A Látogató

Durst Judit [1]

„Abban, hogy cigány, benne vannak ők, és benne vagyunk mi, az a viselkedés, amit feléjük tanúsítunk, benne van a köztük és köztünk fennálló viszonyok egész története.”(Patrick Williams1)

Vasárnap délelőtt volt. Szikrázóan sütött a nap a falu hóborította utcáira, de ennek ellenére nem volt valami derűs a kedved. Már előző éjjel alig aludtál. Mintha érezted volna, hogy baj lesz. Ez volt az utolsó napod a mostani terepmunkából, de még be akartál nézni több családhoz. Régi ismerősök, megtudni, hogy vannak, meg mellesleg anyagot gyűjteni készülő tanulmányodhoz. Bosszantott, hogy az utóbbi időben nem tudtál eljutni hozzájuk, akikhez pedig leginkább szerettél volna. Ők soha nem jöttek elébed, nem kerestek Veronka néninél, hogy azt üzenjék, menj át hozzájuk, mert fontos beszélnivalójuk lenne. Inkább vártak, hátha meglátogatod őket is végre, hiszen régen velük töltötted a legtöbb időd. De mióta felépült az újabb „cigánysor”, ahol új házat kaptak, messzebb kerültek, a falu főutcájától távolabb, és téged mostanában már a főutcán mindig többen elkaptak, hogy néznél már be ide is meg oda is, mert „lenne valami, amit feltétlenül meg akarnék beszélni veled”.

Ez a mostani azonban mégis kivételes látogatásnak bizonyult. Lehet, hogy csak azért, mert hónap vége felé érkeztél, néhány nap hátra volt még segélyosztásig, és sokaknak már akkor nem volt kenyérre való sem. Ráadásul a hét elején váratlanul meghalt Tusu, fáért voltak az erdőn, hazafelé már rosszul érezte magát, aztán az udvarban még lerakta a fát, és összeesett. A mentő későn érkezett, már nem tudták megmenteni. Napokig senki nem tudta a halál okát, a kórházi boncolás után derült ki, infarktusa volt. Nehéz idők jártak a falu lakosságának negyedét alkotó Toldi családra: két hete sem volt, hogy eltemették Juli nénit, tíz gyerek és a parasztok2 elbeszélése szerint „száztíz unoka” Mamáját3. Most megint gyötrődhettek azon, honnan teremtsék elő ebben a nagy pénzhiányban a temetéshez szükséges százhetvenezer forintot. Hát ilyen nehéz időszakban érkeztél.

Már az első nap megkezdődött „leszedésed” története. Pechedre rögtön Babukába botlottál, régi ismerősöd, azon kevesek közé tartozik, akik már korábban is folyamatosan próbálkoztak, de az utóbbi időben egyre intenzívebben tette ezt. A szokásos „hogy vagy? Gyerekek jól vannak? Mikor érkeztél? Meddig maradsz? De jó, hogy jöttél, a Jóistenke küldött téged éppen most, hallod, igen nagy bajban vagyok...” típusú kérdések után rögtön a közepébe vágott: koszorúra kellene neki ötezer, mert csak nem mehet a „testvére”4 temetésére koszorú nélkül. Hamar bekéredzkedett melléd a kocsiba, hogy vinnéd már le a szomszéd faluba, a virágoshoz, ahol meg tudja rendelni a koszorút. Útközben egy nagy performanszban előadta, milyen tragikus körülmények között halt meg a testvére. A virágoshoz is elkísérted, bár ő tiltakozott, mondta, innen már ő is el tudja intézni a dolgát. A virágboltban aztán megtudtad, hogy a koszorú ezerháromszáz forintjába fog kerülni, és hogy csak két nap múlva jön kifizetni, közvetlen a temetés előtt, de még megrendelni sem tudja most, mert ahhoz majd a fiával kell visszajönnie, nem dönthet az inas5 nélkül, úgyis két koszorú kell majd a nagycsaládnak... Még nem érezted magad baleknak, évek óta ismered már Babukát, bevallhatod, mindennel együtt az egyik legkedvesebb alak számodra a faluban, lassan kiismered mindennapi gazdasági stratégiáit.

Később segítettél a temetés megszervezésében, Lengyelt, a kisebbségi képviselőt meg Jézuskát, Lengyel rokonát fuvaroztad a temetkezési vállalkozótól a papig meg vissza, közben kölcsönt próbáltatok szerezni a halott hazaszállításához meg a koporsóhoz. Jézuskáéknak is két nap volt még a segélyig, de nekik nem jutott eszükbe tőled pénzt kérni – ebben a közösségben ez a nők dolga –, még a helyi presszóban vett kávét is vonakodva fogadták el tőled.

Aznap este Lengyelék elhívtak a család virrasztására.

Másnapra Babuka elhíresztelte a faluban, hogy adtál neki koszorúra, jöttek is többen az asszonyok, akkor még csak hárman-négyen, hogy nekik kenyerük sincs, adjál mán’ kenyérre meg pelenkára. Tudtad, hogy nem lehetne, de mégis vettél nekik kenyeret meg pelenkát, amit aztán, hogy a többiek meg ne lássák, a sötétség leple alatt juttattál el hozzájuk, mint aki valami rosszban sántikál.

Aznap este a virrasztáson nem akadt semmi, amivel a halott özvegye megkínálhatta volna a nála összejött rokonságot. Másnap megkérdezted, mit hozhatnál estére, Lengyel mondta, csak olcsó bort a férfiaknak meg pálinkát a nőknek, abból nem lesz baj.

Azért mégis volt egy kis fennakadás. Megjött Irén, akinek a lányaival igen jóban vagy, de hozzá magához nem fűz sok kötelék, és sokáig tartó méricskélés után, egy hosszabban beálló csendet megragadva, odavetette neked, hogy „nekem mér’ nem küldtél még csomagot?!... Mindeniknek küldözgetsz, csak én nem kapok semmit!” Mire mondtad neki, momentán épp a te régi pulóvered viseli. Erre a szemedbe nevetett, hogy mit beszélsz, „azt most vettem a kínaiba”. Ebből tudtad meg, hogy a ruhákat, amiket küldtél, de nem jó rájuk, eladogatják egymásnak.

Aznap éjszaka már alig aludtál.

A reggel még jól indult – korán eljöttél Veronka nénitől, hogy ne kelljen sokakkal találkozni, mert sejtetted, hogy híre ment a leszedésednek meg az adakozásaidnak, ezt nem lett volna szabad ezekben az éhezési napokban. Kihalt volt még a falu, mikor bekopogtattál Annusékhoz, azon kevés „magyar” családok egyikéhez, akik még a faluban maradtak. Szívesen fogadtak, ők semmit nem tudtak az elmúlt napok eseményeiről, nemigen tartják a kapcsolatot a cigányokkal. Csak Pikó kapott el útközben, kérte, levinnéd-e Ládig, meglátogatná a szüleit, s bár tudtad, mire megy ki a játék, belementél.

Órákkal később, ahogy gyalogoltál kifelé Pikóval a faluból, már messziről láttad, kisebb tömeg áll Veronka néni háza előtt. Érezted, hogy rád várnak. Legszívesebben visszafordultál volna. De nem lehetett. Muszáj volt még aznap hazamenned, kocsid meg Veronka néni udvarában állt.

Útközben Pikót leállították Tibiék, hova megyen veled. Mondta, Ládra, átnéz az anyjáékhoz, pénzt kérni, mert beszélőre kell menjen (az ura börtönben van, négyszáz kilométernyire ide), a polgármester meg nem adott segélyt a vonatjegyre. „Hát milyen egy polgármester ez, hogy nem segít?!”, hergelte be egyre jobban magát a többiek előtt, „kértem, vigyen be beszélőre a Bécihez a hivatali kocsival, azt mondta, ha adok neki negyvenhétezret, bevisz. Hát honnan lenne nekem negyvenhétezrem?!”, fejezi be rövid performanszát, aztán továbbmentek. Amint elhagyjátok Tibiéket, ő is észreveszi a rád váró tömeget. „Már ezek mind itt vannak a nyakadon, hogy nem lehet tőlük semmi se csinálni!”, jegyzi meg kicsit idegesen.

A házba még valahogy bejutottál, nem volt könnyű, mert Szúnyog, régi szállásadód (órák óta várt már rád), hátrahívott a garázshoz, most add oda a gyógyszerre ígért pénzt, hogy ne lássák a többiek. De már a konyhában is álltak néhányan. Ott volt Rozi néni, az öregasszony, akit mind a kilenc gyereke nagy becsben tart, mert a csöpp nyugdíjából minden unokának juttat valamit. Besurrantál a vécére, de amikor Rozi néni még oda is utánad jött, akkor már kezdett eleged lenni, hát tőled szokatlanul hangosan rászóltál, hogy legalább a dolgod hagyja már elvégezni. Később rájöttél, egyik nagy fogyatékosságod, hogy nem tudsz ordibálni. És a határaid se tudod kijelölni. Ami veszélyes. Sok szempontból.

Aztán már próbáltad minél előbb elhagyni a házat. De az udvaron már vagy húszan voltak, körbevették az autódat, mind asszonyok. Az első szavaikat még hallottad, valahogy így szóltak: „nem jó az, hogy mindig csak amazoknak adik... ha egynek adik, mindnek adjon!” Az öreg Rozi néni meg, zsebében az ezreseddel, együtt kiabált velük, hogy „igen, mindig csak az egynek adik.” Aztán az egyik asszony, akinek előző este kenyeret vittél, mintha még sajnálkozva meg is csóválta volna a fejét: „Rosszul csináltad ezt, Jutka, igen rosszul...”, mondta. A többiek hőbörgését már nem hallottad. Veronka nénire kia­báltál, zárjon gyorsabban, ha jönni akar veled, mert őt meg a lányánál kellett kiraknod útközben. Valahogy beugrottál a kocsiba, de épphogy csak. Nagyon dühösek voltak az asszonyok. Még soha nem láttad ilyennek őket.

„Sajnálom”, mondod útközben Veronka néninek, hogy őt is ilyen helyzetbe hoztad. Ekkor felszakad belőle minden, de szerencsére vissza kell fognia magát, mert ott van Pikó meg a fia, akik az utolsó pillanatban még bekéredzkednek az autóba.

Veronka néni kiszáll, Pikó meg rögvest értékeli az eseményeket. „Azt beszéltük a Marival, az a baj veled, hogy jó szíved van. Mari mondta, ebbe a faluba nem kell szív.”

A családod nem védett meg? – kérdezte később egyik barátod, saját terepmunkája tapasztalatai alapján. Akkor döbbentél rá igazán: hiszen a te családod Veronka néni.

A te választásod volt: azzal, hogy a faluban akkor még fellelhető, főként idősebb magyarok közül fogadtad el valakinek a szállásajánlatát, a „hová tartozol?” kérdését6 akartad megkerülni. Sehova se akartál tartozni, azért, hogy mindenhová tartozhass. Azt gondoltad, ha beköltözöl egy cigány családhoz, azzal választottál: a falu szemében ezentúl az ő „bandájához” (értsd: kiterjedt nagycsaládjához) tartozol, a többi banda viszont már tartózkodóbban tekint rád.

A választás mégsem volt mindig a sajátod: albérletre nem lévén mód, a telepen oda mész, ahová hívnak. Ahová szívesen mentél volna, ott nem tudnak fogadni, mert maguk is egy helyiségben élnek nyolcadmagukkal. Végül Szúnyog szól, aludj nála, egyedül él, özvegyasszony, van egy tisztaszobája. Télen persze nem tudja fűteni, meg amúgy sem akarsz a rangos vendégeknek fenntartott helyen aludni, hát sokkal jobb neked is a konyhában meghúzni magad. Csakhogy hamar kiderül, vele együtt a kamatolók7 bandájába csöppentél, nem feltétlenül kívánatos pozíció, ha meg akarod érteni a helyi cigány társadalom működését. Így aztán visszatérsz „régi családodhoz”, Veronka nénihez, aki úgyis fogadott lányának tekint, és azt hiszi, visszaköltözéseddel megértetted végre intelmeit: „Minek foglalkozol velük [értsd: a cigányokkal – a szerk.] annyit?!”

Hamar rájön azonban, hiába beszél neked: egész nap velük lógsz, ők érdekelnek, próbálod megérteni világukat, gondolkodásukat, mindennapi társadalmi gyakorlataikat. Ágyrajáró vagy, későn jössz, korán mész, velük vagy egész nap.

És közben tudod, mert beszélik a faluban, hogy hátad mögött többen röhögnek, mert néhányuknak „sikerült megint jól leszedniük8”.

De nem volt ez így mindig. Kapcsolatotok kilenc éve alatt helyzeted a közösségben gyökeresen megváltozott. Egyfelől azzal, hogy az első idők „már majdhogynem te is olyan cigány vagy, mint mink” pozíciójából, amit az együtt „lógással”, közös gombászásokkal, fáért járással, vakarósütéssel9, sok gyerek szülésével „vívtál ki”, érzed, visszasüllyedtél a (nem teljesen) idegen gádzsi10 pozíciójába. Látogató lettél, akit szívesen fogadnak, ha hébe-hóba arra jár, de tudod, majd’ mindenki vár tőled valamit. Van, ki csak fényképeket („Fényképezőgépet nem hoztál magaddal? A csöppet le kéne majd venni, nincs róla kép. Ilyen csoportosat akarok az egész gyerekrül”), van, ki segítséget lakásügyben („Azt mondta nekem az a riporternő, hogy feltehet internetre, hogy pénzt gyűjtenének nekem lakásra. És nem rakott fel... Mondták, hogy újságba, akármibe beletesznek, hogy mivel tudnának segíteni. Ezt hogy lehetne megcsinálni, Judit? Ezt tudd már meg nekem majd...”). Van, aki közbenjárásod kéri „felsőbb szinten”, „fontos ügyben”, reménykedvén, hátha a gádzsók jobban hallgatnak egy magukfajtára. A legtöbben ruhacsomagot kérnek, s bár tudod jól, mennyire nem működik ez a dolog, mégsem tudsz ellenállni a kísértésnek. Pedig igazán megtanulhattad volna már az évek alatt: adni ebben az egalitárius közösségben szinte bűn – ha nem tudsz mindenkinek, ne segíts egynek sem. Hisz itt mindenki tud mindenről, az itteni cigányok közt nem­­igen van tere a magánéletnek, ha „egynél bemész”, mert „igen fontosat akar veled beszélni”, nem telik bele tíz perc, és már vagy hárman-négyen benyitnak, hogy „na, megjöttél, aszt hozzám még be se nézel?! Pedig hogy vár­­talak.”

Mostanában pedig egyre többen és egyre hangosabban kérnek. Baba múltkor elkapott a főtéren, és utánad kiabált, feltétlen menjél be hozzá, otthon van a lánya, nagyon várt téged, meg van sértődve, mert őt mindig kihagyod, hozzá sosincs időd benézni. Visszakiabáltad, hogy most sajnos me­gint nem lesz, de majd legközelebb. Mire ő: „haljon meg a gyereked, ha nem mész be hozzánk!” (Valaki el is terjesztette a cigányok között, hogy a múltkor azért nem mentél egy darabig, mert „az a giliszta asszony megátkozott”. Pedig nem is ez volt az oka. Émi, az asszony lánya később beavatott, nem kell félned a cigány átoktól, errefelé a cigányok azért átkozódnak, mert úgy gondolják, ettől nagyobb foganatja lesz mondanivalójuknak.)

Végül van, aki pénzt kér. Ezt a „leszedést” korábban, míg „rendes terepmunkát” végeztél, míg kapcsolatotok első évében hosszabb-rövidebb ideig közöttük éltél, veled nem csinálták. De hát pozíciód megváltozott a szemükben: egyszerű diákból, aki azért jött a faluba, hogy a cigányokat megismerje, világukat megértse, privilegizált státusszal (kereső férjjel és saját munkával), így leszívható erőforrásokkal rendelkező idegen, gádzsó látogató lettél, gazdasági stratégiájuk egyik tárgya.

Legutóbbi látogatásodkor már alig tudtál végigmenni a főutcán anélkül, hogy néhányan (amúgy mindig ugyanazok) ne próbálkoztak volna lenyúlni. S bár tudod a szakirodalomból, hogy sok cigány közösség megélhetési stratégiájának szerves része a „másik asszony kéregetni megy” gyakorlata11; meg hogy a cigányasszonyok legfőbb feladata, a családnak a „»főznivaló kiteremtése« minden pénzszerzési stratégiát, így a gádzsók becsapását és »leszedését« is jogosnak minősít, hiszen köztudott, hogy azoknak mindig több van, mint ami maguknak kell”12 – mégis megütközöl, mert most mindennek te lettél az egyik tárgya, ezzel is jelt kapva, hogy elvesztetted előttük régi „résztvevő-megfigyelő”, antropológusi kutatói pozíciód. Most aztán magadon figyelheted meg az e stratégiák kiváltotta gádzsó reakciókat, és kezdheted végre kapisgálni a faluban élő parasztok előítéletének forrását. Merthogy nekik a „bőrükre megy a játék”: a maguk kárán tanulva kellett kifejleszteni különböző, habitusuknak megfelelő védekezési mechanizmusaikat. Ki úgy teszi ezt, hogy már csak a (hozzá bejáratos, segíteni hívott) „saját cigányának” ad, ki úgy, hogy visszafogottan elutasítja még a régi „klienseit” – a nála korábban napszámban dolgozó cigányokat – is („hát mibűl adnék én, gyermekem, mikor nekem magamnak sincsen?!”). Egy újonnan Amerikából ideköltöző magyar pár azzal próbálkozik, hogy majd ő „meg­ne­veli” a cigányokat („nem pénz kell ide, hanem erkölcsi segítség... A fejükben kell rendet tenni... Múltkor becsöngetett három gyerek, hogy az anyjuk küldte, adjak nekik sampont. Mondtam nekik, mondjátok meg anyátoknak, ne titeket küldjön, jöjjön ő, ha kell neki valami... Mondtam a gyerekeknek, kéregetni nem szép dolog, erre azt felelték, itt a cigányoknál ez a szokás... De azért adtam nekik egy szappant... Másnap már mások is jöttek szappanért”). Ki pedig már, igaz, csak a hátuk megett, de nem is szégyenli kimondani évek alatt felgyülemlett becsapottságát („dögöljenek meg inkább, de nem adok én ezeknek egy vasat sem... Nem vagyok én milliárdos... Mind becsapott, hogy egy se adta meg a tartozását... Ha egynek adsz, mind jön a nyomába... Hát kell ez nekem, hogy az ideg öljön meg?! Most is be kellett vennem egy Xanaxot13, olyan ideg jött rám, hogy elleptek téged!”).

De mi történt valójában azon a vasárnap délelőttön, ami miatt rád mentek az asszonyok?

Felmerül persze a kérdés, hogy nem pusztán már-már bizarrnak is nevezhető helyzeted-e (mostanában a londoni Rózsadombról jársz a borsodi „putrifalut” kutatni) a probléma forrása: vajon átjárhatók-e még ezek a világok, ekkora térbeli és társadalmi távolságok ellenére „szegények” és „gazdagok” között? Ama nevezetes vasárnap óta a saját bőrödön érzed a „társadalmi kényszerek” működését: mennyire mindketten társadalmi pozíciótok foglyai vagytok.14 Mégis tudod, hogy van átjárás – sőt, mintha identitásod egyik fontos sze­letét vélnéd felfedezni az egymástól távoli világokat összekötő híd szerepében. Ráadásul korábban nem is találtad oly nehéznek ezt az átjárást, hiszen identitásaitoknak mindenképpen van egy olyan közös halmaza (nőiségetek, anyaságotok), amelyben mégoly különböző szocializációtok, státuszotok formálta személyiségetek is összeérhet, egymásra találhat.

Talán inkább ott botlottál nagyot, hogy nem vállaltad fel sem társadalmi pozíciódat, sem pedig választásaidat. Ahogy Bobó15 mondta idegesen az eset után: „Nem kell ezt a féltséget mutatnod, hogy neked adnod kell nekik. Én mikor kértem tőled? Na? Azér’! Ők fognak neked parancsolni?! Ott várnak rendesen a ház előtt, zaklatnak...” (Bobó azt is hozzátette még: „Légy olyan, mint ők, fenyegessed őket, hogy rájuk hozod a rendőröket, mer’ zaklatnak, nem hagyják a munkád végezni!” – de hát ez értel­metlen. Inkább ne teremts többé olyan helyzetet, hogy rád jöjjenek az asszonyok, mondhatnád magadnak.)

Mindez azonban: társadalmi helyzeted, illetve kutatói pozíciód megváltozása, de még átlépésed „akció-antropológiába” sem lett volna elegendő ahhoz, hogy kiváltsa ezt a korábban soha nem tapasztalt agressziót. A kérdés továbbra is megválaszolatlan: hogyan alakulhatott ki az a helyzet, ami abban a számodra ominózus vasárnapi történetben kulminálódott?

Maguknak a cigányoknak a helyzetelemzése, bár sokat segít a megértésben, még mindig nem adja meg azt az „aha-élményt”, amire vágynál, hogy legalább a jövőben elkerülhetők lennének az ilyen rossz emlékű „lelépé­sek”... Csita, a „barátnőd” (akivel kezdetektől a legtöbb időt töltöd, ha a faluban vagy, szeretsz náluk lenni, öt helyes lánya van, jókat beszélgettek, az ura többször vitt magával fáért az erdőre, egyszóval sokat tanulsz tőle erről a világról), még a minap is azt mondta: „azótától se tudom különben, mi volt, hogy milyen lázadás volt ez”.

A cigány asszonyok egy része szerint azonban egyszerű a magyarázat. Többek egybehangzó véleményét fogalmazta meg Mari az eset után másnap, mikor felhívtad, hogy megkérdezd, mégis, mit szól ehhez az egészhez. Kifejezetten ingerülten hadarta neked a telefonba: „Én hányszor mondtam mán’ eszt neked, emlékezzél vissza rá... Ha valakire itt rászállnak, azt úgysem hagyik békét... ezek úgyis vissza fognak menni hozzád... Én ezt mikor meghallottam, hogy jól kihasználnak, egy csöppet ideges voltam rád. Hogy hagyhati így magát ennyire, hát nem vagy te szeretetszolgálat, neked is vannak gyerekeid... Mondták, hogy vettél nekik kenyeret, pelenkát. Ezzel rosszat tettél, most még jobban izélnek rád. Ha kicsit adol, mán akkor többet akarnak. Ha visszagondolsz, én mán’ erre egy évvel ezelőtt is felhívtam a figyelmed, mikor a Pikóék kezdték ezt a kéregetést. Mer’ mán most nagyon rád kaptak.”

Lengyel azonban egy újabb szempontra is rávilágít: nagy hiba volt, hogy megsértetted az egyenlőségérzetüket, kivételt tettél ott, ahol nem lett volna szabad kivételt tenni. „Óóó, alighogy elmentél vasárnap, én már tudtam mindent… mondjam? – és mondja. Pontosan úgy, ahogy megtörtént, illetve még pontosabban, mert vannak részletek, amikre te nem is emlékszel, annyira ideges voltál, hogy alig láttad, ki vesz körül, alig hallottad, miket kiabálnak. „…a másik, a vékony giliszta asszony meg kiabálta, hogy beveri a kormányba a fejedet... valamelyik fellázította a népet, te mér’ teszel kivételt, ma adol egynek kenyeret, a másiknak meg nem adol... legnagyobb öröm volt, hogy így ki tudtak veled tolni... Olyan büszkén mondták, mintha ők lettek volna a császárok... Csak nem bírok velük egyáltalán. Elmondtam a magam véleményit, hogy nagyon szégyelljétek magatokat, örüljetek, hogy nem szólt Jutka a rendőröknek, hetvenkét óráig nem jöttetek volna ki a rendőrségről... Akkor mán’ mindegyik monta, hogy ő nem, ők nem is akartak neked jönni, nem akartak tégedet zaklatni. Én viszont nagyon szégyenlem, meg szégyelljük magunkat mint kisebbség, hogy ennyire lenézetnek minket. Mostmár ha jössz, féloldalról fogunk rád figyelni...” Lengyel azt tanácsolta, hogy ha egyáltalán még visszatérsz a faluba, semmiképpen ne hónap vége felé, hanem segélyosztáskor gyere.

Mindezt érted: rendben, persze, hibát követtél el, kiléptél biztonságos megfigyelői pozíciódból, osztogatni kezdtél ott, ahol nem lett volna szabad, hiszen úgysem tudsz mind a százhúsz rászoruló családon segíteni. Rá­adásul nem is ez lenne a segítség megfelelő formája. Azt is elfogadod, amit Pettyes mondott az eset után, hogy „vérszemet kaptak, gondolták, phű, neked mennyi pénzed lehet... egymást felpiszkálták, gyere, menjünk, ha neki adott, hátha legalább egy kenyeret tudok én is tőle szerezni...” Meg azt is beláttad már, hogy rossz időben érkeztél: „itt tanuld meg”, mondta múltkor Jézuska, „az év eleje, január, február meg a március az nagyon kemény. Jönnek az éves számlák [vízdíj, villany – a szerk.], akkor aszt annyira belemennek az adósságba, hogy a legkisebb útat is nézik, minél hamarabb pénzt szerezhessenek.”

Mindez világos. Mégis marad egy hiányzó láncszem: hogyan szabadulhattak el az indulatok annyira, hogy végül is majdnem neked mentek az asszonyok – annak ellenére, hogy rég­óta ismeritek egymást, és teljesen jó volt a viszonyotok mind ez ideig.

A magyarázat valószínűleg abban rejlik, hogy nemcsak a te kutatói pozíciód, de az ő helyzetük is alaposan megváltozott az elmúlt évek során: a külvilág ellenségesebbé válásával – amit leginkább a televízión meg a helyi rendőrök viselkedésén keresztül érzékelnek – meg a falubéli parasztok elköltözésével egyre inkább bezáródtak saját világukba, marginális társadalmi helyzetükbe. Maga Csita is úgy vélte, ha a parasztok itt lettek volna, ez a „zendülés” sem történhetett volna meg – az itteni cigányok mindig is igyekeztek alkalmazkodni a velük élő parasztokhoz. Egészen általánosnak tekinthető az a vélekedés, amit Csita így fogalmazott meg nemrégiben, a telepfelszámolási programot
értékelendő: „Azótától olyan más lett a falu. A parasztok közül tűnik el mindenki... Jobb volt azelőtt, mer’ a cigány cigány előtt nem tiszteli egymást... egy faluban legyen közösen cigány is meg paraszt is.”16

A bezáródás mellett tovább segíthet az asszonyok „zendülésének” a megértésében az, ha látjuk: egy olyan, a többségi társadalomról egyre inkább leszakadt közösségről van szó, amelynek tagjai ugyan lassan már húsz éve munkanélküliek, ennek ellenére mintha mostanában még erősebben lenne érezhető rajtuk a szegénység, a pénztelenség és vele együtt az időszakos éhezés nyomása. Leginkább azért, mert zömükben olyan adósságspirálban élnek, többnyire a kamatos pénz meg a ki nem fizetett közüzemi számlák felhalmozódása folytán, amelyből csak iszonyatos elszántság árán, igen keveseknek sikerül kivergődni.17

Mikor Csitával megpróbálod „ellenőriztetni” vélekedésed helyénvalóságát, nevezetesen, hogy a növekvő nyomor is hozzájárulhatott a zendüléshez, helyeslően bólogat: „Ennyire megromlott az egész, ahogy mondod, hát ki tudja, mér’? Ennyire pénzhiány van, ennyire pénz- meg munkahiány van!”

Ráadásul az éhezésről szóló antropológiai szakirodalomba beleolvasva is találsz olyan esetet (igaz, nem sokat!), ami a tieddel együtt azt mutatja: az „éhezés őrjítő állapotában” (madness of hunger) a fennmaradás biológiai szükséglete erősebbnek bizonyulhat a közösségi, társadalmi normák viselkedést szabályozó erejénél is.18

Mindez megspékelve azzal, hogy ebben a helyzetben a lehető legrosszabbat lépted: egyesek megsegítésével megbontottad azt a sorsközösséget, amiben pedig könnyebb elviselni az éhséget.

Vissza tudsz még menni a terepre? – kérdi egyik kutatótársad, mikor megosztod vele történeted. Ő is mesél saját tapasztalatairól, kiderül, ő sem tudja elkerülni az „ajándékozás” valamely formáját, de neki könnyebb terepe van ebből a szempontból, mert nem ennyire összezárt, falusi közösségben dolgozik, ahol mindenki mindig mindenről percek alatt tudomást szerez. Persze, te is próbálkoztál „titokban” segíteni, de lassan leesett végre, hogy a „de ne mondd senkinek, jó?!” típusú kéréseidre adott „tudod, hogy nem mondom, éntőlem soha nem tudtak meg semmit se, nem így van?!” válaszokból a végére mindig az lett, ahogy Lengyel mondta neked legutóbb: „úgy kéne, úgy, de viszont elfújja, megyen és elfújja mindenkinek”.

„Szerintem ne gyere most egy ideig, igen rád vannak kapatva, ezen már nem tudol változtatni”, tanácsolja Veronka néni. „Addig, amíg én vagyok itt a polgármester, bármikor jöhet”, nyugtat meg jóindulatúan M. úr (aki mellesleg a szomszéd településről jár be hivatalába, és többnyire délután már nemigen lehet látni a faluban), ami csak arról győz meg, még mindig mennyire nem érti munkád lényegét. „Ezentúl, ha jössz, majd mindig szóljál, oldalról majd mindig rád kell nézzek”, mondja Lengyel, a kisebbségi képviselő.

---

Csúfos menekülésed óta néhány hétnek el kellett telnie, hogy folytatni tudd a terepmunkád. Egyedül mentél, mint mindig, és bár kicsit tartottál az újbóli találkozástól, igazából nem lepődtél meg a fogadtatáson. Szinte elsőként a „giliszta” Évibe ütköztél, egyike volt a „rád jövő” asszonyoknak, aki mintha mi sem történt volna, csókot nyomott az arcodra: „Jó, hogy visszajöttél, Juditka!” A többiek azért még emlékeztek: vagy elkerültek, vagy lopva méregettek, a vonaton, a buszon, vajon mennyire haragszol. De kérni egyikük sem jött hozzád.

Igaz, jókor érkeztél: megfogadván barátaid tanácsát, segélyosztáskor jöttél. Ez alkalommal legjobb napjaidat töltötted a faluban: Émi behálózott, de nem bántad, mindenhová barátnőjeként cipelt magával, egy délelőttöt még az iskolapadban is lehúztál vele, éppen tesztet írtak a különböző mondatrészekről, jól sikerült neki, mondta is, jöhetnél vele mindennap, mert Éminek most három hónapon át, húsz év után újra iskolába kell járnia, hogy meglegyen a nyolc osztálya, csak akkor kap szociálist. A segélyosztás napját persze nem az iskolában töltöttétek – nemcsak Émi, de sokan mások is elkéredzkedtek aznap a tanártól, a havi nagybevásárlást megejteni: fodrászhoz vittétek Renát, Émi nagylányát, hajat vágatni meg melíroztatni, útközben meg igen jó áron sikerült Renának cipőt venni, bár ez nem volt belekalkulálva a heti költségvetésbe, emiatt fájt is Émi feje egész délután, hogy most honnan teremti elő majd a hiányzó hatezer forintot a gyógyszerére, de hát a lánnyal már nem lehetett bírni, nyúzza már hetek óta ezért a fodrászért, a barátnőinek is meg van már csináltatva a haja, különben is: „te is minden pénzed a gyerekre költöd, nem?!”

Émi egész nap nagyvonalú volt, mindenre a vendége voltál, megebédeltetett, utolsó pohár kólájukat is neked adta, kávét vett neked a presszóban („haljak meg, ha te fizetel, szakadjon ki a tüdőm!”), kicsit még gépeztetek is („hátha nyerünk valamit, és nem kéne fájjon a fejem a gyógyszerér’”), de csak kétszáz forintokat játszottatok meg, ő elvesztette a magáét, de ezret nyert a tieden, ebből aztán megint csak fenségesen megvendégelt, mert mi az a csöpp pénz, úgyse elég semmire, különben is szerencsével jött. Ahogy hazaértetek, Émi búcsúzóul megkérdezte, „nem tudol-e tényleg kisegíteni”, megadná, ha legközelebb jössz. Mondtad, sajnos nem, de nem tud-e valakitől kölcsönkérni. Kiderült, már kért ötezret, tízet kell majd rá visszaadnia a jövő hónapban, hát arra a csöpp segélyre már igazán nem vehet fel több hitelt. Azt azért megígértette veled, hogy legalább csomagot tegyél már fel neki, Renának valami jó felsőt meg cipőt, mert nem járhat rendes cipő nélkül iskolába. Neki meg kéne egy krém az arcára, ha tudsz valami jót a pöttyeire.

Szép napok voltak ezek Émivel. Hol migrénes fejfájás gyötörte, a krónikus pénzhiánya miatt, hogy aztán egyszer csak átadja a helyét a jókedvnek, a bolondozásnak. Émi egyedül nevelte a lányát, több „kérője” lett volna még a „továbbképzőn” is, szerették vonzó külseje, humora miatt, néha bekiabáltak neki az utcán, „mi van, nem kell neked senki, talán leszbi vagy?!”, ilyenkor csak visszakiabált, hogy „megvan nekem az ötperces, ne féljél te attól, hogy én leszbi vagyok!”.

Napokig hiányzott is kicsit Émi, mikor eljöttél a faluból. De persze nem áltattad magad azzal, hogy ne várna valamit tőled cserébe. Egy hét sem telt el, és már meg is jött az SMS-e: „Remélem, nem feledkeztél meg rólam, mer igen nagy bajban vagyok.” És még csak hónap közepét írtatok.

De ez most már mindig így lesz. Ha valaki ilyen szegények lakta terepen dolgozik, nemigen teheti meg, hogy ne vállalja fel a (tőle telhető) segítségnyújtás valamely formáját – ebbe a problémába szinte minden „terepmunkás” beleütközik.19 Mert valamilyen formában talán mindannyiótokban ott bujkál a kérdés: Miért jó nekik (a kutatott közösségeknek: a „megfigyelteknek”) a jelenlétetek az életükben? Benned legalábbis a vasárnapi incidens óta élesen merült fel a kérdés: Mit hozol? És mit viszel? Tudást csensz el tőlük, meglesed az életüket, de mit adsz nekik érte cserébe?

Azért egy dologban biztos vagy: hónap végén, az „éhezés napjaiban” többet nem mész a faluba...

A szöveg a Bolyai Kutatói Ösztöndíj támogatásával született.

A cikk megjelenését Budapest Főváros Önkormányzata Oktatási és Ifjúságpolitikai Bizottsága támogatta.

Jegyzetek

1 Williams 2000.

2 Az itt lakó cigányok „parasztnak”, néha „magyarnak” hívják a falubéli nem cigányokat, magukat pedig „cigánynak” nevezik, egymásra gyakorlatilag sohasem használván a „politikailag korrekt” szinonimát: a „roma” elnevezést.

3 Juli néninek a valóságban pontosan hatvanhat unokája volt...

4 Másodunokatestvérről van szó, de itt az unokatestvérek is testvérnek nevezik egymást.

5 Fiúgyermek.

6 Vö. Kovai 2008; Pálos 2006.

7 Uzsorások.

8 „Leszedni” vagy „lecsövezni” az itteni cigányok szótárában azt jelenti, hogy sikerült pénzt szerezniük a gádzsótól.

9 Olyan lisztből, szódabikarbónából és vízből készült kenyér, amit leginkább akkor gyúrnak, ha nincs már pénzük igazi kenyérre, vagy akkor, ha valamit meg akarnak mutatni „cigányságukból”, ha „cigányos” étellel akarnak egy gá­dzsót megvendégelni.

10 A gádzsó elnevezés a „nem cigány” szinonimája – az itteni cigányok leginkább a nem helybéli magyarokra használják. A gádzsi ennek nőnemű alakja.

11 Lásd Elisabeth Tauber írását az olaszországi szintó cigányok „mangeléséről” (koldulás, kéregetés): Tauber 2006.

12 Horváth 2006, 119.

13 Nyugtató.

14 És, tehetnéd még hozzá, mennyire személyiséged korlátain belül tudsz csak mozogni. Sikerült magadon megtapasztalnod a fizikus Heisenberg igazát, amikor az egyik hermeneutikai alapvetésről beszél: arról, hogy a „megfigyelő jelenléte befolyásolja, hogy milyen ismereteket szerez a megfigyelt dologról” (Érdi 2000,162.). Vagy ahogyan a mottóban idézett francia ciganológus, Patrick Williams írja: „abban, hogy cigányok... benne vagyunk mi is, ahogyan velük viselkedünk” (Williams 2000).

15 Egyike azoknak, akiknek kilenc éve folyamatosan követed a sorsát, akkoriban, mikor meg­ismerted, még csak tizenhét éves volt, kétgye­rekes anya, most már nyolcan vannak a gyerekek, mindig nyomorogtak, de még soha nem kért tőled egyebet, mint csomagot.

16 Ezen a településen, bár a legjobb szándéktól vezérelve, mégis balul ütött ki a Roma Integrációs Kormányprogram keretében végrehajtott telepfelszámolás. Bár e projektnek köszönhetően a cigányoknak a korábbival nem is összehasonlítható módon javultak a lakáskörül­ményei – a sokszor patkányok lakta, tizenöt négyzetméteres telepi viskóikból beköltöztették őket a parasztoktól megvásárolt, önkormányzat tulajdonába került, régi falusi házakba, amelyeknek tíz éven át a bérlői lettek, havi ötszáz forintos bérleti díj fejében –, a program nem szándékolt következményeként azonban sikerült (több száz millió forintos EU-támogatással) egy szinte teljes cigány falut (ahogy az itteniek mondják: „putrifalut”) létrehozni ott, ahol korábban több száz éven keresztül békében éltek egymás mellett cigányok és parasztok. Természetesen nem magát a telepfelszámolást kell okolni a parasztok elköltözéséért –, ez inkább csak ráerősített egy már sokkal korábban megindult folyamatra, a végeredményen azonban mindez nem változtat semmit.

17 Ráadásul a lakáskörülmények javulásával párhuzamosan megszaporodtak a kiadásaik is: régen a putriban nem kellett a vízért meg a fűtésért fizetni, a villanyszámla is jóval kevesebb volt, hiszen jóval kisebb területet világítottak be. És bár az új lakással együtt majd mindenki jogosult a (rászorultsági alapon járó) lakásfenntartási támogatásra, ez csak részben fedezi a rezsiköltségek növekedését.

18 Colin Turnbull (1972) egy olyan erőszakkal letelepített, korábban vadászó-gyűjtögető ugandai törzsről ír, amely sem hajlandóságot nem mutatott, sem pedig semmilyen képességgel, tudással nem rendelkezett ahhoz, hogy az amúgy is nehezen művelhető talajon földművelésből szerezzen magának ennivalót. Nem lévén semmilyen megélhetési forrásuk, a törzs tagjai lassú éhhalálba süllyedtek. Ahogy az egyes individuumok egyre inkább kénytelenek voltak saját túlélésükért harcolni, úgy adta át helyét a korábban jól működő, rokonsági kötelékeken alapuló társadalmi szolidaritás a biológiai parancsnak. „A végén már nem a kultúrájuk vezette ezeket az embereket, hanem a humán biológia, amire Turnbull úgy utal, mint »túlélő gépezetre«” (Scheper-Hughes 1992, 132). Nem véletlen, hogy az antropológusok zömének körében nem talált lelkes fogadtatásra Turnbull tabukat döntögető könyve: néhány kritikusa szerint a szerző eltúlozta a helyzetet, ami Turnbull leírásában „túl rossz ahhoz, hogy el lehessen hinni” (i. m. 133).

19 Lásd a munkanélküliek lakta osztrák faluban, Marienthalban (Jahoda–Lazarsfeld–Zeisel 1999), vagy akár a brazil favelában, szegény­telepen (Scheper-Hughes 1992), de akár a borsodi cigány faluban, Csenyétén (Ladányi–Szelényi 2004) kutató szociológusokat, antropológusokat, hogy csak néhány példát említsünk azok közül, akik explicite írtak is saját segítő szerepük problémáiról.

Irodalom

Clifford, J. (1986): Introduction. In: Clifford, J., Marcus, G. (eds): Writing Culture: the poetics and politics of ethnography. Berkeley, University of California Press, 1–26.

Danforth, L. (1982): The death ritual in rural Greece. Princeton, N. J., 5–7.

Durst Judit (2006): Kirekesztettség és gyermekvállalás. PhD-értekezés.

Durst Judit (2010): „Minden évben máshogy fordul a világ”. A telepfelszámolástól a szegregált cigány faluig. Anblokk, 4. 34–38.

Érdi Péter (2000): Teremtett valóság. Bp., Új Mandátum.

Geertz, C. (2001): Jelen lenni: az antropológia és az írás helyszíne. In: uő: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Bp., Osiris, 397–415.

Horváth Kata (2006): Éhség-szövegek. A szociológia, a média és egy cigány közösség éhség-interpretációi. In: Prónai Csaba (szerk.): Cigány világok Európában. Bp., Nyitott Könyvműhely, 103–123.

Jahoda, Marie – Lazarsfeld, Paul – Zeisel, Hans (1999): Marienthal. Szociográfiai kísérlet a tartós munkanélküliség hatásairól. Bp., Új Mandátum.

Kovács Éva (2006): Mari és az ő „cigánysága” – avagy a narratíva helye és ereje az etnicitás kutatásában. Tabula, 9. 1.

Kovai Cecilia (2008). Az iskola és a család. Kizáró és megengedő viszonyok. Beszélő, május, 80–86.

Ladányi János – Szelényi Iván (2004): A kirekesztettség változó formái. Bp., Napvilág.
Layton, R. (1997): An introduction to theory in anthropology. Cambridge University Press.

Pálos Dóra (2008): „Megeszitek az életemet!” In: Prónai Csaba (szerk.): Cigány világok Európában. Bp., Nyitott Könyvműhely, 76–99.

Pratt, M. L. (1986): Fieldwork in common places. In: Clifford, J., Marcus, G. (eds.): Writing culture. 27–50.

Scheper-Hughes, Nancy (1992): Death without weeping. The violence in everyday life in Brazil. Berkeley–Los Angeles–London, University of California Press.

Szalai Júlia (2002): A társadalmi kirekesztődés egyes kérdései az ezredforduló Magyarországán. Szociológiai Szemle, 4. 34–50.

Tauber, Elisabeth (2006): A „másik asszony” kéregetni megy. A mangapen értelme az esztráiháró szintók körében. In: Prónai Csaba (szerk.): Cigány világok Európában. Bp., Nyitott Könyvműhely, 172–182.

White, W. F. (1999): Utcasarki társadalom. Egy olasz szegénynegyed társadalomszerkezete. Új Mandátum Könyvkiadó – Max Weber Alapítvány.

Williams, Patrick (2000): „A helyszínen és a korban”. In: Prónai Csaba (szerk.): Cigányok Európában. Bp., Új Mandátum, 263–274.

• Roma-dosszié [8]