Na most meg a Melánia. Hát nem is ismerlek… Soha nem voltam nálad vendégségben, akkor meg miért írnék bele a vendégkönyvedbe? Amikor annak idején Judit felkeltvén délutáni édes álmomból azt kérdezte, írnék-e a Vendégkönyvbe, s én, csak hogy alhassak tovább, igent mondtam, ugyancsak mély csapdába estem. Lehet, hogy csupán kedvességből, mert azt akarta, hogy miután kimondtam a boldogító igent, békésen alhassak tovább, Judit nem árulta el, hogy én ezzel az igennel egy életre elköteleztem magam mindenféle pimasz kis csajok vendégkönyvének. S ez még hagyján. Azt is csak később tudtam meg, hogy egyszer még eltűri, hogy csak úgy össze-vissza csacsogjak a csajoknak, később azonban szubsztanciálisabb szövegeket vár el tőlem. Nehogy mán kis nevelt csibéi azt higgyék (így kell írni? Hihetetlen! S aztán még csodálkozom, hogy egyesek egy l-lel írják az államot meg az állomást… Rémes beképzelt alak vagyok!), hogy egy vén embernek már mindent szabad. A vén ember kapja össze magát, és igenis írjon valami szubsztanciálisat. De nehogy aztán valami naplószerű feljegyzések legyenek a dologból! Viola, Borsika, a kicsi Gerda, Te drága Melánia többet érdemeltek. Szóljon a szöveg valamiről! Vagy akár a Semmiről is, de akkor szigorúan nagy S-sel. A Semmiről, az ok. De hogy semmiről… Azt a csajok vendégkönyveinek szigorú felügyelője meg nem engedheti. Pedig milyen vicces lenne arról írni, hogy hallom a rádióban (közrádió): MSZP, LMP meg még a Jobbik is tiltakozik az ellen, hogy miket mond a Fidesz-KDNP frakcióvezetője. Persze nem ilyen országos minőségében, hanem csak mint Hódmezővásárhely polgármestere. Tetszik tudni, Melánia, abban a városban ült a főtéren valamikor réges-régen a kakálós Lenin (csak a szobra persze). Szép város, többször átutaztam rajta, komoly, takaros polgárházak, tisztaság mindenütt… Nézzék csak, ilyen is van minálunk, a mindenit! Aztán megismerkedtem valakivel, aki onnan való volt, s kiderült, hogy Vásárhely azon kevés magyar városok közé tartozik, melyet polgár-parasztok laknak. Olyasfélék, mint Észak-Németországban. (De hogyhogy nem telepítették ki őket mint kulákokat? Minek nekem mindent tudni? Nem vagyok én Vásárhely helytörténésze.) Már akkor is azt szerettem volna, ha a magyar parasztság nagy része ilyenfélékből állt volna, de hát olvasmányokból meg falvak, más mezővárosok – persze ugyancsak felületes – ismeretéből tudtam, hogy távolról sem ez volt a helyzet. Azt sejtettem, hogy ezek a polgár-parasztok büszkék magukra – joggal, tegyem mindjárt hozzá –, de hogy netán úgy gondolják, hogy aki nem vitte oly sokra, mint ők, az maga tehet róla, ez nem jutott az eszembe. Lázár úrnak persze igen, ezért gondolta, hogy városának polgármestereként mondhat ilyesmiket. Mint a kétharmaddal rendelkező párt frakcióvezetője nem, pontosabban addig biztos nem mondhatta volna, illetve, ha mondott volna ilyet, nem lett volna frakcióvezető, amíg meg nem lett a kétharmad. Ja, azt nem mondtam: hogy MSZP, LMP, Jobbik tiltakoztak, azt megtudtam a királyi rádióból, hogy mi ellen, azt nem… Gondoltam, későn kapcsoltam be a híreket. Egy óra múlva azonban már az egész hírcsomag lekerült a napirendről. Na, szóval ilyenek. Ilyeneket nem szabad vendégkönyvekbe belefecsegni. A jópofa történetet a Liszt Ferenc repülőtérről meg végképp nem. Legyen Ferihegynek neve. Ne röhögjön már az egész világ azon, hogy a magyarok nem tudják, hogy mi az, hogy hegy. Hogy nem valami politikai személyiségről akarjuk elnevezni (JFK, államelnök, lelőtték, máig sem tudjuk, miért, La Guardia, polgármester, azt nem lőtték le, Simon Bolivár, Charles de Gaulle, sorolhatnánk a példákat… lám, mások is azt akarják, hogy a repülőtérnek legyen neve), az érthető. A politikusok megosztanak, s akkor mi lesz a nemzeti egységgel. Liszt Ferenc ellen senkinek sem lehet kifogása. Mondom mindjárt: nekem sincs. – De most jön a hihetetlen történet, nem hiszem el, ilyen nincs! Semmi jelentősége sincs (más, ugyancsak hihetetlen, de mégis megesett dolgoknak, mint Auschwitz, a kulákok elhurcolása, jelentőségük volt, van, csakhogy minthogy megestek, sajnos már egyáltalán nem hihetetlenek), de még ha igaz lenne, akkor is hihetetlen maradna. Hogy ugyanis – félve írom le, mert nem szeretek rágalmazni – az átnevező bizottság azon tagjait, akik nem akarták Ferihegyet Liszt Feriről elnevezni, kidobták. Állítólag, de ez már tényleg hihetetlen, mondom, ha megesett volna, akkor is hihetetlen maradna, nem csak a bizottságból dobták ki… az tán ok. Hiszen átnevező, nem névmegőrző bizottságba küldték őket –, hanem az állásukból is. Hogy érezzék: a plebiszciter demokrácia, ha ideológiája nincs is, s ezért nem nevezheti el a repülőteret Horthy Miklósról, Szálasi Ferencről, Rákosi Mátyásról, Kádár Jánosról, Gyurcsány Ferencről vagy Orbán Viktorról, azért keménykezű és határozott. Hogyhogy nem tetszik Liszt Ferenc? De – mondom –, egy kurva szót sem hiszek el az egészből. Persze Károlyi szobrát tényleg el akarják távolítani – vigyázat, én is látok nála némi problémákat, de ezen az alapon minden köztéri szobrot eltávolíthatnánk. Talán Ferenc Józsefét kivéve; őt egyre jobban szeretjük mindannyian, s így ifjúkori, némileg véres bűneit is megbocsátjuk. De Franz Josephnek szerintem nincs is szobra Budapesten. Na most tessék elképzelni: Budapest köztéri szobrok nélkül – de szép is lenne! Ja, a Pržemysl-szobor – hű, de szörnyű nehéz volt ezt a gyerekkorban kiejteni, de megtanultam apukámtól, aki, mint hősies hadnagy, ha jól sejtem, ott esett orosz fogságba –, szóval a szobor marad, s nem lesz az őt körülvevő tér Elvis Presley tér. Na tessék, ezzel is egyetértek! Csak mert a nép ezt szerette volna? Na, még két a-szubsztanciális dolog. Tegnap este megválasztották Németország első zöld tartományi miniszterelnökét. Baden-Württenbergben! Édes jó Istenem! 58 év kemény Grüß Gott! után. Mit tegyek – örültem neki. A másik meg a Facebook. Valaki mondta, tán iratkoznék fel. Nagyon haboztam. S kiderült, joggal. Hogy a szubsztanciális és igaz híreket hogyan kell belőle megtudni, azt nem biztos, hogy valaha is megtudom. Hülye vagyok én az ilyesmihez. De a rossz sejtelmem bejött. Két nap után több Facebook-levelet kapok, mint emailt szép fekete kislányoktól: felkérést Côte d’Ivoire-ból, hogy áruljam már el a kontószámomat: szeretnének átutalni rá egy pár billiót. Dollárban, fényévben, elefántcsontban vagy euróban, az nem mindig derül ki. Ahogy az se, miért éppen az Elefántcsontpartról küldik. Szóval most már kell valami szubsztanciális, különben… Mi lesz különben? Fogalmam sincs. Rossz lesz a lelkiismeretem. Na és? És mégis… Mindenekelőtt felsorolok néhány könyvet, melyeket az utóbbi időben olvastam. Lássuk csak… Rameau unokaöccse, mint ismeretes, Diderot műve, aztán Médea és gyermekei Ljudmila Ulickájától, Vörös István Heidegger, a postahivatalnokja, Dojczland Andrzej Stasiuktól, Az Andrássy út körül Gábor Esztertől. Hogy miért pont ezeket olvastam? Olvastam mást is. Most ezek jutottak az eszembe. A felsoroltakról egyenként elmagyarázhatnám, hogy miért olvastam őket, de nem teszem. S hogy most miért a Heidegger, a postahivatalnokkal próbálkozom? Egyrészt mert szerzője, akinek munkásságát eddig, bevallom, alig-alig ismertem, nagyon meghatott azzal, hogy nekem mint a megtámadott filozófusok egyikének, csak úgy vigasztalásul, simogatásul egy versét ajánlotta. Az a címe, hogy Kerítés. S azzal végződik, hogy… „a macska bólint, mindig ilyen volt és ilyen is lesz a világ.” Hát a Vörös ugyancsak rám érzett. Rövidesen találkoztunk személyesen is, s akkor megkaptam tőle a Heideggert. Szinte együltömben, egyjártamban-keltemben végigolvastam. Hogy tudok-e írni róla? Hát…? Olvasván a fülszöveg elejét, kellene tudnom: „Vörös István legújabb verseit egy átfogó szerkezetbe illesztette. Ezt a szemléleti keretet a kötet fő metaforája: Heidegger (és Hölderlin, és Hannah Arendt…) és »történései«: a filozófus életrajzának kiemelt részletei, illetve híres tételei és gondolatmenetei képezik.” Persze ha tovább olvasom, már nem ennyire egyszerű a helyzet(em); az „így örökölt bölcseleti nézeteket a szerző metaforaként alkalmazza, váratlan-szürrealisztikus képekkel társítja, hogy azután e láncolatot tovább retorizálja: szétírva egységesítse sajátos, ironikusan lírai-(ál)bölcseleti képére.” Ha tényleg ez történt, rémlik: igen, akkor már nehezebb lesz a feladatom. Annak ellenére, hogy, mint mondom, élvezettel olvastam a kötetet, és nagyokat röhögtem. Heidegger röhögve. Ez az! Ezek a madarak, kérdezte Heidegger, a megszületésre váró lelkek? Meghalnak, mielőtt megszületnének? Dehogyis, ezek kacsák, nevetett a gondnok. Ne vegyél mindent olyan komolyan, mert ki fognak röhögni. … Hát igen. Időnként éppen ez kellene. Kiröhögni. S akkor talán Martin nem lenne olyan megosztó. Röhögni rajta, ha hülye; s ekkor azt is észrevehetjük, hogy más helyütt zseniális. Derrida mutatta ezt meg (nem azt, hogy zseniális, hanem hogy itt-ott röhejes), nyomában meg szerénységem, de én csupán Derrida-epigonként. Mertem volna Derrida nélkül azt mondani: „Fordítom a Heideggert. Gyorsan megy, és alapjában élvezem. Furcsa a viszonyom a szöveghez. Néha végtelenül primitívnek, szinte nevetségesnek (l. Derrida), közhelyszerűnek, s ugyanakkor elbűvölőnek érzem.” Vajon erre gondolt Vörös István is? Meg aztán (még egy röhögés, a többi alkalmazottak ugyancsak a hadiposta, vagy hogy mondják, behívottjai, gondolom): A többi alkalmazott röhögi Heideggert. Egy nagybajuszú magyar, mi a fenét keres itt?, néha elébe áll. Ne olvass annyit, vagy ha olvasnod kell, azt értsd meg, amit érdemes, és ne azt, amit nem szabad. Heidegger döbbenten bámul rá: Mi az, amit nem szabad érteni? János közel hajol hozzá: Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. És a többiek máris kihívóan