Ami pénzünk csak volt, abból könyvet vettünk: Párizsban Ahmatovát és Salamovot, Londonban Cvetajevát, Mandelstamot, Vojnovicsot, Csukovszkaját, Abram Tercet, Miłoszt, Hłaskót és ilyeneket. Későn világosítottak fel, hogy a Szent Pál-székesegyház melletti kicsi boltban kelet-európai útlevélre ingyen adnak könyveket. Odaloholtunk, és kétségbeestünk, látván, mennyi mindent vettünk meg drága pénzért, és mennyi mindent nem tudunk hazavinni.
Több mint negyven kötetet gyömöszöltünk be a két fémvázas hátizsákba. A legvaskosabb az egykötetes angol Shakespeare-összes volt, Romániában nyomták, egy fontba került. A legdrágábbat, a kétkötetes Penguin történelmi világatlaszt ingyen vihettük el.
Hegyeshalom után jött négy vámos, kettő jutott ránk, érdeklődtek, van-e elvámolnivalónk.
Nincs.
Kinyittatták a zsákjainkat, elámultak. Odaszaladt a másik kettő is. Kipakoltatták az összes könyvet az ülésre. Kérdezték, hozunk-e pénzt, ékszert, műszaki cikket, mondtuk, hogy nem. Kutakodtak az üres zsákokban, majd a könyvek lapjai között, nem találtak semmit. Nem tartottak érdemesnek arra, hogy megmotozzanak.
Ennyi könyv, minek ez maguknak?
Tanárok vagyunk.
És maguk ezeket értik?
Értjük.
Gúnyosan csóválták a fejüket, és kajánul közölték, hogy ezeket bizony egytől egyig el fogják kobozni. Boldognak látszottak: lefüleltek két értelmiségit. Idegen nyelveket tudnak, fiatalok, és Nyugaton jártak őhelyettük, akik nehéz, felelősségteljes szolgálatban kénytelenek tölteni az életüket.
Kimentek a kocsiból, többé nem néztek felénk. Reménykedtünk, hátha megfeledkeztek rólunk. Mielőtt begördültünk a Keletibe, ketten visszajöttek, előzékenyen megvárták, amíg egymás hátára segítjük a dög nehéz zsákokat, és a főépület Kerepesi út felé eső egyik termébe kísértek. Öten-hatan álltak előttünk a sorban, műszaki cikket pakoltak kifelé. Húsz perc múlva mi is pakolhattunk a pultra. Megbámulták a könyvkupacot, hívtak egy tisztet, magas volt, tekintélyes külsejű, beletúrt a kupacba, maga elé húzta a történelmi világatlaszt, és belelapozott az első kötetébe. A Földközi-tenger medencéje, Nagy Sándor csatái, pillantottam meg a szép, színes, kétoldalas térképet a fejére állítva, először és utoljára.
Ezeket most elkobozzuk, mondta a mi tisztünk elégedetten.
Tiltakoztam: politikai tárgyú művet nem hozunk, ez mind szépirodalom és tudomány, orosz, lengyel, cseh és angol szerzők, magyar kötet egy sincs köztük. Szíveskedjék megmutatni a listát, mit nem szabad behozni; amit tilos, azt vegyék el, de a többit adják vissza, nagyon sokba kerültek.
Nem méltatott válaszra.
Személyesen dobálta be a köteteket a nagy, zöld postazsákba. A Shakespeare-összesnél megállt, habozott, majd ujjheggyel visszatolta a pulton.
Ezt elvihetik.
Feléje toltam Shakespeare-t: ha már, akkor ezt is kobozza el.
Ez nem kell, mondta, ezt vihetik.
Követeltem, hogy vegyenek fel jegyzőkönyvet arról, mi mindent vettek el. Vonakodott, aztán megunta, elém rakott egy űrlapot. Kértem, vegye ki a könyveket a zsákból, rázta a fejét: tudja maga kívülről. Emlékezetből összedobtuk a címeket, beleírtam a nyomtatványba. Majd összerogytunk a fáradtságtól, két napja nem ettünk, vizet utoljára a csatlakozásra várva éjjel Salzburgban ittunk egy szökőkútból.
Kiszédelegtünk a kiürült hátizsákokkal meg Shakespeare-rel. Mari sírt: az orosz bibliát is elvették, ritka kincs, sehol nem lehet hozzájutni. Shakespeare megmaradt, próbáltam vigasztalni, félelmetesebb szerző, mint az összes többi együttvéve.
Eszébe jutott, hogy az egyik könyvet kifelejtettük a listából, rázkódott a dühtől.
Pár hét múlva erélyes hangú levelet intéztem az országos vámparancsnokhoz, követelvén, hogy haladéktalanul adják vissza a könyveinket – szerzők, címek mellékelve –, valamint sürgősen közöljék írásban a betiltott művek listáját, hogy a jövőben ne verjem magam fölös költségekbe.
Választ nem kaptam.
A könyveinket nyilvánvalóan már rég eladták, a legtöbbet a történelmi atlaszért kaphatták, de a szovjet kollégák is jelentős mennyiségű vodkát adhattak az orosz könyvekért, azok náluk tényleg be voltak tiltva. Ez az igazi értelme az egésznek: hogy akiknek államilag biztosított lehetőségük van, rabolhassanak.
Amerre jártam, szidtam őket, mint a bokrot. Ecsetelte is a jelentésében Tar Sándor, akit személyesen sose láttam, mennyire fel vagyok háborodva, és pert fontolgatok.
Egy szép nap jött a postával egy macedón Újszövetség. Visszaküldtem, követelvén az orosz bibliát. Nem kellett volna visszaküldenem, mert azt sem láttam viszont.
A Shakespeare-összest gyakran forgattam később, szeretem azt a kötetet, noha nincsenek benne jegyzetek, és a szöveg is megbízhatatlan. Nem félnek ezek Shakespeare-től eléggé, állapítottam meg újra meg újra. A legfélelmetesebb szerző mégsem ő, hanem a befogadó: a maga tudását abba is belelátja, amiben alig van benne, és erősödik általa.
Minden egyes befogadót nem lehet elkobozni.
- Kultúra [6]