– Miféle műveltségről beszélnek a képregényesek, a kilencedik művészet szerelmesei, ha azt sem tudják, melyik a többi nyolc? – kérdezte szarkasztikusan irodalmár barátunk.
„Az utca népének nyújt könnyített feladatot a képregény, megkíméli és egyben elzárja őket az erőfeszítéstől” – írja Bölcs István a 168 Órában.1
Lehet, hogy igaza van?
„A képregény lebutított műfaj a nem olvasók számára. Azok számára, akik nem tudnak végigböngészni egy kisregényt, és képzőművészeti ismereteiket sem a reneszánsz alapozta. A képregény elébünk tesz egy vonalas rajzot, és a hős szájából kijövő légbuborékba annyit írnak: »JAJ! «” – olvashatjuk tovább az egyébként nem is a képregényről szóló cikkben, ahol sikerült összesűríteni az elmúlt fél évszázad összes, képregénnyel kapcsolatos kritikáját.
Próbáljuk meg tehát áttekinteni az elmúlt mintegy hetven év képregényt bíráló cikkeit, hogy aztán mindenki levonhassa saját konzekvenciáit.
A két világháború közötti időszak
Miután a képregény egy igen fiatal művészeti ág, alig százéves, így nem meglepő, hogy a harmincas években még egészen más funkcióval bírt, más jegyekkel rendelkezett, mint ma. Kis felvezetésre lesz szükségünk, hogy tisztában legyünk vele, az adott korban mit is bíráltak a kultúra védelmezői.
1935 a nagy amerikai képregénykiadó, a King Features Syndicate magyar piacra való betörésének éve volt. (Az újságokban azt a helyet, amit pl. a képregény foglal el: feature-nek, azaz feltűnő résznek nevezik.)
„A King Features Syndicate a világ leggyorsabb és legtökéletesebb hírszolgálati irodája. Mickey Mouse, Silly Symphonies (Bolondos dallamok), Popeye stb. képregények, továbbá a leggazdagabb sajtóanyag. Kizárólagos képviselő a következő országokra: Magyarország, Ausztria, Jugoszlávia, Románia, Bulgária, Görögország a PANTHEON PRESS SERVICE” – írta hajdan a Képes Regények fülszövege.2
Elsőként az Ujság kezdte közölni 1935 augusztusától a krimikirály Edgar Wallace két kiadatlan regényének képregényváltozatát. Ez a feature valóban elég feltűnő volt, mert a lepedőnyi méretű újság egy teljes oldalát a képregény közlésének szentelték.
Az első sztori A Trója kincséből készült A gumiemberek címen, és 39 részben 220 képen át mesélte el Wade felügyelő érdekfeszítő kalandjait.
Magyarország akkori képregény-felszívóképességére jellemző volt, hogy alig negyed évvel azután kezdte közölni Wade felügyelő kalandjait, hogy az a tengerentúlon 1935. május 20-án bemutatkozott. A képregény forgatókönyvét Sheldon Stark vetette papírra, míg a rajz Lyman Anderson munkája volt.
John Wade, a Scotland Yard nyomozója elegáns tweedöltönyében és állandóan füstölgő pipájával a Sherlock Holmes-i hagyományok méltó folytatójának bizonyult, keménykalapos famulusa, Donovan pedig Watson doktorra hajazott.
Az Ujság következő képregénye, A fehér álarc 43 részével és 249 képkockájával magát az alapsorozatot is túlszárnyalta.
Ezt a képregényt is Anderson rajzolta, míg Amerikában már Neil O’Keefe vette át tőle a stafétabotot, hogy karakteresebbé, akciódúsabbá tegye a sztorit.
A Rádió Ujság ’35. karácsonyi számában indította útjára rajzregényét (filmregényét) 296 rajzban, mely A 11-es rádióautó kalandjai címet viselte.
Az 1933-as amerikai sorozat Radio Patrol címen indult, a bűnüldözés csimborasszója, a már rádióval is felszerelt rendőrautók munkába állítása okán. A szöveget Eddie Sullivan írta, a rajzokat Charlie Schmidt készítette.
Pat, az ír zsaru számtalan bűnesetet oldott meg barátja, Pinkey segítségével a Boston Daily Record képregénycsíkjain. Pinkey-t a neves Pinkerton Nyomozó Iroda alapítója, Allan Robert Pinkerton után nevezték el.
Nem kellett sokat várni, hogy megjelenjenek az első kritikus hangvételű reakciók erre a dömpingre. 1936 márciusában dr. Klár politikai hetilapjában, a Társadalmunkban gúnyosan kritizálta „a lapok bődületesen ötletes képes versenyét”. (Copyright és all right by Nono!)3
A képregény formabontó szövegét (ahol Wade felügyelő neve is előfordul!) a rajzoló tizenkét, innen-onnan öszszegereblyézett képkockával illusztrálta.
[3]Sajnos arról nem szól a fáma, hogy ki is volt az a Darkó Magda, a zárt osztály szökevénye.
Érdekes, hogy pont egy olyan politikai bulvárlap támadta a képregényt, amely „barátnői viszonyok és egyebek” leleplezésével foglalkozott. A magyar újságírók véleményét 1938-ban egy zsidó újságíró, Erdősi Szilveszter nagyobb társaságban így fejezte ki: „Az Isten szerelmére, csináljatok valamit ezekkel a Klárokkal, mert mi fogunk ráfizetni azért, amit ezek a gazemberek a mi nevünkben tesznek!”
A képregény-paródiából könnyen kivehető a gúny tárgya, annak ellenére, hogy meglátszik rajta, hogy szerzője nem sok képregényt olvashatott, és nincs tisztában a műfaj legfontosabb szabályaival. Ha nem ismernénk az előzményeket, nyugodtan kijelenthetnénk, hogy ezzel megszületett az első abszurd humorú magyar dadaista képregény.
Az újságokat szerencsére nem riasztotta el az újabb közlésektől az azóta hírhedetté vált Klár Zoltán comix-paródiája, bök-képregénye.
Az 1936. július 28-án debütáló Esti Ujság már első számába betette Frank Buck vadásztörténetét, A dzsungel hőseit, melyet Glen Cravath rajzolt.
Az ismert állatbefogó sztoriját így harangozta be az újság: „Mai számunkban megkezdjük Frank Buck páratlanul izgalmas, mindvégig lebilincselően érdekes, rajzos regényének közlését, amely a maláji őserdő mélyére került vadászexpedíció hátborzongató kalandjait eleveníti meg filmszerűen vázlatos képsorozatban!”4
Aztán novemberben útjára indult a legendás Hári János című képregényújság Puskás Pista, azaz Tim Tyler (rajz: Lyman Young), King, a kanadai lovascsendőr (rajz: Allen Dean) és Árva Panni, más néven Little Annie Rooney (rajz: Darrell McClure) kalandjaival.
Árva Panni figurája először 1925-ben, némafilmen tűnt fel Mary Pickford alakításában. Sőt, King, a kanadai lovascsendőr is a filmvászonról ügetett be a képregény lapjaira.
A Képes Regények sorozatában – amely az amerikai Big Little Book (Kis Nagy Könyv) magyarítása volt – Alex Raymond, Allen Dean és Charles Flanders működött rajzolóként közre.
A láthatatlan ellenség és az Autótolvajok X-9-es titkosrendőrét A máltai sólyommal elhíresült Dashiell Hammett ötölte ki, míg a Kék mocsarak és a Vámpírkirálynő főhősét, Jungle Jimet 1948-tól a moziban a temesvári születésű Johnny Weissmüller játszotta.
1936 tehát nemcsak a berlini olimpia, hanem a magyar képregény aranyéve is volt!
1938-ban megszületett az első zsidótörvény, mely a szellemi élet „megtisztítását”, a ponyvairodalom teljes felszámolását tűzte a zászlajára.
„Nem szenvedhet kétséget, hogy a magyar nemzet legnyomatékosabb érdekeinek kormányzati figyelembevétele csak olyan sajtó működését engedheti meg, amely megfelel a magyar állam ezeresztendős története alatt az egyéni és közületi élet minden vonatkozását átható magyar nemzeti eszme és keresztény erkölcsi felfogás követelményeinek.”5
Miután a bulvárlapok többsége zsidó kézen volt, a képregények többségét is ezek a lapok adták ki, így az újságok oldalairól eltűnt a külföldi comics.
Az ötvenes évek
Dr. Fredric Wertham, fiatalkorúakkal és főleg fiatalkorú bűnözéssel foglalkozó amerikai pszichiátriai szaktekintély 1954-ben jelentette meg a Seduction of the Innocent (Az ártatlanok elcsábítása) című máig hírhedt művét, mely egyoldalúan mutatta be az akkori képregényekben tobzódó szex, drogok és erőszak jelenlétét. Hamarosan megindult egy szenátusi kihallgatás a témában, ahol ez a mű szakértői dokumentumként szerepelt. Ennek lett közvetett eredménye az amerikai képregénykiadók öncenzúrája, amely a mai napig jelen van, továbbá az akkori nagy kiadók többségének tönkremenetele, illetve gyökeres átalakulása. Ezek a történések nem kerülhették el a magyar kultúrcsőszök figyelmét sem: akkoriban több amerikai képregényes cikk fordítását leközölték, továbbá néhány hazai szerző is megpróbálta összesíteni a tanulságokat.
A Béke és Szabadság oldalain két cikk is keményen ostorozta a műfajt.
Az 1954-es Eltévedt golyók… feltehetően amerikai írója azt állította, hogy: „…az amerikai comic strips, a rajzos ponyvafüzet fabatkát se ér, ha nincs benne jó adag lövöldözés.
A füzetek marcona hősei villámgyorsan működő, kísérteties pontossággal célba találó géppisztolyaikkal, puskáikkal, revolvereikkel úgy kaszabolják le a rendőröket, gengsztereket, indiánokat, de másvilági lényeket – marslakókat, brontoszauruszokat, óriásokat és törpéket is –, hogy nézni is csoda. /…/ Az Egyesült Államokban évente 2200 embert ölnek meg az eltévedt golyók! A felelősség… oroszlánrészét azok viselik, akik nemcsak hogy kiadják a comic stripeket, de nyakló nélkül adnak fegyvert is a rajzos füzetek olvasóinak kezébe.”6
Az 1955-ben megjelent cikk, a Mi is az a comics?7 írója, Marian Kennedy értetlenül állt gyermekkorának vicces „képregénycsíkjai” (comic strip) helyére kerülő kalandos képregények erőszakossága előtt: „Nem egyszer láttam, amikor a New York-i néger Harlem-negyedben revolverrel és gumibottal üldözték a rendőrök a négereket… A borzalom tehát a szemünk előtt van, és a comicok kiadói pénzt akarnak csinálni belőle. Az üzlet a gengszterellenes hadjáratok álarcában indult. Így született meg a Superman, az emberfeletti ember, a comic-ok és a rádió legyőzhetetlen hőse, aki mindenkor legyőzi a gonoszt.
Férjemnek egy ízben sikerült rábírnia néhány comic-írót, hogy az emberfeletti embert a Ku Klux Klan (KKK!) ellen, a négerek jogainak védelmében vessék be. Ez kivételes eset maradt, mert a comic-ok kiadói inkább a kézenfekvő témát választották: a kapitalizmus pénzdzsungelében elburjánzó szadizmust, kegyetlenséget és borzalmat.”8
Egy 1955-ös Világ Ifjúságában Makai György így írt Rézbőrű hősök című esszéjében:
„ A comissokban [komisz egy szó!], a rajzos ponyvákban szereplő indiánok vérszomjasok, bambák, csak arra jók, hogy a fehér hős úgy pufogtassa le őket, mint a verebet.”9
A képmelléklet narrátori szövege is magáért beszélt: „A Tonto című rajzos amerikai ponyva 1955. júliusi számából vettük ezt a három képet. A fehér »hős« így bánik el az indián csirkefogóval.”
Ugyancsak a Világ Ifjúsága oldalain 1957-ben A vádlottak padján a comics című írásában dr. Bányász Rezső sem kímélte a képregényt: „A haladó demokratikus ifjúsági szervezetek, amelyek felelősséget éreznek az ifjak és leányok jövőjéért, sok év óta pert folytatnak a ponyvairodalom, és mindenekelőtt ennek legaggasztóbb terméke, a comics ellen… A tréfás könyvek túlnyomó többségükben szadista bűnügyi regények, kegyetlenkedésre, fajgyűlöletre, szexuális perverzitásra, a fasizmus dicsőítésére tanítanak.” Érdekes, hogy dr. Bányász éppen a fasizmust említette cikkében. Valószínűleg elfelejtette már, hogy előtte néhány évtizeddel a magyar fasizmus hasonlóan „nemes” kulturális célokat tűzött zászlajára.
Bányász Rezső így vitte tovább a szót: „A mi országunkban, Magyarországon nincsenek comicsok. Állami intézkedésre a ponyvairodalom is megszűnt, és minden szükségeset elkövet az állam, a társadalmi szervezetek, hogy a fiatalokat nevelő hatású, igaz élményeket nyújtó könyvekkel lássuk el... A kirándulások, táborozások, múzeum- és üzemlátogatások szervezése, a tánc, a daltanítás, a sportvetélkedés számos fajtája mind-mind lehetővé teszi, hogy a gyermekek felszabaduljanak a ponyvairodalom e borzasztó hatása alól.”
Ezekből az idézetekből is világosan kitűnik, hogy a szocialista cenzorok elkeseredetten próbálták összemosni a comicsot a ponyva műfajával. (Abban az időben Rejtő Jenőt is ponyvaszerzőként könyvelték el. Az Elfújta a széllel és Tarzan, a dzsungel fiával egyetemben Piszkos Fred is államilag meghatározott feketelistán, indexen volt, pedig akkor még sehol se voltak a máig híres Rejtő-képregényadaptációk!)
A katona fiatalok KISZ-híradója, az Ifjúság oldalain 1958-ban Bányász Rezső végül is megmutatta, milyen is a jó képregény. Hamis nyomokon című kémtörténetében a főhős szemfüles farkaskutyája segítségével elfogja Hajós Zoltán rendőr-szakaszvezető gyilkosát, aki egy feketevágás felderítésén ügyködött.
[4]
Az 1959-es Új Magyar Lexikonban már így aposztrofálták a képregényt:
„Comic Strip. ang. ’komikus csík’ comics (komiksz): újságokban és folyóiratokban megjelenő, több képből álló sorozat (csík). A képek többnyire tréfás eseményeket vagy érdekfeszítő kalandokat, s főként hatásvadászó bűnügyi és pornografikus történeteket ábrázolnak, amelyekkel a társadalmi bajokról és visszásságokról akarják elterelni az emberek figyelmét.”
A fridzsiderszocializmus10
1956 végén Gál György engedélyt kért Szirmai Istvántól, az MSZMP Központi Bizottsága Agitprop Osztályának akkori vezetőjétől egy, a dolgozó nép szabadidejét hasznosan lekötni kívánó rejtvényújság, a Füles indítására, amelyet aztán meg is kapott. Az 1956-os forradalom után valóban égetően nagy szükség volt a képregényre, mely képes volt a dolgozó nép szabadidejét hasznosan lekötni, valamint a társadalmi bajokról és visszásságokról elterelni az emberek figyelmét. A hatalom számára fontosabb lett a népharag csitítása, mint a nevelés, így a képregény egy „T”-vel arrébb került „Tiltottból” „Tűrt” műfaj lett.
A Füles 1957/43. számában jelent meg a Csinszka című képregény, melyet Cs. Horváth Tibor írt és Korcsmáros Pál rajzolt. Az erősen stilizált történetet az Élet és Irodalom hasábjain támadták hevesen. Kovalovszky Miklós irodalomtörténész, a neves Ady-kutató ezt írta: „A képregény Ady házasságának történetét mondja el kilenc részben [képkockában!], a századvégi ponyvaregények elképzelése szerint, és a sokat szidalmazott amerikai comicfüzetek modorában. A szánalmas rajzokon a kiérdemesült, elhízott tenoristává torzított Ady ábrándos és költői egyénisége főként abban mutatkozik, hogy két kezén tartja Csinszka kötögető nagymamájának pamutkötegét.”11
A társadalmi viszonyok változásával a képregényt érő bírálatok hangsúlya is eltolódott.
Újfent az Élet és Irodalom oldalain 1961 júliusában Garami László szállt síkra A műveltség minőségéért: „A művészi képregényt dicsérve azonban meg kell mondanom, hogy ellensége vagyok minden olyan képregénynek, amely nem önálló művészeti alkotás, hanem a világirodalom legszebb alkotásait szimplifikálva, még őszintébben szólva: kilúgozva, meghamisítva, értéktelen szurrogátummá silányítva adja a nagyközönség kezébe…
Valamikor, kultúrforradalmunk kezdeti éveiben csak hírből ismertük az efféle képregényeket. Csak olvastuk, csak hallottuk, hogy leginkább az Egyesült Államokban, de a többi nyugati országban is egyre inkább terjed és mérgez a képregény, a comics. Cowboy képregények, rémtörténet-képregények, detektívhistória képregények, szerelmi képregények légióját közölték és közlik a képes magazinok. Számtalan tanulmányt írtak ott és idehaza arról, hogy az ilyen képes táplálék hatására kapnak kedvet a fiatalok különböző képtelen kalandokra. Olyanokra, mint a bankrablás, emberrablás, gyilkosság. El kell ismernem, nálunk a képregény némiképpen megszelídítve, úgy is írhatnám, hogy »szocialista álruhában« kopogtatott és nyert bebocsáttatást... Minden lehetséges. Elképzelhető még az is, hogy Thomas Mann A varázshegyét is képregényesíti egy merész vállalkozó, 145 képkockában és ugyanannyiszor két-két sorban (mint ahogyan A nevető embert is ennyiben közölte a Füles.)”12
A jól bevált, biztos honoráriumot biztosító képregények szégyenfalára 1964. január 18-án újabb elem kerül – szintén az Élet és Irodalom hasábjain, Pont mi ne közöljünk képregényt? címmel.
[5]
A valóban megmosolyogtató gúnyképregény szövegét Bárány Tamás, a rajzokat Gyulai Líviusz készítette.13
Talán ezek az Élet és Irodalom-cikkek voltak az elsők, melyek a képregényt építő jellegű kritikával illették. Itt már nem az újdonságnak számító közlésforma vagy kultúrpolitikai ideológiák miatt támadták ezeket a műveket, hanem értékei vagy értékeinek hiánya miatt.
Cs. Horváth Tibor az irodalmi adaptációk tömeggyártásába kezdett, ami akkoriban egyfajta menekülés volt a cenzorok elől. Nem érdekelte a művészvilág fanyalgása, ő a képregényre éhes tömegeket akarta minél színvonalasabban kiszolgálni.
Nem sokkal ezután megindult az adaptációs képregény elleni másik támadás, mely az azóta klasszikusnak számító érvet hozta elő, miszerint a képregény leszoktatja az olvasásról a fiatalokat, sőt, ha feldolgoznak fontos regényeket, csak ronthatnak a helyzeten.
A Népművelés 1962. áprilisi számában Novák József írta A képregények és az olvasóvá nevelés című cikkében: „Akiket én megkérdeztem, azok a képregény »megnézése« után általában nem vágynak a mű elolvasására. A megkérdezett könyvtárakban sem vették észre, hogy jobban érdeklődtek volna valamelyik mű után, képregény formájában való megjelenése alatt… /…/ Úgy látom, nekünk, népművelőknek nincs szükségünk a képregényre, de talán az olvasóknak van… Véleményem szerint ez a vágy ad lehetőséget arra, hogy az olvasóvá nevelésben a képregényeket is – ha már vannak! – felhasználjuk.”14
A Könyvtáros 1965. 11. számában Arató Antal ismerteti a kölcsönzési statisztikákat, és összefoglalja az azokból levonható következtetéseket. Írásában kiemelten foglalkozik a képregények olvasásnépszerűsítő hatásával: „Számos könyvtári előjegyzés hívja fel figyelmünket arra, hogy milyen erősen fokozódik az érdeklődés azok iránt a könyvek iránt, amelyeket a Magyar Ifjúság, a Népszava, a Füles képregényeiből ismernek meg az olvasók. […] A legtöbb előjegyzést kapott Jókai-könyv a Szeretve mind a vérpadig (17) volt, bizonyára azért, mert képregény készült belőle a Népszavában, és felolvasták a rádióban. Nem tartozik a legértékesebb és népszerű Jókai-művek közé a Szép Mikhál, mégis heten jegyezték elő, mert szintén képregényben közölte a Népszava.”15
Népművelés kontra Könyvtáros! Akkoriban ez a gigászok csatája lehetett. Az a kérdés, hogy egy regény iránti keresletet növeli vagy csökkenti-e a belőle készült képregény, film, rádiójáték, ma, az árukapcsolás és merchandising korszakában fel sem merül.
Tizenöt év kritikátlan, langymeleg korszak következett. Senki nem dicsérte, senki nem szidta a műfajt. Volt, és jó néhány ember jól megélt belőle. Zórád Ernő is hosszú ideig mély undorral művelte a képregényrajzolást, míg rá nem jött, hogy ezt lehet szépen, jól, művészien is csinálni.
1980-ban jelent meg a Fülesben Pierre Boulle A majmok bolygója című képregénye, melyet a Tabán festője, Zórád Ernő írt és rajzolt. A Mester arra vetemedett, amire még nem volt példa a magyar képregény történetében: feltüntette a könyv fordítójának nevét! Így írt erről Kun Erzsébet Szeretjük-e a képregényt? című cikkében: „Kováts Miklós épp a közelmúltban kereste fel szerkesztőségünket, határozottan tiltakozván az ellen, hogy egyik képregényünkhöz az ő fordítását használjuk fel, mivel a maga részéről elvi ellensége a képregénynek, hatását károsnak tartja, előadásokban, cikkekben és tanulmányokban harcol terjedése ellen. Meggyőződésből és meggyőzően érvelt. Nagyon objektíven, még azt sem tagadva, hogy nem biztos benne: az utókor neki fog-e igazat adni, de vállalja a kockázatot, és hű marad elveihez.”
Az ember azt várhatta, hogy a Füles majd kardot ránt a képregény védelmében, hiszen egy korabeli felmérés szerint az ötszázezres példányszámú lap olvasótáborának 1/3 része csak a képregény miatt vásárolta az újságot. Ehelyett a cikkíró így összegezte a szerkesztőség hivatalos válaszát: „…amihez csak annyit tehetünk hozzá, hogy jó ügyért küzd, és nem egyedül, vannak és lesznek értékes harcostársai.”16
1982-ben Nógrádi Gábor Kell-e a képregény? című cikke után az Új Tükör oldalain újra fellángolt a vita, melyet dr. Rubovszky Kálmán és Cs. Horváth Tibor neve is fémjelzett. A vitát kiváltó cikkben Nógrádi ütközteti a képregénybírálók és -kedvelők véleményeit. Cs. Horváth Tibor, a magyar képregény-forgatókönyvírás nagymestere így reagált: „A legfontosabb megállapítás szerint a képregény elleni legfőbb honi vád: akadályozza a könyvolvasást. Aki comicsot néz, nem olvas… Tévedés! Egy másik elítélő vélemény szerint nálunk csupán irodalmi műveket dolgoznak fel képregénynek. Ha így volna, az sem lenne baj – kiderül az idézett tanulmányból. De ez a megállapítás is téves! Nagyon sok önálló képregénysztori jelent meg a hazai lapokban. Magam is számosat írtam. De legyen szó az adaptációról: kétségbe vonja-e valaki az irodalmi művek film- vagy tévéfilm-feldolgozásának jogosultságát? Aligha! Pedig ez analóg eset!”17
Az 1983-as nyíregyháza-sóstói képregény-konferencián Kuczka Péter (aki még 1969-ben összekülönbözött Cs. Horváthtal) azt fejtegette, hogy „…kellene egy olyan fórum, olyan lehetőség, amelyben meg lehetne mutatni, hogy mit tudnának produkálni a magyar rajzolók és írók, s azt is, hogy milyen irányzatok, stílusok és tartalmak találhatók igazi művészi színvonalon a világban. Közönségünket elzárjuk ezektől, de elzárjuk azokat is, akik a kulturális politikát képviselik, s így létrejön az ördögi kör: a magyar képregény szürkeségéből az esztéták és a kulturális irányítók azt a tanulságot vonják le, hogy a képregény általában rossz, ebből következik képregény-ellenességük, ebből meg a magyar képregény korlátozottsága.”18
Rubovszky Kálmán 1988-ban jelentette meg a Művelődéskutató Intézet megbízásából készített tanulmánykötetét, az Apropó, comics!-ot, mely a képregény helyét, szerepét és értékjellegét vizsgálta a hazai kulturális életben. Így foglalta össze kutatásainak eredményét: „Az általunk ismert külföldi és belföldi képregények többségét, bár nem az egészét, jelentős részüket kifejezetten károsnak tartjuk. Ezek tetemes hányada tartalmi szempontból primitív. […] A képregény itt zömében pótszer: pótléka a valódi társadalmi cselekvésnek, pótléka az irodalomnak, jóllehet pótlék és pótlék között is van különbség. Mint már jeleztük: a hazai képregény előbb említett külföldi társainak kezes báránnyá szelídített változata, mindez azonban nem oldozhatja fel őt automatikusan bűnei alól. Hozzátesszük: mint hogy a comics világszerte nemegyszer csodálatra méltó rajztehetséggel megáldott grafikusait sem mentheti fel semmi az igazi küldetésük teljesítése alól, csak azért, mert artisztikusan tudják kifejezni a semmitmondót.”19
A rendszerváltás után
1990-ben változás állt be a képregénykiadás struktúrájában. Az irodalmi adaptációk szép lassan eltűntek a süllyesztőben, míg az újságosstandokra beköltöztek a színvonalasabb, de kérészéletű minőségi képregények és amerikai tucattársaik. Ennek hatására újra feltűntek azok a kritikák, melyekkel az 50-es évek túlzott erőszakot és nemiséget kifogásoló cikkeiben találkozhattunk. Az egyik 1996-os 168 Órában megjelenő olvasói levél az adott kor hű lenyomata:
„Íme egy példa az uszításra, gyűlöletkeltésre, melyet már gyerekek számára készült képregényekben is terjesztenek: Kopasz az Isten?!
A képregény nagy része arról szól, hogy egy amerikai iskolában bőrfejűek (!) és feketék, zsidók, stb. harcolnak egymás ellen…
A lap 4. oldalán kék egyenruhás, baseball-ütőket és láncokat forgató bőrfejűek a következőket mondják a kép előterében álló rémült embereknek: »Feketék, zsidók, kreolok, sárgák, rohadt korcs banda vagytok! Húzzatok kifelé az iskoláinkból, a városainkból, az országunkból! Vagy a felsőbbrendű fehér faj nevében kisöprünk titeket!«
Az egyik fekete férfi ugyanezen a képen ezt kérdezi társától: Kik ezek a b..ik? (A két pont valószínűleg az „u” és a „z” betűket helyettesítik, mert ugye azt, hogy buzik – így nem lehet leírni egy gyerekek számára készült képregényben.)…
A náci jelvények20 jócskán ellepik a füzetet…
Az utolsó képen… a falon egy kifeszített (eredeti náci színkombinációjú) horogkeresztes zászló, egy asztal, melyen egy jól látható Hitler-mellszobor áll! Még bajusza is van!)”21
[6]
Ha egy kicsit visszaugrunk az időben, ugyancsak egy szövegkörnyezetéből kiollózott textus ingerelte támadásra a didaktikus Szomszédok-sorozat alkotóit. 1989-ben jelent meg Fazekas Attila Botond című képregénymagazinjának harmadik száma. A hátoldalon, a Küldetés című Perszeusz kapitány-sztori utolsó előtti képkockáján a főhős boldogan kiált fel: „– Hurrá! Ezen a bolygón szabadság és demokrácia van!” A háttérben horogkeresztes lobogók lengenek, és Hitlernek itt is (döbbenet!) pamacsbajsza van.
[7]
A történet arról szól, hogy egy futurisztikus, elnyomó társadalomból a szereplők egy időugró segítségével egy másik idősíkra, más időbe kerülnek. Az író-rajzoló, Fazekas Attila célja az volt, hogy gúnyos mosolyra ingerelje az olvasót. Hőseink azt hiszik, hogy egy szép, új világba csöppentek, nem ismervén a szvasztika XX. századi, nácizmussal összefonódott jelentését.
A képregényes előítéletek szellemiségében a teleregény 69. fejezetében a sorozat tanárnője felháborodottan kommentálta az idézetet, miközben a történet egészéről nem sok fogalma lehetett.
A kilencvenes évek második felétől a képregény hazai kiadása tetszhalotti állapotba került. Ebből a hullámvölgyből 2004-től kezdett fokozatosan kilábalni. Már a 2004-es évben is sok írás jelent meg a képregényről a sajtóban, de az idei évnek sikerült ezt jóval felülmúlnia. Ezeknek a cikkeknek a túlnyomó többsége üdvözölte a képregényt, vagy legrosszabb esetben tárgyilagosak maradtak.
Ezért is érte meglepetésként a hazai képregényolvasókat Bölcs István véleménye, melyet a bevezetőben idéztünk. Kevés sajtóorgánum reagált a cikkre, így maga a 168 Óra sem: a legalább tucatnyi olvasói reagálás közül egyet sem közöltek lapjukban. A kevés kivétel egyikeként a Műértő közölt egy frappáns és intelligens választ: „A kritikus fentről lefelé beszél, egy általa adottnak vélt hierarchiában olyan ponton áll, amely szerinte a kritikus helye: egy szellemi magaslati pontról, ahonnan jól lát mindent, és az elébe kerülő tereptárgyakról pontos ítéletet formál. […] Nem arról van szó, hogy el kellene dobni a reneszánsz alapozta esztétikai műveltséget, hanem arról, hogy a fentről lefelé beszéddel, az érték és kvalitás nevében ítéletet formáló attitűddel nem megyünk semmire. A kétezres években így egyszerűen nem lehet megérteni kulturális folyamatokat. Már tíz vagy húsz éve sem lehetett volna, de akkor minálunk a kultúra még sokkal inkább a tekintélyelv, az elit- és a tömegkultúra esztétikai hierarchiája mentén tagozódott, kijelölhető és tartható volt a magaslati pozíció. Mára tarthatatlan. (Intézményrendszerünk konzerválja még, de ez megint más kérdés.) Kulturális színterek, értelmezői közösségek, diskurzusok működnek párhuzamosan izgalmas sokaságban.”22 Aquinói Szent Tamás mondja: „Timeo hominem unius libri!”, azaz „Félek az egykönyvű embertől!”
„Magamnak nem sok szerencsém volt ehhez a műfajhoz!” – írja mellesleg Bölcs István, a 168 Óra főszerkesztő-helyettese (aki 1987-ben A televízió a kultúra tragédiája című nemzetközi vitaműsorával borzolta a Jel-Képben a kedélyeket). A tanulságok levonását pedig hagyjuk meg Nógrádi Gábornak, aki a kezdeti sztereotip elutasításon, majd kétkedésen és megismerésen át eljutott a képregény mint önálló műfaj elfogadásáig. Kép(telen) regény című esszéjében 1987 őszén az Új Tükörben így fogalmazott: „Példabeli Illetékes Elvtársunknak (de írhatnánk Szerkesztő vagy Professzor urat is) fogalma sincs a képregényről. Nem ismeri a műfaj mintegy százéves történetét, a különböző comicsfajtákat, stílusokat, nemzeti jellegzetességeket, a képregény lehetőségeit, funkcióit, hatásának mechanizmusát, helyét a képzőművészetben, illetve a vizuális nevelésben. Ugyanakkor az édes úr minden képregényellenes előítéletet betéve fúj. Ez természetes. Az előítéleteknek alapfeltétele a tudatlanság.”23
Jegyzetek
1 Bölcs István: Sin City, a bűn városa. 168 Óra, 2005. június 9. Kultúra rovat.
2 Zane Grey: A fekete völgy diktátora fülszövege. Képes regények sorozat 5. kötet. 1938.
3 Nono! Társadalmunk: E=Wade felügyelő hajmeresztő képregénye. Társadalmunk, 1936. március 13.
4 Frank Buck: A dzsungel hősei beharangozó szövege. Esti Ujság, 1936. július 28 (1. évf./1. sz.)
5 1938. 05. 29. Első zsidótörvény „a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról”. 1938: XV. Törvénycikk. Megjelent az Országos Törvénytár 1938. évi május hó 29-én kiadott 6. számában.
6 Ismeretlen szerző: Eltévedt golyók. Béke és Szabadság, 1954/49.
7 Az eredeti angol cím valószínűleg az angol „comics” / „comic strip” kifejezések szó szerinti és kialakult jelentésük közti egyre nagyobb különbségre utalt. Sajnos ezt a cikk magyar fordítása nem igazán tudta visszaadni.
8 Marian Kennedy: Mi is az a „comics”? Béke és Szabadság, 1955/4.
9 Makai György: Rézbőrű hősök. Világ Ifjúsága, 1955/7.
10 Comics – szocialista álruhában címmel jelenik meg 2005 decemberében a Möbius Print gondozásában Kertész Sándor monográfiája, mely bővebben taglalja ezt a témakört.
11 Kovalovszky Miklós: Ünneprontás. Élet és Irodalom, 1958. január 3.
12 Garami László: A műveltség minőségéért. Élet és Irodalom, 1961. július 22.
13 Bárány Tamás, Gyulai Líviusz: Pont mi ne közöljünk képregényt? Élet és Irodalom, 1964. január 18.
14 Novák József: A képregények és az olvasóvá nevelés. Népművelés, 1962. április.
15 Arató Antal: A képregényen kívüli propaganda hatása az előjegyzésekre. Könyvtáros, 1965. november.
16 Kun Erzsébet: Szeretjük-e a képregényt? Füles, 1980. május 30.
17 Nógrádi Gábor: Kell-e a képregény. Új tükör, 1982. május 16.
18 Rubovszky Kálmán: A képregény, pro és kontra. Bp., Gondolat, 1989.
19 Rubovszky Kálmán: Apropó, comics! Bp., Művelődéskutató Intézet, 1988.
20 1993 májusában iktatták be a Btk. 269/B paragrafusát, mely betiltotta az önkényuralmi jelképek használatát.
21 Bártfai Z. Gergely: Kopasz az Isten?! 168 Óra, 1996.
22 Csók István: Magaslati pozíció. Műértő, 2005. július–augusztus.
23 Nógrádi Gábor: A kép(telen) regény. Új Tükör, 1987/44.
- Kultúra [12]