Halmai Tamás

Nyomtatóbarát változat

„Minden Orpheusnak az a rendeltetése, hogy megjárja az alvilágot. És minden Orpheusnak az a hivatása, hogy lantjával legyőzze a poklot.”
Rónay György

„De az olvasóknak is van kötelességük: az olvasás.”
Vörös István

A 78. Ünnepi Könyvhét (és a 6. Gyermek­könyv­napok) verskínálata – gazdagságában és színvonalában – nem maradt el a korábbi évek lírai termésétől. Az alábbiakban a Könyvhét hivatalos listáján szereplő, illetőleg a 2007. júniusi rendezvénysorozathoz időben közel megjelent kötetek közül – a válogatás személyességének vállalt esetlegességével – tíz munkát ajánlunk az olvasó figyelmébe. Aki remélhetőleg osztani fogja e sorok írójának legfőbb tapasztalatát (nevezhetnénk örömnek is): a sokféleség, a többszólamúság, a sokirányú nyitottság – nyelvi-poétikai és szemléleti, gondolati értelemben egyaránt – még mindig kortárs költészetünk egyik legvonzóbb sajátossága. Olyannyira, hogy alkalmasint megoldhatatlanul nehéz feladattal kerülne szembe az az értelmező, aki az irányokba, irányzatokba sorolás kanonizáló műveletét kísérelné meg végrehajtani. Az alulstilizált, depoetikus líranyelv; az intertextusokkal játszó túlkomponálás poétikája; a vallomásos alanyiság avagy a képviseleti beszédmód esetenként népies szövegalakítással élő gyakorlata; vagy az újholdas, tárgyias hermetizmus esztétikája: létező, mégpedig elevenen létező költészeti paradigmák. Ám legjobb lírikusaink munkái bizonyosan nem szoríthatók be egy-egy költői iskola zárt rendszerébe. Se iskola, se rendszer: versek, nyelvek, versnyelvtanok – egyszerre több hagyományhoz kapcsolódva, egyidejűleg több kánonhoz közelítve. Ez van, ezek látszanak lenni. S az értelmező üdvös gondja – ami talán csak az olvasói derű másik neve…

Győrffy Ákos harmadik kötete a korábbi kettőt összegezve újraíró igénnyel lép fel. A Nem mozdul (Magvető) prózaversszerű szövegei az önmagáról lemondani kész én identitáskereső próbálkozásait viszik színre: „A fecskéktől vártam, a tó fölött gyülekező fecskék / százaitól, tőlük vártam, hogy mondják meg, mondják / meg nekem, és meg is mondták, elmondták az egészet, / de hiába mondták, rettegtem a szavaiktól.” (A halott öböl, VIII.) „Holott azt szeretném csak, azt látni, / amit eltakarok magamból.” (Azt látni) A díszítetlen beszéd Győrffynél meditációs lényegű szólamokban teljesedik ki; a retorikai eszköztelenség retorikája a szerkesztés körkörös rendjének misztériumából nyer különleges poétikai energiákat (erről Krupp József ÉS-beli recenziója értekezett behatóan). A versek alanya mintegy az „Egy másik rózsa áll a rózsa mélyén” (Balla Zsófia) misztikus tapasztalatának ered a nyomába, a természeti létmód iránti figyelemnek s figyelmességnek olyan fokára jutva, amely elsősorban a keleti tradíciók sajátja szokott lenni, a kortársak közül pedig például Danyi Zoltán, Krasz­nahorkai László, Oravecz Imre vagy Varga Mátyás verseiből-prózáiból lehet ismerős. Az övéhez című darabban ez az én-átadó attitűd a nem-emberi nézőponttal való találkozás katarzisában testesül meg: „A madaraknak milyen, / a reggeleik, az estéik, / egy madár egy napja / milyen, felülről én, / ahogy ő láthat engem / a fagyott homokban / lassan lépkedni, egy / varjú szeme közelről, / egy hattyúé, azé a még / élő, törött gerincű / vadkacsáé, akit / a zátonyon talált tíz éve / a kutyám, az ő tekintetéhez / mérni, az övéhez mindig / a látást.” A szövegek beszélőjének folytonos céllá emelt eseti élménye a „Jelenlét, mely / öntudatlan, folyamatos ima”. (Akutagava noteszéből, XVIII.) E versnyelvi magatartás szükségszerűen hívja elő a paradoxon rációnál tartósabb logikáját („Olyan közel, túl közel van, ami elérhetetlen” [Spirál, I.]) s a tág értelemben vett képes, jelképes beszédet („Légy száll a papírra, nagyobb, mint / bármelyik betű” [Hideghegy]). Mélyen tanulságos, hogy ez a könyvtárgyként is gyönyörű alkotás, jóllehet messze az irodalmon túl sejteti önnön érvényességének próbáját, végeredményben a spirituális emelkedés módszertanát sem képes máshonnan származtatni, mint a nyelv, a versnyelv személyfölötti lehetőségeiből: „Egy mondat kering lassan fölfelé, / felszívódik a zivatarfelhőben. / Ölyvek súlytalan ösvénye. / Hely, ahonnét nincs tovább.” (Hely) Talán ezzel magyarázható, hogy a Nem mozdul szövegei olyasféle rejtelmes hitellel kerítik hatalmukba az olvasót, mint „Annak a kislánynak a dala, aki kavicsokat / dobált a tóba. Mindegyiket elnevezte és / megcsókolta, mielőtt a vízbe dobta volna / őket, és közben valami ismeretlen nyelven / énekelt.” (Akutagava noteszéből, XVII.)

Az új érzékenység paradigmaváltó irodalma a nyolcvanas-kilencvenes években (csak példaképpen: Borbély Szilárd, Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos verseire, Garaczi László és Németh Gábor prózájára gondolunk) alapjaiban rendezte át a befogadói elvárásokat.

Szijj Ferenc, akinek első kötete 1990-ben jelent meg, az 1999-es Kéregtoronnyal sokak szerint saját életművének legfontosabb s az egykorú irodalomnak egyik legkiemelkedőbb művét hozta létre. (Szó, ami szó, kitüntetett esztendő volt az: Borbély Szilárd Ami helyet című kötete is akkor látott napvilágot.) Most pedig mind többen vannak, akik úgy vélekednek: a Kenyércédulák (Jelenkor) afféle második opus magnumként írja (majd) bele magát a kortárs költészeti kánonokba. A hét napjairól elnevezett versek a korábbi Szijj-szövegekből ismert depresszív tónussal, az elemi bizonytalanság közérzetével jellemezhetők. Ennek megfelelően válik bennük központi motívummá a „sötétség” képe/képzete, s tölt be például mondattani jelentőségénél lényegibb szerepet a „vagy” kötőszó. Egy példázatos helyzetképben ez az eszköztár így fejezi ki a „lírai” „hős” önmagához (s önmaga idegenségéhez) való viszonyát: „Rám gyullad a villany, mert mozgás vagyok, / érzékel az érzékelő. De néha nem érzékel, / és akkor külön mozogni kell, dugni a kulcsot / a kulcslyuk felé, vagy legalábbis úgy csinálni / a nagy sötétben. Merthogy a kapuban vagyok, / jövök haza, csókolom, vagy nem is haza, / csak itt lakom, ha egyáltalán itt és lakni és kicsoda, / mikor. Ezt abban a felvilágló pillanatban senki / nem tudhatja, egy egész utca se hirtelen, / bármennyire is az ablakok és falak mögül / már mióta bárkit.” (Vasárnap, 19.) Az üresség mint létélmény szövegszervező erőként alakítja a kötet s az egyes írások struktúráját; a semmi kísértő jelenléte hol árnyalja, hol beárnyékolja a beszélő önértésének mintázatát. Az így megélt világban a dolgok rendje a „szakszerűség és katasztrófa” (Péntek, 9.), az élet „sötét, hideg forgatag” (Szerda, 21.), ráadásul „A jóindulat a legtöbb, és már az is katasztrófa” (Péntek, 37.). Hiszen „csak akarás / és kiszolgáltatottság kérdése az egész” (Szerda, 71.), s „Az emlékek nélküli időben / amúgy is hátrányos a túlzott létezés” (Péntek, 89.). A „beavatottak” groteszk ünnepélyességgel elővezetett víziója (Péntek, 51.) vagy a parkban „három emelet mélyre elásott mágneshajó” (Szerda, 67.) váratlan szürrealizmusa is inkább a kétség (s még inkább a kétségbe­esés), mint a képzelet produktuma itt. A beszélő az otthont nem egyszerűen keresni, de definiálni is csupán az önreflexív esendőség szűkös keretei között képes; az elveszettség csak egy-egy kegyelminek tetsző pillanatban nem vesz tudomást magáról: „De nem volt semmi kétség, amikor egyszer, egy idegen / templomban, ahol magam lehettem, addig üldögéltem / a csendben, félhomályban, szinte egy csukott szem / belsejében lebegve, amiből eközben folyik el és dermed meg / félúton a könny, hogy végül megértettem, nekem csak / közvetítenem kell a jóban, erősen bele kell gondolnom / abba, ami éppen most amúgy is történik, ne essen szét / rögtön két külön félelemre, hanem foganjon meg valami, / amit majd nem tudnak letagadni.” (Hétfő, 92–93.) A Szijj Ferenc egész életművét átható – szemléleti és poétikai – következetesség, a kitartás könyörtelen ethosza ezúttal is olyan alkotásban ad hírt magáról, amely a nyelv, az irodalom s általában a létezés vélt evidenciáit a melankólia aprólékos műhelymunkájával kérdőjelezi meg. Léte mikéntjével arról adva számot, amivel nem szokásunk számolni: „Még mindig túl könnyen követjük ítéleteinkben egy olyan nyelv mintáit, amelyet az Einstein és Bohr, a spirituális gondolkodás globális megnyílása és a költészet feltalálása előtti világkép határoz meg.” (Helwig Brunner)

Folyóiratokban aránylag ritkán megmutatkozó, ám a keveset rendszerint a kivételes műgond felügyelete alá helyező költészet a Mesterházi Mónikáé. A Sors bona (Osiris) új verseket s a korábbi három kötetből vett válogatást tartalmaz. Összefoglaló igénnyel készített, fegyelmezett számadásnak hat így a kötet, amely Mesterházi lírájának minden meghatározó sajátosságát fölvonultatja. A megismerő akarat kamaradrámáit nyújtják ezek a jobbára kisszerkezetek; miközben a világ és benne az én (illetőleg az én és benne a világ) megértésére tett lírai erőfeszítés rendkívüli formanyelvi tudatossággal párosul. A „Van, tehát elgondolható” (London felé) kognitív vigasza (a gondolkodás lehetőségeiből, a megismerő elme puszta létéből nyerhető vigasz) s a „Két csónak egymáshoz kiköt” (Napló) kommunikációs reménysége (a kommunikáció lehetőségének, a személyek közti viszonyok kiépíthetőségének reménye, hogy két magány közeledhet, „kiköthet” egymáshoz) – ezek között szólal meg a versek lírai énje; magáról – jellemző intellektuális fanyarsággal – mint „elméleti epikureus”-ról (Csak magamnak) emlékezve meg.

És számos alkalommal a költészetet, a versírást magát tematizálva. „Volna Isten, nem kéne verset írni” – kezdődik az egyik vers (Volna Isten…); „a költészet nem szomorú vasárnap, / csak kitartott, pontos hétköznapok” – zárul egy másik (Utóhang [Elhatá­ro­lom magam]). Olyan líra beszéde ez, amelyet éppen a metafizikus kétely emel önmaga fölé, s a kiválasz­tottság elhárítása jelöl meg. Ezekben a „termékeny bizony­talanság” (Ferencz Győző) uralta versekben ko­rántsem bizonytalan poétikai gyakorlat nyúl a toposzokat bátran újraíró bölcseleti költészet lehetősé­geihez – így például a kötet egyik legszebb darabjában, a Változó felszín című költeményben: „Mozgó felületre arany / jeleket ír egy mozdulatlan / toll. Üzenetét megérteni / akarhatod, akarva érteni / nem lehet. Nem nyomtatott / betűk: folyóírás - figyeld, / figyeld, míg összeáll a minta / értelemmé. Megmondja, mit / tegyél, hová legyél. / Megmondja, mit kérdezel. / Szoktasd a szemed a vízhez, / ne cseppenként betűzd, egészben / oltsa szomjad a folyó beszéde.” Ha igaz(nak fogadjuk el), hogy a költészet „az Én–Te viszony kicsiben történő gyógyulása” (Beney Zsuzsa), az olvasónak jó esélye van arra, hogy Mesterházi Mónika verseit írként hasznosíthassa (az amúgy általuk is okozott sebekre)…

A verses regény műfajának posztmodern újraalapításában Térey János kongeniális Paulusa múlhatatlan érdemeket szerzett. Jász Attila XANTUSiana című műve a maga architextuális játékát nem a formanyelvi virtuozitás jegyében űzi: központozást is elhagyó szövegei a lírai minimalizmus tartalékaiban bíznak – joggal. A kötet lírai hőse az elsősorban természettudósként, néprajzkutatóként (illetőleg a Karl May-i Old Shatterhand-figura életrajzi mintájaként…) számon tartott Xántus János (1825–1894). Xántus sorsában az emigráns kiszolgáltatottsága és a világutazó merészsége talált egymásra. Az Amerikában töltött évek hozadéka több, igen gyorsan publikált írásmű volt; a korabeli olvasókat mindenekelőtt az újvilági élményeket az irodalmi fikció világába áthelyező levelek ragadhatták magukkal. A XANTUSiana a formai (versnyelvi) egyszerűséget műfaji összetettséggel társítja: a mű egyes részei a folyóiratközlésekben mint egy készülőfélben lévő „verses regény” részletei jelentek meg; a címadás klasszicizáló megoldása az eposz műfaji emlékezetét hívhatja elő; a kötet két, 50-50 számozott darabból álló ciklusa LEVÉL­fogalmazványokat és NAPLÓtöredékeket ígér – azaz a verses regény, az eposz, a levél és a napló műfajjegyei keverednek Jásznál, mégpedig úgy, hogy mindezt a kinyilvánított fogalmazványjelleg és töredékesség tovább bonyolítja; ráadásul a könyv az eredeti – a dokumentarista hűséget a fikciós szövegalakítással elegyítő – Xántus-szövegekkel is igen összetett, csak aprólékos filológiai munkával földeríthető viszonyt épít ki. Az alázattal felülírt Xántus-szövegek terében (melyek maguk is idegen írásokból: más szerzők útleírásaiból nyerik tárgyanyaguk egy részét) ekképp a fikcióra építő fikció olyan lírai szekvenciája jön létre, amely a Kossuthtól Ülő Bikáig, a komáromi vártól a Fort Riley erődig (sőt Disneylandig) vont horizonton képes számba venni a XIX. (s helyenként a XX.) századi amerikai (magyar) és európai (magyar) életforma, látásmód, létérzékelés különbségeit. Ha jól értjük, a személyes és a nemzeti és a kontinentális identitás kérdését, kérdésességét (s ezek elválaszthatatlanságának sejtelmét) állítva középpontba. Egy-egy szöveghely az európai (fehér) kultúra önértését helyezné új alapokra; a sztereotip beszéd alakzataival közelítve archetipikus állandókhoz: „az indián mindenét odaadja társainak a // fehér ember kereskedő típus mindent / önmagáért önmagának csinál és ehhez / a felismeréshez a fél világot meg kellett / kerülnöm / majdnem / az egészet” (XII. [INDIÁN­NAK LENNI]). Más pontokon a nemzeti lét kimondhatósága válik a szöveg tétjévé; az „Európa indiánjai vagyunk” (I. [EURÓPA INDIÁNJAI]) axiomatikus fogalmazásától az „ázik a mező itt prérinek hívják” (II. [RAINY WINDOW]) nyelvi reflexiójáig (melyben a különbözőségek elfedte azonosság artikulálódik) számos részt idézhetnénk. A „Másik Magyar­or­szá­got” (III. [7 DOLLÁR]) a „New Hazá”-ban (XLIII. [A LÉLEK SEBE]) is hiába kereső, „reménytelenül európai” (VII. [INDIÁN ASSZONYOK]) beszélő végső soron a vallomás nyelvén, az alanyi beszéd érzelmi teltségével fejezi ki a közös érdekűt, az egyetemes irányút: „szabad akarok lenni megint mint a síksági kóbor indiánok // fűszálak hegyéről a port lefújni / névtelen csillagokkal társalogni / a lélek sebére gyógyfüvet tenni” (XLIII. [A LÉLEK SEBE]); „olyan egyszerűen akarok élni / mint a síksági indiánok […] olyan egyszerűen akarok élni / mint aki egy letűnt korba tér vissza // olyan egyszerűen mint aki el se ment / mintha meg se született volna” (I. [ELTŰNT KOR]). A „van remény illetve // csak az van” (XXI. [ROZSDÁS KULCS]) felemás közérzetének hatása alól az olvasó sem mentesülhet: a befogadói élvezetet a befogadottak érzelmi-gondolati terhe, mint jelentős alkotások esetében hihetőleg mindig, jótékony komolysággal súlyosítja el.

Tatár Sándor, egy évvel a Requiem gyászversei után, ismét az elmúlás és a halál toposzát újraírni igyekvő művekkel jelentkezett. A Bejáró művész (Orpheusz) szövegei szervesen illeszkednek a Tatár-féle versalkotás rendjébe. A filozofikus szókészlet, az idő- és elmúlástematika, az intertextusok és parafrázisok, a sajátos központozási gyakorlat, e gyakorlat kísérletező játékossága s a tragiko-groteszk líranyelvi minőség, amely ezt a játékosságot át- meg áthatja: Tatár Sándor költészetének jól ismert nyelvi-poétikai eszközei. A játékosság, a groteszk és a tragikum sajátos elegye a létezés abszurditásának tapasztalatát tolmácsolja (ezt a kötetet nyitó Camus-idézet s az ahhoz kapcsolt költői önreflexió tudatosítja); hol dalszerűen könnyeddé formált versek útján, hol a gondolati ambíciót szabadverses formában kibontó alkotásokon keresztül. Némi – játékos – egyszerűsítéssel: mintha posztmodern filozófiai sanzonokat olvasnánk. Ennyiben Tatár költészete egyedi jelenségnek rémlik, ami viszonylagos visszhangtalanságát is megmagyarázhatja. A versek beszélője az autentikus léttől elzárt egzisztencia helyzetében ismer önmagára („A valódi történést nem venni észre / Körültörténik minket szüntelen” [Hogy másról van szó]), amely helyzetben „a lélek zörgő gépezet” (HarleKINtorna), s az ars poeticus önértés szójáték kínálta többlete is inkább a kevés számbavételét teszi csak lehetővé: „Akkurátusan rendezem be; / alkatomnak megfelelően. / Ide ológia. / Oda elégia.” (Boltot nyitok) A szerelmi egymással-lét s általában a társiasság utáni vágy („Lehet a »langyos estben« / mindenféle hűvös korlátokra dőlni / De ha nincs kivel összenézni és / összevetni a szelet, akkor jobb, ha nem / hoz semmi illatot” [‘A szénszünetre eljött a nyár…’]) csupán oldja, de nem száműzi a mulandóság öntudatát. Alig van szöveg, amely ne reflektálna a létezés időbeliségére. Az Egy: semmi. Minden: semmi című vers az élet végességét a Rilke vagy Kosztolányi nevével jelezhető, késő modern fölfogáshoz közelítően nyilvánítja adománynak, a halandóságban az egyszeriség és egyediség gazdag viszonyrendszerének biztosítékát látva: „S milyen jó, hogy a lét határos. / S hogy épp a boldogság a tét; / másképp csak össze-vissza szálldos / az én, kergetve nemismert hitét. / De így, hogy röpdéje időbe zárva, / iránytűje lesz önnön csonkasága.” Az A’ Halálrúl. Megint pedig – a barokkos allegorizáció feltételei közt – egyenesen a megszemélyesített Halál párbeszédbe vonásától reméli az én beszédének hitelesítését: „Hisz egyre inkább rám tartozik, amit mondasz. / S lásd, mióta nem teszek mást se, / mint hogy tanullak. […] A létem értelme (hiszem) / biztosan nem te vagy, magad, / de hogy megértselek, hogy (amennyire lehet) / megismerjük egymást, az / nélkülözhetetlen része létem értelmének.” Hogy van-e út, kiút, s ha igen, honnan és hova – ez ügyben Tatár Sándor szövegei nem vállalják magukra egy új ontológia kinyilatkoztatását, nem vállalkoznak arra, hogy valami teljesen újszerű filozófiával, létbölcseleti elképzeléssel álljanak elő, nincs bennük kinyilatkoztató hajlam, elbizakodottság. Legföljebb annyit közölnek, s azt is a mítoszok nyelvén, amennyit a nyelv, a hagyomány és a személyes tudás/tudatlanság együttes erőfeszítéssel megállapítani képes. Ahogy a Thészeuszi tézisek című szöveg fogalmaz: „Ariadné fonala függőlegesen csügg.”

A tanulmány második részét októberi számunkban olvashatják.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges