(Krizsik Alfonz)

Nyomtatóbarát változat

Több mint érzékletes Tellér Gyula megállapítása a „megalvadt struktúrák”-ról („Az elit nem vész el, csak…” című írás.)

Nem érdektelen talán, ha ennek kapcsán azt is vázlatosan megvizsgáljuk, hogy vajon milyen feltételek segítették bizonyos társadalmi szerkezetek, szerkezetelemek mumifikálódását és egyben továbbélését.

Emeljünk ki egy jellegzetes, korábban jelentősebb szerepet játszó réteget a „megalvadt struktúrából”, mégpedig a régebbi arculatú érdekképviseletek vezetőit, akik nem „társadalmi tisztség”-ben (azaz ingyen) végezték és végzik (!) tevékenységüket az adott apparátusban. Ahhoz, hogy e helyeken konzerválódjanak bizonyos emberi kapcsolatok és módszerek, az is hozzájárult, hogy 1989-re és 1990 első felére helyeződtek a különböző szakmák, ágazatok szakszervezeteinek küldöttértekezletei, tanácskozásai, kongresszusai – természetesen a hosszú évekig bevált forgatókönyv alapján.

Vagyis – jóllehet bizonyos erjedési folyamat már a „lenini transzmissziós szerep”-et hosszú évekig vállaló SZOT háza táján és a kapcsolódó szakszervezeteknél is megjelent – mégis viszonylagos szélárnyékban működött a bejáratott gépezet.

Magasabb rendű politikai harcok, helyezkedések, tudatos és spontán „pártimágó”-keresések lázas időszakában a kutya sem figyelt arra, hogy a „fű alatt”, már bizonyos reformszólamokkal ugyan, de a szakszervezetek nagy részénél elkezdődött az új lapleosztás. Egy sajátosan magyar szituációban úgy virultak a pártkezdemények és pártok, hogy a „papírforma” szerint még egypártrendszer volt

Ebben a légkörben a szakszervezetek háza táján elindult, elindulhatott egy belterjes, funkcióelosztó folyamat. A „fizetett forradalmárok”, részben ösztönösen, ráéreztek a kedvező társadalmi konstellációra.

Ennek jegyében zajlottak le a már részben demokratikusra maszkírozott szakszervezeti „választások”.

Az idézőjel azért indokolt, mert az ágazatok, szakmák küldöttértekezletei – minden plurális smink ellenére – „egyes” jelöléssel adták elő színjátékaikat, valódi választásról szó nem volt.

Bonyolítja a kérdés megítélését, hogy amíg ez a félreérthetetlen hatalomátmentési sorozat a legitimitást megkérdőjelezi, addig sok hozzáértő, az adott szakma, hivatás, mesterség, terület problémáit ismerő, fiatalabb személy(iség) lett (jó) bérekért „funkci”.

A lebomló „puha diktatúra” utolsó felvonásában a fizetett szakszervezeti tisztségekért helyezkedők soraiban már gyakran szerepet kapott az alkalmasság.

A Tellér Gyula által méltán és jogosan csalódottnak és frusztráltnak nevezett, „békaperspektívából” vizsgálódó társadalmi rétegek tehát nem véletlenül kerülnek a „déjà vu” állapotába. Ugyanis a még hébe-hóba megrendezett vállalati, intézményi termelési értekezleteken, munkásgyűléseken ugyanazokat a régebbről ismert arcokat látják feltűnni „a” szakszervezet részéről, mint néhány évvel ezelőtt.

Legfeljebb a „górék” elnöki asztalát ma már. nem vörös drapéria borítja, és a nyitó mondatok nem így kezdődnek: Kedves elvtársak!, hanem ekképpen: Barátaim, kollégák!

A metamorfózison átment elit témáját – öncélú szószaporítás nélkül – úgy is meg lehet közelíteni, hogy tágabb keretet, nagyobb társadalmi hátteret vázolunk fel. Mégpedig olyképpen, hogy ha tényként fogadjuk el bizonyos mai, de egyúttal régebbi szakszervezeti vezetőrétegnek a menedzselő módszerek alkalmazása felé történő elmozdulását, akkor nyilvánvaló, hogy éppen a klasszikusnak mondható érdekvédelmi jellegzetességek halványodnak el a szakszervezeti életben.

Nem ritkaság ugyanis manapság bizonyos mozgalmi tőkék mozgolódása.

Azonban a vállalkozói, üzleti tevékenységre is kacsingató szakszervezetek közelítése a pénz világához azt is magával hozhatja, hogy a.vállalati arculat lesz rájuk jellemző, ami eleve kizárja azoknak az érdekvédelmét, akik nem képesek anyagi kockázatokat is vállalva, egyfajta részvényesként részt venni a privatizációs folyamatban.

Így aztán majd „ki kell találni” a valódi érdekvédelmi szerveződéseket, azaz a merőben új társadalmi helyzet nyilván kitermeli azok számára is az érdekegyeztető formákat, akik csupán a munkaerejüket képesek áruba bocsátani.

A magyarországi politikai életben mind meghatározóbb liberalizmusnak fel kell(ene) készülnie egy viszonylag közeli időben megszülető, a múlt árnyaival már nem küszködő szakszervezeti elit kezelésére és az ezzel az elittel folytatott párbeszédre.

Krizsik Alfonz
Budapest

• Visszabeszélő