Vajda Mihály

Nyomtatóbarát változat

Kedves roma testvéreim… így szokták az ilyesmit kezdeni. Tőlem azonban ugyancsak távol áll az ilyen papos beszéd, no meg baj is van ezzel a testvérkedéssel, testvériséggel. Legyünk bár keresztények, keresztyének vagy éppen zsidók, valamennyiünk közös kultúrájának legkezdeténél, e kultúra „alapítólevelében”, a Genezis könyvének negyedik részében, rögtön a bűnbeesés után olvashatjuk az első emberpár két fiának, Káinnak és Ábelnak a történetét, egyáltalán AZ ember első történetét a Paradicsomból való kiűzetés után; s ez mindjárt egy testvérgyilkosság története: „Lőn pedig idő multával, hogy Kain ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből. És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára. Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede, és fejét lecsüggeszté. (…) És lőn, mikor a mezőn valának, támada Kain Ábelre, az ő atyjafiára, és megölé őt.” Van egy másik törté­netünk is, az is genezis, s mit tesz Isten, az is testvérgyilkosság. Így szól a mitikus történet számos leírásainak egyike: „Romulus egy vita során – amely arról folyt, hogy melyiküket támogatják az istenek abban, hogy megalapítsa a várost, és a nevét adja neki – megölte Remust.” Aztán Romulus – most már saját szavaimmal folytatom a történetet – megalapította a várost, és annak első királya lett. Mindaddig, míg Remus élt, kétségesnek tartotta, hogy hatalmi törekvései célba érhetnek. Félt, hogy a végén majd még Rémának hívják Rómát.

Kultúránk frusztrált testvérek gyilkos tetteinek köszönheti létét. Pontosabban kultúránk testvérgyilkosságok mítoszaival legitimálja önmagát. Nem nevezlek hát Benneteket testvéreimnek, mi több, nem is érezlek Benneteket testvéreimnek, jóllehet testvérgyilkos hajlamokat nem érzek magamban. Ezzel szemben olyan embercsoportnak, az európai társadalom majd minden részén kisebbségen élő embercsoportnak tekintelek Benneteket, akikkel – még ha nem is vagytok testvéreim, még ha nem is fűz a szeretet érzése hozzátok – száz százalékig szolidáris vagyok. Szolidáris vagyok azokban a pillanatokban is – ha megéltem egyáltalán életem során ilyen pillanatokat –, amikor puszta véletlenségből nem bántottak, nem üldöztek Benneteket. Mert a többségi társadalom konform többsége akkor is, mindig gyanakvással tekintett Rátok: hiszen Mások vagytok, ami a többség többségének szemében bűn, olyan főbűn, amire csak legyilkolásotok, kiirtásotok adhat adekvát választ. Aki nem olyan, mint mi vagyunk, aki ennélfogva eleve nem is lehet képes megfelelően – értsd: hozzánk hasonlóan – viselkedni, az ellenség, pusztuljon hát – mondja a többség többsége. Persze, tudom, még a többséghez tartozás sem mentesít a büntetéstől akkor, ha valaki nem alkalmazkodik. Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére. Kiirtani azonban nem akarják, a rétes megvonásának az átnevelés a célja. Az átnevelhetők átnevelése. Veletek azonban más a helyzet: Mások vagytok, ergo átnevelhetetlenek. Tudom, vannak olyan társadalmak is, ahol a Másokat is csupán arra kényszerítik, hogy egyszerre lépjenek, ha többnyire nem is szeretik őket. Hannah Arendt az amerikaiak zsidókhoz való viszonyáról egy helyütt a következőket írja: „Így például az úgynevezett antiszemitizmus itt tisztán szociális; olyanok, akik semmiképpen sem óhajtanak zsidókkal egy szállodában lakni, nagyon csodálkoznának, és fel lennének háborodva, ha valaki zsidó polgártársaikat meg akarná fosztani választójoguktól.” Nektek azonban, magyar romáknak, nem adatott meg ilyen világban élnetek.

Volt egyszer, hol nem volt egy húsz év körüli fiatalember, egyetemista. Elment üdülni diáktársaival valami diák-üdülőbe. Egy este az üdülő táncmulatságot rendezett, ahová meghívta a falu lakosait is. Volt bor meg pogácsa s egyéb finomságok, ahogy ez egy falusi mulatsághoz illik. A diáknak megtetszett egy gyönyörű szép cigánylány, táncra kérte. Mondanom sem kell, a lány ezerszer szebben és jobban táncolt nálánál. Egyszer csak megszólalt azonban: – Mondd, téged nem zavar, hogy cigány vagyok? – Már miért is zavarna? – lepődött meg a kérdésen a diák. – Nagyon tetszel nekem. – De téged vajon nem zavar-e, hogy én meg zsidó vagyok? A lány zavarodottan nézett a fiúra, azt sem tudta talán, mi az ördög az, hogy zsidó, minden-esetre úgy tűnt, nem érti, miben volna Más a táncpartnere, ha egyszer ugyan­úgy néz ki, mint a többiek. A fiatal­emberrel viszont már úgy jó tíz évvel azelőtt sikerült megértetni, hogy ő kinézetétől függetlenül Más, ergo elpusztítandónak tekintett. Jóllehet máig sem tudja pontosan, miben is áll ez a mássága.

Jól tudom, hogy e két kisebbségi csoporthoz az öntudatosan frusztrált többséginek más és más a viszonya e hazában, melyet kizárólag a magáénak tekint, holott az persze a tiétek is, meg az enyém is. Minket, zsidókat is utálnak, Titeket, cigányokat is utálnak, minket azonban emellett inkább irigyelnek, míg Titeket lenéznek és megvetnek. De nézzünk ki akárhogyan, éljük az életünket a többségi életformához alkalmazkodva vagy másképpen, mi az öntudatos többségi szemében Mások vagyunk, és láthatóan Mások is maradunk. Akiknek nincsen joguk itt élni – menjenek haza. Gyilkos szerszámokkal miránk most éppen nem, csak Tirátok vadásznak. Ezért is vagyunk mi most itt, szomorúan együtt emlékezve a meggyilkoltakra. De én mint kisebb­ségi, akármennyire különbözzék is egymástól egy fővárosi zsidó értelmiségi és teszem azt, egy vidéki cigány, pontosan tudom, milyen kisebbségben élni; mélyen átérzem félelmeiteket, s értem reménytelen akarásotokat, hogy egyszer már végre viseljenek el Titeket. Olyannak, amilyenek vagytok. Ezért nem tudok más lenni, mint csakis és minden fenntartás nélkül szolidáris veletek. A többség többségétől pedig nem azt kívánom, hogy ne lásson minket, Titeket Másnak, hiszen bizonyára mások vagyunk.

Csak azt várom el… Tudjátok, mit? Nem várok el senkitől semmit. Egyszerűen csupán békében szeretném a saját életemet élni, s gondolom, Ti sem szeretnétek semmi mást.

Elhangzott 2011. február 22-én, a Tatárszentgyörgy kiáltó éjszakája című Beszélő-esten.

• Roma-dosszié

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges