Magyarországon nemritkán tudósít a sajtó egy-egy latin-amerikai vagy európai haladó papi mozgalomról. A magyar katolikus egyházon belüli forrongásnak Kovács László ügye nem kisebb közfigyelmet biztosíthatott volna. De nemcsak a világi, hanem az egyházi lapok sem írtak róla.
Röviden: a pesti Thököly úti domonkos templom káplánja a Vatikánhoz fordult Lékai László prímás ítélete ellen, amelynek ugyanakkor engedelmeskedik. A bíboros Márianosztrára – mint Kovács írja, „a börtön mellé” – száműzte őt.
Az ügyből rövid idő alatt hatalmas mennyiségű és igen ékesszóló irodalom támadt, mert Kovács lelki vezetettjei és az ország különböző helyein működő paptársai tiltakozó levelekkel árasztották el a bíborost. Részben azután keletkeztek a levelek, hogy maga Lékai is visszatért az ügyre 1981. szeptember 6-án, az esztergomi Bazilikában, majd külföldön is. Időközben a levelek írói közül is felfüggesztett a bíboros egy aktív papot, Gromon András pomázi káplánt.
Végül Kovács László is külön levélben szólította fel a bíborost lelkiismeret-vizsgálatra. Mindez az ítélettel, a fellebbezéssel, Kovács kifogásolt prédikációival és a hajósi ifjúsági búcsún mondott beszédének hangszalagleiratával együtt terjed a nem hivatalos katolikus közvéleményben, egybeszedve vagy külön-külön.
Laikusként foglalom össze az eseményeket és a dokumentumokat, elnézését kérve mindazoknak a hívőknek, akik talán máshová helyeznék a hangsúlyokat. Kovács László története nemcsak egyházi ügy. Kárhoztatott beszédeiben a fegyveres katonai szolgálat lelkiismereti okokból történő megtagadásának jogát szorgalmazta. Nem pusztán egyházi ügy a bíboros esztergomi Homíliája[SZJ] sem, amelyben az egyház hosszú idő óta először kötelezte el magát az állam támogatására katonai lépések esetén. Végül a bíboroshoz címzett tiltakozások az állam és az egyház (sőt a párt és az egyház) valódi szétválasztását követelik, ugyanakkor azt, hogy az egyházi hierarchia ne elfojtója, hanem serkentője legyen a lelkiismereti szabadságnak.
A radikális katolikusok
Az egyházon belüli új radikalizmust több tekintetben is fundamentalistának kell neveznünk. Egyrészt meg akarja tisztítani az egyház tanítását a kétezer év óta rárakódott hatalmi kultúrától: visszatérést követel Jézus és az őskeresztények kompromisszumoktól mentes magatartásához; az elnyomottak, a szegények, a kisebbségek, az önkéntes közösségek támasza akar lenni bármely világi hatalom ellenében. Az új felfogás fontos megkülönböztető vonása néhány másutt keletkezett, például latin-amerikai mozgalomhoz képest, hogy radikálisan erőszakellenes. A gandhizmushoz és Martin Luther Kingék erőszakmentességéhez hasonlóan elvet minden egyéni és állami erőszakot, beleértve az önvédelmit és a nemzetit, az „igazságosat” éppúgy, mint az „igazságtalant”.
Másrészt fundamentalista a mozgalom abban is, hogy az evangéliumi elvek és a cselekvés összhangját követeli. Szerencsének tartja, hogy a kereszténység megszűnt államvallás lenni. Elutasítja az állam kiszolgálásának azt a mentségét is, hogy éppen az egyház megóvása érdekében volna szükség az erőszakos hatalomnak való engedelmességre és a lélek jogainak önkéntes korlátozására. Úgy véli, az ateista államhatalom – kétezer év után éppúgy, mint az őskeresztények idején – szintén tálcán kínálja fel a lehetőséget, hogy az egyház tömegeket nyerjen meg a szolidaritás, az „ellenség” iránti türelem, az önfeláldozástól sem visszariadó humanizmus jézusi eszményeinek. Mindennek feltétele e vélemény szerint az, hogy az egyház nemhogy ne büntesse, hanem egyenesen támogassa azokat az odaadó keresztényeket, akik ilyen szellemben akarnak munkálkodni. Az egyház nem szolgálhat két úrnak, vallják.
Szemben az állam által támogatott „békepapi mozgalommal”, a radikálisok új felfogást javasolnak a háború és kivált a nukleáris háború veszélye elleni küzdelem alapjául. Az egyháznak – s a magyar egyháznak különösen – le kell vonnia a tanulságokat a II. világháború alatti csődjéből. Meg kell vonnia támogatását minden katonai gépezettől, és ki kell vívnia a fegyveres szolgálat megtagadásának jogát.
Az új felfogás hívei emlékeztetnek rá, hogy a Vatikán is támogatja, és sok modern alkotmány is elismeri a lelkiismereti szolgálatmegtagadás jogát azok számára, akik nem akarnak ölésre kötelező esküt tenni és fegyvert forgatni. Ezek számára biztosítani kell, hogy a katonai szolgálati időt meg nem haladó munkaszolgálatot teljesíthessenek, természetesen emberi méltóságban. Hazánkban is van erre példa: a nazarénus kisegyház – sok-sok börtönbüntetés után – ilyen értelmű különalkut kapott az államtól a hetvenes évek végén.
A radikális katolikusok azonban messzebbre néznek. II. János Pál nyilatkozataira is támaszkodva azt vallják, hogy csak a militarizmus minden formájának és minden önvédelmi ideológiának az elutasítása hozhatja meg a kitörést abból az ördögi körből, amelybe az emberiség az önmaga elpusztítására alkalmas fegyverekkel és a világ hatalmi kettéosztottságával belekeveredett.
Általában Bulányi György, volt piarista tanár nevéhez kapcsoljuk a katolikus mozgalmaknak ezt a pacifista ágát. A bulányisták „bokornak” nevezik mozgalmukat, mely a kisközösségi vagy bázisközösségi mozgalom[SZJ] része. Ezek a közösségek nem hierarchikus kapcsolatokat építenek ki hívők és egyháziak között, anélkül hogy felbontanák a bevett formákat. Szervezésüket Róma kezdeményezte a ’40-es évek végén. Rákosi alatt Bulányi és a többi kisközösségi vezető börtönben volt, s az állam és a „békepapok” ma sem nézik jó szemmel működésüket.
Bulányi tanítása részletesen kidolgozta a középkori maradványoktól mentes szeretetvallás eszméjét, a világi hatalomnak nem szolgáló és erőszakellenes egyház kívánalmát. Kb. száz kisközösség tartja irányadónak ezt a tanítást, és sok aktív pap véli megszívlelendőnek Bulányi nézeteit. Ez utóbbiak közül való Kovács László is, aki, mint a pápához írott fellebbezésében mondja, tíz évvel ezelőtt részben Bulányi hatására jutott el egyértelmű evangéliumértelmezéséhez és egyúttal a hatékonyabb papi munkához.
Bulányi György munkássága persze nem az egyetlen forrása és nem az egyetlen ága a hivatalos egyházat bíráló katolicizmusnak. Ilyen elvek évek óta hódítanak a katolikus közvéleményben. Mennyiségben és minőségben tiszteletre méltó bíráló irodalom terjed a katolikus hívők – nemcsak a bulányisták között.
Így például már egy évtizede szokás, hogy a hívek egymást szépen bekötött és hibátlanul gépelt vallásos szamizdatokkal ajándékozzák meg ünnepeken: az ajándékkal a több példányban való továbbmásolás kötelezettsége jár. Idős és fiatal papok, papnövendékek és egyszerű hívők a világiakat valószínűleg jócskán meghaladó számban vesznek részt az ilyen olvasmányok írásában és olvasásában. (A világi szamizdat eddig csak a reformált vallásúak hasonló tevékenységét ismertette.) A Kovács-ügy éppen azért pattant ki, mert az Állami Egyházügyi Hivatal (az ÁEH) megelégelte ezt a pezsgést, és a katolikus hierarchiát megtorlásra utasította.
A történet előzményei 1979-re nyúlnak vissza. Katolikus papok és hívők egy csoportja ekkor intézte az első beadványt a Püspöki Karhoz, hogy a Zsinat tanításának szellemében járjon közben a nem fegyveres szolgálat lehetőségének érdekében. Ma – nem kis részben János Pál békeoffenzívái nyomán – ismertebb és népszerűbb ez a követelés, mint akkor. Hozzájárult ehhez a katolikus szolgálatmegtagadók bebörtönzése is, ami szolidaritást váltott ki, és sürgősen megoldandóvá tette a kérdést.
Az ellenoldalon egyszerűbb a kép: az ÁEH annyira fontosnak tartja a pacifizmus elfojtását, hogy ezért sikeres papok menesztésére és – mint Esztergomban történt – akár a katolikus közvélemény egy részének nyilvános kihívására kötelezi a bíborost.
A hajósi búcsú
Kovács László hívők százait vonzotta templomába, körzetén túlról is. Ifjúsági hitszónokként országos híre volt. Éppen ezért kapott meghívást 1981. augusztus 22-ére Hajós községbe, ahol ifjúsági búcsút rendezett a helyi lelkészség. Egyikét azoknak az utóbbi időkben szaporodó eseményeknek, amelyeket az ÁEH különös gyanakvással kezelt, és minden esetben kiküldöttjével tisztelt meg. Mintegy húsz pap és ötszáz fiatal vett részt a találkozón.
Kovács hajósi beszéde a laikus számára is igazolja hírét. Habár a teljes erőszakmentességet hirdeti, korántsem lehetett lagymatag hatással a hallgatóságra. Egyértelmű a mondanivaló, s erejét csak fokozza Kovács fiatalos nyelve és megkapó képeinek sorozata.
Veszélyes kalandra hív fel, az ellenségszeretet kalandjára. Jézusnak nem tapsra van szüksége, mint egy kötéltáncosnak – mondja. Majd így fűzi tovább: „de az út olyan keskeny, mint egy kötél a Niagarán keresztül; s a kérdés az, bele mersz-e ülni bizalommal Jézus talicskájába, aki azt ígéri, hogy áttol téged azon a kötélen a másik partra.”
Kovács valódi veszélyről beszél:
„Ha keresztények vagyunk, nem esküdhetünk meg arra, hogy gyilkolni fogunk. Nem képeztethetjük ki magunkat gyilkosnak, ha nem akarunk gyilkolni… Elviselni az ütéseket, a börtönt is akár, de nem ütni és nem visszaütni, hanem tanítani az erőszakot gyakorlót, mint Jézus tette… Akik nem erre nevelik a gyermekeiket, azoknak – ahogyan Marx mondta – a vallás csak ópium, bármennyit áldoznak és énekelnek is.”
A bíboros ítélete
Nem ez az egyetlen beszéd okozta Kovács felfüggesztését, hiszen sok társával egyetemben évek óta ezeket az eszméket hirdeti. Azért szolgálhatott mégis ürügyül ez az esemény, mert két nappal az ifjúsági találkozó előtt az ÁEH a kalocsai érseknél megtiltotta Kovács szereplését. Kovács tiltakozott ez ellen, s megszavaztatta hallgatóságát, hogy beszéljen-e. A tilalom ugyanis későn jött, és azt Kováccsal már csak Hajóson közölhették: a püspök azt mondta hát a helyi plébánosnak, „oldják meg valahogy a helyzetet”. A plébános végül is engedélyezte Kovácsnak, hogy „hozzászóljon”. Ám Kovács azt is feltárta a hallgatóságának, miért nem lehet „előadó”. Így, habár formálisan csak a külső beavatkozás ellen tiltakozott, közvetve bírálatban részesítette az egyházat is.
A bíboros ítélete nem adja meg a hajósi letiltás okát. Figyelmen kívül hagyva Kovács és a helyi plébános megállapodását, az engedelmesség megtagadásaként és botrányokozásként kifogásolja a felszólalás tényét. E vádakat egyébként a hajósi plébános és a kalocsai érseki helynök jelentése is cáfolja: mindkettő olvasható a vizsgálat kiszivárgott dokumentumai között. Hangsúlyozzák, hogy a letiltás „rendkívül feszült” hangulatot teremtett a hallgatóságban: éppen ennek feloldása végett engedélyezték a „hozzászólást”, amely ily módon hozzájárult a búcsú zavartalan lefolyásához.
A Vatikánhoz küldött fellebbezésében Kovács egy kánonjogi problémát is felvet. A bíboros nem várta meg a káplán válaszait a hozzá intézett fegyelmi vizsgálati kérdésekre, holott a vizsgáló pap erre két hetet adott Kovácsnak. Ehelyett „ex conscientia informata” („biztos tudás alapján”) kurtán-furcsán meghozta ítéletét, amely a márianosztrai plébánián való tartózkodásra kötelezi a papi jogaitól megfosztott káplánt. A kánonjog szakértői szerint az „ex conscientia informata”-t csak „titkos bűnök” esetén használhatják. A bíboros eljárása tehát nemcsak méltánytalan, hanem „törvénytelen” is.
Ám sem Kovács, sem védelmezői nem hiszik – s ennek hangot is adnak –, hogy a bíboros csupán téves információk vagy rossz jogi tanácsok hatására cselekedett. Egyetlen mondat van az ítéletben, amely Kovács tanításait tárgyszerűen kifogásolja, s ez így hangzik:
„Szükségesnek tartom annak kiemelését is, hogy a nyilvánosság előtt a fennálló államrend kötelező katonai szolgálatra vonatkozó rendelkezését kritika tárgyává tette, és erre vonatkozó véleménye úgy értelmezhető, hogy a katonai szolgálat mindenkinek a saját lelkiismeretére van bízva.”
Ez az egész ügy valódi tárgya. A laikus olvasó megállapíthatja, hogy a mondat első fele a bírálat állampolgári jogát vitatja. Katolikus hívők pedig elkeseredetten figyelmeztetnek, hogy a mondat második fele vallásuk legerősebb parancsát tagadja meg.
Nem is annyira azt, hogy ne öljünk, hanem azt, hogy semmit se tegyünk lelkiismeretünk ellenére. Sem a laikus, sem a hívő számára nem igazán bizalomgerjesztő szavak egy katolikus egyházfő szájától.
Az esztergomi Homília
A prímás maga gondoskodott róla, hogy a fegyelmi ítélet ne tűnjék Kovács személyes ügyének, sőt, még csak az egyház belső ügyének sem. Három nappal azelőtt, hogy Kovácsot a rendőri felügyelet és kitiltás egyházi változatával büntette volna, nagy beszédet mondott a katolikusok között terjedő pacifizmus ellen. 1981. szeptember 6-án olvasta fel ünnepi Homíliáját az esztergomi Bazilika felszentelésének 125. évfordulója alkalmából: a beszédet 20-án közölte az Új Ember. A katolikusok ekkor már ismerték azt a „legkeményebb büntetést”, amelyet a prímás szeptember 9-én szabott ki Kovács káplánra.
Először párhuzamot vont 1856 és a mai nap között, közös nevezőre hozván az egyház három kegyurát[SZJ]: Szent Istvánt, Ferenc Józsefet és kit is? – az ÁEH-t? az MSZMP KB Politikai Bizottságát? –, egyúttal hűséget fogadva a mainak.
„Hogy az esztergomi Bazilikának a fölszentelésén részt vett a király, ezzel jelezte, hogy van szíve a magyarok ünnepe, de a magyar nép iránt is. Ezt juttatta kifejezésre abban a rövid, de magyar nyelven elmondott válaszában is, amelyet a hajóról lelépve intézett Scitovszky bíboroshoz: »Szent István királynak a példáját követve én is hű alattvalóim boldogítását mindig a szívemen hordom, és Önöket, valamint a hazának összes lakosait császári kegyelemről biztosítom.« – Ma sem lehet az egyháznak más küldetése, mint a kezeket összefűzni a békességen át az egész közösség javára: egyház és állam javára.”
Igaz, ezek a szavak nem zárják ki, hogy a magyar egyházfő 1981-et 1856-hoz hasonlóan kiegyezés előtti történelmi pillanatnak látja. De azt is kétségtelenné teszik, hogy a prímás ragaszkodik a magyar egyház lojalista hagyományaihoz, és elveti a kiegyezés lengyel útját, amelynek előfeltétele éppen az egyház testi-lelki függetlensége volna.
Az egyházon belüli vitákra tér át ezután, mert mint mondja: „A belül békétlen egyház nem tud magából békét kisugározni.” Szerinte már Pál apostol is „a legkeményebb büntetéssel” fenyegette azokat, akik egyházi hatóságokat bíráltak.
Hogy mifajta békétlenségre gondol, az lassan bontakozik ki történelmi példák sorából, amelyek mindegyike a magyar állam által vívott háborúkat és polgárháborúkat idéz fel a hála és a dicséret hangján. Itt, a Bazilikánál áll a „több háborút viselő, országunkat kiterjesztő Nagy Lajos királyunknak a szobra is”. „Józan ésszel, magyar érzéssel elítélhetnénk-e mi Szent Istvánt azért, hogy idegen népek támadásaival szemben megvédelmezte Magyarországot? És hogy a lázadó Koppány, Gyula, Ajtony ellenében megőrizte az ország egységét?”
Végül megnevezi a bajt.
„Mint az ország prímása aggódva látom, hogy egyes túlzásra hajlamos papjaink és híveink is a katonai szolgálat megtagadására buzdítják hadköteles fiataljainkat. És teszik ezt a Szentírásra és az egyház tanítására való hivatkozással, úgy, hogy a mi fiataljaink egyenesen katolikus hitükből eredően mondjanak határozott nemet a katonai szolgálatra. Megdöbbenéssel halljuk, hogy akadnak, akik engedelmeskednek szavuknak.”
Újabb történelmi párhuzamok után – Hunyadi a törökök ellen, Szent László a kunok ellen – Lékai kimondja: „Jogos az önvédelem, jogos az erő.” Nem használja ugyan az „igazságos” és „igazságtalan” háború marxista megkülönböztetését, de ahhoz hasonlót vezet be:
„Eszményi megoldás a háború elkerülése, erre kell törekednünk, de hogy rendezett erőre szükség van, azt az egyház nem ítéli el, sőt kiemeli. Csak egy ellen, az erőszak alkalmazása ellen száll síkra.”
Példa a rendezett, jogos erőre: Szent László legyőzi a kunokat. Az erőszak elítélése: az életben maradt kunokat Szent László nem engedi lemészárolni. „És a kunok beolvadtak a magyarságba.”
Egyetlen példa, egyetlen utalás sem arra, hogy a magyar állam valaha is jogtalanul viselt volna háborút. Ugyanígy említés nélkül marad, hogy a magyar egyház – a Lékaiétól nyilván nem túlságosan eltérő szavakkal – áldását adta volna rossz háborúkra. Holott az élő nemzedékek csak ilyen példákat ismernek. S a katolikus pacifisták álláspontjára: a XX. század tanulságaira, a nukleáris fegyver kérdésére s egyáltalán a „ne ölj” és a „ne üss vissza” parancsára Lékai meg sem próbál válaszolni.
„Csak néhány ember akad, aki titeket megzavar, és el akarja ferdíteni Krisztus evangéliumát” – idézi a prímás Szent Pált a „békétlen” pacifisták fejére. A válaszlevelek tanúsága szerint ez a mondata különösen sérelmes. Hiszen az egyházfő itt azon is túlmegy, hogy a „császár adójaként” írja le a hadkötelezettséget, s egyenesen Jézusnak tulajdonítja a múlt és jövő magyar hadműveletei iránti egyházi odaadást.
Cserbenhagyott mártírok
Az esztergomi beszédet a laikus nem értelmezheti másként, mint a magyar egyház feudális hagyományainak nyílt vállalását egy nem éppen független Magyarország nem éppen istenfélő államhatalmával szemben is. Mindez azonban nem új, és ezért magyarázatra szorul, hogy a katolikus közvélemény egy nem lebecsülendő része olyan szokatlanul hevesen reagált erre a beszédre.
Lékai félrevezetőknek és félrevezetetteknek nevezi a fegyveres szolgálatot megtagadókat, akik „érzéketlenül és vakon” mennek el a nemzeti múlt tanulságai mellett. Az Új Ember egy későbbi száma pedig, értelmezve a bíboros beszédét, egyenesen az egyház és a magyar nép ellenségeinek címezi őket.
Az ötvenes évek óta nem fordult elő, hogy a magyar egyház nyilvánosan megbélyegezze azokat a tagjait, akiket az állam vallási felfogásuk miatt megbüntetett. Most pedig súlyos börtönbüntetésekre, pszichiátriai kezelésekre és katonai büntető alakulatokba való beosztásra adja áldását.
Mindez valószínűleg a „jogos, rendezett erő” kategóriájába esik.
Íme néhány eset.
„Hadköteles fiataljaink” doyenje a 49 éves dr. Merza József matematikus. Negyvenhét évesen, 1979-ben váratlanul behívót kapott, nyilván hogy kipróbálják hittársai között már megvallott pacifista meggyőződését. Hathavi fogva tartás után „paranoid pszichózis” kórismével átengedték a hárshegyi elmegyógyintézetnek. „Gyógykezelése” után a Matematikai Kutató Intézetben elvesztette kutatói állását, csak könyvtárosnak mehetett vissza.
Fia, ifjabb Merza József jelenleg kétéves börtönbüntetését tölti ugyanazért, amiért apját elmebeteggé nyilvánították.
Besze Imrére 1981 decemberében mért ki 30 havi börtönbüntetést a kaposvári katonai bíróság, a fegyveres szolgálat megtagadása miatt.
Pintér István székesfehérvári lakatos jelenleg katona. Megtagadta az eskütételt, s a katonai börtönben is ehhez tartotta magát sokáig. Majd – családtagjai szerint súlyos lelki és fizikai nyomás alatt – beleegyezett, hogy felesküdjön és szolgáljon. Esküjét elfogadták, de mégis harminchárom hónapi büntetőalakulatra ítéltek. A hírhedt „futkosó” ismerői szerint jobban járt volna a börtönnel vagy a pszichiátriával.
Mindezek katolikusok. Ismeretes, hogy a nazarénusok kitartó mártíromságukkal és szolidaritásukkal elértek bizonyos engedményeket, fegyvertelen szolgálatot tehetnek.
Mi sem érthetőbb, mint az ellentmondáshoz nem szokott „rendezett erő” vonakodása, hogy az ország legnagyobb vallásfelekezetének – vagy egy részének – is felmentést adjon a fegyveres szolgálat alól. Ezzel növelné az egyház vonzerejét, s akár felekezeten kívüliek számára is precedenst teremtene. De ugyanennyire érthető a katolikusok megrökönyödése, ha prímásuk haragosan megtagadja azokat, akik élni akarnak lelkiismereti szabadságukkal, s ezért hajlandók megszenvedni is.
A tiltakozó levelek
Több százan írtak levelet a bíborosnak: 114 aláírással a Thököly úti plébániához tartozó hívek, és több tucat levél keletkezett úgy, hogy négy-tíz fős baráti csoportok fogalmaztak egyet-egyet. Ezenkívül egyéni leveleket írtak Kovács paptársai és egyszerű hívők is. Sok levél nem került be a katolikus „ajándékirodalomba”, s így tartalmukat csak a bíboros ismerheti.
Minden levélben közös, a legkeményebb hangúakban is, az azonos egyházhoz tartozás érzése, a szeretet hangja. Van, aki csak gyengeséget vagy fatális tévedést lát a Kovács elleni ítéletben, de a Homília nyilvánosságra hozatala óta szaporodnak a hangok, amelyek Jézustól idegen szándékok követését és igazolását vetik a bíboros szemére. Minden levél az egyházon belüli megértés reményével, ima felajánlásával ér véget, de egyik sem hagy kétséget afelől, hogy szerzője elengedhetetlennek tartja a bíboros lelkiismeret-vizsgálatát.
A legenyhébb hangvételű levél a legkorábbi, a Thököly útiaké, ez még csak Kovács eltávolítása ellen tiltakozik.
„Főtisztelendő Bíboros, Prímás Érsek Úr! Megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy Kovács Lászlót, aki káplánunk, lelkipásztorunk, hitoktatónk, lelkiatyánk, kisközösségi vezetőnk, barátunk, Krisztusban testvérünk és új kezdeményezések elindítója, Bíboros Úr 1981. szeptember 9-i hatállyal papi működése alól fél évre felfüggesztette, Budapestről kitiltotta, Márianosztrát jelölve ki tartózkodási helyéül, és az ottani plébános felügyelete alá helyezte. Az ellene felhozott vádakkal nem értünk egyet, és a büntetést igazságtalannak tartjuk. Kovács Lászlót mi az egyházért aggódó, a hívekért, különösen a fiatalokért élő és Jézus ügyéért minden áldozatra kész papnak ismerjük. Ezért felfüggesztése és elhelyezése ellen tiltakozunk. Tiltakozásunk másolatát megküldjük a Szentszéknek.”
114 aláírás
Kilencen írták alá a következő levelet:
„Mi, akik hivatalosan nem tartozunk a Thököly úti egyházközséghez, ha tehettük, szívesen elmentünk oda vasárnap esti misére. Kovács László nyílt, világos igehirdetése sokakat vonzott, s emellett olyan keresztény közösségi légkört tapasztalhattunk meg ott, amilyen csak kevés templomban található meg.”
„Biztonsággal állíthatjuk, hogy Bíboros Úr ítélete nemcsak egy paptestvérünk pályáját töri derékba, hanem az egyházközségének is súlyos kárára van.”
A pátkai plébános írja:
„Kovács atya internálását csak fatális tévedésnek tarthatom. Ez az ember nem büntetést, hanem a legnagyobb fokú egyházi elismerést érdemli munkájáért, melyet volt szerencsém tapasztalni. Él bennem a gyanú, hogy Eminenciád ezt nem jézusi, hanem ateista sugallatra tette.”
Külön történet Gromon András pomázi kápláné, aki levelével egy időben templomi prédikációban is közösséget vállalt az üldözött Kovács Lászlóval.
Levelében először az evangélium egyértelmű voltára emlékeztet, majd így folytatja:
„Ami pedig az egyház hivatalos tanítását illeti, az, sajnálatos módon, valóban megengedi a katonai szolgálatot, ám ugyanaz a pont megengedi a katonai szolgálat lelkiismereti okból történő megtagadását is, sőt ajánlja, hogy a törvények humánus módon, előre gondoskodjanak azokról, akik ezt az utat választják.
Megdöbbenéssel és fájdalommal olvastam Bíboros Úr Homíliáját, mert ma, amikor az emberiséget totális háború katasztrófája fenyegeti, a magyar katolikus egyház feje – a felhozott történelmi példákkal – szinte dicsőíti a háborút. Bármennyire sajnálom is, Bíboros Úr hangvétele és kijelentései Babits Mihály sorait juttatják eszembe; aki Az írástudók árulása c. művében ezeket írja: »A legnagyobb árulás az, amikor a Szellem leborul a Tények előtt...« Pl.: A háború nem krisztusi dolog: a Krisztus papja, aki a Békéről és a Testvériségről szónokol, s közben megáldja a gyilkos fegyvereket, mindenképpen szomorú és tragikus látvány… De százszorta demoralizálóbb az a pap, aki nem cselekedeteit, hanem igéit alkalmazza a vad élethez, és Béke és Testvériség helyett a harcot hirdeti. Az előbbi talán gyenge papja az Istennek… Az utóbbi áruló pap, áruló írás. Mindazonáltal mégis nagyon reménykedem, hogy csupán tévedésről és gyengeségről van szó.”
Végül szeretetéről biztosítja a bíborost, és azt írja, reméli, hogy az ő válasza is szeretetből fakadó atyai és testvéri szó lesz. Nem sokkal ezután Lékai Gromon Andrást is megfosztotta papi jogaitól.
Szigetszentmiklósi és halásztelki aláírók, „a magyar egyház egyszerű, de annál ragaszkodóbb hívei” teszik fel a következő kérdéseket:
„Miért ne lehetne a Lélek hatásának tulajdonítani azt a tényt, hogy a szeretetről szóló tanítást másként értelmezik a Jézust szerető emberek ma, mint 1456-ban? Hogy nem Kapisztrán Szent János és Hunyadi János szerint gondoljuk a Fiú Isten emberiséget egybeszerető akaratát?
Miért engedetlenség az az egyház fennálló fegyelmével szemben, ha valaki nem hajlandó még ígéretet sem tenni arra, hogy bántsa embertársait?
Miért ne lehetne Jézustól meghatározott az a lelkiismeret, amely az emberiség békéjét a vissza nem ütésben látja mcgvalósulhatónak?
Miért túlzás az, ha valaki Jézus szerint gondolja leélni életét még akkor is, ha azért börtönbüntetést kell vállalnia?
Nem ezeket kellene-e bíborosi palástja alá vonnia, mint a magyar egyház oltalmazójának Isten akaratából? Könyörögve kérjük Bíboros Atyát, ne taszítson el magától minket, hanem segítsen megértő szeretetével.”
A Kovács-ügyre és a Homíliára közösen reagáló levelek általában hosszabbak és érvelőbbek. Egy örökfogadalmas szerzetesnő írja:
„Egyetlen jóakaratú ateistáról sem tételezem fel, hogy a XX. században dicshimnuszt zengjen az embertestvéreit felnégyelő régmúlt eltévelyedéseiről: A mi normánk Jézus Krisztus és az Evangélium, semmiképpen sem az attól fényév távolságban lévő középkori szemlélet.”
„Az erő és erőszak lingvisztikai játékával kapcsolatban elegendő a tízparancsolat mellébeszélésre okot nem adó Ötödik Parancsára hivatkozni. Sajnálatos, hogy az évszázadok folyamán az emberi hatalomvágy éppen a kereszténység soraiban homályosította el ezt.” „Urunk Jézus megígérte ugyan, hogy Egyházán nem vesznek erőt a pokol kapui, de semmiféle biztosítékot nem adott arról, hogy a magyar egyház is fennmarad. Ehhez nyilván a mi közreműködésünket várja.” „Nagyon jól tudom, mit jelent egy szocialista államban élni – hét és fél évet voltam börtönben. És itt megint értetlenül állok: vajon magányos, hatvan-hetven éven túli személyek, akik egészen Istennek adták magukat, mitől félnek? Mi történne? Ma nem visznek senkit oroszlánok elé, de még börtönbe se. Legfeljebb egy kényelmesen berendezett szoba lenne a következmény, ahol bőséges alkalom nyílna Mennyei Atyánkkal és Mesterünkkel való beszélgetésre. Hozzáadatnék jutalmul a bátor tanúságtevésért százannyi testvér és nővér semmivel sem pótolható szeretete: a békés, nyugodt lelkiismeret, és a földbe hullott mag sokszoros termése a magyar egyház talaján.”
Hatgyermekes érdi házaspár:
„A Szentatya járhatja zarándokútját Hirosimától Nagaszakiig, ha Magyarországon katonai buzdító beszédekkel ünnepel az ország prímása. Mi nem katonának, hanem teremtő szeretetre épített életű embereknek álmodjuk meg gyermekeinket. A kardokból nehéz lesz ekevasat kovácsolni, ha az ezen fáradozók szemben állnak az »egyház fegyelmével«.”
„Kovács atyának áldásos szolgálatát közvetlenül és közvetve ismerjük. Miért kellett ennek megszakadnia? Talán mert ha sokáig tanít, kevesebb lesz a magyar katona? Trianon előtt ötmillió ember ment ölni…!”
B. J.-né:
„Mélyen megrendített esztergomi beszéde, melyben úgy érzem, nemcsak Krisztus ellenségszeretetre vonatkozó parancsát vette semmibe, hanem a hazaszeretet kérdésében is olyan anakronisztikus nézeteknek adott hangot, amelyek minden békeszerető embert megbotránkoztatnak.”
„Késedelmes szívünk miatt a múltban fokozatosan elvesztettük a kétkezi munkások többségét. Ezen a fájdalmas felismerésen okulva kellene legalább most megújítani az életünket, hogy el ne veszítsünk minden békeszerető embert.”
„Az Isten által rendelt vezetőnek tudnia kellene, miként vélekednek hívei. Tudnia kell arról a megbotránkozásról, amelyet esztergomi beszédével, s arról is, amit Kovács László igazságtalan elítélésével okozott. Nem volna szabad legjobb papjainkat a hatalom oltárán feláldoznunk, mert így az önmagában meghasonlott ország sorsára jutunk.”
H. Gy. idős plébános:
„Jézus evangéliumi tanítása szerint mi a különbség az erőhatalom és az erőszak között? – Hitler hadserege rendezett erő volt? Ilyennek kellett hirdetnie a német katolikus egyháznak? A tegnap még forradalmi erőszakcsoport ma hatalomátvett rendezett erő lett? Miért? Mert több fegyverük volt? Mert ügyesebben gyilkoltak, tegnap még erőszakkal?”
„Én kész vagyok továbbra is vállalni életem következményeit, amint vállaltam 1953-ban az öt hónapos börtönbüntetést, a szénbánya kényszermunkáját Tatabányán, és vállaltam pár éve mindkét útlevelem visszavonását, a sűrű áthelyezéseket, a kétévenkénti újrakezdést. Egyre közeledik végső számadásom.”
B. B. káplán írja Budapestről:
„Ha nem lenne olyan tragikus, egyenesen humoros lehetne azon megkülönböztetése, amellyel szétválasztja a háborút és az erőszak alkalmazását. Talán létezik erőszakmentes gyilkolás is? Milyen jó, hogy a mi urunk a mesteri mellébeszélések leleplezésére saját példáját is ránk hagyta, hiszen inkább meghalt, semhogy védje magát.”
„Jézus egyházán belül kicsiknek és nagyoknak egymásra kellene találniuk. De ez csak akkor lehetséges, ha egy a szívük és egy a kincsük, ha abbahagyják a két úrnak szolgálás őrültségét. Könyörögve kérem, hallgasson lelkiismeretére!”
P. I. egyházmegyés áldozópap elemző hangon kommentálja Lékai beszédét. Vitatja, hogy 1[8]56 és 1981 összehasonlítható volna, éppen az egyház szemszögéből.
„A mai kormányzat a gyakorlatban különbséget tesz hívő és nem hívő polgárok között, a humanizmus legalapvetőbb törvényét szegve meg nap mint nap, ugyanígy a vallás- és lelkiismereti szabadság Helsinki után törvénybe iktatott jogait is.”
„A mai kormányzat egyik alapvető célja a vallás felszámolása.”
Az erőszakmentesség kérdésében, mint mások is, a Vatikán nyilatkozataihoz fellebbez a magyar egyház partikularizmusa ellen.
„Ma nem az a probléma, hogy egy háború agresszív-e vagy védekező-honvédő jellegű. Az emberi nem védelméről van szó. Ma a béke egyetlen lehet: az erőszak minden fajtájának teljes elítélése.”
„Ha vannak olyanok, akik tudnak »inkább Istennek« engedelmeskedni, azokat nyílt hatalmi utasításra nem volna muszáj internálni. Meg kellene próbálni azt az egészséges egyezséget, hogy ha valakinek nálunk komoly lelkiismereti problémát jelent a fegyver elfogadása és használata, valamint az ellenségnek titulált embertestvérek kiirtására vonatkozó eskü letétele, akkor azokat ne elzárás, hanem megértés várja, s lehetőségük legyen másféle szolgálattal gazdagítani édes hazánkat. Nagyon sok államban van rá példa. Nálunk is van, ha nem is a katolikus egyházzal kapcsolatban.”
„Belátom Bíboros Úr gondolatmenetének realitását, de elfogadni és magamévá tenni nem akarom és nem tudom. Nincs merszem Krisztus Urunkkal szemben egy sekélyesebb igazságot elfogadni. Egy egyértelmű evangéliumhirdetés megoldaná a mostani feszültségeket, amelyekről Homíliájában szólt, s egy emberként Bíboros Úr mellé állítaná a magyar egyházat.”
Ismét laikus megfigyelések
Szinte méltánytalannak tűnik, hogy ilyen levelek után visszacsússzak a magamra vállalt száraz krónikási hangba.
Önkényes laikus felosztással két áramlatot különböztethetnénk meg az egyház belső bírálói között. Az első, nagyobb, nem él strukturális vagy az evangéliumértelmezést érintő javaslatokkal, kivéve persze azoknak a beszűrődéseknek az eltávolítását, amelyek az állam nyomása alatt kerültek be az egyház életébe és tanításába: ilyen a „békepapok” ténykedése, a papnevelés és vallásoktatás ballasztjai vagy az ÁEH vétójoga a felszenteléseknél és a kinevezéseknél stb. Azt várják a főpapságtól, hogy legyen bátrabb, vállalja az egyház és az állam valódi szétválasztásának esetleg feszültséggel teli útját. Ez a csoport gyorsan bővül, mert a papnövendékek nagy része is úgy gondolkodik. Az állam kegyúri jogától egészen az egyszerű hívőket érintő hátrányos megkülönböztetésekig terjed a panaszok listája, s ezek mind abból az aggodalomból táplálkoznak, hogy a főpapság engedékenysége célt téveszt: nem az egyház erősödését eredményezi, hanem gyengülését befolyásban is és vonzerőben is.
A másik, kisebb csoport osztja mindezeket az aggályokat és követeléseket, de elképzelhetetlennek tartja, hogy az egyház szervezeti és spirituális megújulás nélkül talpra álljon. Túlságosan is az állami manipuláció kedvére valónak látják, ha az egyházon belül nincs párbeszéd a hierarchia és a bázis között. Egyértelműbb, népszerűbb, mozgósítóbb evangéliumértelmezést várnak. Tulajdonképpen a feudális évszázadok csökevényeit távolítanák el. Az ilyen kritika természetéből következően maguk is kísérleteznek mozgékonyabb és bensőségesebb közösségek szervezésével. A „bulányisták” a maguk száznál több kisközösségével csak egy részét teszik ki a radikálisabb, kisebb csoportnak.
Lehetségesnek tűnik egy másik felosztás is, amely a bírálókat a hagyományhoz való viszonyuk alapján igyekszik megérteni.
Sokak optimizmusát – különösen az idősebbekét – a magyar egyház ezer éve táplálja, ők különösebb újraértékelés nélkül is lehetségesnek tartják, hogy egy bátrabb magyar egyház elvállalhassa a lengyel egyházéhoz hasonló nemzeti szerepet.
Mások, ha ragaszkodnak is a bevett formákhoz, „visszamenőleg” is elégedetlenek. A Habsburg-párti és birtokos klérustól egyenes vonalat húznak a világháborúk tábori áldásosztójáig és a jelenkori gyengeségig. Természetes reakcióként „nemzetietlenebbek” tehát, mint a zöm. Filozófiájuk kevésbé fakad a magyar glóbusz eszméiből és inkább univerzalista: gyakrabban az Evangéliumból és az emberiség közös reményeiből merítenek bátorítást, s ritkábban a magyar egyház múltjából.
Az erőszakmentesség például meglehetősen gyökértelen a magyar katolicizmusban: kemény pacifizmust, szolgálatmegtagadást Magyarországon eddig csak olyan kicsiny felekezetek gyakoroltak, amelyeket sok katolikus az ökumenizmus ellenére műveletlen szektáknak tekint. S éppen a szektásság vádjával igyekeznek elszigetelni a katolikus kisközösségeket az állammal együttműködők.
Lévén persze mind az egyház tagjai, soha nem volt a különböző áramlatok közt akkora távolság, mint világi irányzatok között lehet. A Homília nyomán támadt felháborodásban a kisközösségeken túli katolikus közvélemény egy része is elutasítja a bíboros államnacionalista érvelését. De a kisközösségi levélírók sem szektások: az egész egyház erősödését várják a hitvalló papok és közösségek megtámogatásától, a lelkiismereti szabadság védelmétől. A fegyverkezés nemcsak keresztényietlen, hanem nemzetvesztő is – válaszolják a prímásnak, aki a nemzet lefegyverzésével vádolja őket.
„Univerzalista” és „nemzeti” gondolat mintha kevésbé volna már máshová tartozó.
Ami a pacifizmust illeti, egyelőre nem világos, utat talál-e a megújulásra vágyó katolikusokhoz. Lehet, hogy a radikális katolikusok magukra maradnak a fegyvertelen szolgálat törvényes lehetőségére irányuló követelésükkel. De emberi példájukkal és a polgárjogi mozgalmak szellemében fogant érvelésükkel úgy is serkentő hatással lesznek egyháziak és világiak lelkiismeretére. Sem a mélyen vallásosak, sem a demokratikus gondolkodású laikusok nem kerülhetik el, hogy védelmükre keljenek és hogy tanuljanak tőlük. Hiszen mozgalmuk akár holnap is becsületet és életet menthet az állig felfegyverzett Kelet-Európában.
- Állam és egyház [6]