„Az ironikus… kilép saját korának soraiból,
és vele szemben foglal állást. Az eljövendő rejtve van előtte,
a háta mögött van.”
Soren Kierkegaard
Mintha csak előző két regényéből gyúrta volna össze: A cinkos igazi Konrád-regény. Magába sűríti mindazt, ami oly jellegzetes Konrád „irályában” – s hogy a kaján gondolat elé vágjak: nem a „beteg ló” módján. A három regény közül talán ez a legkiegyensúlyozottabb: stílusa érettebb, kiforrottabb az elsőnél anélkül, hogy a másodikról gyakran hallható panasz – barokkos, túlzsúfolt, manírba fullad – ugyanolyan joggal volna elmondható róla. Aki frappánsnak tartja A látogató betéttörténeteit, a tíz-húsz sornyi sorsösszefoglalásokat, A cinkos egyik fejezetében is talál efféléket: az elmegyógyintézet lakóinak „esetleírásai” hasonló látleletet adnak társadalmunkról, mint a Garay tér környékének életképei. Aki megvilágosító erejűnek véli A városalapító ideológiai fejtegetéseit az értelmiség szerepéről a központosítva újraelosztó rendszerben, az új regényből is feljegyezhet magának jó néhány éles elméjű paradoxont, magvas szentenciát – aki viszont a próza tehertételének tartja e fejtegetéseket, kevesebbet kell bosszankodnia: A cinkost nem uralja annyira az ideológia, mint az előző regényt. Aki kedvtelve lapozza fel a másik két könyv szabadsághimnuszait, a testi szerelem érzéki metaforáit vagy a Nőhöz, a Társhoz írt ódákat, bizonyára örömét leli a mostaniakban is. Aki csodálattal adózik Konrád nyelvteremtő erejének, képi fantáziájának és gazdag epikai eszköztárának, számos jól sikerült fordulatra, fellinis látomásra, érzékletes megfogalmazásra bukkanhat A cinkosban is.
Konrád ezúttal olyan értelmiségi maszkját öltötte magára, akinek életútja összefonódik Magyarország történelmének legutóbbi fél századával. Zsidó polgári család sarja, kapcsolatba kerül az illegális mozgalommal, lebukik, megkínozzák, és végig kell néznie szerelme kínvallatását is; munkaszolgálatosként a frontra viszik, átszökik a partizánokhoz, a foglyokból szervezett magyar egységek propagandistája lesz, az előrenyomuló szovjet csapatokkal tér haza; ’45-ben barátaitól a Rádió elnökhelyettesi tisztét kapja az osztozkodáson, előbb csak szemtanúja, hogyan süllyeszti el társait az ÁVÓ-vezetővé avanzsált nadrágszabó ébersége, majd ő is megjárja a poklok poklát; ’56-ban Nagy Imre közvetlen környezetében találjuk, bepillanthatunk hát a Kádár-rendszer börtöneibe is; szabadulása után – mint oly sokan –társadalomtudósként reformjavaslatokká szelídíti a forradalom jelszavait, 1973-ban – a szocialista rendszerről írt elméleti könyve után szaglászva – házkutatást tartanak nála, rövid fogság, majd téblábolás az otthontalanná hűlt lakásokban, s aztán, ami maradt: önként behúzódni az elmegyógyintézet falai közé, örülni a kerti munkának, élvezni a napsütést, és figyelni az ápoltak rögeszmés, de szórakoztató történeteit. A „felsőbbség cinkosá”-nak szabályos életútja.
Talán túlságosan is szabályos. A cinkos öncenzúra nélkül írt regény: Konrád szinte mindenről szót ejt, amiről írótársai – joggal gondolván, hogy úgysem engedik kinyomtatni – hallgatnak. Ez néha az írói fegyelem lazulásához vezet: a regénybeli T. voltaképpen ellensematikus hős, mindaz megtörténik vele, ami csak egy efféle politizáló értelmiségivel megeshet. Ám egészében mégis jó, hogy Konrád felszabadította magát a hazai kiadhatóság szempontjai alól: másnál aligha olvasható mondatokat, részleteket, sőt, fejezeteket köszönhetünk neki. Így ír például a szovjet katonáról: „Csuklótól könyékig karórás kéz simogatja a durcás kecskét, aki nem fél úgy, mint a parasztasszonyok, s kellemesebb az önkielégítésnél, csak a kollektív használat már betripperezte.” Nem sokat olvashatunk az Andrássy út 60. titkairól sem, leszámítva az emigráció kiadványait, például Szász Béla kitűnő könyvét[SZJ]. De mi a legfontosabb: tudomásom szerint ez az első komoly kísérlet, hogy valaki irodalmi eszközökkel adjon összefüggő képet ’56-ról. Irodalmi feldolgozásnak mondom, mert Konrád epikusán, történetekkel és hangulatleírásokkal idézi meg a tizenhárom nap eseményeit; s jelentős kísérletnek tartom – annak ellenére, hogy ironikus relativizáló hajlamát éppen itt nagyon zavarónak érzem.
