A józan ész diadalaként értékelte a világ a libériai parlamenti és elnökválasztás eredményét, amelynek nyomán a tapasztalt közgazdász-politikus, Ellen Johnson-Sirleaf foglalhatja el az államfői széket, noha az első fordulót még riválisa, a korábbi aranylabdás futballsztár, George Weah és pártja nyerte. A végeredménytől függetlenül történelmi jelentőségű referendumot tartottak a nyugat-afrikai országban. Johnson-Sirleaf személyében ugyanis a fekete kontinensen először áll nő egy állam élén, míg Weah a világon az első labdarúgóból lett elnök lehetett volna. (Korábban a minden idők legnagyobb futballistájának kikiáltott brazil Pelének voltak hasonló ambíciói, ám ő politikusként kevés sikert könyvelhetett el.) Noha a vesztes hívei csalást emlegetnek, a nemzetközi megfigyelők szerint nemcsak békések, de tiszták is voltak a választások, és ez igencsak ritkaság Afrikában.
Bármilyen hihetetlen, Libéria történelme Amerikában kezdődött, s az Egyesült Államok azóta is döntő szerepet játszik alakulásában. A „szabadság” szót nevében hordozó állam ötlete ugyanis a rabszolga-felszabadítás viharában élő, az észak–déli polgárháború küszöbén álló Újvilágban született meg. Szívbemarkolóan romantikus is lehetett volna Libéria megszületése, ám a történelmi tények kiábrándítják még a legnaivabb széplelkeket is. A XIX. század elején már az amerikai Délen is bomladozni kezdett az akkor már több mint két évszázados rabszolgatartó, az Afrikából tömegével áthurcolt, a végtelenségig kifosztott „élő szerszámok” munkájára alapozott társadalmi rendszer. Részben a francia forradalom eszméi, részben az angol ipari forradalom első eredményei nyomán a felvilágosult északi államok harcot indítottak a rabszolgatartás ellen, nem utolsósorban azért, hogy megszüntessék a déli gazda(g)ság legfőbb támaszát, a rabszolgamunkát. Nem számítottak rosszul: a felszabadított és szökött rabszolgák az 1800-as évek elején már komolyan fenyegették a déli ültetvények nyugalmát, mivel nemcsak példát állítottak a szabadulásra, hanem volt társaikat is szökésre, lázadásra biztatták. Az ültetvényesek tartottak tőle, hogy olyan mindent elsöprő felkelés törhet ki, mint néhány évvel korábban Haitin, ahol a rabszolgák végül el is zavarták korábbi uraikat. Jelenlétük tehát mind kínosabbá vált a dúsgazdag földbirtokosok szemében, akik 1816-ban megalakították az Amerikai Gyarmatosító Társaságot, hogy a kényelmetlenné vált „elemeket” eltávolítsák. Egy zseniális ötlettel – telepítsék vissza a már szabad feketéket Afrikába – megnyerték maguknak a radikálisan rabszolgatartás-ellenes protestáns egyházat és naiv, emberbaráti érzelmektől fűtött híveiket. A nyugat-afrikai partokon a társaság potom áron megszerzett egy – éppen a korábbi rabszolga-kereskedelem miatt elnéptelenedett – 13 ezer négyzetkilométernyi földdarabot a helyi törzsek vezetőitől, s 1820-ban útnak indították az első hajót, amellyel még mindössze néhány tucat afroamerikai telepes érkezett az „őshazába”. Az 1816-ban hasonló céllal az angol abolicionisták létesítette Freetown (ma Sierra Leone fővárosa) mintájára megalapították a jellemzően éppen a legutóbbi amerikai rabszolgalázadást kegyetlenül leverő, a társasághoz csatlakozott James Monroe elnök (1817–1825) után Monrovia névre keresztelt települést. A következő néhány évtizedben még mintegy húszezer volt rabszolga érkezett Észak-Amerika déli államaiból, ám számarányuk még ma is alig éri el Libéria lakosságának három-négy százalékát.
S mint amikor óvodások közé néhány kisiskolás csöppen, az Amerikában „világot látott” új telepesek magukhoz ragadták a hatalmat, elkezdtek berendezkedni, mégpedig amerikai mintára, semmibe véve az ott élő törzsek évszázadokon át kialakult kultúráját, szokásait és hierarchiáját. Ez nemcsak azt jelentette, hogy amerikai szokások szerint éltek, angolul beszéltek, hanem azt is, hogy ugyanúgy lenézték és kiszipolyozták az őslakosokat, miként őket az Újvilágban a fehérek. Dolgukat megkönnyítette, hogy az itt lakó 16 nagyobb lélekszámú törzs egyike sem alkotott saját államot: kis paraszti közösségekben éltek szabadon választható s bármikor leváltható falufőnökeik vezetése alatt. Még a legnagyobb és legerősebb törzs, a főleg halászatból élő kru népcsoport sem volt képes ellenállni az amerikai ágyúk védelme alatt államot építő telepesek eluralkodásának. Szórványos lázadásaikat – amerikai segítséggel – kegyetlenül leverték. A bennszülött törzsek, ha rabszolgák nem is, de másodrendű állampolgárok lettek saját hazájukban. A fehér-vörös sávos, igaz, csak egy csillaggal ékesített lobogó is az USA zászlaját idézi, akárcsak az 1839-ben rögzített alkotmány. Időközben több hasonló társaság is alakult Amerikában, amelyek újabb területeket szereztek, és ugyancsak felszabadított rabszolgákat küldtek a Monroviához közel eső partokra, és sorra alakították meg városállamocskáikat, amelyek a következő évtizedekben fokozatosan csatlakoztak Libériához. Mivel azonban az amerikaiak hivatalosan nem vették birtokukba a területet, a gyarmatbirodalmát még építő Nagy-Britannia mind nyíltabban törekedett az ország bekebelezésére. Ezért az időközben anyagilag, erkölcsileg és tekintélyében is jelentősen meggyengült Gyarmatosító Társaság biztatta telepeseit, kiáltsák ki államuk függetlenségét. Ez 1847-ben meg is történt, így lett Libéria egész Afrika első szuverén köztársasága. Sajátos, gyakorlatilag egypártrendszerű demokrácia alakult ki az országban, ahol a 102 éven (1878–1980) át uralkodó, ugyancsak az amerikai mintát követő Igazi Whig Párt mindig kiszolgálta az éppen hivatalban volt elnököt. Az ország társadalmi helyzete nagyon hasonlított az XVIII. századi amerikai déli államokéhoz: a szűk hatalmi elit (az úgynevezett amerikolibériaiak) és a kizsákmányolt, lenézett tömeg (az őslakos törzsek) időzített bombaként ketyegő ellentétéhez. A robbanást mindig is csak a telepeseket védő amerikai katonák fenyegető jelenléte gátolta. A politika egészen a második világháborúig a betelepültek és leszármazottaik privilégiuma volt, ők töltötték be az összes állami tisztséget. A bennszülöttek csak 1946-ban, az anyai ágon kru származású William Tubman elnök idején (1944–1971) kaptak szavazati jogot (anyagi helyzetüktől függően – természetesen nem a legszegényebbek...). A XIX. század közepén született állam tapasztalatlan politikusai kevéssé tudtak ellenállni a dörzsölt angolok és franciák kolonialista törekvéseinek, így előnytelen szerződések sorozata miatt Libéria a XX. század elejére elvesztette eredeti területének mintegy felét. Katonai védelemért kénytelen volt több ízben is Washingtonhoz folyamodni, s ugyanonnan várta az anyagi segítséget is, amikor a kezdeti gyors gazdasági fejlődés (főként a kávé és a nemes fafajták exportja lendült fel) az első világháború idején megtorpant, és Libéria súlyosan eladósodott. A jól felfegyverzett amerikai alakulatok nyomában a hitelek és tőkebefektetések is megérkeztek, ám ennek komoly politikai befolyás volt az ára. Az első igazi fordulópont Libéria történelmében az 1980-as esztendő volt, amikor a Tubman elnök utódjaként 1971-ben hatalomra került William R. Tolbertet egy katonai puccs során megölték, ezzel megkezdődött az államcsínyek és a polgárháborúk kora, amely a 14 év alatt több mint 150 ezer halálos áldozatot követelt. A puccs után megüresedett elnöki székbe az államcsínyt irányító, a kran törzsből származó Samuel Kanyon Doe főtörzsőrmester ült bele, ám hamarosan ő is elődje sorsára jutott. 1989-ben Elefántcsontpartról indított támadást ellene Yormei Johnson, a „herceg” és a Tubman elnökhöz hasonlóan anyai ágon őslakos Charles Taylor (származását a Ghankay név felvételével nyomatékosította), s csapataik élén a következő évben már be is vonultak Monroviába, ahol Johnson emberei halálra kínozták Doe elnököt. Miután két dudás errefelé sem fér meg egy csárdában, Johnsonnak hamarosan távoznia kellett a hatalom közeléből. Az elnöki tisztséget a puccs után ideiglenes államfőnek kinevezett, az addig száműzetésben élt Amos Sawyer töltötte be. Ám a valódi hatalom Taylor kezében volt, aki kellőképpen (vissza)élt vele. Ezt jól tükrözték az 1997-es választások, amikor az ország lakossága nemigen tehetett mást: vagy Taylorra szavaz, vagy tovább tombol a vérengzés. (Jellemző az ebből az időszakból fennmaradt szállóige: „megölte apámat, megölte anyámat, rá szavazok!”) Azt nem tudhatták: mindkettőt megkapják. A polgárháború nemhogy csitult volna, félelmetes méreteket és arcot öltött. Miután a szomszédos országokban is zavaros volt a helyzet, fegyverek, harcosok szinte akadálytalanul juthattak egyik államból a másikba a mindenkori hadi helyzet és a szövetségesi viszonyok alakulásának függvényében. Libéria „dicsekedhet” azzal, hogy a kormányerők elsőként vetettek be tömegével kábítószerrel és más eszközökkel gátlástalan, hidegvérű gyilkológépekké aljasított gyermekkorú katonákat, akik ma a hadtörténet legifjabb s egyben alighanem legszomorúbb sorsú veteránjai. (A most hivatalba lépő elnök egyik legnehezebb, ugyanakkor legfontosabb feladata, hogy visszavezesse őket a társadalomba, és megoldja a lakosság 60 százalékát kitevő fiatalság legégetőbb gondjait.) Még hétévi őrült káosz után az ENSZ tizenötezer főnyi békefenntartó alakulatot küldött Libériába, s az Egyesült Államok, valamint az ellenzéki Megbékélésért és a Demokráciáért Egyesült Libériaiak (LURD) katonáinak nyomására 2004 nyarán Taylor lemondott, és Nigériába emigrált (ahol több korábbi vetélytársa is tengeti napjait, ugrásra készen).
Reményteljes várakozás előzte meg a novemberre kiírt választásokat, amely gyakorlatilag az első szabad parlamenti és elnökválasztás Libériában, hiszen ez az első alkalom, amikor sem etnikai, sem vagyoni cenzus nem foszt meg egyetlen honpolgárt sem a választójogtól, ráadásul nem a fegyverek árnyékában kellett leadniuk a voksokat. Nem kevesebb, mint huszonkét jelölt szállt harcba az elnöki székért, végül az első fordulót követően a volt labdarúgócsillag, a Kongresszus a Demokratikus Változásokért (CDC) nevű párt színeiben induló George Weah és az „Afrikai Vaslady”-ként ismert volt ENSZ- és világbanki tisztviselő, az Egység Párt jelöltje, Ellen Johnson-Sirleaf maradt versenyben. Az első kör legnagyobb vesztesének a LURD vezére, Sekou Conneh számított, aki úgy vélte (az afrikai politikai hagyományok nyomán nem is alaptalanul), hogy a véreskezű diktátor elűzése elegendő érdem lesz az elnökség megszerzéséhez, de jobb eredményt várt a Taylor politikai támogatását élvező, a Nemzeti Hazafias Párt színeiben indult Roland Massaquoi is.
A „döntősök” közül a mindössze 38 éves George Oppong Manneh Weah tűnt sokáig esélyesebbnek. Nevével, fotóival és nyilatkozataival tele volt a világsajtó, s a szavazatok 28 százalékával meg is nyerte az első fordulót, a voksok nem egészen egyötödét megkaparintó Ellen Johnson-Sirleaf előtt. A volt labdarúgó ráadásul a fiatalok bálványa, ami azért fontos, mert a szavazók egynegyedét a 18–22 éves korosztály adta. Ráadásul, mivel felnőtt éveit többek között az AC Milan, a Paris St. Germain, a Monaco, az Olympique Marseilles és a Chelsea FC színeiben futballozva Európában töltötte, majd a UNICEF jószolgálati nagyköveteként – legfontosabb feladatának a gyermekkatonák leszerelését tekintette – tevékenykedett szerte a nagyvilágban, otthon nem kompromittálta magát. Sőt, ugyancsak a világszervezet égisze alatt 1996-ban szorgalmazta ENSZ-katonák Libériába küldését, amit Taylor Weah monroviai házának felgyújtásával és két unokatestvérének meggyalázásával torolt meg. Az ex-futballista mellett szólt még, hogy nyomorgó bennszülött családból emelkedett ki, s szerzett puszta tehetségével világhírnevet (nem véletlen, hogy az első őslakos származású elnök, Doe a végletekig rajongott érte), követendő példát jelent a szegény sorsú fiatalok, főleg a fiúk számára. Csakhogy, ami az előnye volt Weah-nak, ugyanaz a hátránya. Miután egészen fiatalon és labdarúgóként került Európába, iskolázatlan maradt, egyedül talán nyelvtudásban veheti fel a versenyt riválisával. Ráadásul az összes politikai tapasztalatát a UNICEF „reklámembereként” szerezte, szemben az amerikai Harvard egyetemen tanult, tapasztalt Johnson-Sirleaf asszonnyal, aki korábban kormánytisztségeket is látott már el. Weah programja a „kötelező” szlogeneken (a béke megszilárdítása, az egység megteremtése stb.) kívül kimerült a korántsem lebecsülendő szociális ígéretekben: kórházak, iskolák építésében.
A 67 éves Ellen Johnson-Sirleaf ezzel szemben veterán politikushoz méltóan alaposan kidolgozott gazdasági, társadalmi programmal ruházta fel a vetélytársáéhoz kísértetiesen hasonlító jelmondatait. A Vaslady szavazói természetesen a sokáig jogfosztott nők, a régi társadalmi elit (azaz az amerikolibériaiak) és annak el-, illetve lekötelezett hívei közül került ki, valamint azok közül, akik valamilyen oknál fogva tartanak a fiatal politikusok (mint a hatalomra jutásakor 28 éves Doe) forrófejűségétől. Nemcsak Libériában, a legtöbb afrikai társadalomban a hatalom mindig is a korral járt: a családi, törzsi közösségek évszázadokon át a bölcs öregekre bízták az irányítást. „E vidéken a gyarmatosítás előtti időkben erősnek és gazdagnak lenni annyit jelentett: várni, míg az előtted állók kihalnak” – fejti ki Mike McGovern antropológus, a Nemzetközi Válságkezelő Csoport nevű szervezet nyugatafrikai irodájának vezetője. De nem is feltétlenül ez a volt futballcsillag legnagyobb hendikepje, hanem egyénisége. „Weah jó ember, szíve van, de tanulatlan és tapasztalatlan, nem szállhat szembe sikeresen a hiénákkal (a Taylor-korszaknak a legális és a feketegazdaságot egyaránt a markában tartó elitjével), amelynek prominens képviselői most is lesben állnak, hogy a hatalmat magukhoz ragadják” – vélik helyi elemzők, hozzátéve, hogy „Libériának erős emberre van szüksége, aki, ha kell, korbácsot tart mindkét kezében”.
Ahogy Weah esetében a fiatalság előny és hátrány is volt, ugyanúgy jelentett érvet és ellenérvet egyaránt Johnson-Sirleaf esetében a tapasztalat, a politikai múlt. Az ENSZ fejlesztési szervezetének Afrikáért felelős volt vezetője, majd a Világbank igazgatója számára nem feltétlenül jelentett előnyt – különösen a fiatalok és a szegények szemében, hogy pénzügyminiszteri posztot töltött be William Tolbert (az utolsó amerikolibériai) elnök idején. Sőt a harcok kitöréséig Samuel Doe (az első bennszülött államfő) kormányában is részt vállalt, ám összeveszett vele, s támogatta Charles Taylor törekvését a hatalom megszerzésére. Ez is az oka, hogy sokan az amerikolibéria, vagy ahogy a bennszülöttek gúnyosan nevezik: a Kongó-elit emberének tartják, s ennek ellenkezőjéről nehéz lesz meggyőznie a nem rá szavazókat. Másfelől igyekeznie kell megtartani bizonyos, a Taylor-érához és még korábbi korokhoz erősen kötődő támogatóit, akik nélkül nem biztos, hogy győzött volna. Ha nekik csalódást okoz, könnyen kihúzhatják alóla az elnöki széket. De nem véletlenül áll Johnson-Sirleaf szívós és ravasz politikus hírében. Elemzők szerint korábbi pozícióiban mindig arra törekedett, hogy olyan képet alakítson ki magáról, mint aki rendet, békét akar és tud is teremteni, bármi áron. Ezzel azonban az idők során könnyen és gyorsan ugyanannyi ellenséget szerzett magának, mint barátot. (Doe kétszer is börtönbe záratta, majd száműzte, s Taylor is – akivel szemben elvesztette az 1997-es választásokat – hazaárulással vádolta.) Johnson-Sirleaf diplomáciai érzékét dicséri, hogy a most vesztes Weah hívei még jóformán el sem kezdtek tüntetni a vélt (vagy valós?) csalások miatt, az újdonsült államfő már felajánlotta a sportminiszteri tárcát vagy valamelyik nagyköveti posztot a volt labdarúgósztárnak. A tiltakozások – melyek szerint számos szavazókörzetben Johnson-Sirleaf nevével megjelölt cédulákkal „kibélelt” urnákat találtak – ennek ellenére hetekig igen hevesek voltak, kis híján fegyveres öszszecsapásokba torkolltak, ám az év végére, részben Weah békítő szavára, szép lassan elcsitultak. Az elnökasszony első nyilatkozatában kifejtette: noha fő célja, hogy tapasztalt, nagy tudású politikusokat (azaz a korábbi kormánytagokat) ültessen az egyes miniszteri bársonyszékekbe, ügyelni fog arra is, hogy kabinetjének összetétele tükrözze a megbékélés szándékát. A régi „rend” híveinek megnyugtatására azért kikottyantotta: Taylort Libériában aligha állítják bíróság elé. Azt azonban nem tette hozzá, hogy már csak azért sem, mert jelenleg Sierra Leonéban folyik eljárás az elnöki székben ülve törzsőrmesterből tábornokká előlépett diktátor ellen az ottani polgárháborúban játszott szerepe miatt. Libéria 23. elnöke és leendő kabinetje előtt mindenesetre jóformán lehetetlen feladat áll: szinte a semmiből kell újjáépítenie a majd’ másfél évtizedes polgárháborúban szétzilálódott gazdaságot, amiben csak részben jelent segítséget az ENSZ szorgalmazta, mélyreható gazdasági és társadalmi reform, mert a világszervezet azt is előírta, hogy az állam bevételi forrásait külföldi szakértőknek kell ellenjegyezniük. (Erre azért van szükség, mert Libéria köztudottan a korrupció, a kábítószer-csempészet és a pénzmosás – mindeddig állami felügyelet és védelem alatt álló – egyik legerősebb fellegvára a világon.) Johnson-Sirleaf mindezek ellenére azt állítja: Libéria akár Nyugat-Afrika Szingapúrjává is kinőheti magát, ha megfelelően sáfárkodnak az ország legértékesebb természeti kincseivel, a gyémánttal, arannyal és a különleges fafélékkel.
A politikai és gazdasági megtisztulás – feltéve, hogy elindítására valódi szándék vezeti az államfőt, s nem csupán választási ígéret volt hirdetése – és a megbékélés, a nemzeti egység megteremtése alighanem próbára teszi majd Ellen Johnson-Sirleaf minden gazdasági tudását, politikai tapasztalatát és diplomáciai érzékét. Eleget kell tennie a három és fél milliós lakosság több mint kilencven százalékát kitevő, jelentős részben nemcsak nincstelen, de írástudatlan tömegek anyagi és társadalmi felemelkedésre való igényének úgy, hogy közben ne haragítsa magára az ország gazdasági potenciálját kezében tartó „Kongó-elitet”.
A feladat végrehajtása rövid távon szinte lehetetlen. Kérdés, mennyi ideje lesz cselekedni, hatalmát politikailag, gazdaságilag és főleg katonailag megszilárdítani, mert a kockázat óriási: ha nem mutat fel gyorsan kézzelfogható eredményeket a gazdaság, az oktatás, az egészségügy, a szegénység mérséklése és elsősorban a társadalmi megbékélés területén, szinte bizonyos, hogy akár a semmiből is bármikor előkerül egy (új vagy régi) „szabadságharcos”, aki elsöpörheti őt és kormányát a hatalomból...
- Játéktér [6]