Bozóki András, Rogán Antal

Nyomtatóbarát változat

Poszthumanista alapvetések


Ez év februárjában nagy megtiszteltetés ért: a Beszélő újonnan megjelent számában és a Merlin Színházban egy ún. Élő Beszélő, azaz egy beszélgetés keretében bemutattattam. Úgy is mint az 1989 utáni nemzedék egyik képviselője, és úgy is mint konzervatív gondolkodású fiatalember. A szokatlan izgalmak – hiába no, így szokott ez lenni – ezzel korántsem értek véget. Március 3-án reggel, kinyitva a Népszavát, egy egészen új érzés kerített hatalmába: definiáltattam. Bozóki András politológus, egyetemi docens szíves segedelmével: „poszthumanistaként”.

A dologban nem csak ez volt az érdekes. Első alkalommal figyelhettem meg, miként is zajlik az, amikor az embert definiálják. Iskolai élményeim szerint (akkurátus oktatóim voltak valaha) definiálni annyit jelent, mint valamit meghatározni. Ennek alapján úgy gondolom, poszthumanistaként definiáltatni úgy lehet, ha leírják mi a poszthumanizmus, ki a poszthumanista, és ő miért poszthumanista. Nos, Bozóki András szerint van „poszthumanista korhangulat”, vannak „poszthumanista (PH) értékek”, van „poszthumanista kritika”, van „poszthumánus értelmezés”, van „poszthumánus gondolkodásmód” és van „poszthumanista ideológia”. Olvasatom szerint a cikkből az világlik ki, hogy poszthumanista az, aki poszthumánus ideológiát hirdet. Poszthumánus ideológiát pedig az hirdet, aki poszthumánus értékeket vall, vagy poszthumánus kritikát gyakorol, esetleg a fennálló viszonyok poszthumanista értelmezésében hisz, ne adj’ isten, poszthumánus gondolkodásmódban bűnösnek találtatik.

A „poszthumanista korhangulat” cinikus társadalmat feltételez. Olyat, ahol eltűrik a kisebbségek sanyargatását, anyagiasak és közönyösek az emberek, tehetetlen és telhetetlen az állam, bizalmatlan az állampolgár. Pontosan olyat, amilyen a mai magyar valóság. Ez bizony egy „embertelen világ”. Bozóki András szerint poszthumánus értelmezésben a bajnak két gyökere van: egyrészről az, hogy többet költünk, mint amennyit megtermelünk, másrészről pedig nem vesszük észre az egyén és az állam között létező közösségek fontosságát. Poszthumanista nézetek szerint tehát fontos a politikai participáció, a közéletben való részvétel megteremtésének gondolata. Ez lehet a gyógyszer a cinizmus, a közönyösség és a tehetetlenség érzése ellen. Ami persze felettébb emberléptékű megközelítés egy poszthumánus ember részéről, de bizonyára nem egyeztethető össze a valóban emberszabású (valószínűleg emberjogi) humanizmussal. Bozóki András szemében a baj a poszthumánus gondolkodásmóddal mégsem ez. Inkább az, hogy mindennek ára van. S a hiányzó összeget ezek a fránya poszthumanisták az emberi jogok gáláns védelmezőinek életeket mentő kezeiből kívánják elragadni. A poszthumánus ember ilyen. Galád, kíméletlen, törtető és érzéketlen. Bezzeg a humánus jóságos, gyengéd, szuperérzékeny. Ő sem tökéletes, de „PH-értéke” legalábbis alacsony.

Nos, emlékeim szerint maró hatása nemcsak a magas pH-értékű (lúgos), de az alacsony pH-értékű (savas) folyadékoknak is van. Ez a bizonyos szempontból banális, de helyénvaló hasonlóság lehet az alapja annak, ami az interjúvoltak és Bozóki András közötti félreértések tárgyát képezi. Kár lenne tagadni: Bozóki András és én az emberi jogok kérdésében valószínűleg nem értünk egyet. Főként azért nem, mert nem mindig ugyanazt értjük emberi jogok alatt. Az európai alkotmányosság által képviselt liberális értékek, a jog előtti egyenlőség, a lelkiismereti és vallásszabadság, a szólásszabadság, a tulajdonhoz való jog vagy a személyiségi jogok védelme egyértelműen és vitathatatlanul idetartoznak. A jogállamra pedig szükség van, a jogállamot még a „feltörekvő fiatal yuppie-értelmiség” is igényli (akikről az interjúkban valóban szó esett, de akikkel a róluk beszélő Korvin Ádám, úgy vélem, nem azonosult), és finanszírozni is fogja. Itt következik a de…

Vannak olyan vélt vagy valós jogok, amelyek törvénybe iktatását, és azok érvényesítésének az állam útján akár erőszakkal is lezajló kikényszerítését sokan vitatják. Nyugaton, azaz az Egyesült Államokban és Európában, valamint idehaza egyaránt. Ilyen a drogfogyasztás legalizálása vagy a homoszexuális párok gyereknevelésre való alkalmasságának, azaz örökbefogadási jogának elismerése. Szó éri a ház elejét akkor is, amikor a „nagyobb szabadság” hirdetői a hagyományos társadalmi kötelékek, kötőelemek felszámolását proponálják. Máig sem értem, mi szükség volt és van a nemzedéki szolidaritás elvén nyugvó családi gondoskodás lehetőségeinek bagatellizálására, vagy a kiskorú gyermekek szülőkkel szembeni jogainak, azaz a gyermeki engedetlenségnek erőszakos érvényre juttatására. Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekben az emberek előítéletekkel bírnak. A magam részéről úgy vélem, hogy ezekkel a többé-kevésbé jogos előítéletekkel együtt kell élnünk. Nekem is vannak kedvenc előítéleteim, ahogy bizonyára Bozóki Andrásnak is, például a poszthumanistákra vonatkozóan.

Az egyes előítéletekkel lehet vitatkozni, sőt néha kell is. Fel is lehet ellenük lépni, de aki minden előítélet ellen fel akar lépni, az bizony óhatatlanul radikalizálódik. Mivel előítéletei (szerinte csak ) a többségnek vannak, neki a többséget kell átnevelnie. Vagy kellő hatalmat szerez, s minden bizonnyal előítélet-ellenes diktatúrát vezet be, vagy meg kell keresnie társait, akikkel osztozhat egyetlen megmaradt előítéletében, az előítéletekkel szemben. Nota bene: tényleg „a radikálliberális szubkultúra azilumában” a helye. Ami engem illet, maradnék a semleges PH-értéknél.

Bozóki András nemcsak definiál, de el is helyez engem. Valahová Bob Dole és Buchanan közé. Tehát ha jól értem, valahová a szerinte még elfogadható és a teljesen elfogadhatatlan közé. Határeset ugyan, de ha igyekszik… Minek tagadjam, ez a kijelölt referenciapont nagyon is szimpatikus nekem. De kár volt keresgélni, mivel az interjúkban egyértelmű, mit értünk republikanizmus alatt. Való igaz, nem mi definiáltuk, hanem az interjúkat készítő Babarczy Eszter, midőn „az emberjogi liberalizmussal szemben teret hódító Tocqueville nevével fémjelezhető republikánus liberalizmusról” kérdezett, amely „nem annyira az emberi jogok védelmét és az állam korlátozását hangsúlyozza, mint inkább a politikai participációt, a közélet megteremtésében való részvételt”. Ezt a participációs gondolatot, amit idehaza 1990 és ’94 között az MDF jól vagy rosszul, de képviselt, neveztük „republikánus patriotizmusnak”. Világos, hogy ezt Nyugaton nem Franz Vranitzkynél és Bill Clintonnál kell keresni, de nem is ott kerestük. Az „új magyar köztársasági hazafiság” immár kinevezett képviselőjeként bizton állíthatom, hogy a fiatal magyar demokrácia politikai közösségének alakítását mi is „vitákban, konfliktusokban” képzeljük el. De a vita könnyen abbamaradhat, ha a potenciális vitapartnert – emberi jogaival egyetemben – rögtön az első ellenvetésnél kidobják az ablakon.

---

Szabadság és közösség

Remélem, Rogán Antalt nem korlátoztam emberi jogaiban azzal, hogy kritikai vita tárgyává tettem néhány olyan nézetet, amelyet – nem is elsősorban ő, hanem – vele együtt nyilatkozó társai a Beszélő februári számában megfogalmaztak.[1] Cikkem a Népszavában jelent meg március elején.[2] Mivel a szabad vita híve vagyok, az interjúban elhangzott egyes állításoknál jobban zavart az a tény, hogy a Népszava – általam nem ismert okokból – Rogán Antal fenti válaszát nem közölte.

A Beszélő olvasóitól nem várható el, hogy olvassák a Népszavát, így kénytelen vagyok felidézni azokat az állításokat, amelyeket cikkemben vitattam. Korvin Ádám szerint az SZDSZ-ben elhalványult az emberi jogi irányzat, ami a Fideszben is egy darabig megvolt, de ma már nincsen meg. „Lehet azon vitatkozni, hogy ez baj-e vagy sem, de nyilvánvaló, hogy nem nagyon van rá igény. Ez a fajta yuppie-értelmiség ezt nem igényli. (…) Csak egy kicsi, a politikai értékek iránt elkötelezett politikai réteg az, amely az emberi jogokat komolyan veszi.”

Ő maga mindenesetre nem tarthatja ezt különösebb problémának, mert ugyanabban a bekezdésben leszögezi: „az utóbbi egy-másfél évben csak a Fidesz parlamenti kommunikációja volt jó – tehát követhető és konzekvens”. Nincsen ugyan már meg a pártban az egykori emberi jogi irányzat, de Korvin számára ez nem jelent „nagy értékváltást”, hiszen a párt politikusai „az európai alkotmányosság által képviselt liberális értékeket” azért „alapjában elfogadják”.

Korvin Ádám tehát maga is úgy véli, hogy az emberi jogok nem tartoznak „az európai alkotmányosság által képviselt liberális értékek” közé. Így bizony azonosul az általa – látszólag távolságtartóan leírt – „yuppie-értelmiség” értékrendjével. Nem tartozik azok közé, akik az emberi jogokat komolyan veszik.

Felmerül a kérdés, hogy ha az emberi jogok nem részei a liberális minimumnak, akkor mik tartoznak oda. Akkor a republikánus patriotizmus nem hozzátesz valamit a liberalizmushoz, nem gazdagítja azzal, ami hiányzik belőle, hanem éppen elveszi azt, ami a lényege. Ezt a megközelítést neveztem „poszthumanistának”.

Különösen nyugtalanítónak tartottam az a – szintén Korvin Ádámtól származó – megfogalmazást, mely szerint „a kisebbségek védelme tipikusan olyan dolog, amit a kisebbségeknek kell kikényszeríteniük, és néhány, hogy úgy mondjam, nagylelkű többségi ezt támogatni fogja. Nem lehet arra számítani, hogy a többség valaha is a kisebbségek érdekeire fog figyelni – ez nem lenne normális.” Ezt a megközelítést neveztem egy másik cikkemben a többség szabadelvűségének.[3] Addig vagyunk szabadelvűek, amíg a többség is úgy gondolkodik, ahogy mi. Szabadelvűségünknek a mindenkori többség aktuális preferenciája szab határt. Vagyis nem vagyunk szabadelvűek.

Amennyiben szabadelvűségünket a mindenkori többségi preferenciákhoz igazítjuk, akkor nem szerencsés Tocqueville-re hivatkozni, ő ugyanis éppen ettől óvott.

Talán valóban másképp vagyok szabadelvű, mint a nyilatkozók, de én olyan társadalomban szeretnék élni, ahol Eötvös Károly, Apor Vilmos, Iványi Gábor, Furmann Imre, Ill Márton, Solt Ottilia és mások kisebbségvédő tevékenységét a többség nem tekinti abnormálisnak. Ahol az alkotmányba iktatott emberi jogok garantálását a fiatal, művelt és demokrata értelmiségiek nem a gazdasági finanszírozhatóság függvényeként kezelik. Mert ha már ők is így gondolkodnak, akkor komolyan aggódhatunk a liberális demokrácia magyarországi jövőjét illetően. Akkor a mindannyiunk által hangsúlyozni kívánt közjó értékei meg sem jelenhetnek a közrossz indulatos közegében.

Szívesen vitatnám még Felföldi Zoltán és Rogán Antal egy-egy állítását, de ezek a fentiekhez képest már kevésbé fontosak. Nem hiszem, hogy a szociálliberalizmus lényege egyes „elnyomott” kisebbségek „felfedezésében” vagy „kitalálásában” állna – ennek állításához csöppnyi rosszindulat szükséges. Azt sem hiszem, hogy az emberi jogok eszméjét az előttünk járó generáció „készen kapta” volna: a gondolat közép-európai újrafogalmazásáért és elterjesztéséért Michnik, Havel, Kis János és mások igen sokat tettek. S talán e szabadságszerető embereket aligha az motiválta gondolataik kifejtésében, hogy azokat „jól fogadták” a nyugati értelmiségiek. (Például a Brandt- és Kreisky-féle Ostpolitik bírálatát nem fogadták jól.)

Egyes részkérdésekben való éles vitám ellenére fontosnak tartom a – Beszélőben nyilatkozókénál pontosabban definiált – republikanizmus érveit, gondolatait. Könnyen meglehet, hogy individualistább vagyok náluk, mégis nagy érdeklődéssel olvastam Kende Péter, Lánczi András, Elek István és Tamás Gáspár Miklós idevágó írásait. Egyetértek Kende Péterrel abban, hogy „a republikanizmus helyes értelmezése szempontjából nagyon fontos, hogy ne veszítsük el útközben a liberalizmus elveit. A köztársaságnak ez a közösségi felfogása sem hatálytalaníthatja az egyén szabad önmeghatározását igenlő liberális felfogást, még kevésbé az emberek egyenlő méltóságának elvét, amely egyébként nemcsak liberális elv, hanem ugyanúgy a keresztény értékrendből is levezethető.”[4] Egyetértek Tamás Gáspár Miklós értékelésével, amikor azt írja, hogy „a polgárgyűlölet és – főleg cigányellenes – rasszizmus valamennyiünk mindennapos élménye. (…) Politikai és morális viszonyunk honfitársainkkal nem lehet egymáshoz viszonyított helyzetünk függvénye, különösen nem osztályhelyzetünké vagy faji származásunké.”[5] Megfontolandónak tartom Lánczi András érvelését, aki szerint a morál közösségi garantálása – de nem a morális többség előállítása! – törvényhozáson kívüli eszközökkel is elérhető.[6] Ugyanígy figyelemre méltó Elek Istvánnak az a gondolata, hogy a közösségi kulturális identitás („kulturális nemzet”) problémája nem küszöbölhető ki a republikánus patriotizmus tisztán politikai meghatározása által.[7] A liberalizmus értékeit megőrizni kívánó republikánus patriotizmusnak választ kell adnia a közösségi kulturális identitás kérdésére, anélkül hogy visszacsúszna a hagyományos nacionalizmus vagy az antiliberális „többségi” demokrácia sémáihoz.

A politikai közösség tartalmának és kereteinek megtalálása azonban szabad vitákban, konfliktusokon keresztül zajló folyamat.[8] A politikai közösség nem eleve adott, különösen nem az negyven év kommunizmus után. Ha az első demokratikus kormány valóban a „participációs népi kapitalizmus” útját járta volna, aligha bukott volna ekkorát. A participációt összetévesztették az „erkölcsi polgárháborúval”. Lánczi András akkori leírása szerint „az erkölcsi fölény mai arrogáns bajnokai nem akarnak jogot sérteni (legalábbis durván nem), de nem is akarnak kizárólag eszerint cselekedni. Céljuk saját erkölcsi fölényük megkérdőjelezhetetlenné tétele, mások erkölcsi érzékének kétségbe vonására.”[9] A nem kizáró (more or less) típusú konfliktusokat is kizáró (either – or) típusúakká próbálták átalakítani.[10] Így pedig nem megy.

A szabadelvű és demokratikus politikai közösség akkor sem volt „rendben”, és ma sincs. Kiformálódása évtizedekig is eltarthat. Ebben a vitában azt az álláspontot szerettem volna a lehető leghatározottabban képviselni, hogy „liberális szemlélet republikánus kiigazítása” nem jelentheti a liberális értékek egy alapvető csoportjának (emberi jogok) kiiktatását. Örülök, hogy Rogán Antal fenti cikkében ezt maga is egyértelművé tette, s innentől kezdve másodlagos, hogy nézeteink milyen részletkérdésekben különböznek.

Jegyzetek


[1] „A harmadik nemzedék” Babarczy Eszter interjúja Földváry Gáborral, Korvin Ádámmal, Felföldi Zoltánnal és Rogán Antallal. Beszélő, III. folyam, II. évf. 1997. február, 33–47. o.

[2] „Köztársasági hazafiság” Népszava, 1997. március 3.

[3] „Ellenzéki pártok, eszmék, stratégiák” Népszabadság, 1997. május 3.

[4] Kende Péter: „A liberális szemlélet republikánus kiigazítása” Világosság, 37. évf. 2. sz. 1996. február, 44. o.

[5] Tamás Gáspár Miklós: „Közhaza és republikánus hit” Magyar Hírlap, 1996. január 27.

[6] Lánczi András: „A magyar demokrácia morális válsága” Világosság, 37. évf. 2. sz. 1996. február, 39. o.

[7] Elek István: „A kulturális nemzet és a republikánus közösség” Magyar Nemzet, 1997. június 7.

[8] Vö. Albert O. Hirschman: „Közösség és konfliktus” 2000, 7. évf. 11. sz. 1995. november, 11–15. o.

[9] Lánczi András: „Ki rontja meg az ifjúságot?” Magyar Narancs, 1993. december 9.

[10] Hirschman, op. cit.

• Visszabeszélő