Skip to main content

T. Szerkesztőség!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A Beszélő ez évi első számában érdeklődéssel olvastam a belügyminiszterrel készült interjút.

Boross úr kitért néhány olyan tényezőre, amelyekre már tévényilatkozataiban is utalt. Megemlítette, hogy amikor – vendéglátó-ipari igazgatóként – nyugdíjas lett, nem is gondolt arra, hogy valaha is aktivizálja magát…

Ezenfelül – a belügyminiszter véleménye szerint – konkrét szakértelem nem szükséges a belügyek irányításához, hiszen „minden feladat megközelíthető”, ugyanis „minden szervezetnek bizonyos közös jegyei vannak”.

A magyar belügyminisztérium tevékenysége évtizedekig összefonódott a pártállami struktúrával. Azzal a paternalista piramissal, amelyben „minden szinten” nagy szerepet játszott a kontraszelekció, a szakértelem hiánya, hiszen az elsődleges szempont a politikai megbízhatóság volt. (Színházi díszítőmunkásokból, cipészekből, házmesterekből kerültek ki azok a „jó elvtársak”, akik gyakran irányítottak (?) művészeti intézményeket, jóllehet – enyhén szólva – egzakt hozzáértésük annyiból állt, hogy legtöbbször csupán feltupírozott munkásmozgalmi múltjukkal hozakodtak elő, és sorolhatnánk a példákat napestig.)

Most, amikor a magyar sajtóban a pluralizmuson, infrastruktúrán, nemzeti liberalizmuson túl a leggyakrabban megjelenő szó, illetve fogalom a szakértelem, nos, akkor az újsütetű belügyminiszter hetyke nyilatkozata némileg irritálja az újságolvasókat. Az úgynevezett utca embere számára ugyanis mind nyilvánvalóbb: virul a legújabb kori urambátyám-édesöcsém jellegű protekcionizmus, mely légkörben nemritkán fontosabb, hogy ki kivel és hol járt iskolába. Már az is meglepő volt, amikor a jelenlegi belügyminisztert néhány hónappal ezelőtt kinevezték a titkosszolgálatot felügyelő, tárca nélküli miniszterré. Az egyszerű halandó ugyanis azt gondolja – nem minden alap nélkül –, hogy az ilyen jellegű tevékenység egyfajta szakma. Úgy tűnik azonban, hogy mai politikai életünkben a vezetők egy részénél sokkal lényegesebb kiválasztási szempont, ha a jelöltnek van saját telefonja. Mert csak így tehető fel neki a kérdés: – Na öregem, vállalsz valamit? Ha ezenfelül még az is kiderül a felhívottról, hogy nem volt köze a „bolsikhoz”, akkor szabad az út, legfeljebb azt kell elviselni, hogy „öt főnél nagyobb csapatban” kell részt venni a munkában, hiszen „nyolcan már összevissza fecsegnek…”

Mi változott tehát e téren? Csak annyi, hogy megváltozott a politikai megbízhatóság előjele.

A szakértelem szajkózása még nem teremtette meg a természetes kiválasztódás magától értetődő folyamatát. Sőt! A „népnemzetgerincűek” már-már demagóg módon hangoztatott kiválogatása a vezetői posztokra vissza is veti a dolgokat. És mielőtt felhorkannának a minden mögött nemzetellenes kozmopolitizmust gyanítók, sietek leírni: a haza mai helyzetében az a jó magyar, aki tiszta lelkiismerettel vallhatja, hogy érti a dolgát, és ott, ahol értően tenni kell.

Eszembe jut széles körű műveltségű, szabadelvű filozófiatanárom néhány évvel ezelőtti aggódó próféciája: – Csak attól félek, hogy ha lebomlik a totalitárius állam, majd sokan azt nevezik demokráciának, ha mindenki mondja a magáét, és nagy rössel „szakért”. Ez a társadalmi állapot pedig oda vezethet, hogy én is elmehetek előadást tartani a kohómérnökök kongresszusára, noha nem értek a vasöntéshez…
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon