Győztesek és nyertesek
A Szovjetunió Kommunista Pártja 1934-ben tartott XVII. kongresszusát szerénytelenül csak a győztesek kongresszusaként emlegették a kortársak, majd az udvari párttörténészek. Valóban, az 1934-es pártkongresszus küldöttei számos párton belüli frakcióharcot, csatát vívtak meg, míg az akkor még példátlan kultuszeseménnyé váló kongresszuson megtestesíthették a létező és kritikátlan sztálinizmus győzelmét. Huszonkét évvel később Nyikita Hruscsov az első Sztálin nélküli pártkongresszuson felolvasott, az SZKP helyzetéről szóló beszámolójában így fogalmazott ezekről a párton belül aratott sztálini győzelmekről:
„Pártunk egysége évek, évtizedek alatt kovácsolódott ki, s a nagyszámú ellenséggel vívott harcban nőtt és erősödött. A trockisták, buharinisták, burzsoá nacionalisták és a nép más esküdt ellenségei, a kapitalizmus visszaállításának bajnokai kétségbeesett kísérleteket tettek arra, hogy belülről bomlasszák a párt sorainak lenini egységét, de valamennyien véres fővel takarodtak vissza.”1
A XVII. kongresszus a szocializmus alapjainak lerakását, az első ötéves terv teljesítését és a mezőgazdaság kíméletlen kollektivizálását: a kulákság likvidálását volt hivatva megünnepelni és egyben – utólag is – megideologizálni. A győztesek, a bő évtizede zajló pártharcokból Sztálint támogatva és kritikátlanul szolgálva lehettek azok, amik: egy rövid időre győztesek. Ám a sztálini párt politikai győzelmét követően a győztesek többsége nem élvezhette sokáig a szocializmusnak egy országban való építését. A győztesek kongresszusának résztvevői, a győztesek vezetőinek – a Központi Bizottságnak – túlnyomó többsége nem élhette meg a következő kultuszeseményeket: a XVIII. és a XIX. pártkongresszust, melyeket még Sztálin életében tartottak. A Nagy Terror nemcsak a legyőzötteket, de magukat a győzőket sem kímélte. A sztálini ellenforradalom az őt világra segítőket és felnevelőket is felfalta. A vesztes-győztesek – ahogy a későbbi évtizedek szemérmes nyelvezete fogalmazott – a törvénytelenségek áldozatai lettek.
Az emigráns (szovjet-)orosz történész, Mihail Heller idézi Nagyezsda Mandelstam, Ilja Ehrenburg és Nyikita Hruscsov szavait a Nagy Terrorra és annak túlélésére vonatkozólag. Így vagy úgy, de a sztálini korszak üldözöttje, annak útitársa és aktív alakítója ugyanazt a kérdést igyekezett megválaszolni: miként is élték túl (és nem át vagy meg) magát a győzelmet: a sztálinizmust. Ehrenburg olyan korszakra emlékezett vissza, amelyben az ember sorsa nem sakkjátszmához, hanem lutrihoz hasonlított. A lutrin való nyerés – az író esetében a Nagy Terror, a sztálinizmus túlélése – valóban csodához volt csak hasonlítható. A kolimai lágerben elpusztított költő, Oszip Mandelstam özvegye csak csodaként értelmezte a szerencsések fizikai túlélését. Maga Hruscsov is a lottóhasonlattal élt, amikor arra emlékezett, azt igyekezett utólag megmagyarázni, miként és miért is élte, élhette túl a győzelem évét, majd az azt követő Nagy Terrort.2 Aki túlélte a konszolidálódott sztálinizmust, az már önmagában nyertesnek érezhette magát.
A harmincas évekre lezárult pártharcokat, a Nagy Terrort, az épp a XVII. kongresszuson Sztálin által meghirdetett permanens osztályharcot és a Sztálin halálát megelőző újabb „ügyeket” túlélt, a szovjet lottón nyertes sztálinisták tartották ötven esztendeje, 1956 februárjában pártkongresszusukat Moszkvában. Huszonkét évvel a szocializmus alapjainak lerakását bejelentő és az azt ünneplő győztesek kongresszusa, és három évvel Sztálin halála után a sztálinizmus győztesei – akik egyben a sztálini tisztogatások nyertesei is voltak – azért gyűltek össze, hogy a saját egykori győzelmeik nyomán kialakult rendszert kiigazítsák, óvatos reformok útján hatékonyabbá tegyék.
Aki elolvassa a XX. kongresszus dokumentumait, legtöbbször a termelés hatékonyságának kérdésével, annak sokféle – közgazdasági, ideológiai, politikai, munkaszervezési stb. – aspektusaival találja magát szemben. A termelékenység, a hatékonyság ilyetén hangsúlyozása is egyértelművé tette a (szovjet és a testvérpártok) rituális kongresszusi nyelvezetét ismerők számára, hogy a megfelelő kódokkal, de magának az államszocialista rendszer válságának a felismerése és egyben – óvatos, többszörösen kódolt – beismerése történt ötven éve Moszkvában, az államszocialista világrendszer hatalmi és ideológiai (ha tetszik: kultusz-) központjában.
Az új kurzus útkeresésének kínjai még a kongresszus nyilvános anyagaiból is kitűnhettek a figyelmes kortársak számára. És nemcsak abból, ami a nyilvános ülések rituális és kódolt formanyelven elmondott beszédeiből kiszedhető volt, hanem abból is, ami azokban egyáltalán nem hangzott el. A legfontosabb hiány, ami a legérzékenyebben érinthette a folyamatos kurzuskövetésre berendezkedett pártkádereket és külföldi pártvezetőket, az osztályharc témájának óvatos, ám egybe(nem)hangzó kerülése volt. A másik tabutéma – a nyilvánosság előtt – maga Sztálin személye volt. Hruscsov titkos beszédén kívül a nemrég meghalt pártvezetőt, aki szellemében éppúgy, mint ércben és olajban mindenütt jelen volt az 1956. februári Moszkvában, az SZKP XX. kongresszusán jószerivel nem lehetett névvel említeni. Sőt, név nélküli kritikája sem volt általános a kongresszus ülésein. Annál többet emlegették Lenint, a mitikus lenini elveket, amelyektől az eltérés, azok ideiglenes figyelmen kívül hagyása vezetett el az államszocializmus aktuális válságához.
Ám a válság beismerése – ahogy az azt meghaladni kívánt reformok is – csakis szégyenlősen, félszívvel, igen erős és szűk – mind ideológiai, mind politikai, mind nyelvi – korlátok között történhetett meg. A sztálinizmus nyerteseinek sztálinizmuskritikája ezért alapvetően a sztálini gazdasági rendszer alacsony hatékonyságát kezdte ki, nyilvános kritikáját arra korlátozta, aköré építette. És épp ezért az újból felfedezett Lenin sem lehetett más, mint a szovjet hatalmat és gazdaságot építő, azt konszolidálni kívánó gazdaságpolitikus.
Történt mindez kevesebb mint két és fél évvel az után a szovjet pártkongreszszus után, amelyen egy másik gazdaságpolitikust, közgazdasági elméletírót emeltek be Marx Károly mellé a hivatalos kánonba. Az 1952 októberében tartott XIX. pártkongresszuson ugyanazok a szónokok, akik 1956 februárjában új szocialista közgazdaságtudományt és közgazdasági elméletet sürgettek, egybehangzóan dicsőítették Sztálinnak A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban című művét. A XX. kongresszus szerkesztői és küldöttei, akik az említett munkát és szerzőjének tevékenységét bátortalanul revideálták, még emlékezhettek a kevesebb mint két és fél évvel korábbi pártkongresszusra, melyen nagy többségükben maguk is részt vettek. E kongresszust az alábbi elragadtatott felkiáltással rekesztette be Kliment Vorosilov:
„Dicsőség Sztálin elvtársnak, a dolgozók és az egész haladó emberiség nagy vezérének és tanítójának, a kommunizmus lángeszű építőjének.”3
A krumpli és az atom
Hruscsov és a KB beszámolója hatalmi és ideológiai ágazatonként tekintette át a szovjet párt és állam aktuális helyzetét. Még a rituális részekben is számos újdonságra figyelhettek fel a kongresszus küldöttei és vendégei, köztük a kongresszuson és a kongresszusba (ténylegesen is, vagy politikai értelemben) belehaló lengyel Bierut vagy Rákosi Mátyás. Hruscsov a nemzetközi helyzetről szólva Sztálin legkiválóbb kelet-európai tanítványai számára meglepő dolgokat mondott:
„A szocialista gazdaság a társadalom minden tagját illetően az anyagi és kulturális szükségletek egyre fokozottabb kielégítésének, a legfejlettebb technika alapján a termelés szakadatlan bővülésének és a tökéletesedésnek, a szocialista országok közötti együttműködés és kölcsönös segítség erősödésének irányában fejlődik. (…) Meg kell mondani, hogy a marxizmus–leninizmus híveitől mindig távol állt az az elképzelés, hogy a kapitalizmus általános válsága a teljes pangást, a termelésnek és a technikai haladásnak a megállását jelenti. (…) A Szovjetunió, a békeszerető külpolitika lenini elveihez híven, erőteljesen folytatta a nemzetközi feszültség enyhítésére és a béke megszilárdítására irányuló politikáját, s nagy sikereket ért el ezen az úton. (…) A különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élésének lenini elve mindig országunk külpolitikájának általános vezérfonala volt, és az lesz a jövőben is.”4 Hruscsov beszédében elismerte – majd őt követően mások is – a szocializmus építésének lehetséges útjaként Kína és Jugoszlávia kommunistáinak kísérletét, legitimnek nevezte a kommunista pártok demokratikus – értsd nem forradalmi – hatalmi törekvéseit, ahogy a nyugati szociáldemokrata pártok tagságát is alapvetően tisztességes szocialistáknak nevezte. Mindez újdonság volt az utolsó szovjet pártkongresszushoz képest.
A Szovjetunió belső helyzetéről szólva Hruscsov, a szovjet pártkongresszusok megszokott rítusának megfelelően, a szovjet szocialista ipar és mezőgazdaság fejlődésének adataival állt elő. Ám az unalmas számok közben a figyelmesen hallgató küldöttek és a külföldi vendégek érdekes dolgokat hallhattak a forradalom, a kommunizmus és a szocializmus mibenlétével kapcsolatban:
„A Párt Központi Bizottsága a beszámolási időszak alatt fontos intézkedéseket hajtott végre, amelyek az ipar munkájának további megjavítására s főleg a tudomány és a technika legújabb vívmányainak alkalmazására irányulnak. (…) Iparunk anyagi alapja, a tudomány terén elért sikereink s a munkásosztály magasabb kulturális és műszaki színvonala – mindez együtt nagy lehetőségeket biztosít a technika fejlődésének meggyorsítása számára. Egyik legfontosabb feladatunk, hogy küzdjünk a termelési technika szakadatlan tökéletesítéséért. (…) Ez idő szerint nagy mennyiségű táplálkozásra alkalmas terméket fordítunk műszaki rendeltetésű készítmények gyártására. 1955-ben például több mint kétmillió tonna gabonát, hétszázezer tonnánál több cukorszörpöt használtunk fel szeszgyártásra. Szappan, mosószer, olajkence és kenőanyag készítésére, valamint más műszaki célokra évente négyszázezer tonna étolajat is felhasználunk. Mindez azonban eredményesen pótolható olajfinomítás útján nyert anyagokkal, valamint szén- és földgáztermékekkel. (…) Most, amikor hatalmas, minden tekintetben fejlett nehéziparunk van, gyakorlatilag lehetővé vált, hogy ne csak a termelőeszközök termelése, hanem a közfogyasztási cikkek termelése is gyors ütemben haladjon előre. (…) A párt- és gazdasági szervezeteknek a legnagyobb figyelmet kell fordítaniuk a vállalatok gazdasági tevékenységének kérdéseire. Kitartóan kell törekedni minden vállalat ütemes munkájára, a termékek önköltségének csökkentésére, a legszigorúbban és minden területen be kell tartani a gazdaságosságot, meg kell szilárdítani az önálló elszámolást.” A legfejlettebb, haladó szovjet tudomány és technika, a tudományos alapossággal tervezett szocialista ipar és mezőgazdaság további komoly tökéletesítésre szorult a szocializmus alapjainak lerakását követő huszonkettedik évben. Magával a tervvel is gondok voltak, hallhatták ki a kongresszuson ülők. Új gazdaságpolitikára és mindehhez új ideológiára és szocializmusértelmezésre volt szükség a hruscsovi sorok közt feltáruló válság meghaladására. Ehhez az ősforráshoz, Leninhez kellett visszanyúlni, őt kellett ismét (újra-) értelmezni. Hruscsov ezt meg is tette:
„A mezőgazdaság irányításának komoly megjavítása érdekében kádereink figyelmét a gazdaság kérdéseire, a termékek előállítására fordított munka csökkentésére kell összpontosítanunk. Lenin a vezetőknek még a szovjethatalom első éveiben azt mondotta: tanuljátok meg a számvitelt. Ha ez fontos volt államunk megszületésekor, százszor fontosabb ma, amikor azt a feladatot oldjuk meg, hogy az egy főre eső termelés tekintetében utolérjük és túlszárnyaljuk a legfontosabb tőkés országokat.”5
Az aktualizált Leninnel azt üzente az SZKP Központi Bizottsága és maga Nyikita Hruscsov, hogy az osztályharc dialektikája, az SZK(b)P történetének rövid tanfolyama helyett a kommunizmust a számvitelből lehet és kell elsajátítani. Önálló elszámolás, a termelékenység fokozása és számvitel lettek az új államszocialista reformkommunizmus varázsszavai és főcsapása. A lelkesedés és lelkesítés helyét az érdekeltség vette át. Csak az számított haladó eszmének, ami anyagi erővé, értsd krumplivá válhatott. Az új gazdaságpolitika új ideológiai kiigazítást is feltételezett. A mitikus nagy tervre visszavezetett szovjet tervgazdálkodást meg kellett reformálni. Ez nyilvánvaló volt Hruscsov beszámolójából. A kizárólag a munkára és a munkások végletekig való kizsákmányolására, a munka kényszerére, a kényszermunkára épülő szovjet államszocialista gazdasági rendszer a háborús újjáépítés évtizedét követően minden területén válságtüneteket produkált. A kapitalizmus Sztálin által (is) megjósolt általános válsága és bukása elmaradni látszott. Az első titkári beszámoló szavai szerint:
„Csak javíthatatlan kérkedők hunyhatnak szemet afölött, hogy gazdasági tekintetben még nem szárnyaltuk túl a legfejlettebb tőkés országokat, hogy a termelés színvonala nálunk még nem elég magas ahhoz, hogy a társadalom minden tagjának jómódú életet biztosítson, hogy az ország gazdasági és kulturális építése terén még sok a fogyatékosság és a szervezetlenség.”6
Ugyanakkor az abszurdig zárt szovjet gazdaság teljesítménye – a sztálinista alapokon és rendszerben – messze elmaradt az amúgy központilag is alacsonyra tervezett társadalmi szükségletek kielégítésétől.
Hruscsov beszámolója egyfelől – rituálisan – megállapította, hogy:
„A szovjet emberek egyre jobban táplálkoznak és ruházkodnak, egyre teljesebb mértékben elégítik ki kulturális igényeiket.” Ám az általános sikerjelentést követően már konkrét jelenségeket említett az általános szovjet emberek konkrét igényeinek kielégítettségéről: „A Központi Bizottság a legutóbbi években számos intézkedést tett a nép jólétének növelése érdekében. Ennek ellenére sok fontos élelmiszer és iparcikk termelése még most is elmarad a növekvő kereslet mögött. Egyes városokat és községeket még ma sem látnak el elegendő gyümölccsel, sőt, egyes esetekben még a burgonya- és zöldségellátásban is fennakadások vannak. Nehézségek mutatkoznak a lakosságnak egyes kiváló minőségű iparcikkekkel való ellátásában is.”7
Az ellátási és egyéb nehézségek sorolása, azaz a válság kódolt, óvatos beismerése után Hruscsov rátért a leginkább kritikus belpolitikai kérdés, a belügyi szervek és az úgynevezett szocialista törvényesség tárgyalására. A kérdés kapcsán dialektikusan mondott kritikát Hruscsov a kongresszuson elmondott nyilvános beszédében:
„A párt Központi Bizottsága nagy figyelmet fordított és fordít a szocialista törvényesség megszilárdítására. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a szovjetállam ellenségei aljas aknamunkájukhoz megkísérlik kihasználni a szocialista törvényesség legapróbb meggyengülését is. Így járt el Berijának a párt által leleplezett bandája, amely ki akarta vonni az államvédelmi szerveket a párt és a szovjet hatalom ellenőrzése alól, e szerveket a párt és a kormány fölé akarta helyezni, a törvénytelenség és az önkény állapotát akarta létrehozni ezekben a szervekben. Ez a banda ellenséges célokból hamis terhelő adatokat gyártott becsületes vezető funkcionáriusok és egyszerű állampolgárok ellen.
A Központi Bizottság megvizsgálta az úgynevezett »leningrádi ügyet«, és megállapította, hogy ezt az ügyet Berija és cinkosai gyártották azzal a céllal, hogy meggyengítsék a leningrádi pártszervezetet, befeketítsék e szervezet kádereit. A Központi Bizottság a »leningrádi ügy« alaptalanságának megállapítása után sok más kétes ügyet is megvizsgált. A Központi Bizottság gondoskodott arról, hogy igazságot tegyenek…
Meg kell mondani, hogy több ügy felülvizsgálásával, illetve beszüntetésével kapcsolatban egyes elvtársakban bizonyos bizalmatlanság támadt az államvédelmi szervek dolgozói iránt. Ez természetesen helytelen és igen káros. Tudjuk, hogy csekista kádereink nagy többsége becsületes, közös ügyünkhöz hű dolgozókból áll, és bízunk ezekben a káderekben.”8
Ezek után a kritikus kérdések után Hruscsov rátért a párt és a pártpolitika állásának tárgyalására. Mivel a krumpliellátástól kezdve a szovjet emberek öltözködésén át a lakáskérdésig minden pártpolitikai kérdés volt, különösen érdekes lehetett a kongresszuson ülő küldöttek és vendégek számára, mit is mond „a világ első számú kommunistája”9 a világ első számú kommunista pártjáról, annak politikájáról. A világ első kommunista pártjának nemrégiben első kommunistájáról is szó kellett ejtsen Hruscsov, épp az aktuálisan – ha óvatosan is, de – bevallott válság okán:
„Helytelen volna azonban úgy feltüntetni a dolgot, mintha pártunk számára a beszámolási időszak derült ég alatt, sima úton megtett diadalút lett volna. Természetesen ilyesmiről szó sincs. Arattunk nagy győzelmeket is, de voltak balsikereink is, voltak nagy örömeink, de voltak bánataink is. Pártunk azonban nem szédült meg a győzelmektől, s a balsikerek nem csüggesztették el. Bátran, magabiztosan haladt és halad a maga választotta úton.
Röviddel a XIX. pártkongresszus után a halál elragadta sorainkból Ioszif Visszarionovics Sztálint. A szocializmus ellenségei arra számítottak, hogy esetleg fejvesztettség támad a párt soraiban, viszály tör ki vezetői között, s megrendül a párt bel- és külpolitikája. Ezek a számítások azonban csődöt mondtak. A Kommunista Párt még szorosabban tömörült a Központi Bizottsága köré, s még magasabbra emelte a marxizmus–leninizmus mindenen diadalmaskodó zászlaját. (…) Aki fél a hibák és fogyatékosságok beismerésétől, az nem forradalmár. Semmi okunk hiányosságaink elkendőzésére, hiszen fő irányvonalunk helyes, a kommunista építés ügye jól halad előre, és diadalmaskodni fog, fogyatékosság pedig annál kevesebb lesz, minél nagyobb lendülettel indulnak ellenük harcba a tömegek. (…) A párt egységének további erősítése és a pártszervezetek aktivitásának fokozása megkövetelte, hogy a pártélet Lenin által kidolgozott szabályainak, melyeket a múltban gyakran megsértettek, újból érvényt szerezzünk. (…) A Központi Bizottság, hogy még nagyobb arányú kibontakozáshoz segítse a kommunisták és az egész dolgozó nép alkotó aktivitását, gondoskodott az egyén történelmi szerepére vonatkozó marxista–leninista tanítás széles körben való ismertetéséről. Központi Bizottság erélyes harcot indított a marxizmus–leninizmus szellemétől idegen személyi kultusz ellen, amely csodatevő hőssé varázsolja egyik-másik funkcionáriust… (…) A Központi Bizottság felszólította a pártkádereket, felszólított minden kommunistát, hogy törődjenek a gazdasági építőmunka konkrét irányításának kérdéseivel, vessenek véget a gazdasági problémák lebecsülésének.”10
Az újra felfedezett és újraértelmezni kívánt Leninre hivatkozott Hruscsov az új, a konstruktív, a válságot megoldó és a szocializmust a kommunizmussal meghaladni hivatott új kommunista pártpolitika főcsapásainak vázolásakor. Ennek során az „intézményes forradalom intézményeiben dolgozó hivatásos forradalmárok” felkészülésének és szemléletének hiányosságaira hívta fel a figyelmet a beszámolót tartó pártvezér:
„De helytelen volna, ha nem látnánk meg a kádermunka komoly hibáit és fogyatékosságait. Elég például utalni arra, hogy pártiskoláink olyan funkcionáriusokat képeznek, akik egyáltalán nem ismerik a konkrét gazdasági munka alapjait. (…) Bár a marxizmus–leninizmus propagandája terén értünk el bizonyos eredményeket, az ideológiai munka egésze nem elégíthet ki bennünket. Jelenleg az a legnagyobb fogyatékossága, hogy nagyon elszakadt a kommunizmus építésének gyakorlatától. A nagy Lenin már 1920-ban, amikor a propagandának a békés építésre való áttérés feltételei közti feladatairól beszélt, hangsúlyozta: »A régi típusú propaganda elmondja, példákon mutatja be, hogy mi a kommunizmus. (…) Az egész propagandát a gazdasági építés politikai tapasztalataira kell felépítenünk…« (…) A marxizmus–leninizmus azt tanítja, hogy az elmélet halott, ha elszakítjuk a gyakorlattól, a gyakorlat pedig vak, ha nem világítja meg a forradalmi elmélet. (…)
Kedvezőtlen a helyzet a gazdaságtudomány terén is. Erről tanúskodik az a tény, hogy közgazdászaink nem alkottak komoly műveket a szovjet gazdaság különböző kérdéseiről, nem vesznek részt az SZKP Központi Bizottsága által összehívott tanácskozások vitáiban, amelyeken pedig az ipar és a mezőgazdaság fejlesztésének igen fontos kérdéseit tárgyalják. Ez azt jelenti, hogy gazdaságtudományi intézeteink és dolgozóik alaposan elszakadtak a kommunista építés gyakorlatától. (…)
A talmudizmus és a betűrágás útjára téved az, aki azt hiszi, hogy a kommunizmust csupán propagandával, a termelés növeléséért, a dolgozók jólétének emeléséért folytatott mindennapos gyakorlati harc nélkül fel lehet építeni. (…) Lenin azt tanította, hogy a különböző időszakokban a marxizmusnak hol az egyik, hol a másik oldala kerül előtérbe. Ma, amikor társadalmunk a munka termelékenységéért, a Szovjetunió legfőbb gazdasági feladatának a megoldásáért harcol, a marxizmus elméletének gazdasági oldala, a konkrét gazdasági kérdések kerülnek előtérbe.
Propagandánk alapja az utóbbi tizenhét esztendő folyamán a párttörténet rövid tanfolyama volt. Pártunk dicső története a jövőben is a kádernevelés egyik legfontosabb eszköze kell hogy legyen. Ezért meg kell írni a párttörténet népszerű, a történelmi tényekre támaszkodó, marxista tankönyvét, amely tudományosan általánosítja a párt harcának – a kommunizmusért vívott harcnak – a világtörténelmi tapasztalatait, és amely a párt történetét napjainkig tárgyalja.”11
Hruscsov beszámolója számos tabut nevezett meg, ám mind önmagát, mind a kongresszusi küldötteket óvta e tabuk megdöntésének kísérletétől. Így is drámai hatása volt beszámolójának, hisz az általános válság bármilyen óvatos nyilvános megvallása elképesztő és évtizedek óta példátlan tett volt önmagában. Igaz ez akkor is, ha épp Hruscsov beszédéből tudhatjuk, hogy beszédének és politikájának nem volt más célja, mint a beismert válságnak olyan meghaladása, amely kiiktatja a rendszerkritika leghalványabb kísérletét is. Nem a fából vaskarika megalkotásának kísérlete volt a történelmi tette Hruscsovnak, hanem a válság beismerése és ezen keresztül az államszocialista rendszer korlátainak önkéntelen jelzése. Hruscsov nem megszüntetni, hanem épp ellenkezőleg: megőrizni akarta a sztálinizmust, csak épp Sztálin és kultusza, a sztálinizmus túlkapásai nélkül.
Hitt abban, hogy mindez megvalósítható. Hitt abban, hogy egyszerre lehet meghaladni a sztálinizmus válságát, a hiányosságokat kiküszöbölve konszolidálni az államszocializmus szovjet modelljét, és lehet utolérve, majd elhagyva legyőzni a fejlett kapitalizmust-imperializmust. Hogy elegendő tartalék áll rendelkezésre a szovjet társadalomban még egy nagy ugráshoz, amelynek végén maga a megvalósult kommunizmus várja. Beszámolója végén a fenti hittel jelentette ki:
„A Szovjetországban most gyors ütemű fellendülés megy végbe. Képletesen szólva olyan hegyre, olyan magaslatra jutottunk, ahonnan már szabad szemmel láthatók a végső célhoz, a kommunista társadalomhoz vezető út nagy távlatai. (Hosszan tartó taps.)”12
A Hruscsovnál sokkal óvatosabban fogalmazó Bulganyintól, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökétől azt hallhatták a kongresszus résztvevői, hogy az aktuális terv teljesítése – a megszokott módon – rendben haladt, mi több – a megszokott módon – aktuálisan túlteljesítés volt tapasztalható a legtöbb területen:
„A hős szovjet nép önfeláldozó munkája és pártunk gigászi szervező munkája révén nagy sikereket értünk el a népgazdaság minden ágának fejlesztésében. A párt XIX. kongresszusán az ötödik ötéves tervről elfogadott irányelveket sikeresen teljesítettük, és sok fontos mutatószám tekintetében túlteljesítettük. (…) A fogyasztási cikkek termelésének ötéves tervét is túlteljesítettük.
A mezőgazdaság az elmúlt öt év alatt lassabban fejlődött, mint a párt XIX. kongresszusának irányelvei előírták, és ezen a területen nem teljesítettük az ötéves tervben kitűzött feladatokat.”13
Ennek a fényében még inkább önkritikusnak, már-már drámainak hathattak azok a kongresszusi hozzászólások, amelyek a lakosság életszínvonaláról, amúgy bevallottan alacsonyra tervezett fogyasztási igényeinek kielégítettségéről szóltak. Akár épp a Hruscsov lehetséges alternatívájaként számon tartott, óvatos kormányfőtől, Bulganyintól, amikor a hatodik ötéves tervről beszélt:
„A hatodik ötéves terv egyik fő feladata a mezőgazdaság gyors fellendülésének biztosítása. A lakosság növekvő élelmiszerszükségletének, továbbá a könnyű- és az élelmiszeripar növekvő nyersanyagszükségletének teljes kielégítése céljából sokkal gyorsabban kell fejlesztenünk a mezőgazdaságot, mint az ötödik ötéves terv idején. Erősen növelnünk kell a szemes termények, az ipari növények, a burgonya, a zöldségfélék és az állati termékek termelését.”14
Bulganyin beszédében sokkal kevesebb volt a kritikai elem, mint Hruscsovéban, Mikojanéban vagy akár Szuszlovéban is. Ám még így is kiérződött belőle a Szovjetunió Kommunista Pártja és annak vezetősége előtt álló válság azonnali, kettős kihívása: a tudományos-technikai fejlődés-felzárkózás tervszerű biztosítása az atomkutatástól az automatizálásig bezárólag egyfelől, s a lakosság krumplival való biztonságos ellátásának igénye másfelől. Bulganyin óvatossága érthető, ha figyelembe vesszük Hruscsov róla szóló közlését. Eszerint Bulganyin úgy nyilatkozott neki, hogy amikor a Kremlbe hivatták, sosem tudhatta Sztálin alatt, hogy új megbízatás vagy épp a halál vár rá.
Bulganyinnál is lassabban látszott felzárkózni Hruscsov mellé az a Malenkov, aki hosszadalmas beszédében alapvetően a nehézipar változatlan fejlesztésében látta a szovjet rendszer túlélésének és fejlődésének zálogát. Ő is Leninre hivatkozott, természetes módon:
„A Kommunista Párt Leninnek, vezérünknek és tanítómesterünknek útmutatásai szellemében következetesen folytatja a Szovjetunió egyre fejlettebb, egyre hatalmasabb ipari országgá változtatására irányuló politikát. Azok a sikerek, melyeket a Szovjetunió elért, valóban óriásiak. Ezeket a sikereket annak köszönhetjük, hogy pártunk és a Központi Bizottsága állandóan gondoskodott és gondoskodik a népgazdaság valamennyi ágának fejlődéséhez, a szovjet emberek anyagi és kulturális jólétének további növekedéséhez alapul szolgáló nehézipar erőteljes fejlesztéséről. A nehézipar elsődleges fejlesztésének irányvonala pártunk fő irányvonala volt és marad.”15 A nehéziparban dolgozók krumplival és más élelmiszerrel való kielégítő ellátásánál fontosabbnak tartotta Malenkov az ipar energiaellátását, a villamosítás új szakaszát:
„Elmaradásunk az Egyesült Államok mögött a munka termelékenysége tekintetében szorosan összefügg a munka még ki nem elégítő villamosításával.”16
Malenkov a dialektikát hívta segítségül annak példázatául, hogy az új energiaforrások természetüknél fogva csakis a szocializmus, a szocialista iparfejlesztés ügyét szolgálják majd:
„Az atomenergia felfedezése az atomban rejlő erő megzabolázása és hasznosítása arról tanúskodik, hogy napjainkban az anyag újabb tulajdonságait ismertük meg, s ez nagy diadala a marxista dialektikának, amely Lenin szavaival élve »a fejlődésről szóló tanítás legteljesebb, legmélyebb és minden egyoldalúságtól mentes formája, az örök fejlődésben levő anyagot tükröző ember tudás viszonylagosságáról szóló tanítás«.”17
Az atomenergia a malenkovi politikaértelmezésben fontosabb volt a krumplinál, mint a hruscsoviban. A külpolitikával kapcsolatban Malenkov egy kijelentése különös értelmet kapott nyolc hónappal később a szovjet–magyar viszony kapcsán: „A szocializmust nem lehet fegyverek erejével a népekre rákényszeríteni, mint ahogy a régi, idejét múlta társadalmi rendet nem lehet sokáig fegyverek erejével megvédeni és fenntartani.”18
A belső pártharcokban való életmentő politikai igazodásban hosszabb tapasztalatokat gyűjtött Vjacseszláv Molotov taktikusabban fogalmazott. A szovjet nehézipar – egyebek mellett – a szovjet állam nagyhatalmi állásának és a békés egymás mellett élésnek lett így a záloga beszédében:
„Népünk dicső útra tekinthet vissza. Már a háború előtt alapjában felépítette a szocialista társadalmat, most pedig a szocializmusból a kommunizmusba való fokozatos átmenet feladatait valósítja meg. (…) Pártunk szüntelenül gondoskodik az ipar és a közlekedés erőteljes fejlesztéséről és fellendítéséről. Ennek során a párt szüntelenül hangsúlyozza a nehézipar fejlesztésének elsődleges jelentőségét, minthogy a nehézipartól függ a mezőgazdaság és más népgazdasági ágak fejlődése, szocialista hazánk védelmi képességének erősítése, a népjólét további fokozása.”19
Miközben a nehézipart, annak – nem nevesített – sztálinista felépítését dicsőítette mint a szocializmus, a kommunista építés alapját, ugyanakkor képes volt a korszellemnek megfelelően a krumplikérdést a szovjet állam dicsőségével és nagyhatalmi státusával összekötni:
„Amikor a gyárakban a munka termelékenységének emelésére törekszünk, amikor a kolhozokban vagy szovhozokban újabb sikereket tudunk elérni a terméshozam növelése vagy az állattenyésztés hozamának fokozása terén, akkor teljes joggal vagyunk büszkék ezekre a kommunizmus építésében elért sikerekre. Ezek az eredmények egyszersmind alapul szolgálnak az egész szocialista tábor erejének és nemzetközi pozícióinak gyarapításához, s ezzel megteremtik a népek békés és nyugodt életének biztosításához szükséges döntő feltételeket.”20
A csak Molotovval összevethető nagy túlélő-igazodó, Kaganovics is igyekezett dialektikusan megszüntetni a sztálinizmust. Beszéde a maga nemében kiemelkedő teljesítmény, már-már alkotás volt. A XIX. kongresszus és Sztálin halálát követő időszak vívmányaiból azokat emelte ki Kaganovics, amelyek a korábbi évtizedek gyakorlatának, pártpolitikájának voltak folytatásai. Rituális beszédművében a kritika elemei nem mentek túl a harmincas évek rutinjának megszokott formuláin. A Hruscsov által előadott KB-beszámoló kevésbé fényes elemeinek okát, a problémák lehetséges megoldását alapvetően máshol látta és láttatta, mint tette azt a legfőbb „kollektív vezető”. Minden területen a tervgazdaság és az aktuális terv sikereit említette. Mint mindenki, így Kaganovics is kitért a mezőgazdasági termelés elkerülhetetlen fokozására, ám ennek okát egész másban látta, mint azt tették más hozzászólók:
„A párt és az állam erőit és eszközeit azért összpontosítottuk a mezőgazdaság nagyarányú fellendítésének biztosítására, mert a háborúban nagy károkat szenvedett mezőgazdaság nehéz helyzetben volt.”21
Kaganovics, aki a sztálini korszakban egy időben volt Hruscsov mentora és politikusként a közlekedésért felelős pártpolitikus is, beszédében a közlekedés kérdéseiből vezette le politikai mondandóját:
„Közlekedésünk, éppúgy, mint dicső iparunk és fellendülő mezőgazdaságunk, jelentős eredményekkel köszönthette a párt XX. kongresszusát.
Bár közlekedésünk alapjában kielégíti a népgazdaság szállítási szükségleteit, helytelen volna szemet hunyni afelett, hogy a vasutak munkájában vannak hiányosságok, és hogy már most nagy túlterheltség mutatkozik a szállításoknál.”22
A szovjet közlekedésből és közlekedéssel hamar eljutott a szónok a szovjet gazdaságnak a kapitalizmushoz képesti felsőbbrendűségéhez s a hiányosságok rendszerspecifikus – államszocialista – orvoslásához. A fő kérdés a hatékonyság, a termelékenység volt:
„A szocialista gazdaság elsősorban azért gazdaságosabb a tőkés gazdaságnál, mert nem ismeri a kapitalizmus természetéből – a válságokból, munkanélküliségből, termelési anarchiából és konkurenciából – következő termelési és forgalmi veszteségeket.
Bár nálunk is sok a veszteség mind a termelésben, mind a forgalomban, mi ismerjük a veszteségek csökkentésének útját, és sikeresen harcolni fogunk a veszteségek csökkentéséért és megszüntetéséért. Ez az út: a gazdaságosság minden területen. A gazdaságosság továbbra is a párt, a szovjetapparátus, az egész népgazdaság munkájának egyik legfontosabb feladata. Arról van itt szó, hogy csökkenteni kell az improduktív tevékenységre fordított kiadásokat, az igazgatási költségeket, csökkenteni kell az apparátust…”23 A hatékony munkaszervezés káderspecifikus megoldása mellett Kaganovics ugyanilyen fontosságot tulajdonított a munkafegyelem kérdésének. A káderkérdés rendezése, a munkafegyelem fokozása után említette a hiányosságok megoldásának harmadik, döntő elemét: a munkaversenyt. Azt a munkaversenyt, melynek rendszerét más előadók határozottan bíráltak:
„Az, hogy a gépek többet vagy kevesebbet termelnek, nemcsak a gépektől függ, hanem legalább ugyanannyira a munka jellegétől is, azaz attól, hogy ez a tőkés társadalomban végzett kényszermunka-e, vagy szabad munka a szocialista társadalomban.
Hazánkban és a szocializmus építő országokban a termelési viszonyok teret nyitnak a társadalmi termelés fejlődése előtt, és megteremtik a dolgozó tömegek alkotó munkalendületének állandó kibontakozásához, a szocialista munkaverseny kifejlődéséhez szükséges feltételeket.”24 A gépeket működtető munkások anyagi érdekeltségét csak a káderképzés, a munkafegyelem és a munkaverseny után említette. Ez az említési sorrend egyben fontossági sorrendet is jelentett a kaganovicsi aktuálpolitikai értelmezésben. A munkaverseny mint döntő kérdés a legfőbb szakszervezeti vezető, Svernyik beszédében is központi szerepet kapott. Az előadó büszkén sorolta az élmunkások és a dolgozói kollektívák, az üzemek közötti szocialista verseny számos kritikátlanul pozitív példáját.
A Vorosilov beszédét hallgatók a kongresszus kettős beszédének másik szép példáját figyelhették meg. A (marxizmus–) leninizmus konkrét kihívásaként az idős hadfi a gyakorlati ismeretek oktatására hívta fel a figyelmet a szovjet iskolákban – mint az ifjúságpolitika és a gazdaságpolitika legégetőbb kérdéseinek közös metszetére. Hogy a rendszerrel nagy bajok vannak, azt az ifjúságpolitikával foglalkozó államfő, az 1956-ban már 53 éves folyamatos bolsevik párttagsággal büszkélkedő Vorosilov beszédéből is kihallhatták a kongresszus küldöttei, vendégei. Kijelentette, hogy „az ifjúság nevelését minden vonatkozásban, az állami és társadalmi élet minden területén és elsősorban a családban meg kell javítani”.25 Baj volt – az idős marsall szerint – a szovjet ifjúság szocialista munkamoráljával, munkaszeretetével, törvénytiszteletével és a szocialista együttélés szabályainak betartásával. Felhívta a párt- és Komszomol-vezetők figyelmét arra, hogy „egyes fiatalok helytelen életmódot folytatnak, nyilvános szórakozóhelyeken illetlenül viselkednek”. Kigyomlálandónak tartotta „a szovjet ifjúság bizonyos – ha nem is jelentős – részében még fellelhető idegen erkölcsök és szokások dudváit”. Ennek eléréséhez a politechnikai képzés fokozását, az ifjúság munkára nevelésének javítását, a szabadidő szocialista eltöltésének népszerűsítését tartotta célszerűnek. A lényeg, hogy kimondta, a szovjet jövő letéteményesei számára a korábbi évtizedek ideáljai és ideáltipikus intézményei elégtelen vonzerővel bírtak.
Reformsztálinizmus
A sztálintalanított reformsztálinizmus, az aktuális államszocializmus új történelmi és politikai legitimációja a kizárólag a kényszeren és kényszerítésen alapuló rendszer váláságának beismerését követően így nem lehetett más, mint egyfajta új társadalmi szerződés, olyan, amely a fényes, ám távoli – kommunista – jövő általános hirdetése mellett a jelen és a megélhető közeljövő társadalmának konkrét, elfogyasztható, megélhető javakat biztosít. Erre a legitimációra maga az első titkár hívta fel a kongresszus küldötteinek, vendégeinek és a rendszer csavarjait alkotó pártfunkcionáriusoknak a figyelmét:
„A nép jólétének növeléséért vívott harcnak nincsen olyan területe, amelyen ne várna ránk nagy és halaszthatatlan munka. E munka rendkívüli fontosságát nem kell bizonyítani, hiszen a nép létkérdéséről van szó. Márpedig a nép jólétéről való gondoskodás pártunknak és szovjet kormányunknak mindig is a legfőbb gondja volt, és a jövőben is az lesz.”26
A nép jólétéről való gondoskodás múltjába ugyanakkor nyilvánvaló hiányosságok csúsztak. Ahogy az első titkári beszámoló számos vonatkozó kitétele alapján több későbbi felszólaló is jelezte, a központi pártvezetés és a párt helyi vezetői nem fordítottak kellő figyelmet a szovjet gazdaság alapvető kérdéseinek megoldására. A sztálini pártban és politizálásban szocializálódott apparatcsikok pontosan tudták – épp magától Sztálintól –, hogy minden a kádereken múlik. Ám a káderek hibái mégsem vezettek a sztálini államszocializmus mint rendszer látványos bukásához. Ezt Hruscsov a káderek és a párt által gondoskodott nép öntudatos türelmének tudta be:
„Nehéz és hihetetlenül göröngyös volt az út, melyet országunk elsőként tört a csúcs felé. A szovjet népet azonban nem rettentette vissza semmiféle nehézség, semmi sem törte meg erejét. A nehézségek leküzdése mégis jobban megedzette a szovjet föld dolgozóit a kemény és bátor harcban. A szovjet emberek a táplálkozás, a ruházkodás, a lakás, az életkörülmények tekintetében egyaránt öntudatosan vállalták szükségleteik kielégítésének korlátozását. Bírálnak bennünket, hogy a ruhák szabásában nem mindig követjük az új párizsi divatot, hogy a szovjet emberek gyakran még rövid vattakabátban járnak, és ez rontja az alakjukat, de mi magunk is látjuk és elismerjük ezt.”27
Ám, mint azt a Hruscsov beszámolóját hallgatók pontosan tudták – ha máshonnan nem, úgy épp az SZKP első titkárának beszédéből –, az államszocializmus gondoskodó pártvezetői számára nem annyira a lakosságnak a legújabb párizsi divatnak megfelelő árucikkekkel való ellátása volt a legégetőbb feladat, hanem a – mind nyílt, mind burkolt – kényszermunkába belefáradt lakosság ellátása alapvető élelmiszerekkel: a jóllakatásuk.
Ehhez, egyebek mellett, újra kellett értelmezniük a tudományos szocializmust, a pártos társadalomtudományokat, elsősorban pedig a közgazdaságtudományt. A XX. kongresszus szégyenlős, félszívű sztálinizmuskritikájából a leghatározottabban épp a sztálinista tudományok és a sztálini tudományszervezés kritikája fogalmazódott meg. A sztálini politika és ideológia csődje ezen a területen volt a legnyilvánvalóbb – vagy épp ezen a területen lehetett azt a legkisebb politikai és személyes kockázattal megfogalmazni. Isaac Deutscher a sztálini tudománypolitikát szellemesen a „tudomány egy országban” kifejezéssel jellemezte.28
A közgazdaságtudományt a Szovjetunióban 1956-ban bírálni egyértelmű volt Sztálin bírálatával. A közgazdaságtudományt a kései sztálinizmusban épp Sztálin saját munkássága fémjelezte. Az SZKP XIX. kongresszusán Vorosilov így jellemezte a sztálini közgazdaságtudományt mint a Szovjetunió Kommunista Pártja, a Szovjetunió és az államszocialista világrendszer programadó alapvetését:
„»A Szovjetunió Kommunista Pártja programjának átdolgozásáról« szóló határozatban a kongresszus leszögezte, hogy szükség van a párt jelenlegi programjának átdolgozására. Ez a bizottság, melyet a kongresszus alakított a program átdolgozására, Sztálin elvtárs »A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban« című új, zseniális művének alapvető tételeit fogja követni. Ennek a sztálini műnek az eszméi megvilágítják előre, a kommunizmus teljes győzelme felé vezető utunkat.”29
A nevet változtató és új programot célzó SZKP politikájának alapja épp az a sztálini közgazdaság lett, amelyet a két és negyed év múlva tartott XX. kongresszuson a legtöbb kritika ért. A XX. kongresszus küldöttei, akik közül a többség részt vett a sztálini közgazdaságtudományt programként meghirdető XIX. kongresszuson, arra pontosan emlékezhetett, pontosan értették, érthették a hruscsovi szovjet közgazdaságtudomány-kritika élét és élességét.
A tudományos-technikai kihívásokat csak bonyolította az ideológia, a pártos társadalomtudományok megújításának sürgető kényszere. A szovjet típusú államszocializmus egyik alaptétele épp az volt, hogy a létező szocializmus a lehető legtudományosabb módon szervezett társadalmi rendszer, melyben az élet minden megjelenési formája a Nagy Terv aktuális kiadása. És épp ezen a területen mutatkozott meg a legnyilvánvalóbban egyszerre a reformok elkerülhetetlensége és kódolt korlátozottsága. A tervgazdaságban, az aktuális tervek aktuális teljesítésében, túlteljesítésében megmutatkozó – tudományos és gondoskodó – pártpolitikát kellett úgy új kurzusra átállítani, hogy mindeközben a sztálini korszakban konstruált (formálisan: rekonstruált) marxi–lenini őstervet nem volt szabad dekonstruálva re-konstruálni. A feladat mindenesetre adott volt: a szocializmus és annak építése – nem beszélve a kommunizmuséról – a bolsevik ideológia szerint soha nem lehetett spontán folyamat. Az mindig és mindenkor tervszerű, a kommunista párt által végrehajtott építés volt, és az is kellett maradjon. Ám a – még ha csak szégyenlősen, halkan, félszívvel, kódolva, de – fel- és beismert válságjelenségeket nem lehetett a Nagy Tervből levezetni, hisz ezzel – akaratlanul is – a rendszer mint olyan válságáról, rendszerhibáiról kellett volna beszélni. Ám az államszocializmus minden időben érvényes bolsevik tabuja épp a rendszerkritika volt.
Az új kurzus ideológiai útkeresésének lényege épp abban állt, hogy miként lehet a Nagy Tervet – és a tervet végrehajtó kommunista párt monolit hatalmát – úgy átmenteni, hogy eközben kiigazítsák az aktuális tervet, az új aktuális terv alapján működő politikának miként lehet régi-új ideológiát és legitimitást találni.
Sepilov, a szovjet és a nemzetközi kommunizmus hivatalos főideológusa próbálkozott az aktuális marxizmus–leninizmus körülírásával, az új (nagy) terv tudományos ideológiai alapjainak meghatározásával:
„A szocializmusból a kommunizmusba való fokozatos átmenet körülményei között egyre nagyobb a marxista–leninista elmélet szerepe és jelentősége, mert a kommunizmus nem spontán módon valósul meg, hanem a szovjet emberek millióinak munkája hozza létre – az objektív gazdasági törvények követelményeivel teljes összhangban, a Kommunista Párt által e törvények alapos ismerete és helyes felhasználása alapján kidolgozott tervek és útmutatások szerint. Ez azt jelenti, hogy a gazdasági fejlődés törvényszerűségeinek megismerése, a marxista elmélet tételeinek gyakorlati megvalósítása, a tömegek gyakorlati tevékenységében elért eredmények általánosítása, a legjobb tapasztalatok elterjesztése az ideológiai munka rendkívül fontos feladata. (…) Mi, kommunisták nem passzív őrzői vagyunk a marxista–leninista örökségnek, nem vagyunk ideológiai levéltárosok. Az olyan ideológia, amely nincs kapcsolatban a gazdasági és kulturális építés égető feladataival, vagy ismert igazságok és tételek talmudista, betűrágó ismételgetésévé, vagy üres fecsegéssé és hozsannázássá válik. Az, aki méltó munkása akar lenni az ideológiai területnek, arra törekszik, hogy a gazdasági és kulturális építés terén újabb sikerek szülessenek, hogy fejlődjön a szovjet emberek szocialista öntudata, s ezen az alapon emelkedjék a szén, az acél, az ásványolaj, a villamos energia, a gépek, a szemes termények, a vaj, a hús, a zöldségfélék, a burgonya termelése, s népünk élete anyagi és kulturális javakban bővelkedő életté váljon.”30 Sepilov maga Hruscsov protezsáltja volt, hogy aztán 1957-ben épp pártfogója szabaduljon meg tőle mint az úgynevezett pártellenes csoport tagjától.
A hruscsovista reformkommunizmus új ideológiai alaptétele épp arról szólt, hogy csak az az eszme lehet valóban érvényes és kommunista, amelyik képes anyagi erővé, adott esetben krumplivá válni. Ezt még az óvatos Sepilov is megértette, s – mint láthattuk – igyekezett beemelni az ideológiai pártmunka új kurzusába. Mindebben persze a Hruscsov által tartott KB-beszámoló segítette. Az a beszámoló, amelyről a pártvezetés legbátrabb reformkommunistája, Mikojan így vélekedett:
„A Központi Bizottság beszámolója az emberiség jelenkori történetéből merített új tényeket és eseményeket vizsgálja. (…) A levont következtetések nemcsak elméleti jellegűek, hanem programjellegűvé is válnak, hatalmas gyakorlati jelentőségre tesznek szert a kommunizmusnak a fejlődés következő szakaszaiban folytatandó helyes politikája szempontjából. Ilyenformán a beszámoló a marxizmus–leninizmus komoly gazdagítása, értékes hozzájárulás a társadalom fejlődéséről szóló marxista–leninista tudományhoz.”31
Ezen a megújítandó tudományos alapon kellett a szovjet rendszernek legnagyobb aktuális feladatát végrehajtani: a gazdasági, tudományos-technikai felzárkózást, valamint a lakosság alapvető élelmiszerrel, közszükségleti cikkekkel való ellátását. A szovjet – tudományos – tervgazdaság ezeknek a feladatoknak nem tudott eleget tenni. Ez vezetett el a válság kódolt beismeréséhez és az óvatos, félszívű reformok meghirdetéséhez. A legszűkebb pártvezetés tagjai közül a kongresszuson a legmerészebb nyilvános, a nyilvánosságnak is szóló beszédet a már idézett Mikojan tartotta. Beszédében a szovjet fejlődés olyan belső ellentmondásait tárta fel a hallgatóságnak, amelyek egyenesen veszélyes elmaradásként, aránytalanságként nevesítődtek:
„A fő probléma a mezőgazdaság elmaradásának megszüntetése, az ipar és a mezőgazdaság fejlődése között az elmaradás nyomán keletkezett s országunk szempontjából fölöttébb veszélyes aránytalanság kiküszöbölése volt, hiszen ennek az aránytalanságnak további kihatásai igen komolyan akadályozták volna fejlődésünket.”32 Magyarán: a tudományos tervek alapján fejlesztett szovjet gazdaság és társadalom terveiben volt a hiba. Visszamenőleges kritikája alapjaiban kérdőjelezte meg a megelőző két évtized szovjet fejlődésének tervszerűségét, a terv tudományos-ideológiai alapjait:
„Sajnos az utóbbi tizenöt-húsz esztendőben nálunk igen keveset merítettek a lenini eszmék kincsestárából, akár az ország belső életének, akár a nemzetközi helyzetnek a megértéséről és megmagyarázásáról volt szó. Ez természetesen nem azért történt így, mintha a lenini eszmék elavultak vagy elégtelenek lettek volna a mai helyzet értelmezésére.”33 Alapvetően tévesnek ítélte Mikojan a kapitalizmus lehetőségeire és a világgazdaságra vonatkozó sztálini elemzéseket. Felhívta a szovjet közgazdászokat a sztálini közgazdaságtan revíziójára, mivel az számos elemében rászorult „kritikai felülvizsgálatukra”. Mivel a szovjet politika és gazdaságpolitika tervei alapvetően a sztálini tételekből készültek, egyértelműen az ezen tervek alapján folytatott politikai gyakorlat kritikája volt Sztálin közgazdasági nézeteinek bírálata. Ennek alaposabb kifejtését a közgazdászokra bízta Mikojan, ám az általános vonalat egyértelművé tette, Hruscsovnál is határozottabban. A Nagy (gazdasági) Terv társadalomtudományos alapjait Mikojan nem csak közgazdasági szempontból bírálta élesen. A leninista kommunista pártok ideológiájának meghatározó része a teleologikus és üdvtörténeti párttörténet. Épp ezért szentelt megkülönböztetett figyelmet e témának Mikojan:
„A Központi Bizottság beszámolója világosan beszél propagandamunkánk nem kielégítő helyzetéről. Ennek egyik legfőbb oka, hogy a marxizmus–leninizmust nálunk rendszerint csak a »Párttörténet rövid tanfolyama« alapján tanulmányozzák. A marxizmus–leninizmus eszmei gazdagságát nem lehet beleszorítani pártunk történetének korlátozott témakeretébe, még kevésbé a »Párttörténet rövid tanfolyamának« témakeretébe. (…) Rendjén való-e, hogy csaknem negyven évvel Október után az Októberi Forradalom és a Szovjetállam történetéről sem rövid, sem átfogó marxista–leninista tankönyvvel nem rendelkezünk, amely szépítés nélkül megmutatná a szovjet hazának nemcsak a felszíni jelenségeit, hanem egész sokrétű életét? (…)
Néhány szót kellene szólni filozófusainkhoz is. Nekik is meg kell érteniük, hogy nem állnak jobban, sőt még nagyobb a tartozásuk a párttal szemben, mint a történészeknek és a közgazdászoknak.”34
Egy rövid, a szovjet jogászokhoz intézett felhívást követően Mikojan összegezte a Nagy Terv eszmei-tudományos megalapozásával foglalkozó szovjet társadalomtudományok kritikáját:
„Teoretikusaink többsége különféle régi idézetek, formulák és tételek ismételgetésével és össze-vissza forgatásával foglalkozik. De mi a tudomány alkotó szellem nélkül? Skolasztika, tangyakorlat, nem pedig tudomány. A tudomány ugyanis mindenekelőtt alkotás, valami újnak a létrehozása, s nem az előzők ismételgetése.”35
A mikojani szovjet tudománykritika alapvető, a rendszer lényegét érintő kérdéseket vetett fel. E kérdések megoldását – természetesen – a rendszeren belül, a leninizmus valódi (újra-) értelmezése útján gondolta lehetségesnek Mikojan. Az őstervhez, a lenini gazdaságpolitikai írásokhoz utasította vissza a Nagy Terv aktuális terveit adatolókat. Az ideológiát, az aktuális ideológiai feladatokat ezekből a lenini szövegekből vélte megújíthatónak, az államszocialista rendszerrel együtt.
A kongresszuson a szovjet tudomány számos jelentős alakja volt jelen, közülük többen is hozzászólhattak, annak ellenére, hogy nem voltak küldöttek. A fizikus Kurcsatov, a párttörténész Pankratova vagy épp a pártonkívüli pártbiológus, Liszenko is gazdagította a kongresszust.