vihognak. Heidegger egyedül van. Leül a malomkőre. (Arany) János Wittgensteint olvassa Heidegger fejére. Ha-ha! Mert hát Wittgenstein maga is fejére olvasta önmagát Heideggernek. „Nagyon is el tudom képzelni, mit gondol Heidegger, amikor a létről és a szorongatóról beszél. Az emberben van indíttatás arra, hogy nekirontson a nyelv határainak. Gondoljunk például a feletti csodálkozásunkra, hogy bármi is létezik. E csodálkozásunk nem fejezhető ki kérdés formájában, s ezért válasz sem lehetséges rá. Mindaz, amiről úgy érezzük, hogy ezzel kapcsolatban elmondható, az a priori csak értelmetlenség lehet… Ennek ellenére a nekirontás által képviselt tendencia mutat valamire.” Remek! Mi remek? A Wittgenstein is remek, meg a Vörös is remek. Mert hát ő is nekiront, s az ő nekirontása által képviselt tendencia is mutat valamire, de ő közben röhög. Heidegger meg hótkomoly. Ahogyan fentebb a magyarok – vajon a többi is magyar? Fenét. János az más persze. De a magyarok és az igazi röhögés. Kérem szépen, ez röhej. Szóval a többiek – valószínűsíthetően nem magyarok – kihívóan vihognak. Hej, ha Martin is képes lett volna elhajítni a nehéz követ! Meg kihívóan vihogni önmagán! Csakhogy ő – Miklóssal ellentétben – óvatos duhaj volt. Arról beszélt ugyan, amiről nem lehet, szerintem ez az ő legnagyobb érdeme; de amiről nem szabadott? Aztán úgy tett, mintha mi sem lett volna természetesebb. De aztán Martin (mégis – mondom én) fölkapja a malomkövet és a gúnyolódók közé dobja. … A malomkő nem talál el senkit, a mű nem tetszik senkinek, De hát miért dobál ő malomkövet? Toldi Miklós, az más. Az még nem röhöghetett. De Heidegger? De jó lett volna, ha nagyokat vihog. Igenis, kérem, a Semmi igenis semmít! Még ha egy árva-kurva szót sem értetek ebből. Most meg aztán mit tegyek? Egyre több mindent lenne kedvem kimásolni, mondjuk ezt: Mi ez a sok épület? A jövő. (...) El vagyunk vágva a valóságtól, bólogat Heidegger. Legalább sört lehetne kapni, morog Švejk. Vörös ugyan most nem mondja (mindenki tudja), de a Švejk az mindig röhög. Vörös szerint morog. De röhögve! Aztán egyszer a Heidegger is nevet. Nem röhög, vigyázat, nevet. Ugyanis …Nem tud mit kezdeni gondolatainak gazdagságával. Köl- tőien lakozik az ember, nevet. … Hát annyi minden van még. Még kimásolok egy micsodát (micsoda az, ami öt versszakból áll, a sorok száma versszakonként 5-4-3-2-1). Tanították ezt az iskolában? Vagy Vörös találta ki? Vagy nem a Vörös, de mégsem tanították az iskolában? Persze akkor sem tudnám, ha tanították volna…) a 6. micsodát a XII. énekből. Kicsoda Hannah? Kicsoda Hannah? A tanítványod. Egy havas délután majd A padlásszobájába kéredzkedsz. Az ajtó előtt felborul a síléced. Bent kávégép fortyog, kint farol a hóban egy automobil. Amikor kimegy a konyhába, selyemalsóját az arcodra borítod, és arra gondolsz, hogy korán házasodtál. Már két fiad lesz akkor, és épp a főművedet írod, de elégedetlen leszel vele, mert nem tudod sehogy sem beleírni azt a szagot a padlásszobából. Vörös hát megfejtette a Sein und Zeit kudarcának titkát. Hiányzik ama padlásszoba szaga. Vajon azt is képes-e megfejteni, hogy ha a verseket idézem, a Wordben miért lesz a szimpla sortávolság dupla? – Én nem. De hát én nem értek a költészethez.
- Vendégkönyv [6]