– A nyolcvanas években a HVG különleges szerepet töltött be, minden bizonnyal a legjobb volt a hetilapok közül. Másutt is jelentek meg jó cikkek, írások, de a jellemző az volt, hogy azok jobbára a főszerkesztők ellenében jelenhettek meg. A HVG – kívülről így látszott – a te irányításoddal lett olyan, amilyen, nem ellenedre. Amikor külföldre mentél, nyilatkozataidból úgy tűnt, elfáradtál.
De távozásodkor is te voltál a királycsináló. Ez csupán azért említendő, mert elérted, hogy a gazdasághoz túlzottan nem értő személy lett az utódod, akit te találtál ki erre a posztra.
– Nem kitaláltam, hanem megtaláltam. S nem igaz, hogy Lipovecz Iván nem ért a gazdasághoz. Elsőrangú szerkesztő, aki a magyar sajtóban ritka rálátással bír a világ és Magyarország dolgaira egyaránt, a gazdaságra éppúgy, mint a politikára. Ezért is javasoltam, hogy ő legyen az utódom, s bizony nagyon komoly politikai harc volt ekörül, s nagy győzelemnek könyveltem el, hogy ő lett a főszerkesztő. A pártközponton belül, főleg a Berecz–Lakatos-szárny részéről rettenetesen erős nyomás nehezedett a lapgazdára, a Magyar Gazdasági Kamarára, hogy Gerencsér Ferencet, a tv akkori elnökhelyettesét nevezzék ki. Napokig úgy is tűnt, hogy nem tudom az általad királycsinálónak mondott szerepemet betölteni. A harcot nem adtam föl, s bizony a Grósz–Németh-kettősnél kerestem s találtam meg a támogatót. Segítségükkel tudtam elintézni, hogy Lipoveczet nevezzék ki. Részemről a lobbizás csúcspontját az 1988-as pártértekezlet idején érte el, amikor megtörtént a váltás, s az összes régi pb-tag kihullott. Ha nincs ez a hatalomváltás, a HVG sorsa talán másképpen alakul.
– Az új főszerkesztő személyének szerencsés kiválasztását annyiban feltétlenül elismerem, hogy alapjaiban máig együtt maradt a HVG szerkesztőgárdája, s nagy példányszámú, befolyásos lap maradt, bár szerepe és súlya megváltozott.
– Ezt aláírom, s örülök, hogy te is visszaigazolod, hogy nekem lett igazam, mert Lipovecz alatt a gárda megmaradt, s a lap sikerei folytatódtak.
– A lap sorsát – ahogyan ebben az esetben sem – a nyolcvanas években nyilvánvalóan nem csak a szerkesztőségen belüli döntések határozták meg.
– Fölmerül, hogy miképpen lehetett biztosítani a lap fennmaradását, kritikusságát és objektivitását. Nem tagadom, ebben nagy része volt annak, hogy a pártközponton és általában a vezetésen belüli hatalmi ellentétekre alapozva mindig kerestem s mindig találtam is szövetségeseket. Természetesen a reformvonalon belül, a konzervatívok ellenében. Ez így volt a kezdetektől. Például az előbb említett Gerencsér, aki korábban a pártközpont agit-prop. osztályán a gazdasági lapokért volt felelős, a HVG indulásakor nagyon pozitívan állt ki a lap mellett. Később a KB gazdaságpolitikai osztálya volt az a hatalmi központ, amely a maga reformtörekvéseihez időnként kellemes szócsőnek találta a HVG-t.
Külügyi vonalon mindig voltak támogatóink. Gondolom, nem utolsósorban azért, mert így külföldön föl tudtak mutatni egy kritikus szellemű, nívós lapot. A nyolcvanas évek második felében például Horn Gyulától nagyon sokszor kértem és kaptam segítséget.
Sajtóbirodalom nélkül
– 1988-ban két évre az Egyesült Államokba, a Világbankhoz mentél dolgozni, ahol két havi kiadványt is szerkesztettél. 1990-ben tértél haza, s úgy tűnt, hogy egy befektetői csoport képviseletében egy sajtóbirodalom kiépítése volt a célod. A megszerzendő lapok között a Figyelő, a Világgazdaság mellett fölmerült például a HVG is. Többek már félni kezdtek egy új, nagy hatalmú sajtómonopóliumtól. A sajtóbirodalom kiépítése nem sikerült, s most lemondtál a NAPI főszerkesztői posztjáról is.
– Azért jöttem haza, mert az volt az elképzelésem, hogy részt veszek egy – a magyar gazdasági sajtóban igen befolyásos – kiadóvállalat létrehozásában s elszegődtem tanácsadónak az Eurexpansion nevű céghez.
– Miután az Eurexpansion 45 százalékos részesedést szerzett a Figyelőben, konfliktusaid támadtak velük.
– A Világgazdaságban való részesedés lett volna a következő lépés. A lap tavaly ősszel kettévált, s én úgy gondoltam, hogy az Eurexpansionnak ennek ellenére be kellene ruháznia a NAPI-ba. Ők azonban egy monopolhelyzetű, profitábilis gazdasági lapban kívántak részesedést szerezni, s rizikósnak tartották a beruházást egy kettészakadó piacon hátrányosabb helyzetből induló lapban. Ebből kétségtelenül konfliktusok adódtak.
– A Figyelőnél betöltött szereped és helyzeted is megváltozott azzal, hogy az Eurexpansion számára nem sikerült megszerezni a VG-t.
– Igen aktívan vettem részt a Figyelő kiadóhivatalának megteremtésében, amely vállalkozás ma nagyon sikeres. De kétségtelen, hogy az Eurexpansionnal való megegyezés alapján ma sokkal kevesebbet foglalkozom a Figyelővel, mint annak előtte.
– A sajtóbirodalom kudarcának okát az Eurexpansion túlzott óvatosságában látod?
– A Napi esetében alapvetően az óvatossággal magyarázom, de azzal is, hogy magyarországi terjeszkedési terveiket keresztülhúzta az Öböl-háború, illetve a nyugat-európai hirdetési piac 1991-es mélyrepülése.
– Hogyan változtak a te célkitűzéseid?
– A Világgazdaság tavaly szeptemberi kettészakadásáig szerkesztőbizottsági elnök voltam. Utána lettem a NAPI főszerkesztője. Részben a lapstruktúra átalakításával sikerült elérni, hogy a lap megragadjon a piacon. Egy kicsit kiléptünk a szigorú gazdasági orientáltságból a politika és a kultúra irányába. Ahhoz, hogy a piacon a konkurenciát legyőzzük, nem elég jobb lapot csinálni, hanem mást is kell adni – ez volt a kiindulópontom. Azt gondolom, ez a stratégia bevált. Sikerült megfelezni a piacot úgy, hogy a fővárosban már mi vagyunk az erősebbek.
A munkám jelentős része a NAPI-nál az volt, hogy létrejöjjön egy tőkeerős társaság, amely hosszú távon képes biztosítani a lap működését.
– Úgy tudom, lényegében összeállt a befektetői társaság, 100 millió körüli alaptőkével. Részben ehhez kapcsolódtak a szerkesztőségen belüli viták, amelyek a távozásodhoz vezettek.
– Aláírásra készen voltak a dokumentumok, az új kiadóvállalatban jelentős amerikai tőke lett volna, s részt vettek volna magyar vállalatok is. Ezen sokat dolgoztam, sok menetben és kompromisszummal. A szerkesztőség szeretett volna 25 százaléknál nagyobb részesedést szerezni. Végül 20 százalék lett volna a kollektíváé, de a régi kiadói kft. jelentős készpénzhez jutott volna, részben az eszközeiért, részben kompenzációképpen.
Vita volt a szerkesztőségi kollektíva beleszólási lehetőségeiről is, vajon a 20 százalék mit biztosít és mit nem. Arról is vita volt, hogy a tervezett befektetői kör megfelelő-e, szükség van-e jelentős külföldi részesedésre, legyen-e állami vállalat a befektetők között. Vita volt az én személyes szerepemről is. Én nagyon fontosnak tartottam, hogy legalább az első időben egy személyben töltsem be a főszerkesztői és az ügyvezető igazgatói posztot.
A világ legszabadabb sajtója
– Rólad az a hír járta, hogy szereted kemény kézzel irányítani a lapokat. Régebben állítólag a HVG-ben nemigen jelenhetett meg cikk anélkül, hogy te ne hagytad volna jóvá.
– Ez csak a fontosabb cikkekre vonatkozott, s abban a korszakban ennek nagy jelentősége volt. Természetesen, ha ma lennék a HVG főszerkesztője, sokkal kevesebb cikket kívánnék megnézni. De szerintem egy főszerkesztő akkor igazán jó főszerkesztő, ha a konkrét cikkek szintjéig is aktívan részt vesz a szerkesztőség munkájában. Másként nem tudom elképzelni. Ez inkább főszerkesztői hitvallás, mintsem keménykezűség.
– Paradox módon a főszerkesztői cenzorság ellenére a magyar lapok többsége nem így működött. A te „hitvallásod” a magyar lapoknál ma szokásosnál jóval keményebb hierarchiát feltételez. Ez a hierarchia, úgy gondolom, az előző rezsim idején, egy szigetnek számító lapnál sokkal inkább elfogadhatónak tűnt, mi ma. Ezt a jelek szerint most nem sikerült elfogadtatni. Kívülállóként legalábbis ezt is érzékelem a NAPI-tól való kényszerű távozásod okai között.
– Kétségtelen. A dolog azon múlik, hogy egy szerkesztőség bízik-e a főszerkesztőben, annak értékítéletében. Ha igen, megvalósítható egy aktív főszerkesztői attitűd. Enélkül ez az igény elutasításra talál, s kicsit ez történt a NAPI-nál is. Azt hiszem, jó lapot – márpedig nekem világéletemben az elsődleges ambícióm az volt, hogy jó, olvasható, értelmes, korrekt, tárgyszerű újságot csináljak – nem lehet másként összehozni, csak ha a kollektíva elfogad egy aktív főszerkesztői szerepet.
– A körülötted lévő mai konfliktusok fölvetik azt a problémát, hogy nálunk a nyugatihoz képest egy másik normarendszer működik a sajtóban.
– A főszerkesztői tekintély és a szerkesztőségi kollektíva viszonyában Magyarországon a kollektíván van a hangsúly. S a szerkesztőségek – most beleértve a főszerkesztőt is – és a kiadóhivatal közötti viszonyban pedig inkább a szerkesztőségeken. Ma nálunk a világ egyik legszabadabb sajtója van. Ez mely meggyőződésem. A szerkesztőségeknek sokkal nagyobb hatalmuk van, főleg a tulajdonosokkal szemben, mint a világ bármely országában. Hosszabb távon ez változni fog. Ezzel együtt – feltéve, hogy Magyarország demokratikus és parlamentáris berendezkedésű ország marad – a hazai sajtó is igazodik majd a nyugati világ alapvető trendjeihez. Egy kormánypárti lap is igyekszik majd sokoldalúan, tárgyilagosan, bizonyos újságírói és illemszabályokat betartva dolgozni, s ugyanez lesz jellemző a nagy ellenzéki lapokra is: nem megtagadva irányultságukat, sokkal toleránsabbak, sokoldalúbbak lesznek, mint ma. Ezt kívánatos trendnek tartom.
– A tulajdonosi és főszerkesztői hatalom, a hierarchia erősödése bizonyos értelemben a sajtóban dolgozók szabadságfokának a csökkenésével is együtt jár.
– A magyar sajtóban a szabadság fogalma kicsit más, mint tőlünk nyugatabbra. Ma a szabadság nálunk azt is jelenti, hogy „azt írom, amit akarok, s ebbe senki ne szóljon bele”. Akár olyat is, amit nem ellenőriztem három forrásból, csak fél füllel hallottam. Egyébként egy véleményformáló politikai lapnál alapvető kritérium a hír és a kommentár kettéválasztása.
A régi színvonalon
– Amitől a magyar újságírás nagyon messze van.
– Rettenetesen messze. De szerintem a HVG sikerének ez is az egyik magyarázata: az olvasók ezt a világos kettéválasztást tisztelik.
– Egy ilyen kettéválasztás újságírói érdekeket sért.
– Ez a HVG-nél is sértett érdekeket, ott is voltak belőle konfliktusok. De nagyon fontos ezt megteremteni.
– A magyar sajtóból borzasztóan hiányzik az önreflexióra való képesség, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy az ilyen típusú problémákkal is szembenézzünk. Szerintem a Csurka-típusú támadásoknak az a legnagyobb hátulütője, hogy görcsös önvédelmi reflexet alakít ki, s lehetetlenné teszi a kritikus önreflexiót.
– Igen, mert kérdem én: egy ilyen ellenséges légkörben mikor fogja egy pártállami időkben némi hírre verekedett, de az MDF-hez át nem állt újságíró nyíltan megbírálni saját magát?
Két tipikus attitűdöt látok. A teljes átállást, az új hatalomnak a korábbihoz hasonló, feltétel nélküli kiszolgálását. A másik éppen úgy emlékezetkieséses, mint a teljes pálfordulás: „Kinek mi köze ahhoz, hogy én akkor mit írtam, s hogy nyaltam ki a régi rendszer fenekét, most én harcos ellenzéki vagyok, hagyjanak békét azzal, hogy annak idején mit csináltam.”
– Ez az egyik probléma, a másik, hogy milyen szakmai színvonalon teljesítünk?
– Hogy milyen szakmai színvonalon? Ugyanazon, mint korábban. Akik új színt hoztak a magyar sajtóba, az a néhány tucat ember, akik korábban politikai meggyőződésük miatt ki voltak rekesztve.
– Szerintem éppen az az egyik nagy probléma – persze nem vagyok elfogulatlan –, hogy nagyon kevés új ember kerül be a sajtóba, aki az újságírást hivatásszerűen űzné. A „szakma” részben nem engedi be őket, csak ha hasonulnak. Másrészt nagy akadálya ennek, hogy az újságírásnak nagyon kicsi a presztízse. S itt egyáltalán nem Csurkáékra gondolok, de nagyon sokaknak az a véleménye, hogy az újságírók megvásárolhatók és nem értenek ahhoz, amiről írnak, s elfogultak, ami általában nagyon jól nyomon követhető. Te ezt – különösen Amerikából hazajőve – nem érzékelted?
– Dehogynem. Ahogy élesedik a sajtóban a szembenállás, úgy lesz egyre inkább hiánycikk az indulatoktól mentes, sokoldalú, elfogulatlan újságcikk. A HVG-ben mindig élt a kinyomtatott szónak a tisztelete: háromszor gondoljuk meg amit leírunk! S ha hibázunk, legyen erőnk bevallani a tévedést. Ez ma egyáltalán nem kézenfekvő.
Mindennel együtt a magyar sajtó egészében nagyon büszke lehet a rendszerváltás idején tanúsított magatartására. 1988–89-re én nagyon jó osztályzatot adnék. Utána – félvén ugyan az általánosítástól – már nem annyira. Éppen azért, mert belemegyünk olyan csetepatékba, amelyek sem nekünk, sem az országnak nem tesznek jót.
– Beszéltél arról, hogy a magyar sajtó milyen irányú változásában bízol. Veled vagy nélküled történik-e meg ez a remélhető változás? Több állásajánlatot kaptál tudomásom szerint.
– Szeretném, ha velem együtt történne a változás. Sokfelé tárgyalok, de pár hónapig nem kívánok dönteni.
- gazdaság [6]