Hovatovább már nincsen hova tovább… mondják szembejövő ismerőseim. Hm… Hát ezeknek egy csepp fantáziájuk sincsen? Vagy talán nem is arra gondolnak, hogy most már olyan rossz a helyzet, hogy ennél rosszabb nem is lehet? Arra gondolnak, ezt napnál világosabban mutatja kétségbeesett képük, de talán nem a fantáziájukkal van a baj. Mind fiatalabbak nálam – jó vicc, nálam fiatalabbnak lenni nem nagy kunszt, ma már, próbálták volna ötven évvel ezelőtt, akkor még nem ment volna olyan könnyen nekik –, szóval fiatalságuk okán legfőképpen a történelmi tapasztalataik hiányoznak. Nem tudják ezért, hogy 1944-et, aztán a Rákosi-korszak éveit, aztán a forradalom leverését követő évek szörnyűségeit eddig még legújabb forradalmárainknak nem sikerült überolniuk.
Vannak ugyan e fiatal szembejövőknek is tapasztalataik, de azok abban a húsz évben gyökereznek, amikor az, aki akarta, éppen nagyon jól is érezhette magát. – Igaz, akkor is voltak szembejövő ismerősök. Hát, barátom, mondogatták, mi nem ezt akartuk. Nem-e? – kérdeztem őket. Talán valami baj van? Erre kezdték sorolni a korai gyermekkorát élő demokrácia összes gyermekbetegségét. Most aztán viszont igazán megkapták. Merthogy ez a bizonyos demokrácia, alighogy túl volt a gyermekkorán, máris agonizálni kezdett.
De arra a szembejövő ismerősök mind a mai napig nem gondolnak, hogy talán valamennyien felelősek vagyunk azért, hogy szegény kicsi demokráciánk olyan torzszülötten jött a világra. Én ugyanis ezt gondolom, amíg túl nem tekintek szűkebb horizontunkon. Vagy, legyek pontosabb és megértőbb: ezt is gondolom. Annyi mindent gondolok, talán túl sok mindent is, s abból, amit gondolok-beszélek, sohasem derül ki feketén-fehéren, hogy kit kell szeretni, s kit kell utálni. De még mielőtt a tisztelt közönség izgalomba jön, hogy valakinek most talán sikerül elmagyaráznia, hogy mi is volt a baj, többtényezősen elmagyaráznia, kijelentem, hogy nem teszem ezt. Pontosabban nem ezt teszem. A dolognak csak egyetlen elemét emelem ki, amire manapság kevesen gondolnak, ha talán mégis egyre többen. Már akkor, amikor a szembejövő ismerősök nem szerették a gyenge kis torzszülöttet, próbáltam magyarázni nekik, hogy drágáim, ti azt szerettétek volna hinni, hogy a demokrácia gyógyír az emberiség minden bajára – jaj de jó, sohse halunk meg! –, ahelyett hogy az öreg Churchillre figyeltetek volna, aki már több mint félszázada megmondta, hogy a sok rossz politikai forma közül mégis a demokrácia a legjobb. Igen, a demokrácia a legkisebb rossz. (Vannak persze olyanok, akik szerint a fülkeforradalom a legkisebb rossz, de ez most nem tartozik ide.) Szóval a demokrácia nem panácea. – A magyar Wikipédia szerint a Panacea a rovarok (Insecta) osztályának a lepkék (Lepidoptera) rendjéhez, ezen belül a tarkalepkefélék (Nymphalidae) családjához tartozó Biblidinae...; pech. De nem, az angol Wikipedia tudja azt is, amit én tudtam: In Greek mythology, Panacea (Greek Πανάκεια, Panakeia) was a goddess of healing. – Szóval a demokrácia nem panácea, pedig az öreg Churchill még nem is tudta, amit a nálánál vagy harminc évvel még öregebb Nietzsche Frigyes már tudott – milyen vicces! Nietzsche csak harminc évvel volt öregebb Churchillnél! Tényleg, nem hülyéskedek –, hogy nem érdemes olyan nagyon ajnározni azt a liberális demokráciát: akár demokraták vagytok, akár nem (jobb ha nem, a démosz az rémes: puer robostus sed malitiosus), akár liberálisok vagytok, akár konzervatívok, a nihilizmus korának néztek elébe. S az egyre inkább kibontakozó nihilizmus – nem más, mint totális értékvesztés. Nem értékeltetek át idejekorán minden értéket, így azok elenyésztek, s csak egy maradt belőlük, a közgazdasági érték, a hasznosság. Pusztuljon minden, ami haszontalan: a szegény, aki még megélhetésének költségeit sem képes megtermelni, a cigány, mert attól még cigány marad, ha átnevezitek romának, a démoszt untató – szerintetek magas – művészet, a filozófia és más csacskaságok. –
Hogy a mienkénél egy kicsinyég azért valaha még – melyik szót használjam? azért is azt mondom: – kulturáltabb vidékeken, olyan vidékeken, ahol a jót, a szépet és az igazat nagyra tartották, ahol azt az átlagember is nagyra tartotta, aki ott még nem csőcselék-ember – s ez itt a lényeg –, mindez nem olyan durván működik, mint mifelénk, nem olyan durván, mert azért a hasznosságot is – jóllehet egyre kevésbé –, de differenciáltabban kezelik, ahol azért nem az az igaz, ami a proletariátusnak, ja, bocsánat, újabban a nemzetnek, hasznos, a hasznosság-értéken kívüli összes többi érték leépülése, a nihilizmus kibontakozása lassúbb folyamat, mit sem változtat azon, hogy a folyamat ott is leállíthatatlan, s ennélfogva ez a kulturáltabb vidék mint környezet primitív kishazánkra nem hat éppen mérséklőn, azt tudomásul kell vennünk. Mit számít, hogy a lakosság óriási hányada nyomorban él, hogy a lakosság jelentős hányadának kulturális színvonala nemhogy emelkednék, hanem süllyed, ha egyszer az államháztartási hiány, minden érték legértékesebbike nem lépi át a megengedett küszöböt.
Szóval megyek az utcán, jönnek szembe a jóindulatú ismerősök, s el vannak keseredve. Hovatovább rettenetesen el vannak keseredve, de még mindig azt hiszik, hogy ki kellene találnunk valamit, meg kellene tudnunk mondani, hogy hova tovább. Hogy rendbe kéne végre már tennünk ezt az országot. Titokban a fülükbe súgom: én sem bánnám, ha ez történne. De ennek lehetőségében hinni szerintem sajnos illúzió. Az a radikális értékválság, ami nem a forint, de még csak nem is az euró értékének válsága, nem is egy all-round gazdasági válság, hanem az európai kultúra válsága, nem küzdhető le politikai manipulációkkal. Valami olyannak kellene történnie, ami messze-messze túllépi a politika kompetenciáját. A Római Birodalom radikális válsága a kereszténység és a barbárok találkozásának eredményeképpen oldódott meg – hosszú évszázadok alatt. De nem volt olyan római patrícius, aki ezt előre látta volna. Még ha, feltéve, de meg nem engedve, netán sokkal, de sokkal bölcsebb volt is nálamnál.
Na: drága barátaim, akik élvezitek e fesztivál keserűn vidám hangulatát. Most az az érzésem támadt, hogy túlságosan elvontan beszéltem. Inkább valami szép kis történetet kellett volna felolvasnom a vasorrú bábáról, aki felfalta az igazságot, a jóságot és a szépséget, mi pedig nem tudtuk ebben megakadályozni. Ki ez a mi? A fejlett világ emberei. Miért nem tudtuk megakadályozni? Mert többnyire csupán azt tartottuk fontosnak, hogy egyre jobban élünk. S ezenközben még azt sem vettük észre, hogy e fejlődésnek távolról sem mindenki volt haszonélvezője.
- Kultúra [7]