Rasszizmus, cigányellenesség, szegényellenesség, közömbösség. Valahogy úgy kellene tudni tárgyszerűen beszélni minderről, hogy ne másokról beszéljünk, másokról, akiknek esetleg jobb az előítélet-teljesítményük, hanem magunkról, magunkra mutasson szigorú erkölcsi ujjunk.
Az, hogy a társadalmunk ma olyan, amilyen, az közös csőd, nem hárítható a „másikakra”, mindenki utánanézhetne a maga felelősségének. A sok remek példa és önfeláldozó munka ellenére együttesen részvét, együttérzés és szolidaritás nélküliek vagyunk. Ne legyél szegény, ne legyél gyönge, ez udvariatlanság, kellemetlenkedés, kis jóakarattal és persze szorgalommal, munkával elkerülhető.
Szabadság, egyenlőség, testvériség – e gyönyörű hármasság megszületésének pillanatában mondott le Európa a testvériségről, hol a szabadság, hol az egyenlőség iránti vágyakozásában, róluk való hazudozásában.
Ha a kereszténység és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata közül legalább az egyiket komolyan venné a társadalom, a politikai elit, nem csak szemforgatón zsolozsmázná őket és papolna róluk, előbbre tartanánk, vagy legalábbis világosabban látnánk. Talán még azt is látnánk, hogy a közösségek bajaira ugyan nem érthetetlen válasz a közösségek önzősége, de nem megoldás. Így nincs tovább.
Szokták mondani, a magyar nyelv nem fogalmakban, inkább képekben gondolkodik. Ha így van is, ez nem ment föl a gondolkodás alól. Lehetséges azonban, hogy célravezetőbb nem a fenti fogalmak ürességéről beszélni, hanem emberek történetére figyelni. Mindenkinek van története, legföljebb még nem mesélték el, nem részesült (Danilo Kiš szavával) „a megformálás kegyelmében”.
A mi meséink, a ti meséitek, az ő meséik. Ennyi nevetős színt képeken már régen láthattunk. Honnan jönnek a színek? Inkább belülről, mint kívülről. Kívülről az a tanítás jön, amely fölkelti az érzékenységet a belső gazdagság iránt. Madarak, hegyek, csillagok, a világ: de ezek belső képek. Nevelés és szeretet, erre kell gondolnunk, és ritkán szoktuk ezt a két szót egymás közelében látni, nem jut eszünkbe, köszönjük a képeknek, hogy emlékeztetnek erre.
A képeken az emberek mosolyognak, a tornyok, a lepkék, a hófödte csúcsok, a napistenek és hóemberek mind vidámak; egy-két szomorú madár van azért. A reményről szól mindez, a bizalomról. Remény és bizalom nemcsak a mesékben, hanem bennünk, felnőttekben. Ki az, aki erre ne vörösödne el szégyenkezésében?
A fényképeken, ahol azt látjuk, ahonnét a gyerekek jönnek, főleg a nehezet látni. A képeken az örömöt, amely nem független ettől a nehéztől. Örömből festeni. Örömből tanulni. Horribile dictu tanítani. Örömből lenni.
Egy kiállítás ünnep. Fényesek az arcok. És azután vannak a végtelen hétköznapok. Ott hol a fény? Hol és honnét. Mert valahonnét lennie kell. Nem erősnek, nem hatalmasnak, nem sikeresnek lenni, hanem fényesnek, kicsit, néha, olykor, talán: fényesnek.
- Kultúra [7]