Nem tudom, Konrád „idősebb barátai” – akiknek könyvét ajánlja, hiszen jobbára az ő elbeszéléseiknek köszönheti – hogyan fogadják a könyv forradalomról szóló részletét. Nekem, aki ’56-ban két és fél éves voltam, kegyeletsértőnek és keveset mondónak látszik. N. bácsiról, azaz Nagy Imréről írja Konrád: „Az öreg nem volt műkedvelő, tíz évet töltött a szovjet titkosszolgálatban, s ehhez képest fiatalosan vegyítette a nyugati demokratizmussal a bolsevik hatalmi rációt. Hogy a geopolitikai helyzet és a demokratikus alternatíva között elhivatottságával hidat emelhet, siratnivalóan elegáns tévedés.” Élek a gyanúperrel: Konrád a maga tíz-húsz évig érlelt töprengéseit és utólagos kétségeit vetíti vissza az eseményekben részt vevő T. alakjába – az a néhány történelmi nap T.-nél kevésbé szenvedélyesen politizáló embereket is magával ragadott. Bosszant a tolsztojian megértőre formált póz: „A kórteremben, szorosan egymás mellé tolt ágyakon felkelők, oroszok, államvédelmis katonák fekszenek. »Dögölj meg«, sziszegik, és vizet hoznak egymásnak. (…) Időnként tagolatlan jajgatásban egyesülnek a politikai hitvallások.” Úgy gondolom, többről volt szó akkor, mint hogy lőttek ezek is, azok is meg amazok is. Bántónak tartom a maliciózus megjegyzést: „Átfutom a lapokat, öreg csirkefogók és ifjú szamarak frázisversenye, áradozó konclesők. Pártok születnek, egyesülnek, szétválnak, tagokat vesznek föl, tagokat zárnak ki, melyik mit ígér? Itt egy államtitkárságot, ott egy főszerkesztőséget.”
Tisztában vagyok vele: kritikus melléfogás összetéveszteni a regény fiktív „én”-jét Konrád Györggyel, az íróval – ám ha a regény egésze sem mutat meg többet az eseményekből, mint amennyit a főhős lát, akkor mégiscsak: áttetszővé vált a maszk, s az író kandikál ki mögüle. Konrád nyilván tudja, mekkora felelősséget vett magára: a történelmi tanulságokat nálunk az irodalom vési be a nemzedékek emlékezetébe. S bár egyértelmű, melyik oldalon áll – hiszen az eseményekről mint forradalomról beszél, s a tíz-egynéhány napra megvalósult szabadságról lelkes, a kivégzett felkelőkről meghatóan szép sorai vannak –, nekem valahogy a kelleténél bölcsebbnek hat mindaz, amit a forradalom eleve kudarcra ítélt voltáról mond.
De ha igaz, amit eddig A cinkosról állítottam: miért mondom, hogy jó regény? Nem azoknak van-e inkább igazuk, akik A városalapító megjelenésekor „leírták” a regényíró Konrádot, s csak mint ideológussal vitatkoznak vagy értenek egyet vele? Több okom is van rá, hogy ne zavartassam túlságosan magam A cinkos ideológiai üzenetétől. Az egyik, hogy én nem látom azt az éles vonalat, melyet A látogató és A városalapító közé – úgy tapasztalom – szinte mindenki meghúz. Szerintem az első is tézisregény, annak is egy ideológiai tétel a vezérfonala: a bürokrata felismeri, hogy a pihés hátú, szörnyszülött Bandula Ferike sorsát nem tudja megoldani sem a Hivatal, sem az Élet törvényeit követve, így hát – marcusei gesztussal – a társadalom peremén élő F. Annára, a kurva pincérnőre bízza. Persze az elvont helyzet itt természetesebben nyert epikus formát, mint A városalapító főépítészének tudathasadásig vitt önvizsgálatában. De nem is ez az érdekes. Ami az én szememben mindkét – illetve most már mind a három – könyvet becsessé teszi: a beléjük zsúfolt életanyag lenyűgöző bősége. Meglehet, másokat inkább nyomaszt ez a túláradó bőség – én szívesen idézem vagy lapozom fel Konrád regényeit sok-sok részlet, félmondat kedvéért. S nem látok lényeges különbséget a három könyv között regénytechnikai szempontból sem: itt-ott talán ernyedtebben, de Konrád mindig ugyanazokkal a retorikai fogásokkal birkózik meg epikai nyersanyagával. Irodalmunk mikszáthi hagyományát korszerűsíti: adomázik és anekdotákat mesél, az „értelmiségi folklór”-ból merítve történeteit, amiket a francia „új regény” és a latin-amerikai mítoszteremtő próza – mindenekelőtt A pátriárka alkonyát író Márquez – újításaira emlékeztető énregénnyé, „szöveggé” formál. Különnemű, más-más műfajú részletekből építi fel regényeit: mint a Bibliában, váltakozik bennük legenda, példabeszéd, jeremiáda, zsoltár, ima, fohász, himnusz, apokaliptikus látomás… S az ószövetségi szövegeknek – Whitman, Ezra Pound, Ginsberg, Juhász Ferenc, Nagy László „hosszú versei” mellett – bizonyára megvolt a maguk szerepe abban is, ahogy Konrád a mondatait szerkeszti: képsorait egy-egy ismétlődő kötőszó láncára fűzi, s a füzért többnyire szentenciával csomózza el.
A másik ok, amiért jó regénynek tartom A cinkost: Konrád most szabadjára engedte mesélő kedvét, ez a legepikusabb regénye. Amit máskor néhány sornyi, feszes példázattá rántott össze, lazábban, szellősebben meséli el; az epizódszereplők elől nem veszi el a levegőt az elbeszélő főhős, nem ő akar mindent kimondani, hanem engedi: mondják, játsszák a többiek is a magukét. Dani, a szertelen, őrült tettekre mindig kész öcs és a kihívó, mégis odaadó feleség: T.-vel szinte egyenrangú figurák. Éles a többiek portréja is: Zsófi, akivel a mozgalom, Nyina, akivel a háború sodorja össze T.-t, a zabolátlan kozákparancsnok, az elmegyógyintézet tavába fúlt Anna vagy a kupleráj lányait a Septuaginta[SZJ] fordítási fortélyaival szórakoztató Horner Oszkár tanár úr – sorsuk az élet tarkaságát példázza.
Érdemes külön szólni róla: az egymást követő nemzedékek – s történelmi korszakok – ívét most is egy családregényvázlatba sűrítette Konrád, az „osztályhanyatlás illatát árasztó családi élőkép”-hez vélhetőleg önéletrajzi elemeket is felhasználva. A zsidó polgári kulturális hagyományból valami kevés beszivárgott már az előző regényekbe is – A cinkos epikai anyagát azonban természetesebben járja át meg át, talmudikus bölcselmekkel, életstíluselemekkel és korszakokat leleplező humorral gazdagítva. A regénynek ebben a Család című fejezetében és a feleségről szóló Búcsú címűben látszik igazán: Konrád milyen ízesen tud történeteket mesélni, milyen érzékletesen tud emberi sorshelyzeteket egy-egy gesztusba, fél szóba sűríteni. S ebből érthetjük meg igazán: Konrád voltaképpen az Életre kíváncsi – bár egy pillanatra sem feledkezik meg róla, hol s mely korban él. Ezért akarja megmondani, mi a Jó és a Rossz, mi a különbség Kelet és Nyugat között, ezért néz szembe Istennel, ha kell, megrángatja a szakállát vagy mellételepszik, s sztoikus mosollyal vele együtt nézi e földi siralomvölgyet. A városalapítóban mondja: szeretném, „ha az irónia rekordereként végére járhatnék árnyjátékunknak a történelemben”, „farral a jövőnek a jelenlét aranyködével dulakodom”.
Kapcsolódó cikkek
- Bírálat [7]