1. Az idea
A kispekulálható és a megvalósítható optimum sohasem esik egybe. Ebből a banális igazságból szokták levonni azt a banálisan téves következtetést, hogy a kispekulálható optimum kispekulálása életidegen, fölösleges tevékenység. Ellenkezőleg. Ez nagyon is praktikus tevékenység. A megvalósítható optimum megvalósításának feltétele. Aki nem tudja, mihez képest köt kompromisszumot és alkuszik meg, az nem is tudja mérni és értékelni a kompromisszumait, nem tudja, milyen irányban van tovább. A kispekulálható optimum nélkül nincs tisztességes kommunikáció és önreprezentáció. Anélkül nem tudjuk bemutatni, mit is tartunk jónak valójában, hogy viszonyul ez ahhoz, amit az adott pillanatban megvalósíthatónak, elfogadhatónak vélünk, miért véljük annak, merre és miért szeretnénk abból majd továbblépni.
Magától értetődik, hogy az elgondolható és megvalósítható optimumról szóló elképzelések az idő folyásában alakulnak. Ez azonban a meghatározásuk feladatát nem teszi lehetetlenné, csak folyamatossá. Az ideális meghatározása a realizmus alapfeltétele. Enélkül a realitásokat nem lehet fölmérni, mert nincs mihez hozzámérni. Ha nem mondom meg, mit tennék, ha csak rajtam múlna; ha nem érvelek amellett (is), amit az adott helyzetben nem tarthatok reálisnak, akkor nem teszek semmit az adott ügyben a véleményarányok, a politikai erőviszonyok változásáért, márpedig nem csekély mértékben ezen múlik, hogy csökken vagy nő a távolság a kispekulálható és megvalósítható optimum között.
Ha egy rendszerről (adott esetben a liberális kapitalizmus alapjára épített polgári demokráciáról) nem gondoljuk, hogy forradalmi léptekkel ki kellene törni belőle, és azt sem gondoljuk, hogy alapvetően jól működik, akkor már csak azt gondolhatjuk, hogy jelentős, tehát reform értékű változtatásokat kell(ene) eszközölni benne. Megkockáztatom, hogy a Beszélő olvasóinak reprezentatív többségére sem a kapitalista demokrácia működésével kapcsolatos alapvető elégedettség, sem a forradalmi elégedetlenség nem jellemző. Ha ez igaz, akkor a kedves olvasó (gyanakvó, de köteles tisztelet a kivételnek) reformpárti, akár így tartja számon magát, akár nem. Ebben az esetben az ún. reformretorika sorsa sem lehet közömbös a számára. A reformretorika hitelességének a feltétele sok egyéb mellett az elgondolható és a megvalósítható optimum világos megkülönböztetése és együttes képviselete. A reformretorika hitelét az rombolja le, ha a kompromisszumokról a nyilvánosság nem kap világos elszámolást. Ha a kiegyezésnek része, hogy nemcsak a részletkérdések, de az alapkérdések tekintetében is a színfalak mögött születik, s azután közösen képviseltetik úgy, hogy a kiegyező felek csatabárdként elássák eltérő elképzeléseiket arról, amit maguktól tennének, valamint – nem föltétlenül eltérő – elképzeléseiket mindarról, amit rajtuk kívül álló okokból nem tehetnek.
Az összetett kommunikációhoz nyilván hozzátartozik bizonyos munkamegosztás is. Egy szakminiszternek, aki az Országgyűlésben képvisel egy kompromisszumos reformtörvény-tervezetet, nyilván más a kommunikációs mozgástere, mint a párt mögött álló tekintélyes véleményformálóknak. Bizonyára a kiegyezés lehetőségének és értelmének határvonalait is másképp láthatni különböző pozíciókból, de mindenesetre azokat a meghasonlásokat, amelyek például az SZDSZ-t is szétvetették, csak olyan párt tudja elkerülni, mely a kompromisszumkészségével együtt képes az ideáit aktív hatóerőként megtartani és képviselni.
Egy jövő felé nyitott politikai alakulat nem zárhatja be magát a jelen korlátai közé, miközben persze ezeket föl kell ismernie, és respektálnia kell. Azt hiszem, az elmúlt két évtized tapasztalatai után a magyarországi választóközönségben jelentős kereslet lenne egy olyan párt iránt, mely illúziók nélkül képvisel ideákat, mely a jelen fullasztó szűkösségéből nem illúziókkal, hanem meghatározott ideákhoz közelebb vivő utak megvilágításával igyekszik kiemelni a csüggedt lelkeket.
2. A szociálliberális
A szociálliberális jelző Magyarországon elvesztette eredeti jelentését, és egy összeragadt, majd kipusztult koalíció ragadvány jelzője lett. Mintha a szociálliberalizmus egy liberális ló és egy szocialista szamár frigyéből született öszvér lenne. Holott nem. Liberalizmus és szocializmus (ahogy azt a múlt század első felében megjelent polgári radikális elképzelések folytathatatlansága mutatja) egymást kizáró fogalmak. Már a szociálliberálisnak nevezett koalícióba sem fért bele az MSZP valóban szocialista, vagyis antikapitalista része. A szociálliberalizmus elméletébe és fejlődéstörténetébe itt nem merülünk bele. Legyen elég annyi, hogy a liberalizmus Bentham, Mill, Dewey, Rawls stb. által építgetett ágáról van szó, mely onnan indult, hogy minden egyénnek joga van az emberi élethez, tehát piaci pozíciójától függetlenül hozzá kell jutnia bizonyos alapvető szükségletekhez, és odáig kellene szélesednie, hogy minden egyénnek joga van a társadalmon belüli létezéshez, tehát lehetőséget kell kapnia a nyomorból, a társadalom alatti létből, a társadalmi kirekesztettségből való kitörésre. Ez azt jelenti, hogy a szociális újraelosztás szociális inklúzióvá szélesedik. (Ez összetett és hasznos fogalom, a szegénységen és az etnikai elkülönítésen alapuló kirekesztettség mellett a fogyatékosság különböző formáira is kiterjed, megérdemelné, hogy a szociológiából átvezessük a közélet nyelvébe.)
Induljunk ki abból, hogy a szociálliberalizmus az az irányzat, mely az individuumként való társadalmi létezés lehetőségét és szabadságát kívánja mindenki számára biztosítani. A rendszerváltás utáni Beszélőt leginkább ez az irányzat jellemezte. Bármit gondoljunk arról, hogy az SZDSZ-nek meddig, illetve mennyire volt, esetleg valamely most alakuló vagy a háttérben készülődő politikai társulásnak mennyire van köze a szociálliberalizmushoz, annyit bízvást állíthatunk, hogy a szociálliberális pozíciót újra kell építeni, ki kell dolgozni azokat a szociálliberális optimumokat, amelyekből ki lehet indulni, s amelyekből a megvalósíthatóság határáig vissza lehet lépni cselekvési, pláne kormányzási lehetőség esetén.
A szociálliberálisok legfontosabb mondandójának a mai Magyarországon annak kellene lennie, hogy a szociális inklúzió és a gazdasági, piaci racionalitás nem ellentétes, hanem egymást erősítő szempontok. Ettől persze még korlátozhatják egymást, hiszen minden szempont korlátozza az összes többit, de hatalmas különbség, hogy két szempontot egymást korlátozónak vagy egymással ellentétesnek tekintünk. Közkeletű példával élve: a szabadságot és a rendet csak a diktatúra és az anarchia hívei tekintik egymással ellentétes szempontoknak, de azt minden normális demokrata tudomásul veszi, hogy ezek a szempontok korlátozzák egymást.
A szociális inklúzió jó a kapitalista piacgazdaságnak, a kapitalista piacgazdaság jó a szociális inklúziónak. Ez a szociálliberális krédó.
A szociális inklúzió befektetés a liberális kapitalizmus jövőjébe. Az a szociális újraelosztás, mely csupán a szegénység, a társadalom alatti lét fenntartását finanszírozza, a jelenben sokkal olcsóbb, a jövőben sokkal drágább a szociális inklúziónál, mert nem csökkenti, hanem növeli a rászorulók számát, generációról generációra egyre több embert egyre szorosabban köt bele a társadalom alatti létezésbe. A kapitalista gazdaság és polgárság egyre súlyosabb ballasztot húz maga után egy kilátástalan folyamatban. A folyamat megfordítása egyre sürgetőbb és egyre többe kerül, nemcsak pénzben, de társadalmi erőfeszítésben is. Hiszen a szociális inklúzió aktív folyamat, melynek részese a társadalom is, s az integráció nehézségei nyilván arányosak a szereplők közötti távolsággal, mely egy szétcsúszó társadalomban az idővel egyre nő.
A szociális inklúzió sikerességének a mértéke magától értetődően arányos azzal, hogy mennyi forrást milyen hatékonysággal használnak föl az érdekében.
A forrás mennyisége (a kívülről becsobogó pénzforrások mellett) három dologtól függ: 1. miként teljesít a gazdaság; 2. ennek mekkora részét osztják újra; 3. az újraelosztást milyen mértékben határozzák meg a szociális inklúzió szempontjai.
A források felhasználásának a hatékonysága pedig két dologtól függ: 1. mennyire racionálisan, célirányosan, illetve mekkora pazarlással és korrupcióval működnek a közszolgáltatások; 2. mennyire hatékonyak a szociális újraelosztás formái és a szociális inklúzió projektjei.
