Skip to main content

Vele vagy nélküle?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Vince Mátyással beszélget Langmár Ferenc


A nyolcvanas években a HVG különleges szerepet töltött be, minden bizonnyal a legjobb volt a hetilapok közül. Másutt is jelentek meg jó cikkek, írások, de a jellemző az volt, hogy azok jobbára a főszerkesztők ellenében jelenhettek meg. A HVG – kívülről így látszott – a te irányításoddal lett olyan, amilyen, nem ellenedre. Amikor külföldre mentél, nyilatkozataidból úgy tűnt, elfáradtál.

De távozásodkor is te voltál a királycsináló. Ez csupán azért említendő, mert elérted, hogy a gazdasághoz túlzottan nem értő személy lett az utódod, akit te találtál ki erre a posztra.

– Nem kitaláltam, hanem megtaláltam. S nem igaz, hogy Lipovecz Iván nem ért a gazdasághoz. Elsőrangú szerkesztő, aki a magyar sajtóban ritka rálátással bír a világ és Magyarország dolgaira egyaránt, a gazdaságra éppúgy, mint a politikára. Ezért is javasoltam, hogy ő legyen az utódom, s bizony nagyon komoly politikai harc volt ekörül, s nagy győzelemnek könyveltem el, hogy ő lett a főszerkesztő. A pártközponton belül, főleg a Berecz–Lakatos-szárny részéről rettenetesen erős nyomás nehezedett a lapgazdára, a Magyar Gazdasági Kamarára, hogy Gerencsér Ferencet, a tv akkori elnökhelyettesét nevezzék ki. Napokig úgy is tűnt, hogy nem tudom az általad királycsinálónak mondott szerepemet betölteni. A harcot nem adtam föl, s bizony a Grósz–Németh-kettősnél kerestem s találtam meg a támogatót. Segítségükkel tudtam elintézni, hogy Lipoveczet nevezzék ki. Részemről a lobbizás csúcspontját az 1988-as pártértekezlet idején érte el, amikor megtörtént a váltás, s az összes régi pb-tag kihullott. Ha nincs ez a hatalomváltás, a HVG sorsa talán másképpen alakul.

Az új főszerkesztő személyének szerencsés kiválasztását annyiban feltétlenül elismerem, hogy alapjaiban máig együtt maradt a HVG szerkesztőgárdája, s nagy példányszámú, befolyásos lap maradt, bár szerepe és súlya megváltozott.

– Ezt aláírom, s örülök, hogy te is visszaigazolod, hogy nekem lett igazam, mert Lipovecz alatt a gárda megmaradt, s a lap sikerei folytatódtak.

A lap sorsát – ahogyan ebben az esetben sem – a nyolcvanas években nyilvánvalóan nem csak a szerkesztőségen belüli döntések határozták meg.

– Fölmerül, hogy miképpen lehetett biztosítani a lap fennmaradását, kritikusságát és objektivitását. Nem tagadom, ebben nagy része volt annak, hogy a pártközponton és általában a vezetésen belüli hatalmi ellentétekre alapozva mindig kerestem s mindig találtam is szövetségeseket. Természetesen a reformvonalon belül, a konzervatívok ellenében. Ez így volt a kezdetektől. Például az előbb említett Gerencsér, aki korábban a pártközpont agit-prop. osztályán a gazdasági lapokért volt felelős, a HVG indulásakor nagyon pozitívan állt ki a lap mellett. Később a KB gazdaságpolitikai osztálya volt az a hatalmi központ, amely a maga reformtörekvéseihez időnként kellemes szócsőnek találta a HVG-t.

Külügyi vonalon mindig voltak támogatóink. Gondolom, nem utolsósorban azért, mert így külföldön föl tudtak mutatni egy kritikus szellemű, nívós lapot. A nyolcvanas évek második felében például Horn Gyulától nagyon sokszor kértem és kaptam segítséget.

Sajtóbirodalom nélkül

1988-ban két évre az Egyesült Államokba, a Világbankhoz mentél dolgozni, ahol két havi kiadványt is szerkesztettél. 1990-ben tértél haza, s úgy tűnt, hogy egy befektetői csoport képviseletében egy sajtóbirodalom kiépítése volt a célod. A megszerzendő lapok között a Figyelő, a Világgazdaság mellett fölmerült például a HVG is. Többek már félni kezdtek egy új, nagy hatalmú sajtómonopóliumtól. A sajtóbirodalom kiépítése nem sikerült, s most lemondtál a NAPI főszerkesztői posztjáról is.

– Azért jöttem haza, mert az volt az elképzelésem, hogy részt veszek egy – a magyar gazdasági sajtóban igen befolyásos – kiadóvállalat létrehozásában s elszegődtem tanácsadónak az Eurexpansion nevű céghez.

Miután az Eurexpansion 45 százalékos részesedést szerzett a Figyelőben, konfliktusaid támadtak velük.

– A Világgazdaságban való részesedés lett volna a következő lépés. A lap tavaly ősszel kettévált, s én úgy gondoltam, hogy az Eurexpansionnak ennek ellenére be kellene ruháznia a NAPI-ba. Ők azonban egy monopolhelyzetű, profitábilis gazdasági lapban kívántak részesedést szerezni, s rizikósnak tartották a beruházást egy kettészakadó piacon hátrányosabb helyzetből induló lapban. Ebből kétségtelenül konfliktusok adódtak.

A Figyelőnél betöltött szereped és helyzeted is megváltozott azzal, hogy az Eurexpansion számára nem sikerült megszerezni a VG-t.

– Igen aktívan vettem részt a Figyelő kiadóhivatalának megteremtésében, amely vállalkozás ma nagyon sikeres. De kétségtelen, hogy az Eurexpansionnal való megegyezés alapján ma sokkal kevesebbet foglalkozom a Figyelővel, mint annak előtte.

A sajtóbirodalom kudarcának okát az Eurexpansion túlzott óvatosságában látod?

– A Napi esetében alapvetően az óvatossággal magyarázom, de azzal is, hogy magyarországi terjeszkedési terveiket keresztülhúzta az Öböl-háború, illetve a nyugat-európai hirdetési piac 1991-es mélyrepülése.

Hogyan változtak a te célkitűzéseid?

– A Világgazdaság tavaly szeptemberi kettészakadásáig szerkesztőbizottsági elnök voltam. Utána lettem a NAPI főszerkesztője. Részben a lapstruktúra átalakításával sikerült elérni, hogy a lap megragadjon a piacon. Egy kicsit kiléptünk a szigorú gazdasági orientáltságból a politika és a kultúra irányába. Ahhoz, hogy a piacon a konkurenciát legyőzzük, nem elég jobb lapot csinálni, hanem mást is kell adni – ez volt a kiindulópontom. Azt gondolom, ez a stratégia bevált. Sikerült megfelezni a piacot úgy, hogy a fővárosban már mi vagyunk az erősebbek.

A munkám jelentős része a NAPI-nál az volt, hogy létrejöjjön egy tőkeerős társaság, amely hosszú távon képes biztosítani a lap működését.

Úgy tudom, lényegében összeállt a befektetői társaság, 100 millió körüli alaptőkével. Részben ehhez kapcsolódtak a szerkesztőségen belüli viták, amelyek a távozásodhoz vezettek.

– Aláírásra készen voltak a dokumentumok, az új kiadóvállalatban jelentős amerikai tőke lett volna, s részt vettek volna magyar vállalatok is. Ezen sokat dolgoztam, sok menetben és kompromisszummal. A szerkesztőség szeretett volna 25 százaléknál nagyobb részesedést szerezni. Végül 20 százalék lett volna a kollektíváé, de a régi kiadói kft. jelentős készpénzhez jutott volna, részben az eszközeiért, részben kompenzációképpen.

Vita volt a szerkesztőségi kollektíva beleszólási lehetőségeiről is, vajon a 20 százalék mit biztosít és mit nem. Arról is vita volt, hogy a tervezett befektetői kör megfelelő-e, szükség van-e jelentős külföldi részesedésre, legyen-e állami vállalat a befektetők között. Vita volt az én személyes szerepemről is. Én nagyon fontosnak tartottam, hogy legalább az első időben egy személyben töltsem be a főszerkesztői és az ügyvezető igazgatói posztot.

A világ legszabadabb sajtója

Rólad az a hír járta, hogy szereted kemény kézzel irányítani a lapokat. Régebben állítólag a HVG-ben nemigen jelenhetett meg cikk anélkül, hogy te ne hagytad volna jóvá.

– Ez csak a fontosabb cikkekre vonatkozott, s abban a korszakban ennek nagy jelentősége volt. Természetesen, ha ma lennék a HVG főszerkesztője, sokkal kevesebb cikket kívánnék megnézni. De szerintem egy főszerkesztő akkor igazán jó főszerkesztő, ha a konkrét cikkek szintjéig is aktívan részt vesz a szerkesztőség munkájában. Másként nem tudom elképzelni. Ez inkább főszerkesztői hitvallás, mintsem keménykezűség.

Paradox módon a főszerkesztői cenzorság ellenére a magyar lapok többsége nem így működött. A te „hitvallásod” a magyar lapoknál ma szokásosnál jóval keményebb hierarchiát feltételez. Ez a hierarchia, úgy gondolom, az előző rezsim idején, egy szigetnek számító lapnál sokkal inkább elfogadhatónak tűnt, mi ma. Ezt a jelek szerint most nem sikerült elfogadtatni. Kívülállóként legalábbis ezt is érzékelem a NAPI-tól való kényszerű távozásod okai között.

– Kétségtelen. A dolog azon múlik, hogy egy szerkesztőség bízik-e a főszerkesztőben, annak értékítéletében. Ha igen, megvalósítható egy aktív főszerkesztői attitűd. Enélkül ez az igény elutasításra talál, s kicsit ez történt a NAPI-nál is. Azt hiszem, jó lapot – márpedig nekem világéletemben az elsődleges ambícióm az volt, hogy jó, olvasható, értelmes, korrekt, tárgyszerű újságot csináljak – nem lehet másként összehozni, csak ha a kollektíva elfogad egy aktív főszerkesztői szerepet.

A körülötted lévő mai konfliktusok fölvetik azt a problémát, hogy nálunk a nyugatihoz képest egy másik normarendszer működik a sajtóban.

– A főszerkesztői tekintély és a szerkesztőségi kollektíva viszonyában Magyarországon a kollektíván van a hangsúly. S a szerkesztőségek – most beleértve a főszerkesztőt is – és a kiadóhivatal közötti viszonyban pedig inkább a szerkesztőségeken. Ma nálunk a világ egyik legszabadabb sajtója van. Ez mely meggyőződésem. A szerkesztőségeknek sokkal nagyobb hatalmuk van, főleg a tulajdonosokkal  szemben, mint a világ bármely országában. Hosszabb távon ez változni fog. Ezzel együtt – feltéve, hogy Magyarország demokratikus és parlamentáris berendezkedésű ország marad – a hazai sajtó is igazodik majd a nyugati világ alapvető trendjeihez. Egy kormánypárti lap is igyekszik majd sokoldalúan, tárgyilagosan, bizonyos újságírói és illemszabályokat betartva dolgozni, s ugyanez lesz jellemző a nagy ellenzéki lapokra is: nem megtagadva irányultságukat, sokkal toleránsabbak, sokoldalúbbak lesznek, mint ma. Ezt kívánatos trendnek tartom.

A tulajdonosi és főszerkesztői hatalom, a hierarchia erősödése bizonyos értelemben a sajtóban dolgozók szabadságfokának a csökkenésével is együtt jár.

– A magyar sajtóban a szabadság fogalma kicsit más, mint tőlünk nyugatabbra. Ma a szabadság nálunk azt is jelenti, hogy „azt írom, amit akarok, s ebbe senki ne szóljon bele”. Akár olyat is, amit nem ellenőriztem három forrásból, csak fél füllel hallottam. Egyébként egy véleményformáló politikai lapnál alapvető kritérium a hír és a kommentár kettéválasztása.

A régi színvonalon

Amitől a magyar újságírás nagyon messze van.

– Rettenetesen messze. De szerintem a HVG sikerének ez is az egyik magyarázata: az olvasók ezt a világos kettéválasztást tisztelik.

Egy ilyen kettéválasztás újságírói érdekeket sért.

– Ez a HVG-nél is sértett érdekeket, ott is voltak belőle konfliktusok. De nagyon fontos ezt megteremteni.

A magyar sajtóból borzasztóan hiányzik az önreflexióra való képesség, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy az ilyen típusú problémákkal is szembenézzünk. Szerintem a Csurka-típusú támadásoknak az a legnagyobb hátulütője, hogy görcsös önvédelmi reflexet alakít ki, s lehetetlenné teszi a kritikus önreflexiót.

– Igen, mert kérdem én: egy ilyen ellenséges légkörben mikor fogja egy pártállami időkben némi hírre verekedett, de az MDF-hez át nem állt újságíró nyíltan megbírálni saját magát?

Két tipikus attitűdöt látok. A teljes átállást, az új hatalomnak a korábbihoz hasonló, feltétel nélküli kiszolgálását. A másik éppen úgy emlékezetkieséses, mint a teljes pálfordulás: „Kinek mi köze ahhoz, hogy én akkor mit írtam, s hogy nyaltam ki a régi rendszer fenekét, most én harcos ellenzéki vagyok, hagyjanak békét azzal, hogy annak idején mit csináltam.”

Ez az egyik probléma, a másik, hogy milyen szakmai színvonalon teljesítünk?

– Hogy milyen szakmai színvonalon? Ugyanazon, mint korábban. Akik új színt hoztak a magyar sajtóba, az a néhány tucat ember, akik korábban politikai meggyőződésük miatt ki voltak rekesztve.

Szerintem éppen az az egyik nagy probléma – persze nem vagyok elfogulatlan –, hogy nagyon kevés új ember kerül be a sajtóba, aki az újságírást hivatásszerűen űzné. A „szakma” részben nem engedi be őket, csak ha hasonulnak. Másrészt nagy akadálya ennek, hogy az újságírásnak nagyon kicsi a presztízse. S itt egyáltalán nem Csurkáékra gondolok, de nagyon sokaknak az a véleménye, hogy az újságírók megvásárolhatók és nem értenek ahhoz, amiről írnak, s elfogultak, ami általában nagyon jól nyomon követhető. Te ezt – különösen Amerikából hazajőve – nem érzékelted?

– Dehogynem. Ahogy élesedik a sajtóban a szembenállás, úgy lesz egyre inkább hiánycikk az indulatoktól mentes, sokoldalú, elfogulatlan újságcikk. A HVG-ben mindig élt a kinyomtatott szónak a tisztelete: háromszor gondoljuk meg amit leírunk! S ha hibázunk, legyen erőnk bevallani a tévedést. Ez ma egyáltalán nem kézenfekvő.

Mindennel együtt a magyar sajtó egészében nagyon büszke lehet a rendszerváltás idején tanúsított magatartására. 1988–89-re én nagyon jó osztályzatot adnék. Utána – félvén ugyan az általánosítástól – már nem annyira. Éppen azért, mert belemegyünk olyan csetepatékba, amelyek sem nekünk, sem az országnak nem tesznek jót.

Beszéltél arról, hogy a magyar sajtó milyen irányú változásában bízol. Veled vagy nélküled történik-e meg ez a remélhető változás? Több állásajánlatot kaptál tudomásom szerint.

– Szeretném, ha velem együtt történne a változás. Sokfelé tárgyalok, de pár hónapig nem kívánok dönteni.






























































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon