Vissza a főcikkhez →

Elöljáróban A Látogató című cikkhez

A posztmodern antropológia egyik kedvenc példája az inuit tanú esete. A Clifford által rögzített történet szerint 1973-ban, egy törvényszéki bírósági meghallgatás alkalmával az inuit vadászó-gyűjtögető törzs egyik tagja nem volt hajlandó eskü alatt tenni tanúvallomást. Azzal érvelt, hogyan is fogadhatná meg, hogy „az igazat, a teljes igazságot és csakis az igazat” mondja, mikor „csak azt mondhatja, amit ő tud” (Clifford 1986, 8.). Az inuit tanú történetét többen a posztmodern antropológia egyik mottójának tekintik (Layton 1997). E szerint nincsen többé nagybetűs Igazság, hanem kizárólag „parciális, részleges igazságok” vannak (Clifford 1986) – legalábbis saját területünknél, az etnográfiánál maradva –, és ezeket az „igazságokat” (mondjuk inkább értelmezéseket egy adott kultúráról) is a megfigyelő etnográfus konstruálja meg, élettapasztalatai, társadalmi helyzete és érzései megszabta korlátain keresztül, azaz saját „szemüvegén” megszűrve. A klasszikus antropológiát a posztmodern kritikák felől érő másik kihívás az, hogy a különböző kultúrák közötti „fordítás” csak részben lehet sikeres, így egy „másik” népnek, közösségnek a megértése sohasem lehet teljes. Az etnográfia e felfogás szerint „szoft” tudomány: nem verifikálható, ellenőrizhetetlen kijelentésekből állnak szövegei. E szövegek erősen a szituációhoz vannak kötve: „ez az etnográfus, ebben az időben, ezekkel az informátorokkal, ilyen és ilyen tapasztalatokkal, egy adott kultúra képviselőjeként, egy bizonyos osztály tagjaként... ezt és ezt látta, és ezt és ezt vélte megérteni belőle” (Geertz 2001). Ezen a posztmodern – valamint a posztkolonialista, a nyugati fehér kutatók gyarmatosító tekintetét, a „mi” (kutatók) és az „ők” (kutatottak) közti hierarchiát fenntartó etnográfiai diskurzust bíráló – kritikán felnövő etnográfusok egy része, a zavart és a kihívást feloldandó, azzal válaszol, hogy „beleírja magát az etnográfiai szövegbe”, hogy reflektál saját, „szövegírói” szerepére, a formális etnográfiai szöveg konstruálásának folyamatára (Geertz 2001; Pratt 1986). És akad köztük olyan is, aki végül arra jut: a távolság az én (kutató) és a másik (kutatott) között nem is olyan nagy... (Danforth 1982)

 Az alábbi szöveg egy olyan történet értelmezési kísérlete, melyben az etnográfus erősen bele van írva az általa felfejteni kívánt történetbe, hiszen részben viselkedésével váltotta ki az események ilyetén menetét. A szöveg szándékolt önreflexió egy sajátos kutatói pozícióról, „a megfigyelői tekintet problematizálása és elemzése” (Kovács 2006), melynek célja megmutatni, hogy az etnográfus mennyire nyakig benne van, mennyire aktív alakítója annak a viszonynak, amely közte és a vizsgált közösség között szövődik, és hogy ez a viszony mindkettejük pozíciójának (kedvezőtlen) változásával maga is hogyan változik, és hogy mindehhez a változáshoz hozzájárul nemcsak a legitim, a résztvevő-meg­figyelő kutatói pozíció átalakulása egy inkább Látogatónak nevezhető pozícióvá, hanem ezzel párhuzamosan az adott közösség helyzetének rosszabbra fordulása, illetve az őt körülvevő társadalmi környezet megváltozása is. A történet egy borsodi aprófalu csaknem húsz éve munkanélküli, mélyszegénységben élő roma közösségében kisebb-nagyobb megszakításokkal végzett terepmunkából származik. Kapcsolatom a közösséggel lassan tízéves. Ez a hosszan elnyúló kutatás már eleve módszertani kérdéseket vet fel, legalábbis számomra. A szokványos gyakorlat az, hogy az etnográfus egy (maximum kettő, ritka esetben három, lásd White 1999) évet tölt el egy terepen. Vagy néhány esetben két menetben zajlik a terepmunka: az etnográfus az első nagyjából egyéves tartózkodása után valamikor a közeli jövőben visszamegy a terepre, hogy megértse a korábban meg nem fejtett kulturális összefüggéseket, vagy hogy regisztrálja az ottléte óta történt változásokat (Scheper-Hughes 1992). Az, hogy valaki az első egybefüggő, néhány hónapos „ottlét” után kisebb, de inkább nagyobb megszakításokkal visszajár a terepre, hosszabb-rövidebb időt töltve az időközben jelentősen megváltozott társadalmi környezet hatására maga is változó közösségben, mint tettem azt jómagam az elmúlt tíz évben, az eleve megváltoztatja a résztvevő-kutató pozíciót (mint a közösség egy fizikailag jelen lévő, bár valószínűleg mindig is idegen tagja, aki ha nem is betolakodó, de különbözőségében érdekes1), átalakítván azt a „Látogató” helyzetére. A Látogató pedig általában nem szeret üres kézzel menni oda, ahol befogadják a mindennapjaikba, ahol megvendégelik, és ahol jelentős időt szakítanak ki a napi munkából azért, hogy az ő ostoba kérdéseire válaszoljanak.2 Meg aztán a Látogató pozíciója más­fajta problémát is magával hoz, a recip­rocitás vagy a viszonzás problémáját. Ha a látogatás nem viszonozható, különféle okok miatt, akkor a Látogató időnként furcsán érzi magát. („Te, legalább egy videót hozzál már magatokról”, hozott zavarba a múltkor Csita a kérésével. „Mert látod, te már majdnem mindent tudsz rólunk, én meg még nem is láttam az egész családodat, mindig csak a lányokat hozod.”) E rossz érzését kompenzálandó, szeretné va­lahogy megköszönni a szíves vendéglátást. És hogy mindez bizonyos körülmények között milyen következményekkel (is) járhat, többek között ezt mutatja az alábbi történet. De a történet másik szála az, hogy nemcsak a kutató pozíciója, de a vizsgált közösség helyzete is jelentősen megváltozott. Ez alatt a tíz év alatt a falu etnikai összetétele jelentősen átalakult: míg 2000-ben a közel hétszáz fős település lakosságának csak hatvan százaléka volt romá(nak tekinthető) az akkori felmérés szerint (Durst 2006), addig mára mindössze három nem roma (vagy ahogy a romák nevezik: „paraszt”, illetve „magyar”) család maradt a faluban. A falu „cigány faluvá” vagy „putrifaluvá” válásának folyamatáról (a helyi romák mostanában keserűen csak így beszélnek a parasztok telepfelszámolási program kiváltotta elvándorolásáról meg az ezzel együtt járó, általuk veszteségként megélt státuszromlásról), illetve annak a roma közösségre gyakorolt következményeiről másutt már korábban beszámoltam (Durst 2010). E helyütt most álljon itt csak annyi, hogy a parasztok eltűnésével – akik korábban egyfajta igazodási pontot jelentettek az itteni cigányok mindennapos társadalmi gyakorlataiban – a cigány falu egyre erősebb önmagába záródása következtében egy sajátos, az eddigihez képest újfajta mikrovilág látszik kialakulni, amelyben több az agresszió, és amelyben még a korábbinál is gyengébbek a mobilitási törekvések. Hogy mindez így alakult, abban nagy szerepe van magának a többségi társadalomnak is: azzal, hogy „gyakorlatilag teljesen leválasztotta magáról a szegények társadalmát” (Szalai 2002), magára hagyta a szegényeket, hogy maguk szervezzék meg saját, belső törvényeik formálta világukat. Ebben a helyzetben nem csoda, ha teljes „Obama-váró” hangulat övezte a nemrégiben megválasztott, a falu történetében első olyan polgármestert, aki roma származású. A „most már rend kell ide, fegyelem” véleményektől kezdve a „nem akarunk segélyen élni” mondatokon át a „végre egyszer a falu akarata érvényesült” felkiáltásokkal bezárólag a romák túlnyomó többsége hatalmas örömrivalgással fogadta a roma jelölt győzelmének hírét. Az újdonsült polgármester, aki már a kampány alatt is sokat segített a megszorult roma családokon, a győzelem éjszakáján azért a miheztartás végett azzal kezdte beavatási beszédét, hogy: „...csak arra kérlek benneteket, ne azzal gyertek hozzám holnap reggel, hogy leszedjetek, hogy Tüdő, adj egy ezrest... arra kérek mindenkit, hogy adjon időt, hogy igazi pénzeket, pályázati forrásokat tudjunk behozni a faluba, hogy elindítsunk végre valami fellendülést, mert ez a helyzet tarthatatlan...” Jegyzetek 1 Vö. White 1999, 353. o.: „...az emberek nem várják el tőlem, hogy olyan legyek, mint ők, sőt igazából éppen azt kedvelik az etnográfusban, hogy különbözik tőlük.” 2 Vannak angol kollégáim, akik egyszerűen annyira kellemetlenül érzik magukat egy ilyen típusú helyzetben, hogy frusztrációjukat azzal próbálják csillapítani, hogy fizetnek az interjúalanyoknak azért, mert interjút adnak nekik. (Sara Randall, személyes közlés egy afrikai terepmunkáról.)

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges