Károlyi Csaba: A novella mintha kicsit mostohagyereke lenne a kortárs magyar irodalomnak. A Novellakonferencia nyitó előadását Margócsy István azzal kezdte, hogy fölidézte Spiró Györgynek egy régi tanulmányát, az Íróvá ütve című szövegét, műfajtalankodásunk történetét. Ebben az állt: az író legjobban teszi, hogyha előbb-utóbb regényt ír, mert hogyha a novellánál marad, akkor azt a kutya sem veszi észre. Különben ha költő lesz, akkor sem nagyon vesznek tudomást róla, tehetnénk ma hozzá. Kérdés, hogy ez tényleg így van-e, és jól van-e így. Ha reggel fölkeltek, és azt mondjátok, hogy most novellát írok, drámát írok, verset írok, regényt írok, mikor gondoljátok azt, hogy na, most írom a legfontosabbat? Lehet-e ezt egyáltalán így megközelíteni? Kiss Noémi kritikusként, tanulmányíróként kezdte, fordított is, utána elkezdett novellákat írni. Nem tudom, hogy tervezel-e regényt írni. Mi a legfontosabb, amikor írsz?
Kiss Noémi: Spiró Györggyel ellentétben nem gondolkodom ilyen kategóriákban, fontos különbség, hogy én nem így fogom fel az irodalmat, hanem inkább úgy mondanám, szövegeket írok, és mindegy, hogy egy könyvről kell gondolkodnom, vagy pedig szeretnék megírni egy olyan dolgot, amit fontosnak tartok. Viszont ezt szeretném úgy megírni, hogy lehetőleg feszes legyen, ne untassam az olvasókat, tehát hogy legyen ez olyan szöveg, amivel esetleg elérek valamit. Nem is gondolkodtam soha abban, hogy ami fölött ülök, novella, regény vagy kritika, viszont az tény, hogy az ember ír szövegeket, és aztán ezek esetleg könyvvé formálódnak, és akkor azt ki lehet adni. Viszont regényírásra kaptam ösztöndíjat, és még mindig nem számoltam el ezzel a pénzzel, úgyhogy jelenleg itt tartok.
KCs: Tervezed, hogy regényt írj?
KN: Muszáj valamit leadnom nemsokára, igen. Csak közben születtek gyerekeim, és halasztást kértem. De ahogy én gondolkodom az írásról, abban nem választható szét regény és novella, hanem szövegek vannak, tapasztalatok, amiket át szeretnék adni, és ezek vagy nagyon rövidek lesznek, vagy hosszúak, alakul magától, a nyelvtől és a gondolattól függ, mi lesz belőle, mondjuk így, kicsit sommásan.
KCs: Garaczi László költőként kezdte, majd rövidprózákat írt, ezekből összeállt az első két lemur-könyv, ahol mégiscsak rövid történetekből alakult ki a kisregényforma. Közben írtál drámákat, fordítottál is, és írtál tulajdonképpen két, ha tetszik, klasszikusabb vagy hagyományosabb regényt, a MetaXát, és legutóbb az Arc és hátraarc című harmadik lemur-könyvedet. Ha tőled azt kérdezném, hogy novella vagy regény, tehát gondolkodsz-e műfajokban, akkor mit válaszolnál?
Garaczi László: Ahogy mondtad, rövidprózákkal kezdtem, de valahogy úgy szocializálódtam, hogy a regény a vezető műfaj. Ugyanakkor hagyományosan a költészet is, szóval azt nem éreztem, hogy a költészet kisebb jelentőségű lenne. Viszont arra emlékszem, hogy bár versekkel és rövidprózákkal kezdtem a nyolcvanas években, nemcsak nekem, a kollégáimnak is voltak olyan ábrándjai, hogy azért előbb-utóbb regényt kéne írni. Akkor még nem volt a kiadók és az olvasók részéről ez az elvárás, ami az utóbbi tíz-tizenöt évben érzékelhető. De már akkor is azt gondoltam, hogy ezek a rövidprózák tulajdonképpen kísérletek, műhelymunka, készülődés a nagy prózára. Próbáltam is hosszabb prózát, regényt írni, nem ment. A drámaírás és a forgatókönyvírás viszont sokat segített abban, hogy később már nagyobb szerkezeteket is el tudjak képzelni. Negyvenéves korom körül tudtam tulajdonképpen az első olyan hosszabb szöveget írni, ami regénynek tekinthető. Előtte a korábbi kiadóm szájából konkrétan elhangzott a mondat, hogy ne foglalkozzak ezekkel a kisebb szövegekkel, hanem regény, regény, regény. És ezt nemcsak tőlük hallottam, hanem másoktól is. Próbáltam persze ezzel nem törődni. Tehát azt remélem, hogy nem azért próbáltam regényeket írni az utóbbi időben, mert ez valamiféle külső kényszer volt, hanem mert ez a lehetőség régóta foglalkoztatott. A kispróza műfaját belaktam, kipróbáltam magam benne, nem akartam ugyanazt csinálni. Ki akartam próbálni, hogy tudok-e nagyobb formákban gondolkodni.
KCs: Szerinted a Mintha élnél és a Pompásan buszozunk! műfajilag micsoda?
GL: Szerintem átmeneti műfaj, ahogy mondtad. Nevezhetjük kisregénynek vagy nagyobb elbeszélésnek. Még nagyon magán hordja az a két könyv a korábbi kisprózák tapasztalatát, tehát tényleg kis történetekből áll össze. Azért a Pompásan buszozunk!-nak van egy kerete, van egy sztori, egy helyzet, abból emlékszik vissza a főhős a különböző epizódokra, és aztán ez a történet a végén folytatódik, tehát valami szerkezetféle mégis van. Bár a mérete alapján nem igazán regény. De írás közben igazából nem szoktam azon gondolkodni, hogy na, most elértem-e a regény méretét, vagy ez most elbeszélés vagy kisregény vagy micsoda. Szövegtechnikai problémákat próbálok megoldani, nem műfajiakat, tehát a műfaji definiálás különösebben nem segít.
KCs: Csak provokálok. Amikor kisprózákat írtál, azok sem voltak hagyományos novellák. Először a Plasztikban csináltál rövid történetekből nagyobb formát. Az első, terjedelemre tán novellának tekinthető szöveged az Azóta zuhan volt, ha jól emlékszem, de az sem volt klasszikus novella. Írtál klasszikus novellát valaha? Most eltekintve azoktól, amiket az utóbbi hónapokban publikálsz.
GL: Valóban, ezek a korai szövegek szövegek voltak, a történet, ha volt, töredékekből, morzsákból épült. A nyelv és a narráció erősen önreflexív volt, és legföljebb egy szituáció, egy atmoszféra villant fel. Elbeszélésnek semmiképp nem nevezném őket, egyszerűen nem beszéltek el történetet. Közben azért írtam egy-két szabályos novellát is titokban, például az ÉS novellapályázatára, és ott valami helyezést is értem el a Lestrapált szerencse című szöveggel, ami tulajdonképpen egy szabályos történet. És azért írtam tárcanovellákat is...
KCs: Parti Nagy Lajoshoz ugyanaz az első kérdésem. Költőként kezdted, és amikor a verseidet már komolyan elismerték, elkezdtél prózát írni. Igazából a rendszerváltás után. Előtte, ha prózát írtál, akkor az kritika vagy esszé volt. A rendszerváltás után a tárcanovellákból lett a Se dobok, se trombiták. Utána részben ezek átirataként születtek meg az első novelláid, melyek A hullámzó Balatonban jelentek meg, majd megírtál egy regényt, a Hősöm terét, szintén tárcákra alapozva. Azóta is írsz novellákat, és most mintha megint kezdenél visszatérni a tárcanovellákhoz a Népszabadságban. Hogyan jutottál el a költészettől a dráma mellett a prózáig?
Parti Nagy Lajos: Verset meglehetősen keveset írok, vagy inkább úgy mondanám, hogy kevés íródik meg. De attól, hogy nem írok, főleg nem publikálok szakmányban verseket, attól a vers a legfontosabb, másként fogalmazva: az, amit nem csinálok, megfontosodik. Mostanában főleg színházi munkákon dolgozom, vagy azok látszanak leginkább, szövegátiratok ezek tulajdonképpen, transzformációk, ha most a próza felől vagy innen, ebből a konferenciából nézem. Próbák, hogy egy létező történet mentén hogyan adok bizonyos dolognak egészen más nyelvet, más kor nyelvét akár, de ez most mindegy, ezt zárójelben mondom. Azt gondolom, nem rendezhetőek semmilyen hierarchiába a műnemek, a műfajok. De éjszakám legmélyebb óráján azért nem egy elmesélt történetre riadok föl, hanem egy képre, egy metaforára vagy egy dallamra, rímre, és ez azért figyelmeztető jel. Mikor ’90-ben megírtam a Szódalovaglás című könyvet, azt gondoltam, én itt és most ennyit tudok a költészetből, és nyektethetném évekig ugyanazt, hiszen festők rendszeresen ezt csinálják, hogy nagyon lassan mozdulnak át az egyik korszakukból a másikba, de nem. Én ezt untam, és azt hiszem, hogy merő kalandvágyból kipróbáltam, ezek az én költői reflexeim hogyan működnek a prózában. A régi Magyar Naplónak kezdtem írni rövidprózákat, kéthetente. Ez volt a Se dobok, se trombiták. Azt képzeltem, ez jó terep arra, hogy megtanuljak klasszikus novellát írni.
