Az utóbbi hónapokban teljesen új közjogi helyzet állt elő, kissé sarkosan fogalmazva, alkotmányos puccs ment végbe. Az új alaptörvény fő funkciója láthatóan nem más, mint hogy a végrehajtó hatalom mozgásterét szinte a végtelenségig tágítsa. A folyamatnak ráadásul az elején járunk: sarkalatos törvények tucatjait fogja a kormány beterjeszteni és elfogadtatni a következő hónapokban, nem tabu többé a visszamenőleges hatályú törvénykezés, a jogosultságok utólagos megvonása. Mindeközben a demokratikus és jogállami értékek védelmében fellépő két ellenzéki párt, az MSZP és az LMP csak igen vérszegény tiltakozó akciókra volt képes, noha a friss közvélemény-kutatások szerint a Fidesz elvesztette tavalyi szavazóinak egyharmadát. Miben látod ennek az okát? Bő egy évvel ezelőtt nagy várakozások előzték meg a Fidesz-kormány megalakulását. Sokan csodában reménykedtek, úgy hitték, hogy a tétova reformkísérletek után alapvető gazdaságpolitikai változás következik be. Ez meg is történt, csak éppen egyelőre nem húzta ki az országot a bajból. Magas a munkanélküliség, a lakáshitelek bedőltek, százezrek, a középosztály széles rétegei küzdenek azzal, hogy vissza tudják fizetni a svájci frankban felvett kölcsönöket. Ugyanakkor nőtt a mélyszegénység, amely egyre súlyosabb társadalmi konfliktusokat okoz. Iszonyatos egzisztenciális félelem tapasztalható, szisztematikusan folyik az előző kurzushoz kötődő emberek eltávolítása a véleménybefolyásolás lehetőségének még a környékéről is, a hatalom új képviselői az állam teljes elfoglalására törekednek. Ám mindezek ellenére azok, akik tavaly a Fideszre szavaztak, lelkileg még nem készek arra, hogy átálljanak az ellenzékhez. Egyelőre a bizonytalanok táborát szaporítják. A kormány nemcsak az államadóssággal „áll háborúban”, de támadást indított a liberális demokrácia intézményrendszere ellen is. A politikusok, a politikai elit iránti bizalmatlanság egyre nő, az emberek elfordulnak a politikától. 45 százalékos népszerűséggel ma politikusi népszerűségi listát lehet vezetni. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt Göncz Árpádnak, Mádl Ferencnek vagy másoknak még 75-80 százalékra volt szükségük ehhez. Ma állítólag Orbán Viktor a legnépszerűbb politikus, és ehhez elég neki 45 százalék. Ezekből a jelekből a félelem, a társadalmi leszakadás, a politikaundor, különösen a pártokkal szembeni undor rajzolódik ki. Ez az elutasító attitűd még azt az ellenzéki pártot is érzékenyen érinti, amelyik mindössze három évvel ezelőtt alakult. Pedig az LMP éppen a korrupt közélettel szemben hirdette meg, hogy lehet más a politika. Ám amint ott találták magukat a politika fősodrában, a Parlamentben, hirtelen rájuk is kivetült a politikai osztállyal szemben érzett általános elutasítottság. Azt pedig a társadalomtól nem is lehet elvárni, hogy a szocialistákban, akikben annyira csalódott, ilyen rövid idő után most egyszeriben újra a reménysugarat lássa. Ez utóbbi talán érthető, de az LMP miért nem tud elmozdulni arról a holtpontról, ahol tavaly ősszel, az önkormányzati választások alkalmával megrekedt? Az LMP-ről sokan nem is nagyon tudják, hogy milyen politikai profilt képvisel. A szervezeti beágyazottsága vidéken gyenge, gyakorlatilag nincs jelen a vidéki társadalomban. De talán most nem is a pártokra kell elsősorban figyelnünk akkor, amikor az ellenzéki politizálásról beszélünk, hanem azt kell vizsgálnunk, milyen más politikai, társadalmi szereplők tudnak a színre lépni: akár a Facebook-csoportok, akár szakmai szervezetek, mint például a rendvédelmi dolgozóké, vagy más, érdeksérelmet szenvedő társadalmi csoportok képviselői. A szakszervezetek a rendszerváltás óta meglehetősen lanyhán szerepeltek, én legalábbis sokkal többet vártam tőlük. Itt az idő, hogy magukhoz térjenek. Úgy látom, hogy a társadalmi erjedés, a társadalmi tiltakozás haszonélvezői a jelen stádiumban egyelőre még nem az ellenzéki pártok lesznek. Ez későbbre várható, de akár cseppfolyós is maradhat a helyzet. Elvégre új pártok, új együttműködési formák is kialakulhatnak. Abból a szempontból mégiscsak kivételes a helyzet, hogy az elmúlt húsz évben a kormány népszerűségének csökkenéséből mindig az ellenzék profitált, még ha nem is mindig azok, akik a