Vajda Mihály

Nyomtatóbarát változat

Ha volna egy énem, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!, amelyik értene a fotográfiához, az feltétlen figyelmeztetné Önöket arra, hogy olyasvalaki kíván most egy fotókkal csendes teret bemutatni, aki a fo­tog­rá­fiá­nak nem szakértője, s Szilágyi Lenke fotóművészetét sem ismeri igazán jól. De akinek ennek ellenére mentségéül szolgáljon, vagy épp hogy kövezzék meg érte – s ezt most saját énem mondja –, hogy amikor a Stuttgarti Magyar Kulturális Intézet megkérte, nyitná meg Szilágyi Lenke kiállítását, mégsem habozott egy pillanatig sem. Szilágyi Lenke képei ugyanis mindig megragadták: egészen mások voltak, mint a többi nagy fényképész fotói.

Nagyon fiatal volt még, amikor megismerkedtem vele, nem volt ismert se, nemhogy elismert, már akkor is az volt azonban az érzésem, hogy művészetében nemcsak valami nagyszerű, hanem valami kivételes történik. Igenis, a művészetében: ugyanis kezdettől fogva tudtam, hogy Lenke nem hobbifotográfus, hanem művész. Az értők aztán fokozatosan megerősítették ezt az érzésemet.

Most meg itt állok, és számomra ismeretlen közönségnek kellene megmagyaráznom, mennyiben művésziek ezek a felvételek. Csakhogy semmiképpen sem érzem magam feljogosítottnak, hogy bármit is elmagyarázzak Önöknek. Az a másik, nem lévő énem, a fotó szakembere bizonyára le tudná írni, milyen technikákat alkalmaz Szilágyi Lenke, tudna beszélni fotóművészetének fejlődéséről, témáiról – én minderre nem vagyok képes. Semmit nem akarok elmagyarázni: csak csodálkozásomat tudom megosztani Önökkel azt illetően, amit Lenke mond nekem, jóllehet a szó közönséges értelmében nagyon keveset beszél – mindig csak fényképezőgépét működteti. Valami filozófiait mond nekem, valami olyasmit azonban, amire a filozófia, s talán még a költészet is, csak utalni tud; mert amit mond, nem foglalható szavakba. És így volt ez már a kezdetektől fogva: ez a rendkívüli a művészetében.

Többnyire azt mondják, hogy a fotóművész valami olyat lát meg környezetünkben, ami mellett a többiek rendszerint úgy mennek el, hogy nem is veszik észre; máskor meg ugyanazt látja, mint a közönséges szem vagy az átlagember fényképezőgépe, csakhogy egészen másképpen. Így igaz. Egy Koen Wessing, egy André Kertész, egy Nadar – hogy né­hány olyan művészre utaljak, akiket Roland Barthes utolsó könyvében, a Világoskamrában említ – fel tudták mutatni nekünk, ami csak nekik tűnt fel, ami nekünk csak a képen jelent meg aztán. Ezt a valamit nevezte Barthes punctumnak. Nem tagadnám, nem tudnám tagadni, hogy ilyesmi olykor Szilágyi Lenkénél is megtörténik. A sajátos Lenke fotóművészetében azonban, nekem legalábbis úgy tűnik, valami más. Nemcsak kibontja számunkra környezetünk tárgyait, nemcsak másképpen mutatja meg őket, mint ahogy mi tekintünk rájuk, hanem megmutat nekünk valami teljességgel mást, valamit, ami nem környezetünk „tárgya”. Nem más, általunk észre sem vett dolgokat, hanem valamit, amit a hétköznapokban nem vagyunk képesek vagy éppenséggel nem akarunk meglátni: megmutatja a transzcendens jelenlétét az érzékszerveinkkel felfogható világban. Szilágyi Lenke képei szerint ez a valami nem a jelenségvilágon kívül, nem a felett van, ahogy azt nekünk a filozófia Platón óta szerette volna bebeszélni. Lenke megmutatja, hogy a transzcendens immanensen van jelen az érzékeinknek adott jelenségvilágban. Akinek szeme van rá, megláthatja.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kérem, ne kérdezzék, mi volna ez a transzcendens. Minden egyes ember számára valami más; erről meg vagyok győződve. A többség számára természetesen semmi, számukra semmi transzcendens nem létezik, minthogy nem akarnak a felszín mögé tekinteni; ilyesvalamiről beszélni az ő szemükben maga az értelmetlenség. De még azok is, akik számára létezik – mint például sokak azok közül, akik élvezik Szilágyi Lenke művészetét –, csak rendkívüli pillanatokban érintettek e transzcendencia által. Hétköznapjainkban valamennyien arra kényszerülünk, hogy megrekedjünk a felszínen.

A másik, fotós énem, s most már az egyik is, a fülembe rivall, hagynám már végre abba a filozofálást. Meghajolok a finom kérés előtt, s inkább néhány kép leírása-elemzése alapján szeretném valamiképpen jelezni, mire is gondolok.

A képek, melyekről most beszélni fogok, Berlinben és Budapesten voltak kiállítva 2004-ben (a stuttgarti kiállítás képeit nem ismertem még akkor, amikor ezt a szöveget írtam. Egyiknek a számomra talán legfontosabbak közül azonban ezen a kiállításon is kiemelt helye van, amint később ezt megállapíthattam). Ez azonban nem fog zavart okozni. Szilágyi Lenke látásmódja, ami a lényeget illeti, nem változott azóta. Mindig is a fotográfia filozófusa volt.

A transzcendencia valahol Lenke alakjainak a szemében vagy a tájban „jelenik meg”. Egy, csupán egyetlen képet találtam a 2004-es Fényképmoly című albumban, amelyen a lefényképezett személyek (egy ifjú pár) optimistán a jövőbe tekintenek. A kép 2000-ben készült Vámospércsen. A háttérben, a szürke ég alatt egy hosszú cseréptetőt látunk, mindkét vége kilóg a képből. Minden valószínűség szerint valami csűrrel van dolgunk. Közvetlenül az épület előtt fákat látunk, ezek csak egy kis helyen nem fedik el az épület falát. Az előtérben gabonatábla, ennek közepében áll az ifjú pár, kitekintenek a képből jobb felé. Valami azonban nem stimmel, alapjaiban nem. Az alakoknak a tetővel és a búzamezővel ellentétben nincsen mélységük. Az az ember érzése, mintha a két emberi alak papírmaséból lenne kivágva. Az egész úgy néz ki, mint egy szocialista politikai plakát. És mégsem politikai karikatúra. A képnek, megítélésem szerint, semmi köze sincsen semmiféle politikához. Azt mutatja fel, hogy Lenke számára mindenfajta, jövőre vonatkozó optimizmus a legdurvább hazugság. Bizonyára nem véletlen, hogy milyen felvétel látható e képpel szemben, az album szemben lévő lapján: egy Trabant áll az országút szélén, a kocsi jobb első ajtaja nyitva van, valaki ül az elülső jobb ülésen, a lábait a kocsin kívül a földre tette; az arcot nem látjuk. A kocsitető furcsán eltakarja. Az embernek az az érzése, hogy az illető személynek egyszerűen nincsen arca, nincsen tekintete. Ilyen rémségeset ritkán láttam, hacsak nem Szilágyi Lenke más fotóin vagy éppen valamely René Magritte-festményen.

Lenke alakjainak többsége azonban minden, csak nem arctalan. Néznek valahová. S még ha a gép lencséjébe bámulnak is, látnak valamit, ami semmiképpen sem a szép jövő, hanem valami megmagyarázhatatlan – valami elborzasztó vagy szomorú, akartam még hozzátenni, ami azonban hamis lenne: az elborzasztó, a szomorú lehet valami érzékeinkkel közvetlenül felfogható is. Amit Lenke emberei látnak, az csak lelki szemeinkkel felfogható. És Szilágyi Lenke képes megmutatni, miképpen észlelik az emberek az érzékiben az érzékek felettit. Az albumban három felvétel látható Petri Gyuriról. Lenke gépe már jóval jó barátja halála előtt képes volt, hogy úgy mondjam, érzékelni, miként tekint a korábban többnyire szerelemről és politikáról éneklő Petri a Semmibe.

Sivár, reménytelen táj, szinte mindenütt. Benne emberek, gyakran állatok is. Ez a sivárság és reménytelenség nem feltétlenül, sőt, a legtöbb esetben egyáltalában nem a szegénység és nyomor terméke. Ez a sivárság és reménytelenség egyszerűen ott van a világban, akárhol születtek is a képek: Budapesten, Debrecenben, Berlinben, Delhiben, Moszkvában vagy másutt. A felvételek többségét Szilágyi Lenke persze az egykori szocializmus országaiban készítette. Kelet- és Kelet-Közép-Európa szocializmusához azonban ezeknek is csak annyiban van közük, hogy a világnak ezen a részén semmiféle „rend”, semmiféle „jólápoltság” nem fedte, nem fedi el az ürességet. Korunk vagy az emberi egzisztencia ürességét? Ez a kérdés számomra félrevezető. A modernitást megelőzően hosszú ideig látszatigazságok fedték el az emberi létezés problematikusságát. Nietzsche írta 1887-ben: „...mi lenne a mi egész létünk értelme, ha nem az, hogy az igazság ilyetén akarása bennünk mint probléma ébredjen önmaga tudatára?... Semmi kétség, az igazság akarásának emez öntudatosodása folytán a morál most fokozatosan elpusztul: száz felvonásos nagy színjáték veszi ily módon kezdetét, a legfélelmetesebb, legtöbb kérdést feltevő s talán legtöbb reményt hozó színjáték, mely a következő két évszázadra vár...” (Vásárhelyi Szabó László fordítása)

Szilágyi Lenke képein ennek a színjátéknak a dokumentumait látom. Hasonlóan ahhoz, ahogy a filmművészet egyik legnagyobbja, Andrej Tar­kovszkij is ezeket mutatja fel. Ő az egyetlen – s most már kevéssé érdekel a fotóművészet-nem-értésére intő énem –, akinek a világa feltolul a tudatomba, ha Szilágyi Lenke képeire tekintek.

A szöveg Szilágyi Lenke stuttgarti kiállításmegnyitójának változata. A kiállítás 2007. július 12-től szeptember 25-ig látogatható. Finissage: 2007. szeptember 21. 19 óra Cím: Stuttgarti Magyar Kulturális Intézet, Hauß­­mann­str. 22, 70188 Stuttgart

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges