Körülbelül 11 órakor véget ért a hivatalos ünnepség a Nemzeti Múzeumnál. Néhány barátommal elhatároztuk, elmegyünk a Petőfi-szoborhoz, a Március 15. térre; rajtunk kívül még sokan tették ugyanezt, néhányan virágot vittek. Fél 12 körül már kisebbfajta tömeg gyűlt össze a szobor körül, négy-ötszázán lehettünk, túlnyomórészt fiatalok, de volt néhány idősebb ember is köztünk. Kis csoportokban beszélgettünk, a hangszórókból dalok, kórusművek harsogtak. Néhányan szavalni kezdték a Nemzeti dalt, a tömeg átvette és egyre nagyobb hangerővel mondta a verset. ’48-as dalokat énekeltünk, a „Kossuth Lajos azt üzente”, az „Esik eső karikára” és a „Gábor Áron rézágyúja” kezdetűeket, utána a Himnuszt, a Szózatot, majd a „Ha én rózsa volnék” kezdetű dalt és (akik tudták) a székely himnuszt. Mindez többször megismétlődött. Közben néhányan virágot helyeztek a szobor talapzatához, és gyertyát gyújtottak. Ekkor még csak egy-két egyenruhás rendőr állt a téren, és néhány civil ruhás vegyült a tömegbe. Egy lány kiállt a sokaság elé, és elszavalta Petőfi Európa csendes, újra csendes… című versét. Megtapsoltuk, bár alig lehetett hallani: időközben felerősítették a hangszórókat. Újabb énekek következtek, majd néhányan azt javasolták, menjünk a Batthyány-mécseshez, ott nem zavarnak a hangszórók. Körülbelül fél 1-kor indultunk el. Egy nagydarab srácot, aki a téren is kitűnt erős hangjával, mindjárt elindulásunk után igazoltatott egy rendőr, de jó sokan körülvettük őket, és erre visszaadta a fiú személyijét. Hosszú, elnyúlt sorban vonultunk az Apáczai Csere János utcán, és továbbra is énekeltünk, nagyszerű hangulatban. Valamivel a Vigadó után sárga Zsiguli állt meg az imént igazoltatott srác mellett, három BM-es ugrott ki belőle, a fiút megragadták, beültették a kocsiba, és eltűntek. Gyorsan csinálták, mukkanni sem volt időnk. A sor eleje a Fórum Szállónál járhatott, amikor civil ruhás rendőrök két fiút kezdtek kergetni, valószínűleg őket is ki akarták kapni a sorból. A két fiú nem hagyta magát, elfutottak, a tömeg utat nyitott nekik, a BM-esek előtt viszont összezárult. Az emberek kiabáltak, a hangulat izgatottá vált. Egyszer csak észrevettük, hogy a mellékutcában (a Szende Pál utcában) ott áll a sárga kocsi, amelyen a nagydarab fiút elvitték. A lányok kérdezgetni kezdték a rendőröket hová viszik a srácot és egyáltalán: miért viszik el? A tömeg betódult az utcába, és körülvette a kocsit. A bekanyarodó 15-ös busz nem tudott továbbmenni, az utasok megütközve figyelték a jelenetet. Követeltük, engedjék el a fiút, megfogtuk a kocsi ajtaját, és nem engedtük becsukni. Egy idős néni az autó elé állt és felszólította a rendőröket hagyják kiszállni a fiút. A BM-esek hiába próbáltak indítani, végül szemmel láthatóan beijedtek, és teljesítették a kívánságunkat. A nagydarab srác lecsendesítette a tömeget kérte, ne feszítsük tovább a húrt, mert neki lesz rosszabb. Fél perc múlva visszakapta a személyijét is, de az adatait felírták. A tömeg nagy tapssal ünnepelte a „győzelmet”, aminek azért aligha marad el a megtorlása.
Elvonultunk az Átrium Szálló, a Belügyminisztérium épülete és a Gresham-palota előtt, közben rengeteg BM-es kocsi húzott el mellettünk; mindenki tisztában volt vele, hogy a Batthyány-mécsesnél már erős rendőri készültség vár ránk. A Beloiannisz utcán, a Szabadság téren és az Aulich utcán végigvonulva érkeztünk meg az örökmécseshez. A téren kb. tíz kék-fehér rendőrautó és nagyon sok BM-es kocsi parkolt. A mécseshez közeledőktől az ott posztoló egyenruhás rendőrök megkérdezték, hogy szervezett felvonulás résztvevői vagyunk-e, kik a szervezők, melyik iskolából jöttünk. Persze senki sem válaszolt erre ránk parancsoltak, hogy húzódjunk hátrább. A sor vége az Aulich utcáig nyúlt. Kisvártatva egy rendőr hadnagy lépett a mécseshez, és arrogáns hangon kijelentette: ide nem szerveztek semmiféle koszorúzási ünnepséget, azonnal oszoljunk szét. Kissé hátrébb mentünk, de ismét megálltunk: rövid, néma tüntetés volt ez. Egy fiú megpróbált gyertyát vinni a mécseshez, de a közelébe sem engedték. Igazoltatták és elvették a személyijét, hiába tiltakozott, sőt megfenyegették, hogy beviszik. Az őrnagy beszállt az egyik rendőrautóba, és hangosbeszélőn durva hangon felszólított, hogy távozzunk, különben más eszközöket vesznek igénybe. A rendőrök hajlítgatni kezdték a gumibotjukat, és elővették a könnygázsprayt.
Elindultunk visszafelé. A tömeg megfogyatkozva, de együtt maradt. A Szabadság téren, a Vécsey utcán és a Ságvári téren át a Kossuth téri metróhoz mentünk. A menet már kissé szétszakadozott, a kísérő rendőrautóból ismét felszólítottak, hogy oszoljunk, szálljunk buszra, villamosra, metróra. Igazoltatások kezdődtek. Egy nagyobb csoporttal továbbmentünk a Duna-korzón. A Roosevelt téren ismét rendőrökbe ütköztünk, néhányunkat igazoltatták. Körülbelül ötvenen a Lánchídon át a Bem-szobor felé indultunk. A budai hídfőnél ismét igazoltattak. A Duna-parton már csak húszan-harmincan vonultunk tovább. A vízen sötétzöld (katonai?) motorcsónakok húztak el az Országház felé. Az úton rendőrkocsi haladt mellettünk, lépésben. Végül a Batthyány téren szétszéledt a kis csoport.
Nagyszerű érzés volt részt venni ebben a spontán megmozdulásban. Őszintén szólva nem hittem, hogy 1983-ban még képesek vagyunk ilyesmire. Az összetartás csodákat művel, erőt, hitet ad az embereknek. Mellesleg nem tudom, milyen alapon avatkozik bele a rendőrség békés budapesti lakosok ártatlan megemlékezésébe nemzeti ünnepünkön.
Szegeden egy tizenhét éves gimnazista fiút izgatási perrel fenyegettek a rendőrhatóságok, mert (állítólag) ő függesztette ki a város néhány forgalmasabb helyén a tizenkét pontot – aktualizált újrafogalmazásban. Az ügyészség azonban nem fogadta el a vádemelési indítványt. Ugyancsak Szegeden, március 15–16-án három főiskolai hallgató albérletében házkutatást tartottak, és szamizdatokat foglaltak le a hatóságok. Kihallgatásuk után felszólították a diákokat fogadjanak ügyvédet, mert izgatás címén eljárást indítanak ellenük. Az „ügy” során tucatnyi fiatalt hallgattak ki. Nem tudjuk, jelenleg milyen fázisban tart az eljárás.
Szerkesztőségünk úgy véli: a budapesti középiskolás kérdése jogos. 1973 óta évről évre megismétlődő izgalom és szorongás előzi meg március 15-ét. A rendőrség hisztérikusan retteg, hogy megint „lesz valami”; a politikai vezetés 1973-ban is rosszallotta a kemény fellépést, de nyilván ugyanígy rosszallaná az engedékenységet is. A szülők aggódnak, hogy a gyerekeik belekeverednek valamibe, hogy megverik őket, hogy elrontják továbbtanulási lehetőségeiket. A fiatalok és a kevésbé fiatalok pedig szorongva várják, hogy mégis „lesz valami”: március 15. az egyetlen nap, melyen a hatóságok kénytelenek eltűrni a nemzeti érzés őszinte, hivatalosan nem szabályozott kifejeződését.
Vajon nem volna-e lehetséges, hogy a társadalom megszabaduljon ettől a kollektív és kölcsönös szorongástól? Hogy a nemzeti szabadság ünnepén ne őrizze rendőrgárda a szabadság költőjének szobrát? Nem volna-e lehetséges, hogy a rendőrség a gyülekezés alkotmány biztosította szabadságának szellemében engedélyt adjon március 15-én vagy bármikor máskor társadalmi kezdeményezésre létrejött csoportok békés felvonulására? Nem lehetne-e, hogy ezt is – és a többi szabadságjog gyakorlását – pontos törvények szabályozzák, hogy a hatóság az engedélyt csak alapos írásbeli indoklással tagadhassa meg, amelyért szükség esetén bíróság előtt is felelnie kell? Ha léteznének ilyen törvények, a rendőrségnek valóban csak a rendre kellene ügyelnie, s politikai feladata csak akkor volna, ha a szabályozott felvonulást egyesek népek, fajok elleni izgatásra, intézmények, társadalmi csoportok, személyek elleni uszításra akarnák felhasználni.
A tisztelgés a Petőfi-szobornál, a Batthyány-mécsesnél vagy a Bem-szobornál, nemzeti dalaink – beleértve a székely himnuszt is – eléneklése azonban már ma sem lehet alkalom rendőri intézkedésre, hatósági eljárásra – főképp fiatalokkal, diákokkal szemben nem. Ehhez még pontosabb törvények sem kellenek.
Csupán annyi engedékenység a hatóságok részéről március 15., nemzeti ünnepünkkel szemben, amennyi a Fradi győzelméért lelkendezőknek – nagyon helyesen – évek óta kijár.