következő választáson befutottak. A szocialistáknak úrrá kellene lenniük egy olyan mértékű társadalmi hitelvesztésen, amelyre korábban nem volt példa, az LMP-ről pedig egyelőre nem hiszik el a választók, hogy kellő tapasztalata volna kormányozni és úrrá lenni a válságon. Tegyük hozzá, hogy az elmúlt húsz évben nem volt olyan társadalmi-gazdasági válság, mint amilyenbe 2008 őszén belefutott az ország. Ez elsöpörte a harmadik (kisebbségi) Gyurcsány-kormányt. Már a Bajnai-kormány is válságkezelő, ügyvezető kormány volt, hangsúlyozottan nem azzal a céllal lépett föl, hogy választásokat akar nyerni, erre nem is lett volna esélye. Ez a válság olyan rendszerváltó pártokat sodort magával, mint az MDF és az SZDSZ. Politikai vákuum keletkezett. Valójában maga az LMP is egy válságtermék ebben a vákuumhelyzetben. Egy bimbózó kis társadalmi mozgalom hirtelen olyan esélyt kapott, amilyet pártok rendszerint nem szoktak kapni, utoljára 1989–90-ben volt erre mód. Ma az emberek olyan súlyos mindennapi problémákkal küszködnek, amelyek lefoglalják minden erejüket. Még mindig az egyéni küzdés a legtipikusabb, egyelőre nem éreznek kellő motivációt a szolidaritásra, a kollektív érdekérvényesítésre, a politikai részvételre. Sőt, a kilátástalanság, a félelem és a bizonytalanság egyenesen gátolja őket ebben. A szakmai csoportok külön-külön tüntetgetnek. Vannak, akik az emberi jogokért, vannak, akik a szólásszabadságért, vannak, akik azért, hogy ne legyen magasabb a nyugdíjkorhatáruk, mások azért, hogy ne legyen alacsonyabb a nyugdíjkorhatáruk. Tehát egyelőre a társadalomban megindult erjedés még nem ért össze, ezek a csoportok még nem találtak egymásra. Az a politika, amit a Fidesz visz, viszont nagyon furcsa kettősséget mutat. Retorikai szinten gazdasági szabadságharcról, bankellenességről, az IMF kiűzéséről lehet hallani, miközben valójában az állam elfoglalása és központosítása folyik, ráadásul nemcsak egy párt, hanem egy vezér uralma alá hajtása. Ez egyben azt is jelenti, hogy az államot nemcsak a közszolgáltatások javítására próbálják használni, hanem egy új osztálypolitika megvalósítására – ennek korai csíráit már az első Orbán-kormány idején láthattuk –, amelynek következtében növekszik a gazdagok és a szegények közötti távolság, és többé-kevésbé nyílt hangulatkeltés folyik a romák, a mélyszegénységben élők és a lecsúszó alsó középosztály ellen. Ennek a szemléletnek a klasszikus megnyilvánulása Lázár János hírhedt elszólása, hogy aki kevésre vitte az életben, „az annyit is ér”. Ez egyfajta latin-amerikanizálódás, a szociáldarwinizmus szélsőséges megnyilvánulása, amelyet – hogy a lecsúszás ne legyen olyan fájdalmas – nacionalista-populista propagandába csomagolnak. Ez a védekezni kevésbé tudó társadalmi csoportokat érinti hátrányosan. Emellett az elitváltás célját szolgálja az egyes értelmiségi csoportokkal, tudósokkal, írókkal és művészekkel szemben folytatott, meg-megújuló, rasszista és homofób hecckampány. A kormánypropaganda szerint a külföldi tőkével szemben erősítik az államot, de valójában a kormányzat nem arra használja az államot, hogy megerősítse a veszélyeztetett rétegek pozícióját, hanem arra, hogy még lejjebb nyomja őket. Az államhatalmat e hatalom jelenlegi birtokosai a társadalom kettészakítására használják. Az államot nem a befogadás, hanem a kirekesztés eszközévé teszik. Amit csinálnak, az nem doktriner, hanem opportunista, sőt cinikus hatalmi politika, amelyben a nacionalizmus és a populizmus retorikája csak eszközértékű. Ezzel „pántlikázzák” a lényegében neoliberális gazdasági politikát. Belemehetnénk abba, hogy mindaz, ami zajlik, mennyiben tekinthető neoliberálisnak, ezt lehetne jobboldali és baloldali liberális szemszögből is vizsgálni. De most térjünk inkább vissza a kiinduló kérdéshez. Egy évvel ezelőtt, bár szervezetileg semmilyen módon nem kötődsz hozzájuk, egy írásodban az LMP melletti szavazásra buzdítottál. Ma szerinted milyen ellenzéki stratégia lehet sikeres, és ezen belül mit javasolnál az LMP-nek? Valóban, egy évvel ezelőtt a Magyar Narancsba írt cikkemben arra buzdítottam honfitársaimat, hogy szavazzanak az LMP-re. Ne csak szélsőjobbról lehessen új erőként bejutni a parlamentbe – ahogy ez a MIÉP-nek 1998-ban, illetve a Jobbiknak tavaly sikerült –, hanem egy mérsékelt, zöld, baloldali, alternatív erő is kerüljön be. Nehezen viseltem volna egy három pártból (Fidesz, MSZP, Jobbik) álló parlamentet, amelyből fontos rétegek politikai képviselete kiszorult volna. Ma az LMP-nek szerintem két nagyobb problémával kell szembenéznie: az egyik a pártszervezési kérdés, amire már utaltam. Van egy szakadás a párton belül: egyfelől itt vannak a budapesti értelmiségi fiatalok, akik bringáznak és környezettudatosan élnek, másfelől a nemzeti parkokat védő, mélyzöld vidéki támogatók. Ez persze leegyszerűsített kép. De nagyon vékony az a réteg a magyar társadalomban, amely kizárólag a zöldügyekre mozdul. Mostanság az MSZP elnöke, Mesterházy Attila is zöld fordulatot sürget [vö. Mesterházy Attila: Zöldfordulatot! – A kurzus „gazdasági fordulata” helyett! Népszabadság, 2011. június 14. – a szerk.], bár szerintem ez nem több, mint az MSZP-n belül folyó hatalmi harc kivetülése. Mindenesetre úgy vélem, a zöldpolitika önmagában kevés. Amit az LMP csinál, az ennél több: egyfelől alapjogvédelem, amelyet elsősorban Schiffer András és a joghoz értő kollégái visznek, ebben jó teljesítményt nyújtanak. Védik az Alkotmánybíróságot, a jogállamiságot, a liberális demokrácia értékeit. Mellette ott van a kulturális sokszínűség védelme, amely inkább Karácsony Gergely nevéhez fűződik. Mindkettő nagyon fontos, de úgy látom, hogy a válság nagyobb annál, mintsem hogy pusztán demokratikus jogvédelemmel vagy liberális szellemű kultúrpolitika szorgalmazásával komoly áttörést lehetne elérni. Ez a párt egyik irányultsága, amelyet joggal lehet liberálisnak nevezni. De emellett nagyon fontosnak tartom és várnám annak az egyébként meglévő hangnak az erősödését, amelyet főképp Scheiring Gábor képvisel, és amely hangsúlyosan mutat rá a Fidesz politikájának – rendben, ne nevezzük neoliberálisnak – neokonzervatív vonásaira és várhatóan súlyos szociális következményeire. Nem vitás, meg kell védeni a társadalom többségét az állam antiszociális politikájától. Mindezen kívül van egy másik, identitás-jellegű problémája az LMP-nek, ami születési körülményeivel függ össze. A párt ugyanis a 2006 őszi rendőri túlkapások elleni morális felháborodásból, illetve szélesebben megfogalmazva: a sokak szemében korrupttá váló demokratikus rendszer kritikájából jött létre. Ez volt az az eszmei, érzelmi és morális alap, amelyre az LMP a társadalmi igazságosságról, részvételi demokráciáról és fenntartható fejlődésről szóló gondolatait építette. Ennek folytán az LMP nem teszi maradéktalanul magáévá az elmúlt húsz év demokratikus gyakorlatát, igen kritikus az elmúlt húsz évvel szemben, és ezzel, paradox módon, lelkileg hasonló pályára kerül a Fidesszel. Nem teljesen, de mégis keletkeznek átfedések a két párt múltképében, hiszen a Fidesz is folyvást „elmúltnyolcévezik”. Ezt az LMP nem tudja hatásosan opponálni, mivel maga is az elmúlt húsz év politikai gyakorlatával részben szembefordulva, a letűnt rendszerváltók helyébe lépve került a parlamentbe. Velük szemben hirdette meg, hogy lehet más a politika. Ezért is kényszerül görcsösen arra, hogy minduntalan a Fidesz és az MSZP közé helyezze el önmagát. Ebben persze van taktika, de van egy nehezen felülírható determináció is, amely az LMP politikai üzenetét a jelenlegi kormánypártok üzenetével rokonítja. Gyakran mondják, hogy Gyurcsánnyal ugyanannyi bajuk volt, mint amennyi most Orbán Viktorral van. De akkor késve veszik észre, hogy a mai helyzetben már nem a hagyományos demokratikus kereteken belüli politikai opciókról van szó, hanem a demokrácia maradványainak megvédéséről. Az LMP-t valamifajta farkasvakság sújtja ebben a kérdésben. Abba a helyzetbe sodródnak, hogy elvileg támogatniuk kell a Budai Gyula-féle elszámoltatást – amely nem más, mint a politika kriminalizálásának politikája –, legfeljebb csak annak túlkapásai ellen emelnek szót. Ezen túl kellene lépniük, mert könnyen úgy járhatnak, mint a Fidesz 1994-ben, amikor az MDF és az MSZP közé lavírozta magát, és emiatt majdnem kipottyant a parlamentből. Az LMP-nek most célszerűbb lenne arra törekednie, hogy növelje társadalmi beágyazottságát, és aktívabban forduljon a civil társadalom és a gazdasági-szociális szféra szereplői felé. Azon majd 2013-ban is ráérnek gondolkozni, hogy az MSZP-vel milyen legyen a viszonyuk. Addig ez csak eltereli a figyelmet a lényegről. Említetted a pártszervezet gyengeségét, különösen a vidéki beágyazottság hiányát. De a vásár kettőn áll. Az LMP valamiért nem tud vonzó lenni azok számára, akiknek a kormány gazdaságpolitikája és adópolitikája komoly egzisztenciális problémákat okoz, de azok számára sem, akik ideológiai értelemben is szemben állnak a jelenlegi hatalom nemzet-, kultúr- és társadalompolitikai célkitűzéseivel. Mindamellett nem teljesen igaz, hogy a szociális feszültségekre nem fordítanak figyelmet. A honlapjukon látható kampányfilmek jelentős része a Fidesz-politika, például az egykulcsos adó veszteseit veszi célba... Valóban, újabban határozott törekvés tapasztalható az LMP-ben arra, hogy a szociális kérdéseket állítsák reflektorfénybe. Ez helyes és nagyon fontos. Azért fontos többek között, mert ha ezt a lépést nem teszi meg a demokratikus ellenzék két pártja, akkor a Jobbik fog tovább erősödni. S valóban kettőn áll a vásár, de tudjuk, hogy a 2010-es rendkívüli választás volt, gazdasági válsághelyzetben. A vákuum beszippantotta az LMP-t a parlamentbe, és ugyanez a kivételes helyzet adott földcsuszamlásszerű győzelmi lehetőséget a Fidesznek is. De ma már a Fidesznek sincsen annyi szavazója, mint egy éve volt. Az LMP számára most az a kérdés, hogy úgy járnak-e, ahogy a cseh zöldek, hogy négy év parlamenti lét után elbúcsúznak, vagy pedig gyökeret tudnak ereszteni. A cseh zöldek ott követték el a hibát, hogy beléptek a kormányba, mert egy új párt számára rögtön kormányra kerülni maga az öngyilkosság. Az ellenzéki éveket a társadalmi beágyazódás elmélyítésére kellene fordítani. Elismerem, ez nagyon nehéz, sőt évről évre nehezebb. Amikor miniszter voltam, már akkor sem volt könnyű, akkor sem voltak népszerűek a politikusok, de az még mindig aranykor volt ahhoz képest, amilyen közutálat manapság övezi a politikát. Az előbb azt mondtad, hogy most inkább a civil társadalomra kellene fókuszálnia az LMP-nek, nem a Fidesz és az MSZP közötti választás dilemmáin kellene gondolkodnia. Térjünk kicsit mégis vissza ehhez a dilemmához. Arra hivatkoztál, hogy a Fidesz 1994-ben milyen rosszul szerepelt, amikor az MDF és az MSZP közé pozicionálta magát. Ez azonban az akkori Fidesz részéről tisztességes magatartásnak tekinthető, ha abból indulunk ki, hogy 1993-tól kezdődően úgy gondolták, hogy sok okból közelebb állnak az MDF-hez, mint az MSZP-hez, akkor is, ha ellenzéki párt voltak. Az LMP is gondolhatja azt, hogy közelebb áll a Fideszhez, mint az MSZP-hez, és ezt valószínűleg sokan gondolják is az LMP-ben. Ez viszont nyilván valamelyest korlátozza az ellenzéki potenciáljukat, nem? Ez elvileg lehetséges volna, ha normális demokráciában lennénk. De a Fidesz olyan sok demokráciaromboló lépést tett az elmúlt évben, hogy az a párt, amelyik friss, demokratikus erőként kíván megjelenni, nem teheti meg, hogy akár csak hallgatólagosan is asszisztál a demokrácia rombolásához. 1994-ben racionális politikai húzás volt Orbán Viktorék részéről az, amit tettek, bár tisztességesnek azért nem nevezném, mert nem az MDF-fel, hanem annak legnagyobb ellenfelével, az SZDSZ-szel kötöttek liberális választási együttműködést… De a mostani helyzetben a Fidesszel való összefogás olyan lenne, mint a Szakasits Árpád-féle szociáldemokraták közeledése a kommunistákhoz az 1948-as pártegyesülés előtt. Lehet, hogy más a percepciónk, de én olyan súlyosnak látom a jelenlegi helyzetet, hogy mielőtt bármit is gondolnánk arról, miben is értene az LMP esetleg egyet a Fidesszel, húzni kell egy vonalat: meddig tart a demokrácia, és hol kezdődik az autokrácia. És ha ezt a vonalat a kormányzó pártok már átlépték, onnantól kezdve demokrata politikus nem nagyon barátkozhat velük, föltéve, ha komolyan veszi, hogy lehet más a politika. Vagyis bármit is gondol a megelőző nyolc vagy húsz évről az LMP, szerinted mostanra odáig fajultak a dolgok, hogy nemigen teheti meg, hogy a Fideszhez közelebb érezze magát, mint a másik demokratikus pártnak nevezett MSZP-hez. Nos lehet, hogy normatív értelemben ez így van. De ha empirikusan megvizsgáljuk az LMP-t, akkor nem azt találjuk-e mégiscsak, hogy ez a párt egész egyszerűen közelebb érzi magát a mai magyar jobboldalhoz, mint ahhoz a tradicionális magyar baloldalhoz, amit jelenleg az MSZP jelenít meg? Egyetlen példa: olyat már mondott az LMP, hogy Gyurcsány Ferenccel soha nem kíván együttműködni, de ugyanez Orbán Viktorral szemben még mintha nem hangzott volna el. Valóban volt ilyen politikusi kijelentés, és ez nekem sem tetszik. De ebből még nem következtetnék a párt egészének álláspontjára. Az LMP a Fidesz-kormány ellenzéke, és álláspontját az ellenzéki szerep is erőteljesen formálja. De elfogadom, hogy amit egy független értelmiségi normatíve gondol, az különbözhet attól, amit a politikai-taktikai manőverezés megkíván. Az LMP részéről ésszerű választás lehet azokat a Fidesztől leszakadó szavazókat megcélozni, akik nem szavaznának az MSZP-re vagy egy azzal gyanúba keverhető pártra. Van olyan ismerősöm, aki szerint nem is kell mást tenni, mint ezeket a lecsorgó szavazatokat összegyűjteni. Hiszen hova máshova is mennének? De ez a passzivitás kockázatos. Az adott pillanatban a Fideszhez csapódó, de ideológiailag nem szorosan elkötelezett százezreket az LMP meghódíthatja, de ezért mégiscsak tennie is kellene valamit, mert az elégedetlenek könnyen átlendülhetnek a Jobbik táborába. Sok konzervatív, mérsékelt jobboldali szavazó van, akik elégedetlenek Orbán Viktor politikájával, már a nagytőkések és a középvállalkozók között is, csak még nem mernek kiállni a nyilvánosság elé. Ez is egyik jellemzője a kiépülő rendszernek, jelesül, hogy a félelem kultúrájára próbál építeni, és így igyekszik beszűkíteni a független beszéd társadalmi tereit. A politikában tehát lehetséges az időleges eltérés a normatív meggyőződésektől, én sem hiszek a doktriner, dogmatikus politikában, amely az ideológiai, eszmei tantételeket egy az egyben politikai cselekvéssé akarja lefordítani. De egy pillanatig sem szabad szem elől téveszteni a célt. A cél pedig nem lehet más, mint hogy azokat a szavazókat, akik a Fideszre szavaztak, valamilyen módon visszahozni, benntartani a demokratikus politikában, azáltal hogy számukra a demokratikus ellenzéki pártok vonzó politikai alternatívát nyújtanak. Az én problémám az, hogy amíg nincs világos határvonal a politika iránt érdeklődők fejében a demokrácia és a nem-demokrácia között, addig létrejöhet egy hallgatólagosan elfogadott hibrid rezsim. S akkor Orbán Viktor rendszere könnyen hasonlóvá válhat ahhoz az Erdogan-féle féldemokratikus rendszerhez, amelyet ma Törökországban láthatunk. Ezeknek az ún. lecsorgó szavazóknak ugyanis éppen azt nem fogja senki elmagyarázni és megmutatni, hogy mi a különbség demokrácia és tekintélyuralom között. Ez nagyon nagy felelősség. Ha már szóba került a Fidesz gazdaságpolitikája, és az LMP viszonya ehhez, legyen szabad kicsit összekuszálnunk a szálakat. Említetted, hogy az LMP egyik lehetséges kitörési pontja a szociális kérdések középpontba állítása. Viszont itt ellentétes igények, várakozások és szükségszerűségek keresztezik egymást. Az LMP nemcsak az elmúlt húsz év vonatkozásában, hanem gazdaságfilozófiai értelemben is sok tekintetben a Fidesz mondandójához hasonló álláspontot képvisel. Az LMP támogatóinak igen jelentős része valószínűleg osztja az antiglobalizmust, a multiellenességet, a kapitalizmus és a piac, a „spekulánsok” és a „tőzsdézők”, úgy általában a liberális gazdaságpolitika iránti gyanakvást. A Fidesz is ezeket emlegeti állítólagos nagy gazdasági szabadságharcában. Az LMP ugyanúgy ostorozza a rendszerváltás utáni kormányok gazdaságpolitikáját, amely úgymond kiszolgáltatta és alávetette a magyarokat a multiknak, a nemzetközi nagytőkének. Nemcsak a korrupciót és a pártokráciát vetik el a rendszerváltás örökségéből, hanem ezt is. Ugyanakkor a Fidesz, bár a maga etatista módján, de mégis olyan politikát folytat, amely sok tekintetben emlékeztet a neokonzervatív gazdaságpolitikai krédóra, legalábbis ami a szociális és jóléti juttatások lefaragását, a jóléti rendszer leépítését illeti. Sok olyasmit is tesznek (vagy készülnek rá), amelyeket eredetileg az általuk is zátonyra futtatott liberális szellemű reformok tűztek ki célul, például az adópolitikában, a felsőoktatásban vagy az egészségügyben. Elvégre elsősorban liberális reformközgazdászok hangsúlyozták az elmúlt két évtizedben, hogy a jóléti rendszerek hosszú távon fenntarthatatlanok. A szakszervezetek viszont éppen ezeknek a kedvezményeknek és juttatásoknak az elvonása miatt tiltakoznak. Igazából emiatt nő a társadalmi elégedetlenség, a jogállam lebontása csak egy jóval szűkebb kört érdekel. Az LMP-nek pedig, úgy látszik, ezek mögé a nagyrészt valószínűleg tényleg tarthatatlan követelések mögé kellene fölsorakoznia, leleplezve a kormány képmutatását, a felső középosztályt és a gazdagokat preferáló osztálypolitikáját, hogy társadalmi beágyazottságát növelje. Nos, nem egyszerű képlet... Valóban, az LMP ebben a kérdésben nem a liberális reformközgazdászok, hanem a magyar választók túlnyomó többségének értékítéletét követi. Liberális a jogállamiság védelmében, csakúgy, mint a kulturális sokszínűség fenntartásának érdekében, de nem liberális a gazdaságpolitikában. Például olyan adókat akar bevezetni (dugódíj, ökoadó stb.), amelyek nem kedveznek az ország versenyképességének. Hosszabb beszélgetést is megérne annak tisztázása, hogy mit értünk a „versenyképesség” fogalma alatt, tehát ki lesz versenyképes kivel szemben, mitől és milyen távon. Ebbe most nem mennék bele. Ami viszont a Fidesz gazdaságpolitikáját illeti, nem vitás, hogy a piac befolyásos szereplőinek sok minden tetszik abból, amit a kormány a Széll Kálmán Terv bemutatása óta csinál. Számomra csak jó háromnegyed év után látszott eldőlni, hogy valójában milyen politikát is folytat a Fidesz. Eleinte a Valutaalap-ellenesség, bankellenesség, antiglobalizmus és a „ne diktáljon nekünk Európa” voltak ennek a politikának a vezérszólamai, no meg a már-már milosevici magasságba emelkedő nemzeti öncélúság, amelyet a Wass Albert-kultusz és a Trianon-emléknap fémjelzett. Majd jött a nyugdíjrendszer államosítása. Egy ideig úgy látszott, mintha Orbánék etatista, antiliberális, államkapitalista gazdasági modellt követnének. De ma már egyre inkább úgy látom, hogy ez inkább a politikájuk füstje, mint a lángja. A Nyugat-ellenes, nemzetieskedő, háborús és „férfias” retorika csupán annak elfedésére szolgál, hogy a Fidesz valójában a társadalmi különbségek növelésében érdekelt. Való igaz, korábban főleg a liberálisok gondolták úgy, hogy bizonyos jóléti rendszerek fenntarthatatlanok. Az emberi jogokra kevésbé érzékeny piacpárti liberálisok közül sokan ezért ma úgy gondolják, hogy a Széll Kálmán Terv bizonyos pontjai támogathatók. Ám nemcsak arra kellene figyelni, hogy a Fidesz-kormány privatizál-e vagy államosít. Ennél fontosabb kérdés, hogy valójában mire használja az államot. Lehet, hogy épp az államot privatizálja önmaga számára. Miközben valóban megfigyelhető a gazdasági nacionalista retorika – amit Orbán még megfejelt azzal, hogy lám, a világ kelet felé fordul, a jóléti társadalomból tartsunk az úgynevezett „munka alapú társadalom” felé – aközben, miután Brüsszelben rászóltak, hogy nem lehet 7%-os a hiány, igyekszik teljesíteni a maastrichti kritériumokat. Eredeti terveihez képest Orbán teljes hátraarcot csinált. Növelni akarta a deficitet és az államadósságot, majd miután külföldön rászóltak, hogy ezt nem teheti meg, élére állt az államadósság elleni harcnak. Ráadásul az egykulcsos adórendszer bevezetésével a hiányzó pénzt a szegényebbektől és a rászorultabbaktól szedi be, továbbá a beszedett pénz elosztása sem a társadalmi esélyek kiegyenlítését szolgálja. Orbán politikája tehát nem inkluzív, vagyis befogadó, hanem exkluzív, azaz kirekesztő jellegű. Tegyük egy pillanatra zárójelbe, ki is a jobboldali és a baloldali, mert azzal reménytelenül összezavarjuk a dolgokat. Nézzük inkább azt, vajon a kormány politikája a privát szférát erősíti, vagy a közszférát! A befogadást erősíti, vagy a kirekesztést? Úgy látom, hogy még az állam erősítése is arra szolgál, hogy privilegizált társadalmi pozíciókat erősítsen meg. Szó sincs arról, hogy Orbán Viktor baloldali politikát valósítana meg, bármennyit is szónokol a globalizáció, a „spekulativ kapitalizmus” és a multik ellen, az állam erősítése mellett. Orbán a kirekesztő osztálypolitikájával okozott társadalmi sérelmeket idegenellenes, a nemzet etnikai alapú összetartozását erősítő politikájával próbálja retorikai szinten ellensúlyozni. Ezzel azonban vékony jégen korcsolyázik. Hiába kívánja leegyszerűsíteni a Himnusz dallamvilágát a kormány – hogy kedvébe járjon az iskolázatlanabb csoportoknak, például a Kövér László által gyakran emlegetett „panelproliknak” –, azt már Szabó Dezső is megmondta, hogy a Himnuszt nem lehet üres hassal énekelni. Csakhogy az antiglobalizáció és a baloldaliság közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. A globalizációnak van baloldali kritikája, de az biztos nem igaz, hogy az antiglobalizáció úgy általában baloldali lenne. A globalizációhoz való adaptáció, alkalmazkodás, amely képes arra, hogy a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokat bevonja a globalizációba bekapcsolódó helyi gazdaságba – ez tekinthető a globalizáció adekvát baloldali korrekciójának, nem a fejlődéstől való elfordulás, aminek a leginkább a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok isszák meg a levét. Azok a gazdaságpolitikai megoldások, amelyeket az LMP előszeretettel javasol, és amelyek esetében gyakran kerül egy platformra a Fidesszel, jellemzően nem baloldali megoldások, föltéve, ha baloldalinak a társadalmi integrációt, a leszakadók, a hátrányos helyzetűek bekapcsolását szolgáló politikát tekintjük. A Fidesz nemrég magáévá tette azt az LMP-s javaslatot, hogy szabjanak határt a nagy áruházláncok terjeszkedésének, mert ezek korlátozzák a helyi termelők és helyi kereskedők fejlődési lehetőségeit. A nagy áruházláncok azonban éppen a szegényebb rétegek számára nyújtanak viszonylag jó minőségű és megfizethető kínálatot. A visszaszorításuk nem a biotermékeket vásároló felső-középosztálynak fáj majd, hanem az alacsonyabb státuszú csoportoknak. Ennek kevés köze van az esélykiegyenlítéshez. Mint ahogy annak a multiellenességnek, globalizációellenességnek, nemzetközi szervezetekkel, például az IMF-fel szembeni gyanakvásnak, amelyik egyaránt jellemzi a Fideszt és az LMP-t, sincs sok köze a társadalmi befogadáshoz. Ehelyett mind retorikájában, mind társadalompolitikai következményeiben sokkal inkább emlékeztet egy avítt, rendies, kelet-európai világképre. Ebben van valami, főleg ha csak a fogyasztás dimenzióját nézzük. Az áruházláncokban valószínűleg tényleg olcsóbban lehet vásárolni, kérdés, hogy mit. De nézhetjük a termelés dimenzióját is. Javasolhatjuk, hogy legyen áruházlánc, amely olcsóbb a munkanélkülieknek, de mondhatjuk azt is, hogy legyen kevesebb a munkanélküli, mert a minőségi árut megvásárolni tudó fizetőképes kereslet megteremtése fontosabb társadalompolitikai cél, mint az árak olcsósága önmagában. Azzal egyetértek, hogy igazi baloldali nem lehet antiglobalista, hiszen „a proletárnak nincs hazája”, s a dolgokon valóban változtatni csak nemzetközi méretekben lehet. Már régóta nem is nevezi senki magát antiglobalistának a baloldalon. Viszont a baloldaliak is lehetnek a globalizáció kritikusai, mert a baloldali pozíció társadalomkritikai jellegű. Rá lehet mutatni például a globalizációs folyamat egyoldalúságaira, például az adóelkerülés lehetőségeinek különbségeire, vagy arra, hogy a tőke szabad mozgását nem követte hasonlóan liberális gyakorlat a munkaerő vonatkozásában. És így tovább. Olaszországban élve azt láttam, hogy a fogyasztás alapvetően a kisebb üzletekre épül, és ennek az az egyik következménye, hogy nem sorvad el a hagyományos termelői, kisipari, sőt iparművészeti tevékenység és kultúra, mint ahogyan az Magyarországon történt. Ha teszünk egy rövid sétát mondjuk Debrecen belvárosában – szándékosan említek egy Fidesz-fellegvárat –, akkor azt látjuk, hogy a közeli plazák tönkretették a főtéri kis üzleteket. Ez már nem a cívisváros hangulata. Betört kirakatokat látunk az Aranybika Szálló mellett, kommersz könyvkínálat dominál a reprezentatívnak szánt, főtéri Szabó Magda könyvesboltban. Ez nem konzervatív, hanem a városi örökséggel felelőtlenül bánó várospolitika, mert nem ápolja, hanem tönkreteszi Debrecen kulturális értékeit. Ezt nem ellensúlyozhatja, ha cserébe szobrot állítanak Wass Albertnak. Az ízlés helyébe a kulturálatlanság lépett: a parvenük politizálnak így. A jeles magyar népi-harmadikutas gondolkodó, Németh László a Fidesz mai politikáját biztosan nem nevezné a „minőség forradalmának”. De a valódi cezúra szerintem ott van – s ezzel visszatérek a kérdés lényegére –, hogy mit tekinthetünk a befogadás és mit a kirekesztés politikájának. Ebben én nagyon távollevőnek látom a Fidesz és az LMP politikáját. Például a gyöngyöspatai konfliktus esetében a kormány cinikusan kivárt a rendőri beavatkozással – Orbán Viktor mondott is valami olyat, hogy majd akkor kell cselekedni, ha helyzetbe kerülünk –, ezzel szemben az LMP-s politikusok és aktivisták ott voltak Gyöngyöspatán, és személyesen is próbáltak tenni valamit a konfliktus eszkalálódása ellen. Tudomásom szerint az ellenzéki párt határozottan tiltakozott a társadalmi konfliktusok cinikus politikai játszmává züllesztése ellen. Szóval úgy vélem, hogy, egyes meglévő vagy látszólagos érzületi és identitásbeli hasonlóságok ellenére az LMP a befogadás politikáját képviseli azzal a nyílt osztálypolitikával szemben, amelyet a Fidesz űz. Egyetlen dolgot még hadd tegyek ehhez hozzá: új jelenség, hogy az eddig nem túlságosan kezdeményező és nehézkesnek látszó magyar lakosság fiatalabb csoportjai elkezdtek kimenni az országból. Korábban a lengyelek, a románok voltak azok, akik tömegesen próbáltak külföldön, az EU-ban munkát vállalni. A magyarokról eddig úgy tudtuk, hogy nyelvtudás és vállalkozókedv híján inkább otthon csücsülnek. Most ez drámaian változik. Magyarok különböző munkaképes csoportjai – mérnökök, rezidensek, orvosok, nővérek, diákok – elindultak Angliába, Írországba, Svédországba, Ausztriába. Ha úgy tetszik, újra lábbal szavaznak, mint régen. Említetted, hogy az MSZP elnöke által meghirdetett zöld fordulat számodra inkább a szocialisták belső küzdelmeinek kivetülése, mintsem valódi politikai javaslat. De az mégsem mellékes, hogy a szocialista párt és az LMP viszonya hogyan fog a jövőben alakulni. A mostani helyzetben nehéz elképzelni, hogy nem lesz szükség valamilyen együttműködésre közöttük, ha a Fideszt valóban le akarják váltani. Mesterházy Attila cikke engem az 1980-as évekre emlékeztet, amikor a párton belül nem direkt módon, hanem egy-egy cikkel üzengettek egymásnak. Ez az üzenet fricska Gyurcsány Demokratikus Koalíciója felé, és jelzés az LMP-nek, vajon hogyan viszonyulnának egy Gyurcsány nélküli MSZP-vel való együttműködéshez, ha ez az MSZP készségesnek mutatkozna egyes zöld értékek felkarolására. Erre a cikkre Jávor Benedek és Scheiring Gábor elég markáns választ adott [Népszabadság, 2011. június 23.], rámutatva arra, hogy az energiapolitikában hagyományosan összeérnek a Fidesz és az MSZP érdekei. Mindkét párt néha előveszi az ökopolitikai fordulat szükségességének gondolatát, meglobogtatja a zöld zászlót, majd minden marad a régiben. Most is úgy néz ki, hogy a téma belső pártügyek elkendőzésére szolgál, mert a szocialisták régi gárdája Puch László vezérletével összezárt Gyurcsánnyal szemben. Csakhogy bármennyi hibát is követett el Gyurcsány, és bármennyire hiteltelenné is vált sokak szemében, hasonló kvalitású vezetőt az MSZP vele szemben felsorakozó többségi csoportjai egyelőre nem tudnak felmutatni. Igaz, a kvalitásokkal a politikában csínján kell bánni. Sokszor pont a legtehetségesebb emberek követik el a legnagyobb hibát. Éppen azáltal, hogy sikerrel manipulálják vagy kiiktatják azokat a demokratikus kontrollmechanizmusokat, amelyek a hatalmuknak korlátot szabhatnak. Talán akkor lehet más a politika, ha a társadalom tagjai rájönnek, hogy nem politikai megváltókra, forradalmárokra, karizmatikus vezérekre van szükségünk. A demokrácia intézményei nem akkor működnek, ha azt a vezetők kiemelkedő személyes kvalitásai garantálják, hanem ha a politikailag aktív társadalom „vigyázó szemei” követik változását. A demokrácia védelmének feladatát nem „szignálhatjuk ki” csak az ellenzéki pártokra, de az ellenzéki pártoknak kötelességük ebben példát mutatni. Az utóbbi hónapokban a demokratikus jogállamot és a (csenevész) jóléti államot komoly támadás érte, amelynek kivédése szélesebb társadalmi összefogást kíván – a részvétel és az átláthatóság elvei alapján. Ebből az összefogásból az LMP nyilván nem maradhat ki, hiszen megalakulása óta maga is a participáció és a transzparencia igényével lép fel.