Skip to main content

Erotikus? Katolikus? Politikus?

1 hozzászólás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Viszonválasz György Péternek (Szex hadiállapot idején – 2005. november)

György Péternek joga van úgy vélekedni miniszteri döntéseimről, ahogy akar. Sosem gondoltam magamról, hogy tévedhetetlen vagyok, és ez az önképem nem pozíciófüggő.  Legutóbbi írásával (Szex, hadiállapot idején) nem is ez a baj. A baj az, hogy egy konkrét esetben – Kovács Zoltán cikkének értelmezésében – téved, továbbá kifogásolt interjúm idevágó, de koncepciójába nem illő részletét elhallgatja; mi több, cikkében nagyítóval sem találni érveket.

Lássuk az inkriminált mondatokat! Kovács ezt írja: „Az ÉS már kinevezésekor szóvá tette, hogy miként lehet a mélyen katolikus Lengyelországba egy erotikus lap egykori főszerkesztőjét kinevezni (…)”

Két állításról van tehát szó:

1. Lengyelország mélyen katolikus.

2. Gordon István egy erotikus lap főszerkesztője volt.

Következésképpen:

3. Gordont nem lehet a varsói magyar kulturális intézet élére kinevezni. (Másként: az „erotikus” nem lehet katolikus.)

Az első premissza vitatható, tehát nem evidens. Bizonyításra szorul Lengyelország „mélyen katolikus” mivolta. (Ha csak a politika szintjét, a menetrendszerű kormányváltásokat nézzük, a lengyel politikai váltógazdaság működése megkérdőjelezi ezt.) A második premissza igaz: Gordon István néhány hónapig valóban egy erotikus lap főszerkesztője volt.

A két állítás összekapcsolásából levont következtetéssel Kovács azt sugallja, hogy ellentmondás áll fönn a katolicizmus és az erotika között. Aki katolikus, az nyilván nem szerkeszt, sőt valószínűleg a kezébe sem vesz erotikus lapot. Aki ilyet szerkeszt, az nyilván nem lehet katolikus. „Miként lehet kinevezni?” – kérdezi a liberális hetilap főszerkesztője.

Vajon mit gondol a katolikusokról Kovács Zoltán – különös tekintettel a lengyel katolikusokra? Vajon hogyan szaporodnak és sokasodnak a lengyel katolikusok? Vajon miért és kiknek árulják Lengyelországban a Playboyt? Csakis nagykorú ateistáknak? Kizárható-e, hogy a katolikusok ebből a forrásból is inspirációt meríthetnek a gyermeknemzéshez? Kizárható-e, hogy Gordon István maga is katolikus? Ha kiderülne róla, hogy katolikus, akkor mégis ki lehetne nevezni? Ha pedig nem katolikus, akkor szó se lehet róla?

Hová vezet ez? Vajon mit kellene tennie ilyenkor a miniszternek? Vizsgálnia kellene a jelölt vallási hovatartozását? És miért teszi ezt szóvá pont egy liberális hetilap? Kovács persze kifogásolhatja a kinevezést – de ezen az alapon aligha.

A nyilvánvaló probléma persze nem a szex, hanem a jelölt politikai előélete. Gordon a varsói magyar nagykövetségen dolgozott a Jaruzelski-éra egyik időszakában. A Kovács Zoltán és György Péter által egyetértően idézett állítás így modellezhető:

1. Gordon a Jaruzelski-korszakban dolgozott külszolgálatban.

2. 2005-ben ő lett a kinti magyar intézet igazgatója.

Következésképpen:

3. A budapesti baloldali kormány nem akarja észrevenni, hogy Varsóban 2005-ben már véget ért a Jaruzelski-korszak.

Itt mindkét premissza igaz, viszont a belőle levont következtetés hamis. Gordon valóban kint volt a Jaruzelski-korszakban, de senkinek semmilyen bizonyítéka nincs arra, hogy bármit tett volna a Szolidaritással szemben. Bizonyítékok nélkül pedig minden támadás csupán vádaskodás, szimpla politikai hangulatkeltés egy ártatlan ember ellen. Ha nincs politikai bizonyítékunk ellene, keverjük bele a történetbe a szexet, és bizonyítsuk be, hogy mégiscsak rongy ember! Hiszen azt tudjuk, hogy néhány hónapig egy erotikus lap főszerkesztője volt. Aki pedig erre képes, attól nyilván rosszabb is kitelik! Védjük meg tőle – mi, liberálisok – a mélyen katolikus Lengyelországot! Abból a tényből, hogy húsz évvel később Gordon lett a varsói magyar intézet igazgatója, természetesen nem következik, hogy a budapesti kormány „nem akarja észrevenni”, hogy véget ért a Jaruzelski-korszak.