A gazdaság versenyképessége, tőkevonzó képessége összefügg az adó- és járulékterhekkel, ezek összefüggenek az újraelosztás mértékével, az újraelosztás mértékének csökkentése (vagy akár szinten tartása) és a szociális inklúzióra jutó források növekedése pedig az újraelosztás egyéb tételeinek a csökkentését feltételezi. Miután vannak csökkenthetetlen tételek (pl. a nyugdíj egy öregedő társadalomban), vannak olyan rendszerek, melyek minősége a gazdasági teljesítőképességgel és a szociális inklúzióval is a legszorosabban összefügg (iskola, egészségügy, infrastruktúra), a csökkentés forrása egyrészt a racionalizálás lehet, másrészt pedig egyszerűen szólva az, hogy a nem rászorulók sokkal kevesebb juttatásban részesülnek, másrészt több mindenért és többet fizetnek (egészségügy, felsőoktatás, tömegközlekedés).
Ami a gazdaságnak jó, az a szegényeknek is jó – lehet. Nem automatikusan, nem önmagában, nem feltételek nélkül. Ami viszont a gazdaságnak rossz, az a szegényeknek biztosan rossz. A gazdaság állapota természetesen nemcsak az újraosztható források mennyiségén keresztül befolyásolja a szociális inklúzió lehetőségeit, hanem a gazdaság befogadó-, foglalkoztatóképességén keresztül is. Gazdasági integráció nélkül nincs társadalmi integráció. Tartósan növekvő gazdaságban, konjunktúrában a szociális inklúzió politikai képviselete is könnyebb az újraelosztás versengő céljai között.
Azt a pénzt, ami nincs, nem azért nem lehet elkölteni, mert érzéketlen bankárok, brüsszeli bürokraták és jégszívű neoliberálisok megtiltják, hanem azért, mert nincs. A nincsből is lehet költeni, van benne gyakorlatunk, csak a nincsből költött egy forint sok és egyre több forintba kerül. Kamat, kamatnövekmény, árfolyamveszteség, adóemelés, bizalomvesztés, tőkemenekülés, gazdasági hanyatlás, minden távlatos szempontot felrúgó általános és pánikszerű megszorítás: ezt a szekvenciát ismerjük. Mindazonáltal. Van, amire akkor is kell költeni, amikor nincs: például szegények, hajléktalanok elemi életlehetőségeire és a szociális inklúzió különböző formáira, hiszen, mint írtuk, a szociális inklúzió elszabotálását a jövőben éppúgy többszörösen kell megfizetni, mint a nincsből költött forintokat, s a most fölnövekvő nemzedékeknek is csak egy életük van. Ez viszont azt jelenti, hogy akiben van felelősségérzet, együttérzés és szociális elkötelezettség, az hevesen támogatja, mi több, szorgalmazza mindazokat az elvonásokat, megszorításokat, racionalizáló és tehernövelő lépéseket, mely a szociális inklúziót és forrását, a versenyképes kapitalista gazdaságot nem vagy a legkevésbé érintik.
A szociális inklúzió elkötelezett szószólóinak jelentős része a szociális inklúzió feltételeinek rombolásán dolgozik. Nem tudják, de teszik. Annak a szocialista és szociáldemokrata hagyománynak a fogságában, mely a „hideg” racionalitás, a „rideg” gazdasági érdekek és a szociális együttérzés, a társadalmi szolidaritás szembeállítására épül. Ez fenntarthatatlan és önpusztító hagyomány. Elpusztítja a szociális inklúzió gazdasági alapját. Ennek a hagyománynak a képviselői abban a hitben élnek, hogy egalitárius alapon folytatnak osztályharcot a szegények nevében a tőkés piacgazdaság uralkodó osztályával szemben. Valójában egészen mást tesznek: a szegények fölötti rétegeknek, az újraelosztás nyerteseinek az osztályharcát támogatják a szegények ellen. Az általános juttatások kiterjedt rendszerét, a mindenki számára minél teljesebb mértékben ingyenes közszolgáltatásokat támogatják a differenciált, tehát valóban az egyenlőtlenségek csökkentését szolgáló újraelosztással szemben, s elhárítják maguktól a gazdaság érdekeiért viselt felelősséget. A felelősséget törekvéseik objektív feltételeinek, anyagi alapjainak biztosításáért!
A szociálliberálisok hivatása az, hogy a szociális inklúzió iránti elkötelezettséget kiemeljék ebből a zsákutcás antikapitalista hagyományból, s ezzel a szociális inklúziót hosszú távon fenntarthatóvá tegyék. Az viszont nem kétséges, hogy ha a szociálliberalizmus egyáltalán megjelenik még szervezett formában, számottevő erővel a közélet színterén, és netán még kormányzati lehetőséghez is jut, akkor az antiszociális konzervatív liberálisok mellett ennek a szociáldemokrata hagyománynak a képviselőivel kell majd kompromisszumokat kötögetni. Meg persze közvetve a választópolgárokkal, akik között a szegényeket sem meg a gazdasági növekedést vezénylő gazdagokat sem kedvelő se szegények, se gazdagok vannak többségben. Ez tudatos, eltökélt szociálliberálisok számára is nehéz feladat. De bár már ott tartanánk. Mindenesetre akármilyen kompromisszumokat kötögetnek, csak azzal a nyíltsággal kötögethetik, amire az első pontban igyekeztünk rábeszélni őket.
- Folyamatos jelen [7]