(Várhegyi Éva), Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Tisztelt Beszélő!

Bár nem igazán értem, hogy a Figyelőben és a HVG-ben megjelent cikkeimről Langmár Ferenc miért a Beszélőben, nem pedig az érintett lapokban írt kritikát (A mélypont szomorúsága, 1992. szeptember 5.), a Beszélő olvasóinak tájékoztatása érdekében kénytelen vagyok arra kérni Önöket, hogy a kritikával kapcsolatos néhány észrevételemet közöljék.

Lehet, hogy Langmár Ferenc, a bankvilágról olykor szenzációs információkkal szolgáló gazdasági újságíró nem szereti az „unalmas bankokat”, valószínű, hogy az újságolvasó másként van ezzel: miközben szívesen olvas nem unalmas újságokat (mint pl. a kritizált HVG-t és a Figyelőt), pénzét inkább olyan „unalmasán vezetett” bankokban szereti tudni, amelyek „arra koncentrálnak, amit legjobban tudnak”. Ha a Euromoney rangsorolási módszere – mint azt L. F. idézi – az ilyen bankokat sorolja előre, akkor annak adaptálása a hazai bankoktól legálisan megszerezhető adatokra a jogos szakmai aggályok ellenére sem árthat az olvasónak.

A Figyelőben megjelent cikkemben „tőkeellátottsági mutató”-nak nevezett (igaz, a mellékelten közölt táblázatban szerkesztői figyelmetlenség miatt hibásan feliratozott), majd a HVG-ben a –közérthetőség kedvéért – a szerkesztőség által „bankbizottsági mutató”-ra átkeresztelt saját tőke összes eszköz arány a cikkeimben is tárgyalt problémák ellenére azt fejezi ki, amire mindkét kifejezés utal: a bank alaptőkéje és felhalmozott vagyona mekkora fedezetet nyújt összes kihelyezéseihez. Ha egy bank „nem dolgozik” – ahogy L. F. fogalmazza –, azaz saját tőkéjén felül mások betéteit csak kismértékben helyezi ki, akkor az valóban nem lesz különösebben eredményes. A betétesek szempontjából viszont kétségtelenül biztonságos az ilyen „unalmas, nem dolgozó” bank, hiszen elsősorban saját, s csak kisebb mértékben mások (a betétesek) pénzét kockáztatja. Az eredményességi és biztonsági szempontokat ötvöző pontrendszerben többségében nem is ezek a bankok kerültek az élre.

Az újságírásról már inkább osztom L. F. véleményét, mint az „unalmas” bankokról. Magam is neheztelek a gyors tájékoztatást és a megtévesztő közérthetőséget a szakmai színvonal rovására alkalmazó újságírókra. Ebbe a csapdába estem magam is bele, amikor a HVG buzdítására a gyorsaság érdekében a szerkesztőkre bíztam számításaim „tálalását”, aminek következtében – természetesen szakmai szempontból is vitatható – rangsoraim az olvasó számára nehezen emészthető, esetenként félrevezető, ugyanakkor a hozzájuk szorosan kapcsolódó értelmező-értékelő cikkeimnél nagyobb hangsúlyt kapó grafikonokban és táblázatokban láttak napvilágot. De tartok tőle, hogy L. F.-nek sem sikerült elkerülnie az újságírás etikai csapdáit. Elsőként akkor, amikor – a szerző azonossága ürügyén – a két eltérő profilú, olvasótábora és ezért két különböző szakmai színvonalon megírt cikket leközlő lapot „egy kalap alá véve” vett össztűz alá. Másodszor pedig akkor, amikor nem vette a fáradságot arra, hogy elmarasztaló megállapításai előtt figyelmesen elolvassa a két lapot „összekapcsoló” szerző cikkeit. Ha ezt megítélte volna, akkor kiderül, hogy

– a cikkek szerzője is felhívta a figyelmet az adaptált rangsorolási módszer jó néhány – L. F. által is felemlített – fogyatékosságára (így a kétes kintlevőségek, a céltartalékok, a bankok publikus mérlegeiben szereplő saját tőke, a kimutatott eredmény problémáira, a banki minősítések hiányára);

– a cikkek mindkét lapban utaltak rá, hogy az elemzések a szerkesztőségeknek a bankoktól bekért és megkapott, illetve a banki közgyűlések alkalmával nyilvánosságra hozott adatai, és nem az elemző saját informálisan szerzett információi és „megérzései” alapján készültek; ezért különbözik például a két lapban rangsorolt bankok köre, és ezért nem szerepel a rangsorolás szempontjai között jó néhány valóban fontos tényező;

– a vegyes banki adókedvezmények nem változtattak az azok figyelmen kívül hagyásával – adó előtti eredmény alapján – felálló rangsoron, amint azt a Figyelő-elemzésben megjegyeztem.

Ha a kritikus ezekre az „apróságokra” is odafigyel, akkor sem lett volna persze lehetetlen, csak talán kicsit nehezebb kimerítően bizonyítania azt, ami kimondva is kritikája, szándéka volt, hogy a „legtekintélyesebb szaklapok és a legtekintélyesebb gazdasági kutató (ti. a Pénzügykutató Rt.) találkozásából” milyen „szomorú mélypont” született.

Végezetül nem kerülhetem meg azt – a lapok és a szerző tekintélyénél fontosabb – kérdést, amit L. F. kritikája végén nekem szegezett: „De vajon egy elemző közgazdász miért hallgat el egy adott szakmai közegben mindenki számára elfogadott információt?” A kérdés a Postabank – és feltételezem, sok más bank – publikált kétes kintlevőségének állományára vonatkozik, amely „nem reális”, és „ezt tudja is a bankárok és pénzügyi közgazdászok közül mindenki”. Ezennel közlöm az olvasókkal, még ha ezzel ki is törlőm magam a pénzügyi közgazdászok listájáról, hogy fogalmam sincs róla, mennyi a Postabank – és a többi – kétes kinnlevőségének hiteles nagysága. Viszont én is szeretném tudni – közgazdászként és betétesként egyaránt. Ezért vállalkoztam arra, hogy a joggal kritizált publikus adatok alapján valamiféle rangsorokat készítsek és tegyek közzé. Azt reméltem –mint azt a HVG-cikkben meg is fogalmaztam –, hogy ezzel provokálom a valósághűbb adataik miatt az indokoltnál rosszabb „helyezést” elért és ezért sértett bankokat, valamint érdekvédelmüket, a Bankszövetséget, hogy a hiteles tájékoztatás érdekében maguk kezdeményezzék „egy (vagy több) független bankminősítő cég megalakítását és megfelelő információkkal történő ellátását”. Ha ezt az olvasók jobb tájékoztatására törekvő két tekintélyes lappal karöltve sikerült elérnünk, nyugodtan vállalhatjuk a szakmai „mélyrepülés” ódiumát.

Várhegyi Éva

Én sem igazán értem, hogy Várhegyi Éva miért csodálkozik azon, ha valaki ott ír, ahol szokott, saját rovatában. A toplistákról szóló cikkem már csak a terjedelme miatt sem jelenhetett volna meg más hetilapban.

Őszintén szólva nem vettem észre, hogy Várhegyi Éva két elemzése az Euromoney módszerének adaptálása lett volna, sikerült jól eltitkolnia.

A bankoktól kapott információk alapján készüllek a rangsorok, olvashatjuk ismét. Én is csak ismétlem magam: ez nem ok arra, hogy közvetlenül vessék össze a hazai és a nemzetközi szabályok alapján készült mérlegeket, mert adott esetben ég és föld a különbség. A konkrét észrevételek közül csak kevésre reagált Várhegyi Éva. A Postabank – és más bankok – kétes kinnlevőségeivel kapcsolatban nem azt vetettem a szemére, hogy nem írja meg, mennyi a tényleges kétes kinnlevőség, hanem azt, hogy nem hívja föl (egyebek közölt) a figyelmet arra, hogy nemzetközi mércével is igen jónak ítéli bankok kétes kinnlevősége sokszorosa a Postabank által publikáltnak. (A vegyes bankok adókedvezményeire vonatkozó megjegyzést nem értem.) Várhegyi Éva állításával szemben jeleztem, hogy néhány minősítési problémára fölhívta a figyelmet. A baj az, hogy ezek a halovány jelzések eltörpülnek a táblázatok súlya és hatása mellett. S ha ebben a két szerkesztőség is hibákat követett el, az nem menti az olvasók számára a publikált listákat. Ráadásul helyreigazítással nem is találkoztam az idézett lapokban. (Vagy csak a Beszélő közli az ilyen jellegű észrevételeket?)

S ezzel talán választ adtam etikai vétségeim egyikére. A másikra a válaszom: a két cikket én egyazon színvonalon megírtnak tekintem.

Igazán örülök Várhegyi Éva provokáló hajlamának, ez nem áll távol tőlem. De nem kellett volna inkább a rosszabb bankokat provokálni?


Langmár Ferenc

• Visszabeszélő