Tudjuk, hogy a diktatúra véget ért. Ez például onnan is tudható, hogy – amint erre a velem készült interjúban magam is kitértem (bár György Péter figyelmét ez elkerülte) – Aleksander Kwasniewski, a Jaruzelski-korszak egykori kommunista minisztere két demokratikus elnökválasztáson is legyőzte a „mélyen katolikus Lengyelország” egykori ellenzéki vezérét, a szabadsághős Lech Walesát. A nyolcvanas évek véget értek. Ezt viszont – úgy tűnik – György Péter nem akarja észrevenni.

Hozzászólások

A nyolcvanas évek véget értek???

A honi hagyományok egyik legősibb eleme a kijárásos ügyintézés. Ha az egyszerű nép gyermeke sikerrel akar előrejutni a ranglétrán, ha előmenetelében, gyarapodásában segítőket keres vagy akadályokat küzd(ene) le, akkor kijárja, hogy ügyét-baját az illetékesek, az atyafiak, a „Rokonok” ügyrendet, jogot, törvényt, hivatalt kerülve intézzék (el). Ezen ősi szokás ellen lépett fel nemrégiben a kormánypolitika, mondván, ez nem lehet formája az Európai Unióba tartó – azaz már bele is keveredett – magyar nép aprócseprő vagy éppen nagyobb gondjai megoldásának. Helyes – helyeselt a magyar nép, majd azóta is kijár.
Íme a legújabb példa – a megújuló kultúrpolitika nagyobb dicsőségére:
A belvárosi kerület kávéházakkal és kisgalériákkal teli sétálóutcáján egyre másra nyílnak az újabb kulturális létesítmények. Az önkormányzat a minap is meghirdette tízéves bérleti formában – szigorúan kulturális hasznosításra – két lejárt bérletű üzlethelységét. Lelkes pályázok hada (szám szerint 30) adta be írásos dokumentumokkal, tervekkel, ajánlásokkal gazdag jelentkezését a két helység valamelyikére. Volt köztük művészeti társaság, az utcában már működő galéria, s persze néhány kulturálisnak álcázott szórakoztatóipari üzemegység is.
A pályázatokat felbontották, a szigorú és „pártatlan” zsűri ítélkezett, és megszületett a döntés az egyik, a nagyobbik üzlet új bérlőjéről.
A döntéskor felbontott pályázatok között akadt egy visszafogott terjedelmű dolgozat is. Ez úgy általánosságban jelölte meg „az utca valamelyik üzletét”.
Ennél sokkal fontosabb információt találtak hozzá a zsűrorok, egy kétoldalas ajánlást a pályázatot benyújtó, amúgy ismert – a város egy másik pontján már lakásgalériát működtető – művész testvérpár részére.
Az ajánló maga a kulturális miniszter volt.
„Ez kétászos huszonegy, mindent üt” – vélhették a döntnökök, s rögtön oda is ítélték a helységet a kétoldalas mű protezsáltjainak. Tehették ezt annál könnyebben, mivel a pályázat – s a levél – létezéséről egy hónappal a bontás előtt már tudtak. A miniszter nem bízta a véletlenre – postára, kézbesítőre, kósza szelekre – ajánlását. Leszólt az illetékeseknek.
Mondhatnánk tanulságul: „szégyen, gyalázat, zúg morog mindenki”.
De nem mondjuk.
Mondta valaki, hogy akinek miniszter a barátja, az nem ugorhat be hozzá egy félórácskára? S ha már beugrott, ne említse meg neki, melyek a közeli s távoli tervei? S ha a miniszter barát készséges, tán ne fogadja el segítő kezét, melyet feléje nyújt?
No és vetheti-e szemére a döntnökök bármelyikének valaki, megalkuvó módon nem ment szembe az ő kulturális miniszterével?
Nincs itt semmi baj, csak az a fránya függetlenségi múlt ne kínozza nagyon a miniszter urat.
Máskülönben a Ráday utca 47.-ben bizonyosan igényes és jó kiállítások lesznek. S ez (!?) a lényeg.”
Csók: István
Műértő VIII. évfolyam – 12. szám, 2. oldal

„ Könnyen belátható: amíg valaki aktív, hatalmi pozíciót betöltő kultúrpolitikus, egyidejűleg nem lehet egy versenyben lévő művészeti projekt független értelmiségi támogatója. „

Andrási Gábor
Műértő IX. évfolyam – 1. szám, 2. oldal

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon