár Jézus iránti szeretetéről mindig biztosította az éppen aktuális hallgatóságot, ha pedig éppen mindenki eltűnt, akkor férjét. Rudit nem nagyon izgatta, hogy ki a hallgatósága, a nagy sürgés-forgásban mindig akadt valami rokon, szomszéd, aki pár percre meghallgatta Rudi Jézus-élményét. Egyvalaki azonban szinte mindig mellette volt, a veje, Farkas Gyuri. Gyuri és Rudiék lánya, Gina akkor már pár hónapja Rudiéknál laktak, azelőtt viszont a Farkas család lakta cigánysoron éltek, Gina viszonya szüleivel és testvéreivel akkoriban igencsak megromlott. Rudi akkor nem kedvelte Gyurit, azzal vádolta, nem adja meg neki az apósnak kijáró tiszteletet, de ez a vád leginkább arról szólt, hogy a Farkas család részéről nem kapja meg ezt.

Rudit nagyon bántotta az a helyzet, hogy lányát esetleg elveszítheti. A gyülekezet azonban újfajta „közös-séget” kínált, ahol, amint írtam, a hit testvériségében felülíródnak a rokonságon alapuló különbségek. Rudi és Gyuri közeledésének végső állomása a Jézus iránti szeretetben való közös feloldódás lett. Abban az időben már szinte mindenhova együtt jártak, közösen vállaltak munkákat, mindenben segítették egymást, Gyuri és Gina Rudiékhoz költöztek, Gina és családja között helyreállt a béke. Egy darabig Gyuri szüleivel a nyilvánvaló idegenkedés ellenére is baráti viszony alakult ki, átjártak egymáshoz, közös dicséreteket tartottak, és közös elhatározással jutottak arra a döntésre, hogy a fiatalok házasodjanak össze, de természetesen csakis a gyülekezet szertartása szerint.

Az esküvő és lagzi után egy darabig még tartott a Jézus-láz, Gyuri minden este a Bibliát olvasta, és mindent, amit benne talált, saját környezetére vonatkoztatva értelmezett: „Ne nézze az egyik kezed, mit ad a másik! Látod! Hogy amit adol egyszer, azt ne hánytorgasd fel, mert sokan így vannak, hogy azt hinnéd, jó szívvel adnak, azt másnap meg felhánytorgatják!”

Lassan nyilvánvalóvá vált, hogy Gyuri és Gina Gina szüleinél fognak lakni, az ő rokonsága lesz számukra az elsődleges viszonyítási pont, míg Gyuri családja és vele együtt a Farkas família kevésbé fog szerepet játszani mindennapjaikban.

Ahogy ez egyre világosabbá vált, a családok közti különbségek újra felértékelődtek, és ezzel párhuzamosan a vallás gyakorlása is háttérbe szorult.

Rudiék és velük együtt Gyuri is nehezményezték, hogy Gyuri rokonsága, főleg szülei dogmatikusan ragaszkodnak minden „parancsolathoz”, pl., hogy ne beszéljenek csúnyán, vagy hogy ne rúgjanak be a lagzin. „Dik, he – háborgott Gyuri –, még rám szól, mint egy csöpp gyerekre, hogy ne beszéljek csúnyán, hát úgy beszélek, ahogy akarok! Mert ők már tiszta szentek lettek, azt otthon meg csak a g…i meg a f..sz jön a szájukon, ozt itt teszik magukat, nagy úriak lettek, nagy szentek!”

Gyuri szülei és közeli rokonai hamarosan távoztak a lagziról, Gina rokonsága pedig ezt egyértelműen sértésként élte meg, és mindannyian elhatárolódtak a távozók vallásosságától: „Na most az Isten nem parancsolhatja aztat, hogy a saját gyereked lagziján ne mulassál, hogy egy kicsit jól érezd magad. Ezek már ilyen Teréz anyák, vagy hogy! Ezekkel nem lehet még mulatni se!” – magyarázza Gina anyja a Pásztornak, Zsoltinak, aki szintén nem ivott alkoholt, de békésen hallgatta az anya érvelését.

Az esküvő utáni hónapokban lassan elült a gyülekezeti láz, egyre ritkábban jártak dicséretekre, legtöbben azzal indokolták elmaradásukat, hogy az igazi hit a szívben lakozik, és a legtöbben csak képmutatásból járnak gyülekezetbe. Pár hónap után majdnem mindenki lemorzsolódott, csak Gyuri szülei és Rudi egyik nővére a férjével jár rendszeresen dicséretekre, a többiek már egyáltalán nem. Már nem volt többé olyan kínzó távolság, amit a hit testvériségével át kellett volna hidalni, hiszen Gyuri már egyértelműen a felesége családjához kötődött.

A hit testvérisége azonban szinte mindig „készenlétben áll”, hogy feloldjon bizonyos különbségeket. Pár éve megjelentek a cigányzenére előadott dicséretek, amelyekben Jézus gyermekei a „cigányság” gyermekei is egyben, függetlenül attól, hogy ki milyen családhoz vagy csoporthoz tartozik. Rudi beköszönő üzenete a telefonján így hangzik: „Jézus él az én szívembe.” És ez a Jézus, úgy tűnik, csak arra vár, hogy szükség legyen rá, és akkor, előbújva a szívek mélyéről, feloldja a kínzó különbségeket.

Az írások egy része megjelent a Csillagszálló című karitatív utcalapban.

• Roma-dosszié

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges