A Magyar Nemzet egyik január eleji lapszámának két okfejtése figyelemre méltóan egybecseng. Szerető Szabolcs vezércikke azon viccelődik, hogy annak idején talán igaza lehetett szegény Horn Gyulának: bizony, mégiscsak túl sok nálunk a filozófus. Nyíri Kristóf nyilatkozata pedig azon kesereg, hogy a filozófusszakma pillanatnyi állapotát tekintve kérdéses: lehetséges-e egyáltalán még innen talpra állni. A vélekedésekben az a legszörnyűbb, hogy valószínűleg mindkettőnek igaza van. A filozófusszakma elleni hajtóvadászatot megindító lap főszerkesztő-helyettese pontosan fogalmazza meg a filozófusok külső megítélését: a filozófusok valójában afféle ingyenélők, üres és öncélú spekulációikkal érdemi hasznot ugyan nem hajtanak, fölösleges és gyanús kutatásaikkal súlyos közpénzeket elherdálva ellenben komoly károkat okoznak. Elég belőlük: nincs rájuk szükség, tűnjenek el a szemünk elől. Az akadémiai tudományosság talán legbefolyásosabb filozófusprofesszora pedig kíméletlenül írja le a filozófusszakma belső állapotát: a filozófusok közötti, eredetileg meglehet, termékeny irányzati feszültségek és valószínűleg eredetileg is terméketlen személyes törésvonalak mára, bizony, szakadékká mélyültek. A szakadékba pedig valamennyien belezuhanni készülnek éppen: álljanak bármelyik parton, tényleg el is fognak tűnni a sötét mélységben.
Rémületes helyzet, kívülről nézve és belülről látva egyaránt.
Intézeti játszmakezdés
A történet persze nem most kezdődik: szűken számolva is legalább egy évvel ezelőtt indul útjára. Akkor, amikor kinevezik az Akadémia filozófiai intézetének új igazgatóját. A szakma fiatal középnemzedékéhez tartozó Boros János tevékeny és ambiciózus ember: szakmai tanulmányait külföldön végzett filozófus, propedeutikai, filozófiatörténeti és politikafilozófiai kötetek termékeny szerzője, fontos hazai és sikeres nemzetközi konferenciák fáradhatatlan szervezője. Kinevezését ugyan már az első pillanattól kezdve bizonyos rossz érzések övezik: igazgatói pályázatát ugyanis sem a pályázatok bírálatára fölkért szakmai bizottság, sem az intézet munkatársainak szavazása nem támogatja, igazgatói székét ilyenformán minden létező meritokratikus és demokratikus ellenérv dacára nyeri el, kizárólag az Akadémia elnökének – egyébként, mint ez többször nyomatékosan elhangzik, nem jogszerűtlen – döntésével. Az előjelek kedvezőtlenek tehát, az új igazgató tevékenységét intézeti munkatársai határozott ellenérzésekkel fogadják, a szakmai közvélemény pedig gyanakodva kezdi figyelni. Mégis, mindennek ellenére, így vagy úgy, megindulhatna a munka, kialakulhatna valamilyen modus vivendi.
Mit mondjunk: nem indul meg, nem alakul ki.
Boros ugyanis azzal lepi meg közvetlen munkatársait és a szélesebb szakmai közvéleményt, hogy szolid vezetői munkavégzés helyett ámokfutásba kezd. A pécsi egyetem tanszékvezetőjeként van ugyan vezetői tapasztalata: tudnia kellene intézményt irányítani, emberekkel bánni. Az intézetre pedig kétségtelenül rá is férne a racionalizálás és a modernizálás. Amit az új igazgató tesz, mégsem lesz egyéb eszelős rombolásnál. Az események egymásutánját fölidézni is nehéz. Az igazgató jogsértő döntések egész sorát hozza meg: jogsértően minősít szolgálati titokká minden intézeti eseményt, jogsértően oszlatja föl a vezetői munkáját segíteni hivatott intézeti tanácsot, jogsértően nevez ki újat helyette, jogsértően nem támaszkodik egyik testületre sem, sem az újra, sem a régire, jogsértően nevez ki maga mellé igazgatóhelyettest. Jogsértően – a megfelelő munkahelyi testületekkel és az érintettekkel való kötelező konzultációt mellőzve – bocsát ki új követelményrendszert, és jogsértően érvényesíti azt visszamenőleges hatállyal. A követelményrendszer alapján munkatársainak kétharmadát alkalmatlannak minősíti, a lebegtetett, előbb visszavonni látszott, majd mégiscsak érvényesített minősítések alapján pedig négy munkatársát el is bocsátja. A maga fabrikálta követelményekre hivatkozva – és egyébként még az abban foglaltakat is szisztematikusan megsértve – tisztogatásokba kezd tehát.
Álljunk meg itt egy pillanatra, vegyünk mély lélegzetet.
A követelményrendszer dolga az ügy legmélyéhez, a filozófustársadalom irányzati megosztottságának legalapvetőbb rétegéhez vezet. A filozófia tudományosságának kérdéséről van szó: hogy tudniillik a filozófia válhat-e csak és kizárólag tudománnyá, vagy szükségképp marad benne valami, ami túl van a tudományon. A filozófia nevű európai vállalkozás évezredes kérdésének aktuális újrafogalmazása ez: a tudományos megismerés mellett a bölcselet önálló, értelemadó funkciójának elismeréséről szóló vita legfrissebb fejezete. Lehet mondani, hogy igen, a filozófia tudomány: egyike az akadémiai diszciplínák rendszerének. Ahogy a Boros igazgatói kinevezése nyomán kipattant, Népszabadság-beli vitában Nyíri Kristóf fogalmazott róla: „elsősorban és meghatározóan, nem szenvelgés, nem esszéírás, hanem kőkemény tudomány”. Korszerű művelésére a korszerű nemzetközi tudományos kutatás és publikálás törvényei vonatkoznak tehát: team-munka jellemzi, referált és impaktfaktoros folyóiratban megjelenő, angol nyelvű közleményekkel. Lehet viszont állítani, hogy nem, a filozófia nem tudomány, és soha nem is lesz maradéktalanul az: bármennyire tudománynak álcázza is magát, semmiképp sem válhat csupán az akadémiai diszciplínák egyikévé. Ahogy a mondott vitában Heller Ágnes minősítette: „a tudományosságnak itt egészen más ismérvei vannak, mint a kemény természettudományokban”. Nem csapatmunkán alapul tehát: éppenséggel önálló gondolkodás, meg párbeszéd és vita kell hozzá, és nem nyilvánulhat meg kizárólag angol nyelvű közleményekben: legitim módon szólalhat meg a nemzeti kultúrát erőteljesebben befolyásolni képes esszé formájában is.
Amikor tehát Boros igazgató a tudományosság kemény kritériumaira hivatkozó követelményrendszereket készít, nem légből kapott ötletekkel áll elő: a filozófusszakma egyik irányának képviselőit tudhatja maga mögött. Az ő támogatásuk mellett az Akadémia hátszelét is érezheti: ahol épp most erősödik meg a törekvés, hogy a „hard science” kőkemény kritériumait a társadalomtudományokra, sőt a – szegény kőkemény kritériumoknak kifejezetten ellenállni látszó – humántudományokra is ki kell terjeszteni, és ahol egyre érezhetőbb a filozófiai intézeti kutatásokkal szembeni ellenségesség, és egyre hangosabb a filozófiai intézet úgymond tudományfilozófiai intézetté alakításának ötlete. Borossal nem is elsősorban az a baj, amit csinálni szeretne: az, ahogyan ténylegesen csinálja. Bármiféle szakmai konszenzus kialakításának kísérlete nélkül és mindenféle kötelező jogi előírást áthágva, nyilvános ígéreteket téve és a nyilvános ígéreteket rendre megszegve, ötletszerűen és kapkodva, egyszerre rémületesen és nevetségesen – azaz groteszk módon. Profiltisztító dühe elsősorban a vallásfilozófiai és a magyar eszmetörténeti kutatások ellen irányul – mulatságos fejtörést okozva az őt a jobboldali kurzus közvetlen kiszolgálásával vádolóknak –, a tudományfilozófiai profil erősítésének első lépéseként pedig az említett négyek között sikerül kirúgnia az intézet legjelentősebb tudományfilozófusát – nyilvánosan hiteltelenítve saját meghirdetett törekvését.
Szakmai válaszok
Akárhogy is, a groteszk ámokfutás hamar egységesíti a filozófusszakmát. Nem megosztja: egységesíti. Filozófiafelfogások különbségére és irányzatok vitájára való tekintet nélkül a szakma mind több képviselője kezdi megfogalmazni: ez így nem mehet tovább. A meggyőződést hamarosan osztani kezdi az is, aki eredetileg esetleg jóindulatú várakozással vagy kifejezett rokonszenvvel figyelte Boros kinevezését. Pár közvetlen, időnként nyilvánosan is megszólaló akadémiai támogatójától és néhány, javarészt háttérben maradó, jobboldaliként számon tartott rokonszenvezőjétől eltekintve, határozott szakmai konszenzus formálódik ki: előbb, hogy az igazgatót jobb belátásra kell bírni, utóbb, hogy el kell érni az eltávolítását. Ennek a törekvésnek a megnyilvánulásaként értelmezhető a filozófiai közélet elmúlt fél évének valamennyi fontos eseménye. Ezért mond le, konszenzuskereső törekvésének kudarcát belátva, tiltakozó gesztusként, az Akadémia filozófiai bizottságának elnöke, és ezért választ magának a bizottság új, programjában határozottabb föllépést ígérő elnököt. Ezért indít útjára tiltakozó petíciót a bizottság tekintélyes tagja. Ez utóbbi hamar széles nyilvánosságot kap, és gyors sikereket ér el: a már elbocsátottak mellett az intézet legismertebb munkatársa, a nyugdíjaztatással fenyegetett Tamás Gáspár Miklós érdekében is fölszólamló dokumentumnak néhány hét alatt közel kétezernyi aláírója támad, köztük a nemzetközi tudományosság több tekintélye, a hazai társtudományok számos nagysága és a filozófiai elit meghatározó többsége – az akadémikusok és akadémiai doktorok nagyobbik hányada. Figyelemre méltó, hogy a filozófiai tudományosság két meghatározó testületének, az Akadémia filozófiai bizottságának és a filozófiai társaság elnökségének tagjai csaknem valamennyien csatlakoznak a tiltakozáshoz. A bizottság és az elnökség ülései egyébként is mindinkább egyetlen hangon szólnak: nem stratégiai kérdéseket vitatnak – hogy hogyan is kellene viszonyulni egyáltalán a helyzethez –, hanem taktikai megbeszéléseknek látszanak – hogy hogyan is érhető el az adott helyzetben a teljesen egyértelmű stratégiai cél.
Nagyjából itt tartunk a múlt év végén, ez év legelején.
Az igazgatói roham lelassul, majd megáll. A négy kirúgást nem követi a többi alkalmatlannak minősített kirúgása, Tamás Gáspár Miklós nyugdíjazása lekerül a napirendről. Az igazgató intenzív médiaszereplései dacára is elbizonytalanodni látszik. Támogatói egyre kevésbé vállalnak mellette nyilvános szerepet, az Akadémia elnöke, úgy hírlik, rapid intézkedéseinek leállítására szólítja föl, perei elvesztésének esetére pedig – az alkalmatlannak minősített, illetve elbocsátott kutatók ugyanis közben valamennyien beperelték – támogatásának megvonását helyezi kilátásba.
A rémtörténet első fejezete, úgy tűnik, lezárul. Amikor váratlanul megindul a második. A kicsinynek megmaradó szakmai belháborúság helyén néhány nap alatt hatalmassá duzzadó nagypolitikai botrány támad.
Politikai össztűz
A Magyar Nemzet január közepi, gyorsan elhíresülő cikksorozata, bízzunk benne, valamikor a médiaképzések kötelező tananyagává válik majd. A maga módján mestermunka ugyanis: a sunyi manipulálásnak és a rosszindulatú sejtetésnek, a ravasz gyanúba hozásnak és az aljas hiteltelenítésnek valóságos mintadarabja. A politikai napilap fogalmilag újság lenne: naponta másnak és másnak kellene benne lennie. A cikksorozatot közlő orgánum ebben az értelemben nem felel meg az újság fogalmának: egy héten keresztül mindennap ugyanaz van benne. A cikksorozat – szerepel benne riport és vezércikk, interjú és glossza – a tényfeltáró újságírás megnyilvánulásának álcázza magát: szívesen él a „lapunk birtokába került dokumentumok” meg a „szerkesztőségünk tudomására jutott információk szerint” formulákkal. Darabjai ehhez képest nyilvánvalóan egyetlen összehangolt politikai támadássorozat előre megkomponált részeiként foghatók föl.
A támadássorozat nyitányához jól megjegyezhető hívószóra van szükség. Ez a kampány azonnal két hívószót is mozgósít: a „Hellerék” és „félmilliárd” hívószavát. Erős, ütős hívószó mind a kettő.
A „Hellerék” hívószó a legismertebb személyiség köré szervezi a gyanúba keverni kívánt személyeket: ő lesz a „baráti kör”, a „liberális holdudvar”, azaz a sikkasztó bűnbanda középpontja. Őt mindenki ismeri, vagy róla legalábbis mindenki hallott: ő a hazai nyilvánosságban leggyakrabban szereplő és a nemzetközi tudományosságban leghíresebb magyar gondolkodó, a liberális demokrácia mostani leépítésének harcias bírálója. Mindenkit, aki szóba kerül, vele kell hát összefüggésbe hozni. Néhány esetben ez könnyebben sikerül. Vajda Mihály, ugye, Heller közeli jó barátja, az egykori Lukács-iskola oszlopos tagja. Radnóti Sándort meg az teszi Hellerhez hasonlatossá, hogy kritikus a kurzussal szemben: a Kossuth- és Széchenyi-díj bizottságában betöltött tisztéről azért mond le, hogy ne kelljen egy levegőt szívnia a miniszterelnökkel. Más esetekben az összefüggés aggályosabb. A nyilvános politikai szerepvállalással kevéssé vádolható Steiger Kornélnak az a bűne, hogy Soros-életműdíjjal tüntették ki. Weiss János úgy kerül a hálózatba, hogy úgymond „filozófusi körök szerint” jó barátja a pénzosztó Bacsó Bélának. Maga Bacsó, eléggé el nem ítélhető módon, Radnótival együtt a szocialista kormány idején kapott Széchenyi-díjat. A szocialista–szabaddemokrata kormányzati múlt árnyéka vetődik Gábor Györgyre és Geréby Györgyre is: előbbi a miniszterelnök valláspolitikai tanácsadójaként működött, utóbbi a szabaddemokrata oktatási miniszter tanácsadója volt. Hasonló a helyzete szegény Borbély Gábornak: ő nem átallott főosztályvezetői posztot vállalni a liberális oktatási tárcánál. A baráti kör készen áll, a holdudvar kiépült, a bűnbanda megszerveződött.
A „félmilliárd” hívószava a hétköznapi tudat számára fölfoghatatlan összeg képével operál. Félmilliárd forint irtóztatóan nagy pénz, az újságolvasó számára elképzelhetetlen summa. Akkora, amekkorát csak csalással lehet elnyerni, és amekkorát nem lehet elkölteni: ellopni lehet csupán. A képpel nehéz vitatkozni: aki analitikus ellenérveket szegez neki, nincs könnyű helyzetben. A hozzáfűzött magyarázat óhatatlanul magyarázkodássá válik. Félmilliárd? Hogy nem egyetlen pályázat összege, hanem sok projekté. Hogy a projektekben nem egy-egy kutató üldögél, hanem sok kutató dolgozik. Hogy az összeg nem egyetlen évre szól, hanem többévi kutatást fedez. Hogy minden projektben sok ezer oldalnyi szöveg keletkezik, sok-sok tanulmány születik, tucatnyi tanulmánykötet és folyóirat-különszám jelenik meg. Hogy nemzetközi tudományos kapcsolatok épülnek ki, erősödnek meg. Hogy konferenciák ülnek össze, workshopok szerveződnek. Hogy számítógépes és irodai infrastruktúrák épülnek ki, szakkönyvtárak és gyűjtemények keletkeznek. Hogy – legfőképpen – szakmai műhelyek jönnek létre: fiatal kutatók jutnak álláshoz, indulnak el a kutatói pályán, kezdik el, írják meg, fejezik be a disszertációjukat. Meg hogy mindenre rárakódnak a közterhek, mindenről lejönnek az intézményi overheadek. Reménytelen a magyarázkodás. A kép erősebb az érveknél. Az irtózatos összeg valahogy eltűnt.
A „félmilliárdot” „Hellerék” valahogy „elkutatták”.
Igen, „elkutatták”. Hogy tudniillik, mi köze voltaképpen a pályázati kiíráshoz a nyertes pályázatoknak? Mi köze az európai csatlakozás társadalmi összefüggéseihez annak, amit ezek itt összekutattak? A totalitárius hagyatéknak meg a modernizáció filozófiájának? Az antik örökségnek, a vallási hagyománynak, az esztétikai reprezentációnak meg a modernitás kanonikus gondolkodóinak? Meg egyáltalán, minek is lefordítani újra azt a Platón-dialógust, ami már egyébként is le van fordítva?
Savanykás butaság illata lengedez a levegőben. Az önelégült tudatlanság magára talál, a harcias ostobaság támadásba lendül. Itt tartunk.
Az irányt mindenesetre a Magyar Fórum címlapja mutatja meg. A magáról már jó ideje érdemi hírt nem adó Csurka István bájos vezérglosszája fölött négy egybeszerkesztett fénykép díszeleg: Vajda Mihályé, Heller Ágnesé, Radnóti Sándoré és Zuschlag Jánosé. Zuschlag bilinccsel a kezén a bíróság előtt áll, a filozófusok pedig valamennyien épp magyaráznak valamit. Két különbség van közöttük. Mint a cím hirdeti: Zuschlag nem filozófus, és mint a vezérglossza elmagyarázza: a filozófusok egyelőre még szabadlábon vannak. Ha netán szabadlábon is maradnak, az csak azt fogja bizonyítani, hogy védett személyei a rendszer csúcsán manipuláló bűnszövetkezetnek.
Jövőképek
A bűnügy rágalma vélhetően előbb-utóbb lecseng. Politikai nyomásra a nyomozás esetleg megindul ugyan, a tényállás földerítésével azonban a konstrukció hamar lelepleződik. Addig persze még gondoskodnak róla, hogy a nyilvánosság elszórakozhasson a történettel, a már ismert elemekkel meg gondosan adagolt – a közvéleményt folyamatosan újrahergelő – új részletekkel. A pártmédia közleményei, az elszámoltatási kormánybiztos nyilatkozatai, az esetleg meginduló büntetőeljárás fejleményei: a nyilvánosság új meg új dimenzióiba emelik majd be a kialakuló diskurzust. A megtámadottak előtt természetesen most nehéz hónapok állnak. A megtámadottak köre ráadásul dinamikusan tágulni képes: aki morogni mer, annak hamar utánanyúlnak. A Magyar Nemzet kampányára válaszcikket fogalmazó, majd válaszcikkének visszautasítása nyomán a Facebookon tiltakozó csoportot szervező debreceni esztétáról, Vajda egykori tanítványáról – az ügyben épp ez a legfrissebb fejlemény – azonnal kiderítik például: az egyik projekt résztvevőjeként, íme, maga is haszonélvezője volt a gyanús körülmények között elnyert százmillióknak.
Mindegy, ez a legkülső kör, a rémtörténet remélhetőleg leggyorsabban véget érő fejezete.
A második körben, eggyel beljebb, a filozófiai elit legbefolyásosabb alakjainak presztízse a tét. Súlyos tét ez, a legsúlyosabbak egyike. Mélyen igaza van a megtámadtatására a Magyar Narancsban válaszoló Heller Ágnesnek: a filozófusnak nemigen van más egyebe, csak a becsülete. Ha megszólal, azért figyelnek rá, mert tudhatják, nem önérdekből mondja, amit mond. Ha szerepet vállal valami mellett vagy valami ellen, azért kelt figyelmet, mert biztosak lehetnek benne, nem rejtett szempontok mozgatják. Ítéleteiben megvesztegethetetlen, cselekedeteiben független, elkötelezettségeiben szabad. Ha ez, a hitel megsérül, megrendül a befolyás. Most pedig pontosan ez folyik: hideg és kiszámított, találékony és kitartó hitelrontás. Hogy megrendüljön a tekintély; hogy a kormány autokratikus törekvéseinek itthon legkíméletlenebb, külföldön legismertebb bírálója elveszítse a presztízsét. Volt már ilyen, a pártállam hírhedt ideológiai kampánya és adminisztratív intézkedéssorozata, a hetvenhármas – a maihoz hideglelősen hasonló –„filozófusper”. Heller átvészelte és túlélte azt is. A maga épülésére fordítva a sorscsapásokat, világhíresen érkezett vissza emigrációjából.
Mégis – hogy megint magát Hellert idézzük –, a szellemnek igenis van hatalma. Heller tekintélye – meg a filozófiai elit többi, vele együtt gyanúba hozott alakjának tekintélye – visszaépül és megerősödik majd. Belátható időn belül a rémtörténetnek ez a fejezete is véget fog érni.
Hanem a harmadik, a legbelső kör: a magyar filozófiai élet egészének állapota meg a hazai filozófia tekintélye. Ma még ennek sérülései tűnnek szembe a legkevésbé, pedig a bajok alighanem itt a legvégzetesebbek. Hogy a filozófusszakma hogyan is lesz képes kikeveredni ebből a helyzetből, ma elképzelni is nehéz.
A mögöttünk hagyott negyedszázadot pedig, innen lehet kiindulni, nyugodtan nevezhetjük a magyar filozófia páratlanul sikeres szakaszának. Hogy a filozófia egyébként hagyományosan nem számít a nemzeti kultúra erős területének, annak hátterében a magyar kultúra egészének szerkezetét érintő, történetileg kialakult toposzoktól befolyásolt önértelmezési problémák állnak. Egyszerűen szólva, ebben a hagyományfolyamatban állva és ilyen előzmények után, ami nyolcvankilenc óta történik, bízvást sikertörténetnek mondható. A pártállam ideológiai kényszereinek megszűntével szabadon a nyilvánosság elé léphetnek a különféle irányok követői, a gyorsan professzionalizálódó filozófiai tudományosság hamar fontos teljesítményekkel jelentkezik. A filozófia, mifelénk igencsak ritka módon, népszerű diszciplínává válik: a nyilvánosságban megjelennek a hazai kultúrából mindeddig hiányzó sztárfilozófusok, a közönség érdeklődéssel fogyasztja a filozófiai műveket.
Mindeközben azonban megoldatlanok maradnak a konfliktusok, és kibeszéletlenek az ellentétek: nem oldódnak a gyakran a politikai átmenet előtti személyes szerepvállalások idején kialakult ellenszenvek.
Ez az, ami most megbosszulja magát, látványosan és nehezen fölmérhető következményekkel fenyegetve. A kormányzati gyűlöletkampánynak elkülöníthető ugyan egy általános értelmiségellenes – a szellem embereit általában pellengérre állító – rétege is, de a kampány kidolgozói és levezénylői közben azon is igyekeznek, hogy egymás ellen fordítsák a különféle tudományok képviselőit is. Az ominózus cikksorozat nem felejt el kitérni arra, hogy más pályázatok – például orvostudományi kutatásokat vagy romavizsgálatokat tervező projektek – épp azért nem juthattak támogatáshoz, mert úgymond a „filozófusok” elorozták előlük az erre szánható pénzeket. A filozófia, finoman fogalmazva is, nem tűnik föl itt valami kedvező színben. A támadás pedig akkor éri a filozófusszakmát, amikor a szakmai elit meghatározó képviselői gyakorlatilag nincsenek egymással beszélő viszonyban.
A cikksorozat egyik riportjában megszólal Boros igazgató is, Nyíri akadémikus is. Nyilatkozataikból kitűnik: gyanúba kevert pályatársaikban mindketten ellenségeiket látják. Nem föltétlen bölcs dolog tőlük. Ők, meglehet, közvetlenül nyerhetnek az ügyön: a szakma egésze csak veszíthet.
- Kultúra [6]