Ha az ember a nyolcvanas évek elején-közepén, tehát legfogékonyabb, késő általános iskolás és középiskolás éveiben betévedt a miskolci Molnár Béla Művelődési Ház egyik-másik alternatív programjára, hát csak kapkodta a fejét, mi minden látható és hallható az eleve jó akusztikájú látványtár, a zsugori Kárpát-medence északkeleti csücskében. Engem például akkor már nem az Edda, vagy az éppen enbéegyes Diósgyőr, hanem a Miskolcon gyakran megforduló Európa Kiadó segített abban, hogy hamari, azóta is megismételhetetlen, utánozhatatlan bizonyossággal felismerjem a helyem ott, ahol egyébként is vagyok. Az ember lelki-érzelmi háztartásának összerendeződésében, félkész emberré nevelődésében, illetve lenevelődésében („Már nem ember, még nem állat…”) fontos, sőt meghatározó szerepet játszott akkoriban Menyhárt Jenő társulata. Még akkor is, ha egy agyonmásolt, agyonkopott koncertfelvételen az Igazi hős című dal refrénjét – részben életkorom, részben szocializáltsági rátám alapján – először így értettem: „Tisza cipő, Tisza cipő, / a kurva életbe, egy Tisza cipő!”
„A Jenő egyébként, amióta megtért, már nem beszél csúnyán a dalban” – tudhattam meg egyik alkalmi szomszédomtól a zenekar július 22-i koncertjén a szentendrei polgármesteri hivatal udvarán. És tényleg. Ámde az egy szem „kurva” hiányát leszámítva (mondjuk, a nézőtéren azért többen hozzáénekelték) nem volt bántóan decens a műsor, csak amennyire a zenekar jelenlegi tagjainak átlagéletkorából elkerülhetetlenül következik (a régiek közül ott volt Menyhárt mellett még Kiss László, Magyar Péter és Másik János). Hiszen csak a negyedik ráadás után (Romolj meg; Bébi, bébi, te nyomorult állat; Elmúlik; Ez egy igen-igen kemény, kemény világ) könyörgött a megfáradt, ámde örömében szuggesztív gumiarcát gyermeki mosollyá lazulni engedő Menyhárt Jenő (aki tehát több értelemben is felelős a saját arcáért): „Hölgyeim és uraim, vegyék tekintetbe, hogy mi egy nyugdíj előtt álló zenekar vagyunk…” Mondhatni ugyanazon a hőfokon játszottak, mint annak idején. Ha van számomra értelme az „érzelmi állandó” kifejezésnek, akkor azt nagyrészt nekik köszönhetem. Talán csak Másik János volt kissé rezignáltabban jelen a billentyűk mögött.
A retardált helyzetű, mivel hajdan lobogó élmények emlékzsarátnokát gerjesztő többséget, egykori kiadósokat leszámítva, voltak fiatalabbak, huszonévesek is a polgármesteri hivatal udvarán. Egy fiatal szerelmespár például a színpad közvetlen közelében táncolta végig a műsort, ha kellett, ugráltak, ha kellett, lassúztak – miként ha alkalmi diszkóban vagy gigantikus Ákos-koncerten. Úgy tűnt, nekik is „minden egyformán popzene”, még akkor is, azzal együtt is, hogy Menyhárt Jenővel többen is fokozatosan „el fognak tűnni a rock and rollból”.
De vissza azokhoz, akik a régmúltban, vagyis a nyolcvanas években gyökeredző érzelmi identitásuk folytonosságát, érvényességét is tesztelték az este folyamán. Úgy tűnt, legalábbis nekem, ott és akkor, hogy nem úgy rohant el véres falábakon az idő „a Jenőék” felett, hogy ne legyen új, noha kissé szomorkás, de talán éppen ettől zengzetes akusztikai környezete az időre, annak telésére-múlására vonatkozó régi szólamoknak: „A jövő előttünk romokban hever, / és ha nem akarjuk, nem jön el…” Márpedig eljött, itt van, romjaiból így-úgy felépítve, többé-kevésbé lakhatóan. „Lakhatatlan, kiáltják, lakhatatlan!” – hogy egy még régebbi kövületet, Pilinszky János ’63-as versét idézzem, aki a kiadós nyolcvanas évekhez közelítve mondta, hogy az már nem az ő ideje, nem tud mit mondani róla, bár jelen van benne. Hasonlóképpen, a kétezres évek már nem Menyhárt Jenőék ideje, de jelen vannak benne. Ráadásul időnként úgy is, hogy az idő szép brutalitását zenéjük „érzelmi állandójával” érvényesen felmutató, tehát nem csupán nosztalgiásan terápiás koncertet adnak – az arra rászorulóknak.
- Kistotál [6]