KCs: Miért akartál megtanulni?
PNL: Nem tudom. Alighanem a sima, klasszikus irályt, történetvezetést akartam megtanulni, nyilván, hogy aztán lebontsam. De minthogy mindig időzavarban voltam, kénytelen voltam azt írni, amit a kezem akkor tudott, és ebből kitalálódott valami, amit eszem ágában nem volt novellának hívni. Én, ha prózát írok, akkor az kispróza. De olykor az az érzésem, hogy ha verset írok, akkor is kisprózát írok, és fordítva. A regényt viszont hagyjuk, ahhoz alkat és életforma kell. Én különben is inkább terjedelmi, mint poétikai kategóriaként tudom ezt a szót használni.
KCs: Ez a konferencia tulajdonképpen provokatív dolgot állít, azt, hogy a regény fontosabbnak tűnik ma, mint a novella, és hogy ez még sincs jól így. Mindhárman foglalkoztatok már a regény műfajával, ketten írtatok is, Noémi tervezi...
KN: Tulajdonképpen már írtam egyet, csak nem tudtam róla. A Trans németül úgy jelent meg, mint regény. Ott találkoztam ezzel a problémával először, kicsit meg is lepődtem, és aztán a kritikák nagy része ki is fejtette, hogy ez miért regény. Látom, hogy van egy piaci elvárás, és akár a szerző akarata ellenére odakerül a novelláskönyvére, hogy regény.
KCs: Épp ezt akarom firtatni. Hallottuk a konferencián, hogyan néz ki mindez az irodalomkritika, a könyvkiadók, a könyvkereskedők szempontjából. De alkotói szempontból hogy van ez?
PNL: A kiadó szempontjából szerintem pusztán arról van szó, hogy a közönség nagy, vastag könyveket, hosszú történeteket szeret olvasni a pénzéért, és akkor ezt kell valamilyen módon kiszolgálni, a novellákat is be kell mutyizni ebbe a térbe. Németországban szó volt arról, hogy kiadnak tőlem novellákat, de végül is nem adtak ki, mert azt mondták, hogy várják a regényt, a Luchterhand ki is adta a Hősöm terét. Én nem vagyok ellene mereven, sőt…, hogy olyan konstellációba helyeződjenek a rövid történeteim, ahol az összefüggésekre esik a hangsúly, a füzérszerűségre. Mészöly Miklós, amikor megcsinálta a novelláiból a Hamisregény című regényét, azt gyakorlatilag azért csinálta meg, hogy franciául legyen egy könyve.
KCs: Nem lett siker, sajnos.
PNL: Na de azért nem lett siker, mert Mészölyt valószínűleg a világon sehol nem lehet sikerre vinni. Mészöly értéséhez az orrodban kell legyen ez a halálos pannon penész. Én nagyon szívesen írnék regényt, azért, mert elképesztő nosztalgiám van egy olyan írói életforma iránt, ahol az ember, mondjuk egy évig vagy két évig csak resersíroz, kutat és dolgozik, utána három-négy évig írja, és utána még lazán tízszer-tizenkétszer átírja a regényét, lásd: Harmonia caelestis. Aztán mindegy, hogy műfajilag ez végül is mi lesz. Tehát a dolog iránt, hogy éveken keresztül ugyanabba a világba járok be dolgozni, ugyanabban a világban vagyok benne, és az a világ már közelebbi világ a számomra, mint az életem külső világa, ez iránt nekem erős nosztalgiám van, de szépen, lassan, tíz-tizenöt év alatt rájöttem, hogy az én alkatom ezt nem bírja. Tehát valószínű, hogy ilyen értelemben regényt soha a büdös életben nem fogok írni. Azt pedig, hogy a regény magasabb rendű, mint a novella, teljes ostobaságnak tartom. Mészölyt azért piszkálták a hetvenes-nyolcvanas években, hogy miért nem írja meg a nagyregényt. Közben megjelent a Volt egyszer egy Közép-Európa, például, ami alatt tényleg beszakadt az asztal, ott volt a nagy mű, amit persze pontosabb volt novelláskötetnek nevezni. Vagy ahogyan Bodort át akarták regényesíteni. A Sinistra körzet nagy könyv, kinek regény, kinek novellafüzér.
KCs: Margócsy idézte tegnap: van egy olyan kritikai hozzáállás is, hogy a regény azért lehet fontosabb, mint a novella, merthogy jobban lehet elemezni, egy teljes világot leír, tehát totális világábrázolásra képes, amin keresztül bármiről beszélhetünk, tehát az elemző, a kritikus és az olvasó is azért szeretheti jobban a regényt, mert el tud benne mélyedni, belehelyezkedik, benne lakik. Ellenben a novella az pici, kevés, rövid.
GL: És akkor mi van a költészettel, ami, ugye, még kisebb, de közben hagyományosan a vezető műfaj volt, ahhoz hogy viszonyulnak manapság a kritikusok?
KCs: Ez érdekes kérdés, az is fölmerült itt a két nap során sokszor, hogy rengeteg olyan költő van, Kosztolányitól és a Babitstól kezdve Füst Milánon át Rakovszky Zsuzsáig, Háy Jánosig, aki később novellát, regényt is írt. Miért nincsen ez fordítva?
KN: Van fordítva is, például Bódis Kriszta is először írt prózát, aztán verset, aztán prózát, és úgy tudom, most megint verseskötetet szeretne kiadni. Márton László is ír néha verset. Kukorelly meg váltogatja a műnemeket.
PNL: De Kukorelly először is költő. Mészöly viszont írt egy verseskötetet öregkorában.
KCs: Az Esti térképet. Nádasnak is vannak hasonlóképpen versszerű szövegei, kétségtelen. Mándy Iván öregkori novellái meg olyanok, hogy azokat tulajdonképpen lírai műveknek is tekinthetjük.
PNL: Esterházy meg olykor szent borzalommal tekint a költészetre, bár megírta a Fuharosokat, ami egy gyönyörű magyar vers, van annyira vers, mit amennyire regény a Sinistra. Azt hiszem, a prózaírók valahogy a költészetről kicsit többet gondolnak, mint amennyi a költészet valójában.
KCs: Te tudod.
PNL: Hát, igen.
KCs: Móricz jutott hirtelen eszembe, aki A török és a teheneket meg az Iciripicirit megírta. A vaskos prózista könnyed darabjai.
PNL: De az a két legjobb verse!
KCs: Csak vicceltem. Na de, mivel ez novellakonferencia, megkérdezem tőletek, hogy mi a kedvenc novellátok.
GL: Muszáj? Jó, akkor Bodor Ádám: A buzimacska.
KN: Nagyon szeretem Forgács Zsuzsának A kis pasiját, szerintem az egy jó erős novella, aztán persze Bodor Ádám jut eszembe. Meg Mészölytől a Jelentés öt egérről, az is kedvenc.
PNL: Nekem régen nagyon fontos darab Móricznak a Tragédiája. Azt gondolom, hülyeség ilyeneket mondani, hogy „a legjobb magyar novella”, mert nincs ilyen, de ha lenne ilyen, akkor nálam ez a Kis János-történet lenne. Elképesztő ökonómiával, keserűséggel és pontossággal van megírva. Móricz talán sehol nem ilyen hihetetlenül pontos, mint ebben a műben. És nagyon régóta nagyon szeretem Mészölynek az Anyasirató című novelláját. Mészölynél aztán persze lehet mondani nagy novellákat.
KCs: Lóregény, Szárnyas lovak…!
PNL: Vagy Babel Lovashadseregének darabjai, bár arra tényleg egyben gondolunk. Jut eszembe, ha Hašek a Švejk-történeteit nem fűzi össze, akkor most azt minek tekintenénk? Egy hatalmas anekdotafüzérnek? Mi húzza azt föl regénnyé tulajdonképpen? Az utazás, aminek a végén megérkeznek a helyszínre, konkrétan a világháborúba, és közben Hašek hatszáz oldalon keresztül nyomatja, és történeteket mesél? Akkor a Švejk regény vagy nem?
KCs: Akkor a Sinistra körzet is novellafüzér, mint Krúdy Szindbádja vagy Gárdonyinak Az én falumja vagy Tar Sándornak A mi utcánkja, vagy Mikszáthtól a Tót atyafiak és A jó palócok. És az Esti Kornél? Miért van az, hogy ha egy novellista elkezd novellákat írni, akkor inkább füzérben gondolkodik, mint egyes novellákban?
KN: Mostanában épp kezdtem így gondolkodni, meg lehet rekedni benne. Herta Müllerrel példálóznék, aki köztudottan egy nagyon jó közép-európai elbeszélőnő volt sokáig, és aztán egyszer csak írt egy regényt, ezt most idézőjelbe tenném, a Lélegzethintát, amiért azonnal Nobel-díjat adtak neki. Ez is novellafüzér, kicsit úgy, mint a Sinistra. Egyébként szerintem Herta Müller nagyon sokat átvett Bodor Ádámtól, csak ezt nemzetközi színtéren nem nagyon lehet tudni, mint ahogy nagy Bodor Ádám-rajongó Stasiuk is, aki szintén novellafüzéreket ír, és elég gyenge regényeket, de mégis a regényeivel ismerik el mint jelentős közép-európai szerzőt. El tudom képzelni az alkotáslélektani részét a dolognak, hogy az ember egy téma körül kattog, és csak ez foglalkoztatja, és csak ebben van, akkor abból lesz a novellafüzér. Gyakorlatilag ugyanarról ír, újra és újra nekifutva.
GL: Ha a novellákat egy majdani kötet számára írjuk, akkor egy idő után elképzelhető, hogy igyekszünk valamilyen módon motivikusan, szerkezetileg vagy tematikusan összefüggő egészet létrehozni. De ha az ember függetleníti magát a külső elvárásoktól, akkor nehezen tudom elképzelni, hogy valaki úgy ül le az íróasztalhoz, hogy most akkor elkezdek írni egy novellafüzért. A novellák írása közben kiderülhet számára, hogy bizonyos helyzetek, karakterek, témák iránt nagyobb az affinitása, ezek kezdenek visszakéredzkedni motívumként, és hogyha fölismeri, hogy ezek valamilyen rendszerbe akarnak helyezkedni, akkor megpróbálhatja úgy megírni a további novellákat, hogy egyre jobban kikerekedjen belőlük egy egységes világ.
PNL: Biztos van ilyen, hogy valaki leül egy reggel, hogy novellafüzért fog írni, de inkább az történik, hogy utóbb rájön, a szövegei valahogy összetapadnak. Bevett dolog a költészetben is, hogy mikor könyvvé szerkeszti az amúgy az egy kézen kívül semmi más közöst nem mutató műveit a költő, akkor mégis ciklusokba rendezi őket, ez ma a magyar költészetben még mindig erős hagyomány. Bodornál talán úgy volt, ahogy Garaczi Laci mondja, hogy írom a saját világomat, mert nem tudok más világot írni, ez a világ nagyon erősen kirajzol valamit, és utána, a negyedik-ötödik darab után már ennek a világnak a részeit kezdem megírni. Motívumok kerestetnek, és amennyiben megtalálódnak, és a szerző is rájátszik ezekre, akkor ezek már novellafüzérek.
KN: Nagyon nyomasztó tud lenni, amikor várják egy szerzőtől a nagyregényt. Amikor egyszer egy német kritikusnő, aki fantáziát látott bennem, úgy fogalmazott, hogy most akkor itt az idő, hogy írjak valami nagyot, akkor hetekig nem tudtam kinyögni egy szót sem, mert ez annyira nyomasztó. Amiről én írok, az túl kicsi, kevesek ízlése, ezt érzem.
PNL: Nem lehet az, hogy azért bizonyos fokig én döntöm el, hogy mit írtam? Nagyon novellafüzér-gyanús szövegeket át lehet vinni regényként, és hogyha van egy erősen regénygyanús valamim, de elkezdem azt mondani, hogy nem regény, hanem novella, akkor azt mindenki novellafüzérnek fogja tartani. Nem lehet, hogy ebben is van valami? Én ezt most nem pejoratíve mondom, egyszerűen így működik, döbbenten tapasztaltam, mennyit számít, hogy az ember miket, egyébként sok hülyeséget, beszél össze a saját szövegeiről. Ezzel most tényleg nem a komoly elemzéseket akarom megbántani, mert az is igaz, hogy itt most ennek a dolognak mi a felszínéről beszélünk csak.
KCs: Igen, de az olvasók számát illetően, meg az oktatás, az iskola számára a novella nyerőbb műfaj kéne legyen, mint a regény, nem? Mert egy novellát meg lehet jelentetni napilapban, hetilapban, sokan elolvashatják. A novellát könnyebb tanítani is, mert egy regényt elolvastatni egy középiskolás diákkal nehezebb, mint egy novellát. Novellát könnyebb elemezni, könnyebb vele bármit kezdeni, a rádióban, a tévében. Miért van mégis az, hogy mindenki regényt akar, nem novellát? Másrészt utazás közben én is azt látom, hogy nyolcszáz oldalas regényeket olvasnak az emberek, nem novellásköteteket. Vajon miért?
GL: Fogalmam sincs. Belemerülni egy nagyobb ívű fiktív világba, talán ez jobban kiszakít a realitásból, ebbe állandóan vissza lehet fészkelődni, hasonlóképpen a teleregényekhez. A novella pontszerűbb, és bizonyos értelemben idegesítőbb. Nem ígér megoldást, és gyorsan vége. Túlságosan hasonlít az élethez, durr, egy pofon jobbról, cupp, egy csók balról, és kész, vége. A regényt nehezebb megírni, viszont könnyebb elolvasni.
KN: Ezzel nem értek egyet, hogy regényt olyan nehéz írni, mert azért rengeteg pongyola, rossz regény van a piacon, amit nagyon sokan olvasnak, de alig van benne munka.
GL: Nagybetűs R-rel mondtam a regényt.
KN: Aha, merthogy én meg pont azt gondolom, hogy egy ökonomikus novellát írni, az azért nagyon sok befektetés. Abba ugyanúgy invesztálunk, megtalálni a hangot, az egésznek a struktúráját. A nagyregényeket is jó lenne megnézni egyszer, hogy tényleg ott melyek azok a részek, amelyek jobban vagy kevésbé sikerültek, tényleg mindenhol meg vannak-e jól csinálva. A Harmonia caelestis tényleg nagy regény-e? Nem érzem, hogy a novella egyszerűbb dolog lenne, legalábbis nekem nem.
GL: Nem azt mondtam, hogy egyszerűbb, hanem hogy túl az írói kvalitásokon, a regényíráshoz kell néhány plusz, egy csomó idő, unalomtűrő képesség, kitartás, talán nagyobb becsvágy, biztos háttér s a többi. Minőségi értelemben mindkét műfaj ugyanolyan igényeket támaszt az íróval szemben.
KCs: Tegnap elhangzott itt, a kiadói kerekasztal-beszélgetésen, hogy a világirodalomból is alig tudunk példát mondani olyan szerzőkre, akiket elsősorban novellistaként tartunk számon, mondjuk Csehov, bár ő meg a drámák miatt necces, Borges vagy Cortázar, de ők sem. Thomas Mannt is, hiába írt novellát, mint regényírót tartjuk jelentősnek. Vagy Hemingwayt is, hiába jobbak a novellái, mint a regényei. Úgy tűnik, hogy ez egy világtendencia, nem?
PNL: Nem lehet, hogy tényleg a tömegmédiumok és a tömegkultúra van ennek a mélyén? Hogy a közönség inkább regényt akar. Mert egyszerűen a novellában nem várod a folytatást. Kisül a feszültség. Aztán kész, jön egy másik mű, a nulláról megint fölhúzza magát, meg te is, aztán vége. A regénynél egyszerűen várod a folytatást, igen, mint a teleregénynél.
KCs: Ugyanakkor az olvasó mondjuk Kőbánya-Kispesttől Újpestig el tudná olvasni A fürdést vagy a Barbárokat, de nem tudná elolvasni az Édes Annát vagy az Erdélyt. Igaz, egyszer láttam egy élő embert, aki a metrón a Jadviga párnáját olvasta. Azt mondjuk, rohanó világban élünk, nem érnek rá olvasni az emberek. Hát akkor nem az volna a logikus, hogy rövidet olvassanak?
KN: Azt gondoltam, hogy ha bejönnek a blogok, akkor a novella még divatosabb lesz, mert egy két-három oldalas novellát föl lehet tenni blognak. De ez sem így van, mert a blog nagyon frappáns kell legyen, aktuális, és nagyon rövid. Szerintem többen olvasnak blogokat, mint Spiró-regényeket, most csak úgy mondtam valakit, akit tényleg olvasnak. Azt látom, hogy a skandináv országokban, meg ahol nagy a támogatása az irodalomnak, pénz, ösztöndíjak, ott hatszáz oldalas könyveket írnak. Nálunk ez nincs, el kell érni azt az egzisztenciális helyzetet, amikor ez majd így megy. Nem biztos, hogy ezektől a vaskos könyvektől lesz jó az irodalom. Én a magam életében ilyet most pillanatnyilag egyáltalán nem tudok elképzelni, hogy hatszáz oldalas regényt írjak.
KCs: Gyakran dicsérem Spirónak Az Ikszekjét, vagy azt mondom, hogy a Fogságot milyen jó volt olvasni, de nem szoktam mondogatni, hogy az Álmodtam neked novellái milyen jók. Ha Spiró ír egy kötetnyi jó novellát, keveset beszélünk róla. Ellenben, ha ír egy regényt, ha még az nem is annyira jó, akkor is sokkal többet beszélünk róla. Nincs ebben valami furcsa?
PNL: Biztos, hogy az olvasókat ennyire vadul izgatja ez a dolog? Hogyha van egy kedvenc szerzőjük, teszem azt a Spiró, akkor aszerint választanak, hogy most hatszáz oldalas regény vagy mondjuk egy novelláskötet? Ki olvas műfajt? Most a verset vegyük ki, ott nagyobb vízválasztó, a líra és az epika közt, de azért a novella meg a regény inkább összetartozik. Én azt hiszem, prózát szerző szerint olvasnak.
KCs: Mégis inkább olvasnak regényt, mint novellát.
PNL: Ha a kiadók szemrebbenés nélkül ugyanúgy prezentálnák a novellásköteteket, mint ahogy a regényeket, akkor nem ugyanúgy vennék-e azokat is? Biztos, hogy a Bodort szerető olvasók jobban megvennék a következő művét, hogyha hatalmas betűkkel rajta lenne, hogy regény, mint ha novelláskötet volna ráírva? Mándy-művet aszerint választ valaki, hogy az regény-e vagy novelláskötet? Nem hiszem.
GL: Eszembe jutott valami, lehet, hogy marhaság. Mikor minket megjelentet egy kiadó, számíthat néhány ezer olvasóra, és akkor már elégedett lehet. Viszont tudjuk, hogy ennél sokkal többen olvasnak, konkrétan lektűrt, ami viszont szinte kizárólag regény. Nem lehet, hogy arról szól ez a regénymánia a kiadók részéről, hogy ezt a bizonyos szélesebb olvasóközönséget csakis regénnyel lehet megszólítani, és esetleg becsalogatni? Lehet, hogy nem is tudatos, de ennek a mentalitásnak a mélyén ez is munkálhat.
KCs: Nem, ez szerintem nem marhaság, mert vagy vannak ezek az úgymond könyvek, amiket agyonreklámoznak, vagy pedig vannak a magazincikkek, és közte semmi. Egy utolsó, személyes kérdést hadd tegyek fel mindenkinek. Laci, te most tényleg elkezdtél novellákat írni. Amit a konferencián felolvastál például, az az ÉS idei negyedik számában megjelent novella volt, a Nem ezt ígérted című. A negyedik lemur-könyvben tehát novellák lesznek?
GL: Olyan korai fázisban tart ennek a könyvnek a megírása, hogy nem tudható pontosan, novelláskötet lesz-e, vagy novellafüzér, netán regény, tehát egyelőre ezek a szövegek ilyen próbafúrások, keresem a fogást és a hangot, szóval ez a dolog most még megjósolhatatlan.
KCs: Egészen hagyományos novellák. Hozzád képest. Már megbocsáss.
GL: Igen, így van, volt azért egy döntésféle, hogy mi lenne, ha ezt az egyébként elég hektikus világot, ami a fejemben a nyolcvanas évek, viszonylag épeszű novellákban próbálnám megközelíteni, mintegy megfegyelmezni, ugyanakkor a novellaformával a sokszínűségét is megőrizni.
KCs: Kiss Noéminek legutóbb két rövid novelláját olvastam a januári Alföldben. A Babát és az Anyatejet. Ezek erősen női témákat feldolgozó szövegek. A személyes traumákról szóló novellák leginkább egyes szám első személyben szólalnak meg. A konferencia felolvasóestjén kivétel volt az olyan novella, amelyik, mint a Garaczié, klasszikus formában íródott. Majdnem mindenki monologizáló vagy függő beszédben előadott novellát olvasott. Amivel leginkább foglalkozol, azt könnyebb első személyben földolgozni?
KN: Nem tudom, mert igazából most ezt a műfajt úgy találtam ki magamnak, mármint a kisprózákat, hogy nincs több időm elmondani, hogy mi történik. Ezek nem feltétlenül az én történeteim, sokat voltam kórházban, sokat járok mindenféle helyekre, amelyek kisbabákkal kapcsolatosak. Nemrég csecsemőotthonban is jártam, de egyelőre nem találtam más nyelvet meg hangot ennek, mint hogy valaki elmondja a történetét, és valamennyire ezt reflektálja is.
KCs: Ezek általában anya–gyerek, lány–anya kapcsolatok leírásai?
KN: Igen, és a gyerek is megszólal, nyilván kérdés, hogy tud egy kisbaba megszólalni, de van valami világérzékelése a gyerekeknek, amiről nagyon sokat írtak már, és amit én is próbálok figyelemmel követni. Van egy gyógypedagógus, akihez rendszeresen járok, vele beszélgetek erről, és próbálok gyereket vagy babát is beszéltetni.
KCs: A Népszabadságban örömömre rendszeresen vannak a szombati számban tárcanovellák, például Parti Nagy Lajosé, most Szifonpatron címmel [a Novellakonferencia napján ez jelent meg – a szerk.]. Máskor Dragomán György, Tóth Krisztina, Háy János tárcanovellái. Lajos, mintha azt látnám, kicsit visszajött számodra az a tárcahang, ami a Se dobokban volt, tehát egy közéletibb, politizálóbb hang. Jól látom?
PNL: Én őszintén mondom, tényleg nem tudom, mi a tárcanovella.
KCs: Nem baj, csak írjad.
PNL: Ha ezekhez, amik most vannak, nem nyúlok hozzá, de egy rendes novelláskötet terébe-kontextusába teszem át őket, akkor pikk-pakk novellák lesznek, tehát nagyon nehezen tudom ezt definiálni. Arra jó egy ilyen újságtér, tárcatér, hogy valóban nagyobb lehessen benne a műfaji szabadságom, hogy több mindent írjak bele. Amikor éppen azt gondolom, hogy nem történetet kéne írni, akkor lehet akár publicisztikát is.
KCs: De nem úgy van-e mégis, hogy amikor olyan a politikai helyzet, akkor jön inkább elő a tárcanovella?
PNL: Figyelj, hát a politikai helyzet mindig, azokban az években is olyan volt, amikor én speciel nem írtam tárcanovellát. Ez egy picit inkább úgy van, és ez merőben irodalmon kívüli szempont, hogy amikor bizonyos dolgok történnek, akkor van, hogy nem tehetem meg, nem is íróként, hanem állampolgárként, akinek van egy kis lehetősége, hogy ne mondjam azt, amit ezekről gondolok. Ez nagyon fontos civil szempont. Ha nem tehetem meg, hogy ne beszéljek, akkor beszélnem kell. Természetesen itt most éjjel-nappal lehetne beszélni a fülkeforradalmi helyzet miatt, de az meg nem megy. De mitől tárca a tárca? Mitől tárcanovella? Hogy a tárgya egy hétköznapi tárgy vagy egy közéleti tárgy, amelyik most benne van a levegőben? De hát akkor, mondjuk, ha a halálról írok, az is egy olyan tárgy, amelyik benne van a levegőben, mégsem gondolná az ember, hogy...
KCs: …Ha rövid, akkor igen. Mert ha hosszú, akkor nem...
PNL: Na most, a rövidről meg annyit, hogy a múltkor valami miatt újraolvastam A fürdést, a Kosztolányi-novellát. Az ember azt rövid novellának gondolná. Másfél kolumna egy napilapban legalább, vagyis hosszú szöveg, a mai fogalmaink szerint. Tehát még az ÉS-be se férne rá egy kolumnára. Szóval ezek a hosszak, ezek is nagyon furcsán vannak. Mert mi az, hogy hosszú?
Szerkesztette, rövidítette Károlyi Csaba
Elhangzott 2011. február 5-én, a Beszélő kétnapos Csak a regény? című Novellakonferenciájának lezárásaképp a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
- Kultúra [6]