Auerbach Dávid

Nyomtatóbarát változat

„Az vagy nekem, mint rabnak a fegyőr,
seggnek a tanga, combnak a borosta.
Bezár, szorít és szúr mindenfelől,
előbb csak húsba vág, aztán a csontba.”

Tóth Krisztina: Az vagy nekem…
(Magas labda. Budapest, Magvető, 2009)

Mire az olvasó a kezébe veszi e sorokat, vélhetően már befejeződött az alkotmányozás nagy és kivételes nemzeti erőfeszítése. A hatalom feszítette az erőt, mi meg néztünk, mint a moziban: meg vannak ezek húzatva, hogy mindennap előállnak valami elképesztő ötlettel a tekintélyelvű neobarokk közpolitikai koncepcióik gyakorlatba betonozására a határon túli magyarok szavazati jogától a gyerekek utáni többletszavazaton át a homályos tartalmú „történeti alkotmányig”? Mostantól kezdve az alkotmányos berendezkedés referenciájának tekintjük a komplett magyar történelmet a Magyar Királyság megalapításától 1944 márciusáig? A Horthy-rendszert is? A Fideszt nem a Bibó István Szakkollégiumban hozták létre 1988-ban?

A húsvéti alkotmány elfogadásával befejeződött az 1989–90-ben kialakított demokratikus intézményrendszer felforgatása. A mindenkori ellenzék számára érdemi jogokat és hatalmi biztosítékokat nyújtó liberális demokrácia helyébe olyan többségi uralmi berendezkedés lép, amelyben intézményesül a hatalmi helyzet megváltoztathatatlanságára irányuló kormányzati szándék. Ennek legfontosabb eszközei a bírói kontroll alól kivont törvényhozói hatalom (az Alkotmánybíróság jogkörének korlátozása és a bíróságok feletti kormányzati befolyás várható növekedése), a magángazdaságba történő önkényes állami beavatkozás (magánvállalatok és magánmegtakarítások államosítása, diszkriminatívan és visszamenőlegesen kivetett adók), a tömegkommunikációs csatornák feletti fokozott kormányzati ellenőrzés (médiatörvény) és a megfélemlítés általános légköre (állami alkalmazottak indoklás nélküli elbocsátása, a kormányéval ellentétes szakmai álláspont megfogalmazásának megtorlása, a politikai ellenfelek büntetőjogi eszközökkel való fenyegetése, kritikai értelmiségiek elleni büntetőjogi fellépés és sajtókampány). Szép, új, antidemokratikus világ jön. Kompország kelet felé tart.

A magyar társadalom mindezt rezignált belenyugvással viseli, mint egy szabadságvágyáról lemondott, tradicionális szerepébe visszatalált, erőszakkal leigázott asszony. Itt-ott ugyan szúr a hatalom borostája, de aligha tehetünk érte szemrehányást, lévén hogy ez az általunk választott maszkulin világ szükségszerű velejárója.

A magyar társadalom persze nem ma mondott le a szabadságvágyáról, és még csak nem is tegnap. Hanem tegnapelőtt, amikor a mégoly gyarló, de a liberális demokrácia alapintézményeit tiszteletben tartó baloldali kormány helyére egy antiliberális és antidemokratikus vonzalmait sosem tagadó, na­cio­nál-konzervatív pártot emelt a hatalomba, amely amúgy csak a második legantidemokratikusabb volt az érdemben szóba jövő politikai alternatívák közül. A demokratikus intézményrendszer védelme iránt minden gyengeségével együtt sokkal inkább elkötelezett baloldali kormány elvesztette a demokratikus közvélemény támogatását, és vele minden esélyét arra, hogy útját állja az antiliberális és antidemokratikus hatalomátvételnek.

Mint emlékezhetünk, a hatalomátvétel előtt nem sokkal mind Bajnai miniszterelnök, mind Demszky főpolgármester hangot adott annak a reményének, hogy a Fidesz demokratikus pártként kormányozza majd az országot. Bizakodásukat osztotta a liberális közvélemény túlnyomó része. „A kérdés az, hogy a Fidesz csak nagyon sok szavazatot akar-e szerezni, vagy valóban az egypártrendszer kialakítására törekszik. Szerintem az utóbbitól való félelem nem indokolt: a Fidesz nem fog hozzányúlni az alkotmányhoz, még a választójogi törvényhez sem fog, mert húsz év alatt ezek az urak megtanulták, hogy ha valaki azért módosítja a választójogi törvényt, mert az rövid távon neki jó, később könnyen megütheti a bokáját” – magyarázta Ungár Klára, a magát baloldali liberálisként azonosító SZEMA vezetője 2010. március 15-én a Beszélő ankétján. „Szerintem nincs okunk ebben a pillanatban azt gondolni, hogy a Fidesz, Orbán Viktor vagy bárki abban a pártkonglomerátumban a demok­rácia, a jogállamiság teljes felszámolására törekedne. Engedtessék meg ebből a szempontból az ártatlanság vélelme” – mondta Meszerics Tamás az LMP kép­viseletében ugyanott. Az elmúlt egy év azonban Bauer Tamás pesszimizmusát igazolta, aki így válaszolt nekik: „Nem is titkolják, hogy élni kívánnak majd a kétharmados felhatalmazással, hogy alkotmányt fognak módosítani, ha megtehetik. A magyar értelmiség strucc­politikájának tartom, hogy nem néz szembe azzal, mit jelent a Fidesz vár­ható kétharmados hatalma.” (Lásd: A liberális politika jövője. Beszélő-beszélgetés. 2010. április.)

A szembenézés mára elkerülhetetlenné vált. Kétharmados többsége birtokában a Fidesz a politikai berendez­kedés gyakorlatilag minden lényegi elemét megváltoztatta, és műve megkoronázásaként saját képére formálta az alkotmányt. Az 1990 és 2010 között fennállt Magyar Köztársaság intézményes rendjének és demokratikus ethoszának befellegzett, és a kormánypárt – szemben jó néhány jeles liberális korábbi reményével – nem is titkolja az e felett érzett elégedettségét.

A köztársaság bukása a magyar demokraták veresége, amiért mindenekelőtt mi magunk viseljük a felelősséget, amennyiben képtelenek voltunk a magyar társadalom legsúlyosabb problémáit – a társadalmi esélyegyenlőség és kohézió felmorzsolódását, a kulturális és szociális konfliktusok bonyolult szövevényével terhelt cigánykérdést, valamint a társadalmi együttélés legalapvetőbb erkölcsi normáinak szétmállását – az elmúlt húsz évben érdem­ben kezelni. A közhiedelemmel ellentétben ez nemcsak az úgynevezett politikusok felelőssége, hanem mindannyiunké. Húsz év alatt akkorára nőtt a szakadék a liberális demokrácia elvei és a társadalom hétköznapi gyakorlatai között, hogy az értelmezhetetlenné tette a szabadságpárti elköteleződés morális tartalmát. Anélkül pedig, mint annyiszor bebizonyosodott, nem létezik működőképes politika.

A liberális demokrácia válságára három politikai alternatíva kínált választ a tavalyi választásokon: egy tekintély­elvű-autoriter, egy újnyilas és egy újdemokrata. A három közül nyilván az utóbbi a legmegnyerőbb, ennek is van azonban egy súlyos konstrukciós hibája, amelyet máig képtelennek bizonyult korrigálni. Az LMP listavezetője tavaly áprilisi kampányzáró beszédében azzal ajánlotta a választók figyelmébe pártját, hogy olyan új kezdetre van szükség, amelynek révén visszanyerhetők a húsz éven át elvesztegetett szavazatok. A húszéves demokra­tikus fejlődéssel való diszkontinuitás hangsúlyozása máig visszatérő eleme az ökopárt politikájának: kormányellenes kritikája kényszeres MSZP–SZDSZ-ellenes kiállással párosul, nehogy a választók az előző parlamenti ciklusok megvetett kormánypártjaival azonosít­sák. Az LMP a húszéves demokratikus periódus valamennyi parlamenti pártjától egyként határolódik el, de ha mégis elszánja magát a differenciálásra, szinte mindig a jobboldal pártjaival juttat kifejezésre több azonosulást. Ez részint a párt piacelvű kapitalizmussal szembeni fenntartásaiból, részint a meg­vetett MSZP–SZDSZ-vircsafttól való elhatá­ro­lódás igényéből fakad. A probléma azonban az, hogy a szocialisták és a liberálisok mégiscsak minőségileg másképp viszonyultak a demokrácia alap­intézményeihez – amennyiben például jellemzően nem akarták őket felszámolni –, mint az LMP-hez lelkileg közelebb álló Fidesz. A magyar zöldek ezért csak nagy üggyel-bajjal hivatkozhatnak pozitív referenciaként a húszéves demokratikus fejlődésre, mindig hozzátéve, hogy ez nem jelent részükről azonosulást a baloldallal. Így a Fidesz-alkotmány elleni, amúgy tiszteletre méltó LMP-érvek eleve korlátozott súlyúak maradnak.

A helyzet nem sokkal jobb a ’89-es hagyományt a jelenlegi parlamenti erők közül a leginkább megjelenítő MSZP-ben: a már a választások előtt megkezdett antiliberális gazdaságpolitikai fordulat és az elvi alapvetések hiányában rögtönzésekre épülő politikai szerepvállalás kevéssé teszi alkalmassá a szocialistákat a liberális demokrácia intézményeinek védelmére.

A helyzet nem túl biztató: itt állunk egy antiliberális és antidemokratikus kormánnyal szemben, és sem pozitív hivatkozási alapjaink nincsenek, sem érdemi politikai alternatíváink. A nemzeti cukormázzal leöntött új alkotmányon úgy lötyögnek a jogilag értelmezhetetlen, dagályos mondatok, mint az inadekvát hátsóra húzott tangából kibuggyanó, fellazult kötőszövetű fenékpofák. Minden esélyünk megvan rá, hogy évtizedekig nem szabadulunk majd a ragacsos tapintásuktól.

Rendre és alávetettségre vágytunk; hát megkaptuk, csontig hatolóan. Az alkotmányozás a jogfosztás szimbolikus gesztusává vált: eredménye a rabul ejtett szabadság kalodájának bezárulása. Mi mással köszönthetnénk hát Magyarország új alkotmányát, mint a költő soraival:

„Az vagy nekem, mi rég nem kéne légy,
lengő papír, én meg rászállva légy.”

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges