„Kampány még nincs, legfeljebb szórványos lövöldözések zajlanak az igazi összecsapás előtt” – jellemezte egy fideszes politikus a nyárelő belpolitikai fejleményeit: az Orbán- és Gyurcsány-bizottság tevékenységét, a Fidesz-vezérkar „Nemzeti Konzultáció”, illetve a Gyurcsány-kormány „KV” (Kérdések és Válaszok) fedőnevű országjárását, valamint a jelenlegi és a volt kormányfő július eleji vitáját. A 2002-es választás előtti kampány intenzitása tükrében az elmúlt időszak valóban bemelegítés csupán. Ám a két vizsgálóbizottság működése és a Gyurcsány–Orbán vita alapján már most egyértelműnek tűnik, hogy ez a kampány sokkal inkább a két esélyes miniszterelnök-jelölt, mint az MSZP és a Fidesz összecsapása lesz.
A következőkben előbb megkíséreljük nyomon követni, hogy miként szilárdította meg pozícióját Orbán Viktor a jobboldalon 2002-es veresége után, és hogyan alakította át pártja működését, majd vázoljuk az MSZP 2003–2004-es hatalmi harcait és Gyurcsány Ferenc felemelkedésének folyamatát. Ezután sorra vesszük kettejük első összecsapásait a kettős népszavazástól az államfőválasztásig és a júliusi vitáig. Végül arra keressük a választ, hogy mire számíthat a választó Gyurcsány, és mire Orbán 2006-os győzelme esetén.
Zavartalan újjáépítés: a Fidesz 2002 és 2004 között
Orbán Viktornak nincs szüksége annak bizonygatására, hogy 2006-ban egyedül ő lehet a hivatalban lévő kormányfő esélyes kihívója. A Fidesz 2003-ban Orbán személyére szabva átalakított vezetési rendszere – melyben a korábbi kettő, most négy alelnökön kívül az alapszabály szerint minden tisztségviselő kiválasztásában a pártelnök mondja ki a végső szót – hosszú időre kiiktatta a Fideszen belüli potenciális vetélytársak feltűnésének lehetőségét. A jobboldali pártok egész sorának szisztematikus felszámolása, majd a 2002-es vereség után azonnal meghirdetett „egy a tábor, egy a zászló” koncepció pedig még az elméleti eshetőségét is kizárta annak, hogy Orbán jobboldali kihívója a Fideszen kívülről érkezzen.
2002-ben a Fidesz – vezetőinek későbbi értékelése szerint – két célt tűzött maga elé: a jobboldal 1994 utáni teljes széteséséből okulva egyrészt a jobbos szavazótábor egyben tartására és homogenizálására törekedett; a MIÉP által az Országgyűlésben eltöltött négy év és a Csurkáék vereségével elveszett több mint 4 százaléknyi jobboldali szavazat tanulságai alapján pedig arra, hogy tőle jobbra véletlenül se üthesse föl a fejét életképes alakulat.
Azzal, hogy Orbán (pártja több vezetőjének, elsősorban Áder Jánosnak a sürgetése ellenére) 2002-ben nem tért viszsza a Fidesz élére, hanem pártjától jobbra mozdulva a kezdeményezésére létrejött polgári körök vezetőjévé vált, mindkét célt sikerült elérni. A győztes baloldallal szembeni azonnali cselekvés illúzióját és a megvert jobboldali tábor dacos összetartásának érzetét kínáló mozgalom gyorsan felszippantotta a MIÉP-től a néhai Magyar Demokrata Néppártig valamennyi jobboldali erő „együtt mozdulásra” hajlamos szavazóit. Eközben Orbán nacionalista és antikapitalista retorikája, valamint 2002–03-as EU-demagógiája nem hagyott érdemi mozgásteret a fentieken kívül gyakorlatilag csak nettó xenofóbiával operáló szélsőjobboldalnak.
Miután az „egy tábor” a váratlan országgyűlési kudarcot követő, megsemmisítő önkormányzati vereség ellenére egyben maradt, a Fidesz rendezte sorait. A 2003. májusi szövetséggé alakulás a kis létszámú és elitista Fidesz-MPP és a polgári körök kontrollálható részének szintézisét jelentette. A lelkes, ám olykor eléggé borzalmas benyomást keltő mozgalmárok az MSZP sokat emlegetett „mozgósító erejét” voltak hivatva ellensúlyozni, míg az időnként szórakoztató performanszok keretében zászlót bontó tagozatok a szocialistáktól ugyancsak elirigyelt ún. társadalmi beágyazottságot szállították volna.
2003 kora nyarán a K&H-botrány, valamint az első forintválság nyomán már egy újjászervezett Fidesz indított támadást az addig valamennyi közvélemény-kutatónál fölényesen vezető szocialisták ellen. A koalíciós pártok vélt és valós ügyeire, továbbá a pénzügyi szakember nimbuszától megfosztott Medgyessy kormányának inkompetenciájára építő támadás nyomán a Fidesz 2003 májusa és júliusa között 15 százalékpontot faragva hátrányából behozta ellenfelét, majd 2004 januárjára 20 százalékpontos vezetésre tett szert.
Orbánéknak ekkortól az EP-választásig két céljuk volt. Az első az „emberek létbizonytalanságának” napirenden tartása (ez Orbán tavaly februári évértékelésében bukkant fel először, és a Fidesz márciusi Szövetségi Gyűlésén a Nemzeti Petíció és a „Munka, otthon, biztonság!” szlogen felelt rá), a második a Fidesz elutasítottságának csökkentése. Az első lépést ez utóbbi terén is Orbán tette meg, évértékelő beszédében keblére ölelve a Kádár-rendszerben is „boldogulni próbáló” honfitársait. Amikor az MSZP május végi hazugsággyáras hirdetéseivel próbálta ismét felerősíteni a Fideszhez fűződő negatív sztereotípiákat, a jelek szerint már késő volt.
Az EP-kampányban a Fidesz sikerrel tesztelte aktivistáinak mozgósítóképességét, ám az imponáló fölénnyel megnyert választás azt is megmutatta, hogy 2002-höz képest új rétegeket nem tudott megszólítani (a 2002-es 2 millió 300 ezer listás szavazattal szemben ezúttal 1 millió 450 ezren támogatták őket; igaz, az MSZP hasonló 2002-es eredmény után 2004-ben csak 1 millió 5 ezer szavazatot kapott).
Tétlen évek: az MSZP 2002 és 2004 között
Mialatt Orbán és pártja egyben tartotta szavazótábora zömét, stabilizálta hegemóniáját a jobboldalon, és kialakította erősen centralizált, az integrálható jobboldali aktivistákat befogadni képes szervezetét, az MSZP vezetői főként egymással voltak elfoglalva. A szocialistákat 2000 és 2003 között Kovács László pártelnök társbérletben irányította a nála 15-20 évvel fiatalabb trónkövetelőkkel, Szili Katalinnal és Juhász Ferenccel, valamint régi szövetségesével, Lendvai Ildikóval (Juhászt és Lendvait 2003-ban Szekeres Imre és Hiller István váltotta alelnökként). Ekkor az MSZP meghatározó figurái közé tartozott Baja Ferenc pártigazgató és Puch László pénztárnok is.
2001-ben, Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltté választásával az MSZP vezetői elismerték, hogy nincs közöttük senki, akit legalább társai Orbán Viktor potenciális kihívójaként ismernének el. 2002-ben az MSZP vezérkara és a Medgyessyvel érkező, Gyurcsány Ferenc vezette tanácsadó testület végül mégis eredményesen vette fel a harcot a csaknem a teljes jobboldalt (plusz a komplett közszolgálati médiát) maga alá gyűrő Fidesszel. A Medgyessy és Kovács mögött felsorakozó alkalmi koalíció tagjai a győzelem után gyorsan saját kormányzati és közjogi pozícióik után néztek. A D-209-es botrány és az önkormányzati választás közelsége néhány hónapra ismét egyberántotta őket, ám a kiütéses önkormányzati győzelem után megkezdődött a helyezkedés Kovács László pártelnöki posztjáért. A pártelnök – kritikusai szerint azért, hogy a 2003. márciusi kongresszusra még biztosítsa újraválasztását – mindjárt az önkormányzati választás után bejelentette 2004. őszi visszavonulását. Ezt egy évvel később 2005 tavaszára halasztotta volna, ám az események addigra túlléptek szándékain.
Közben megkezdődött a pártszervezet fantomtag-botrányokkal súlyosbított szétesése, bár a kormányfő népszerűsége jó ideig elfedte az MSZP válságát. 2003 májusában a pályája zenitjén álló Medgyessy megengedhette magának, hogy a szocialista (és a szabad demokrata) pártvezetés előzetes tájékoztatása nélkül alakítsa át kormányát, és az MSZP választmányi elnöke, Jánosi György helyett addigi tanácsadóját, Gyurcsány Ferencet állítsa az ifjúsági tárca élére. A K&H-botrány, a költségvetés egyensúlyának megbillenése és a forintválság azonban a miniszterelnök tekintélyét is aláásta, majd 2003. augusztus–szeptemberben – Szili Katalin emlékezetes nómenklatúrázásával – a hatalmi harc nyílttá vált.
Az MSZP vezetői 2003 szeptembere és 2004 augusztusa között változatos koalíciókba verődve és kevés kivétellel bármiféle program, társadalmi vízió, horribile dictu ideológia felvillantása nélkül ontották egymás vérét. Kovács pozíciója már 2003 októberére megrendült Horn Gyula energikus csapásai alatt; Medgyessy viszont „közjogi” javaslataival ellépve pártja mellől és Kovács gyengülését kihasználva az EP-választásig tartotta magát.
Gyurcsány Ferenc, akit ellenfelei a balatonőszödi üdülő ügyének nyilvánosság előtti és párton belüli napirenden tartásával igyekeztek diszkvalifikálni, az általa 2003 tavaszától–nyarától rendszeresen látogatott párttagság támogatásának köszönhetően túlélte sportminisztersége első félévét, sőt 2004 elején egy sajátos posztmodern baloldali programmal jelentkezett: a „Merjünk baloldalinak lenni!” című dolgozatot és visszhangját lásd a Mozgó Világ 2004. márciusi számában. Miután az EP-vereséggel a hatalmi harcokba elmerülő elnökség és az egykori bizalmasával szakító Medgyessy pozíciója egyszerre gyengült meg, a szocialista mezei hadak tavaly augusztusi lázadása a kormányzati hatalom csúcsára juttatta Gyurcsány Ferencet.
Előjáték: 2004–2005
A 2004 augusztusától ez év júliusáig tartó időszakban – bár mindkét főszereplő számára szolgált meglepetésekkel – mind Orbán, mind Gyurcsány megszilárdította a helyzetét saját táborában. Orbán számára az MSZP válságának gyors elcsendesedésén túl a legkellemetlenebb meglepetést alighanem a decemberi kettős népszavazás kudarca jelentette. 2004 utolsó hónapjai rácáfoltak a Fidesz-vezérkar Gyurcsány hatalomra jutását kommentáló első megjegyzéseire, melyek szerint az új miniszterelnök lottóötössel ér fel a számukra. Sem az ismét aktivizált Szijjártó Péter és Répássy Róbert erőfeszítései, sem a Magyar Nemzet és a Reform című revolver-hetilap évtizedes HVG-információkat felmelegítő leleplezései nem törték meg Gyurcsány lendületét.
A népszavazási vereség hasonlóan rombolta a jobboldali törzsközönség önbecsülését, mint Szili Katalin államfőjelöltként elszenvedett bukása a szocialistákét. Ennek ellenére a népszavazási kampány éppúgy megerősítette Orbán helyzetét a saját táborában, ahogyan Szili júniusi veresége Gyurcsányét a baloldalon.
A Fidesz-vezetőknek „úgy kellett a népszavazás, mint púp a hátukra” – ismerte el Kövér László idén júliusban Zentán a kettosallampolgarsag.hu beszámolója szerint. Az államfőválasztás utáni rendkívüli MSZP-kongresszuson Gyurcsány ennél finomabban közölte pártjával, hogy Szili-ügyi hallgatása nem csendes szimpátiájának jele volt. Orbán decemberben, Gyurcsány áprilisban került saját táborában kényszerpályára, hiszen ha bármelyikük szembement volna támogatói kemény magjának elvárásaival, könnyen utat nyithatott volna partvonalra szorított konkurensei előtt. Végül mindkettejüket egy-egy kínos vereség mentette meg a későbbi komolyabb kellemetlenségektől.
A Fideszben nem is igen tagadják: a népszavazási „igen” elsődleges motivációja az a félelem volt, hogy a valódi – állampolgárság-kiterjesztés helyett a szülőföldön kivívott minél szélesebb körű autonómiát támogató – Fidesz-álláspont hangoztatása ismét előrevetítheti egy Fidesztől független szélsőjobboldali alakulat feltűnését. A decemberi igen mellett kampányolva ennek 2006-ig valószínűleg sikerült elejét venni, miközben a népszavazási kezdeményezés kudarcáért a kormánypártokra háríthatták a felelősséget.
Gyurcsány némileg hasonló dilemmával szembesült ez év februárja és márciusa között, Szili Katalin – a jelek szerint számára is váratlan, bár átmeneti – feltámadása idején. A miniszterelnök nem sokkal korábban a nyilvánosság előtt is pártja értésére adta, hogy nem szeretné az MSZP vezetői pozícióiban látni a népszavazási kampányban különutas szocialistákat, akik közül Szili volt a legismertebb (lásd Magyar Narancs, 2005. január 6.).
Az államfőválasztás körüli zűrök néhány hétig komolyabb fordulatot sejtettek az MSZP-ben: Szili mögött felsorakozott az MSZP tavaly augusztusban vereséget szenvedett csoportjainak java része, sőt Gyurcsány akkori támogatóinak egyike-másika, így például Toller László pécsi polgármester is. De a szocialistáknak nem ez volt a legnagyobb bajuk: a pártszakadással fenyegetőző Suchman Tamás, a koalíciós partner agyagba döngölését a nyilvánosság előtt sürgető Toller és Horn Gyula, valamint Szili támogatóinak – hitelt érdemlően sem a szocialisták, sem a másik oldalon hírbe hozott MDF-esek részéről nem cáfolt – „szavazatszerző” akciói nagyjából lerombolták a megújult MSZP-ről Gyurcsány és Hiller megválasztásával kialakított képet.
Kiderült, hogy Gyurcsány hibát követett el, amikor szeptemberben kompromisszumot kötött pártja elhasználódott elitjével. Amikor (támogatói sürgetése ellenére) nem vállalta annak kockázatát, hogy elinduljon a pártelnöki posztért; amikor támogatta a Medgyessy által Brüsszelbe száműzött Kovács László EU-biztosi jelölését, és amikor megtartotta posztján Lamperth Mónika belügyminisztert.
A gyorsan erőre kapott old school MSZP-elit támadását Gyurcsány nem tudta megállítani – megtette viszont helyette Orbán. Azzal, hogy a Fidesz saját képviselőit és az ellenzék többi részét nyílt szavazásra kényszerítette az elnökválasztás harmadik fordulójában, rémisztő és antidemokratikus, de az előzmények ismeretében adekvát választ adott a szilisták (még egyszer: érdemben soha nem cáfolt) szavazatvadászatára. Sólyom László győzelme és a rendkívüli MSZP-kongresszus villámgyors összehívása pedig 2006-ig szinte biztosan elhallgattatta a miniszterelnök MSZP-n belüli ellenzékét.
Szemtől szemben
A július elején lezajlott Gyurcsány–Orbán vita megrendezését a jelenlegi miniszterelnök forszírozta, és erre minden oka megvolt. Orbánnak nem volt érdeke egy kora nyári vita. A Fidesz – éppen a 2002 májusa óta tartó folyamatos és zavartalan építkezésnek köszönhetően – háromnegyed évvel a választás előtt szervezettségben, saját tábora mozgósításában és homogenizálásában mérföldekkel az MSZP előtt járt, a közvélemény-kutatások adatairól már nem is beszélve. Ráadásul az államfőválasztással éppen egy hónappal a vita előtt mért vereséget a vezető kormánypártra. A Fidesz elnöke – környezete szerint – végül azért döntött mégis a részvétel mellett, mert el akarta kerülni a megfutamodás látszatát, miközben a vita „munkamegbeszélés-jellegének” hangsúlyozásával igyekezett elkerülni, hogy a találkozó a választási kampány első ütközetévé váljon.
Orbán 2002-ben azzal kerülte el a választási vereségért viselt felelősségének boncolgatását, hogy a sikeresen mozgósított és gyorsan a polgári körökbe terelt jobboldali szavazók zöme benne látta a hatalomra került szocialisták és liberálisok legyőzésének garanciáját. Gyurcsány két évvel később hasonló elvárásokkal lett miniszterelnök. A története legsúlyosabb válságát élő MSZP tagsága – az akkori pártvezetéssel szemben – benne látta Orbán Viktor egyetlen potenciális ellenfelét. Ahogy Orbán az ellenféllel történő dacos szembeszegülést (a Szent Korona, a Terror Háza stb. megvédését) jelölte meg a polgári körök céljaként 2002. május 7-i Dísz téri beszédében, a 2004. szeptember 28-i körcsarnokbeli kormányprogram-ismertetőn Gyurcsány is a „nincs több leszegett fej” ígéretével lépett támogatói elé.
Orbán az EP-választás (szavai szerint „a 2006-os választás első félidejének”) megnyerésével már bizonyított; Gyurcsánynak azonban (közvetlenül az MSZP-tagok és -szimpatizánsok egykori kedvence, Szili Katalin bukása után) szüksége volt arra, hogy igazolja: 2006-ban egyenrangú ellenfele lesz a Fidesz elnökének. Ha hihetünk a vita után publikált Medián-felmérésnek (lásd Népszabadság, 2005. július 11.), illetve a Gallup szintén ekkor készült pártpreferencia-vizsgálatának (lásd www.gallup.hu [3]), a kormányfő törekvése sikerrel járt a szocialista szavazók előtti tekintélyének megszilárdítására és a bizonytalanok számát gyarapító ex-szocialista szimpatizánsok megnyerésére. A Gallup adatai szerint hatszázaléknyi bizonytalan szavazó tért vissza az MSZP támogatói közé, ami erősíteni látszik a Medián számait, melyek szerint a teljes népesség körében Orbán, az MSZP-szavazók és a bizonytalanok körében viszont Gyurcsány volt a vita győztese.
Miből választhatunk?
Ha igaz, hogy a két főszereplő duettje határozza meg az elkövetkező hónapokban minden bizonnyal egyre intenzívebbé váló kampányt, akkor érdemes feltenni a kérdést, hogy mire számíthat a választó a jelenlegi, és mire a volt miniszterelnök 2006-os győzelme esetén.
Orbán először a júliusi 8-i vitában, majd két nappal később a Napkeltében fogalmazott úgy, hogy a Fidesz elnöke pártja 1998-as, polgári Magyarországról és az MSZP 2002-es, jóléti rendszerváltásról szóló ígéreteit egyszerre képviselő kormányfőjelölt. Gyurcsány viszont a maga „liberális” gazdaság- és társadalompolitikájával – amelyet azután tetszés szerint lehet majd ultra- és neoliberálisnak titulálni a következő hónapokban – bizonyos értelemben éppen a saját baloldali választói ellen visel hadat. Gyurcsány a vita gázár-részében rámutatott Orbán gazdaságfilozófiájának etatizmusára, amivel hozzájárult saját „liberális” imázsának erősítéséhez, miközben a Fidesz felső-középosztályt támogató szociálpolitikáját állította szembe kormányának a rászorultsági elvet érvényesíteni igyekvő gyakorlatával.
A szereplők egymásról adott minősítéseivel azonban nem árt óvatosan bánni. Gyurcsányt és az MSZP-t éppúgy nehéz liberálisnak nevezni, ahogy egy szocialista szájból is furán hangzik az Orbánra aggatott etatista jelző. Hack Péter a vita másnapján a hvg.hu weboldalon közzétett elemzésében így írt erről: „A gazdasági élet szereplőit nem töltheti el nagy örömmel, hogy a jövő két potenciális kormányfője abban versenyez egymással, melyikük tudja jobban költeni az adófizetők pénzét. (…) A vitában az igazi baloldali retorikát (időnként populizmust) Orbán Viktortól hallottuk, Gyurcsány hozzá képest néha kifejezetten piacbarátnak tűnt, bár ő sem tagadta meg igazán a gondoskodó államba vetett ősi baloldali hitet. (…) Amikor arról lesz szó, hogy néhány százalékkal növelni kell a támogatottságot, a vita tanulságai alapján sem Orbán, sem Gyurcsány nem fog visszarettenni attól, hogy az adófizetők pénzét a másiknál nagyvonalúbban osztogassa.”
A 2006-os kampányt tehát két baloldali mezbe bújt kormányfőjelölt küzdelme jellemezheti a leginkább. Az igazi kérdés azonban az, hogy a közönség előtt melyikük baloldalisága bizonyul hitelesebbnek.
Az MSZP évek óta küszködik saját baloldaliságának meghatározásával. Gyurcsány már említett Merjünk baloldalinak lenni! című röpirata, illetve a részben erre rímelő, Hiller István szerkesztette „Új magyar szociáldemokrácia” elnevezésű pártprogram kevéssé eredményes kísérletek voltak arra, hogy a „mi vagyunk a Fidesz egyedüli ellenfelei” és az „évtizedes rutinnal szívesen ügyintézünk akár több kormányzati cikluson keresztül” önmeghatározásokon túl valamiféle baloldali ideológiára építő identitást adjon a szocialistáknak. A Vitányi Iván szerkesztette 2000-es Szociáldemokrata Charta visszhangtalanságából kiindulva a „megújult” MSZP sokáig keresi még az államszocialista reformmozgalom szétesésével elvesztett identitását.
Ebben a káoszban Gyurcsány kétségkívül határozottan képvisel egy bizonyos fajta baloldaliságot, melynek meghatározásával azonban az olyan általánosságokon túl, mint hogy az univerzális jóléti rendszerek helyét föl kell váltania a rászorultsági elv minél szélesebb körű érvényesítésének, eddig nem kényeztette el az érdeklődőket. Gyurcsány számára, ha nem akar benne ragadni a liberális milliárdos nem feltétlenül sikerrel kecsegtető szerepében, égető lenne, hogy mielőbb tisztázza: mitől és hogyan baloldalibb ő Orbán Viktornál.
Önmeghatározás-fronton Orbán és a Fidesz sem áll sokkal jobban a szocialistáknál, itt azonban az MSZP krónikus ideológiahiányával szemben a vázolt jövőképek túltengése okoz problémát. Orbán Viktor megnyilvánulásaiba ugyanúgy belefér az egykulcsos adó ötletének kategorikus elvetése, mint annak támogatása: „Sehol nem mondtam azt, hogy az egykulcsos adó híve vagyok – az ellenkezőjét mondtam. Azt mondtam, hogy Magyarország számára lassan úgy merül föl a kérdés, hogy el tudja-e kerülni az egykulcsos rendszer bevezetését – aminek egyébként nem vagyok a híve” – állította a július 8-i vitán a Hír TV honlapjának leirata szerint, némiképp cáfolva a Világgazdaságnak adott június 10-i interjújában mondottakat: „Nem ezt tartom a legigazságosabb adórendszernek, de úgy látom, a szlovák és román döntések után ebbe az irányba kell lépnünk.” Ugyanez igaz a hazai politikai erők identitása szempontjából meghatározó külpolitikai kérdések esetében is: Salom izraeli külügyminiszterrel találkozva idén márciusban Orbán a Fidesz „természetes ideológiai partnerének” nevezte a Likudot (Népszabadság, 2005. június 18.), hogy aztán saját választói előtt azzal indokolja a két jobboldali párt közeledését, hogy „támogatókat kell szereznünk a világban, vagy legalább a lehetséges ellenfeleket semlegesítenünk” (beszámoló a Nemzeti Konzultáció mezőberényi állomásáról; Heti Válasz, 2005. július 7.).
Ez alapján egy ideológiailag bizonytalan, de „új szociáldemokrata” elveit többé-kevésbé következetesen hirdető Gyurcsány Ferenc és egy, a hazai és nemzetközi üzleti világ képviselői előtt neoliberális, saját törzsközönsége számára jobboldali antikommunista, míg egy tévévitában az MSZP-től balra állónak mutatkozó Orbán Viktor között választhatunk. Mindketten etatisták a maguk módján, ám míg Gyurcsány jövőbeli politikája nagyjából belőhető nyilatkozatai és eddigi kormányzati gyakorlata alapján, Orbánnál egyszerre van jelen egy liberális gazdaság- és társadalompolitika, egy újabb „jóléti fordulat” és egy következő „egészpályás letámadás” lehetősége.
- Folyamatos jelen [8]