Pankratova a szovjet párttörténészek vezetőjeként önkritikát gyakorolt általában. Önkritikája elsősorban arról szólt, hogy a vezető szovjet párttörténészek elmaradtak a Központi Bizottság általános vonalának követésében, különös tekintettel a személyi kultusz kérdésére: „A Központi Bizottság a néptömegeknek mint a történelem valódi alakítóinak és mozgatóinak meghatározó szerepéről szóló lenini útmutatások végrehajtójaként természetesen követelte a harcot a személyi kultusz ellen. Egyenesen meg kell mondani, hogy mi, kommunisták, akik a párt megbízatásából ideológiai harcot folytatunk, távolról sem követjük teljes mértékben a Központi Bizottság legfontosabb útmutatásait. Be kell ismerni a komoly elmaradást a társadalomtudományok területén. Hruscsov elvtárs helyesen mutatott rá, hogy jelenleg a marxizmus–leninizmus elméletének gazdasági oldala, a konkrét közgazdaság kérdései váltak a legaktuálisabbakká. Ugyanakkor a mi tudományos közgazdasági munkásaink mind a mai napig nagyon kevéssé segítették a párt munkáját a gazdasági kérdések megoldásában.”36 Pankratova asszony a szovjet történészek számos kongresszusi felajánlásra készített munkájáról adott hírt a küldöttek előtt, mielőtt általában ígéretet tett volna egy új, népszerű párttörténeti összefoglaló elkészítésére, olyanra, amely az SZKP hazai és nemzetközi ideológiai harcának segédkönyve lehet. Ám ehhez komoly infrastrukturális fejlesztéseket tartott fontosnak a párttörténet és annak intézményei területén. A párt általános vonalától is elmaradt párttörténet védelmében azt hozta fel Pankratova, hogy számos Lenin-szöveg publikálatlan volt 1956-ban is, kiemelve ezek közül a polgárháború és a NEP-korszak Leninjének gazdasági jellegű írásait. Mikojannak a történészekre vonatkozó éles kritikája kapcsán Pankratova arra hívta fel a kongresszus és szaktársai figyelmét, hogy valóban szakítani kell azzal a szemlélettel, mely az eredményeket, a sikereket egyes vezetők tehetségének, míg a kudarcokat kártevők, ellenségek vagy ellenségnek kikiáltott emberek tevékenységének tudták be. A bürokratikus tanácskozások helyett alkotó munkát ígért Pankratova asszony a szovjet párttörténészek nevében, ám ehhez megfelelő, elsősorban anyagi körülményeket, infrastruktúrát kért munkájuk legfőbb ihletőjétől, a kommunista párttól.37
A párttörténet látszólag a közgazdaság mögé szorult az ideológiai kérdések között. Ám Pankratova pontosan tudta, hogy a jelen gazdaságpolitikája a holnap párttörténete. Sőt, azzal is tisztában volt, hogy maga a párttörténet az ő szovjet típusú értelmezésében nem más, mint a marxizmus–leninizmus elmélete gyakorlatba való átültetésének története. Helyes és helyesen értelmezett párttörténet nélkül pedig lehetetlen a jövő tudományos gazdaságának tudományos tervezése, hisz maga az aktuális terv egy Lenin által kifejtett, majd az utódai által értelmezett ősterven alapszik. A párttörténészek feladata az aktuális terv és végrehajtása múltbeliségének lenini tervekben megfogható adatolása volt. A kiadatlan Lenin-szövegekre való utalás a pártvezetéshez utalta vissza a múlt helyes értelmezésének kérdését, az általános vonalnak a múltba való meghosszabbítását. A történészek feladata a megfelelő infrastruktúra megszerzése után csak az adatolás maradhatott. Pankratova a párttörténészek céhét önkritikusan védve nemcsak a párttörténészek személyét védte, hanem magát a műfajt s annak ihletőjét: a teleologikus, üdvtörténeti alapú leninista pártot.
Kurcsatov akadémikus szintén vendégként szólt a kongresszushoz. Beszédében arról biztosította a kongresszusi küldötteket, hogy a szovjet tudósok mindent megtesznek azért, hogy továbbra is kiérdemeljék „a hős szovjet nép és az ő hatalmas kommunista pártja bizalmát és szeretetét”. Beszédét saját szakmája, az atomenergia kutatásának és felhasználásának kérdései köré összpontosította. Miközben számos sikerről számolhatott be, nem hallgatta el, hogy még ezen a politikailag kiemelt és kitüntetett területen is komoly elmaradásokat tapasztaltak, amikor 1955 augusztusában Genfben részt vettek az atomenergia békés felhasználásával foglalkozó nemzetközi konferencián: „A külföldi ipar nagy mennyiségben mutatott be a mieinknél jobb minőségű eszközöket.” Annak ellenére, hogy – Kurcsatov szavaival – „a párt és a kormány bőkezűen kielégítik a tudósok kéréseit”. A további bőkezű támogatásért cserébe Kurcsatov a Szovjetunió és a világ energiaszükségleteinek belátható időn belüli megoldását ígérte a hidrogénnek héliummá történő irányított és ellenőrzött átalakításával.38
A fizikus nem untatta hallgatóságát szakmai, tudományos részletekkel, nem úgy, mint Liszenko, a korszak Micsurinja. A micsurini párhuzam magától a pártonkívüli szovjet akadémikustól származott. Saját biológiáját ily módon Micsurintól és magától Lenintől eredeztette Liszenko: „V. I. Lenin fedezte fel a nép és a biológia tudománya számára I. V. Micsurint. A kommunista párt és a szovjet kormány, a szocialista mezőgazdaság nevelték fel a szocialista micsurini biológiát.”39 Liszenko részletekbe menő szakmai kiselőadást tartott a kongresszus küldötteinek az általa vezetett tudományos projektumok látványos és gyors hozamnövekedést ígérő állásáról. Különösen részletesen beszélt a hibrid kukoricafajták nemesítéséről és a krumplikérdésről. Mivel Liszenko és tudományos tevékenysége a XX. kongresszuson már nem volt kritizálhatatlan, beszéde végén, a krumplikérdés megoldási képletének felvázolása után így fordult a küldöttekhez: „Kedves elvtársak! Engedjék meg, hogy egész szívemből fejezzem ki hálámat azért, hogy engem, a pártonkívüli tudóst, az agronómus-biológust meghívtak a Szovjetunió Kommunista Pártja kongresszusára. (Taps.) Én végtelenül szerencsés vagyok, hogy lehetőséget kaptam elvégezni azt a hatalmas pártiskolát a kongresszuson, amelyik szocialista hazánk további felvirágzásának és a világbéke megerősödésének új korszakát jelenti. Engedjék meg, hogy biztosítsam a kommunista pártot, az ő lenini Központi Bizottságát, hogy mi, biológusok – az agrártudományok dolgozói, a XX. kongresszus történelmi határozataival felvértezve minden erőnket odaadjuk a kolhozok és szovhozok hatalmas felvirágoztatása ügyének, a kommunizmus felépítésének hatalmas ügyének.”40 Liszenko sem bízott tudományos-szakmai sikereiben, azok jövőjében. Tudományos-szakmai hitelesítéséhez segítségül hívta a pártot és Lenint. Ebben kétségtelenül sikeres is volt, mely személyes sikerei a szovjet mezőgazdaság további válságaihoz vezettek a hatvanas években.
A tudósok és mérnök-akadémikusok mellett a lélek szovjet mérnökei is szót kaptak a kongresszuson. A Szovjet Írószövetség nevében annak első embere, a költő Szurkov köszöntötte a kongresszusts számolt be az irodalmi front állásáról. Bár, ahogy arra maga Szurkov mutatott rá, a hatodik ötéves terv kongresszusi irányelvei nem tartalmaztak külön előírásokat „a szépirodalom termelésének méretére és tempójára vonatkozóan, ám e dokumentum és Hruscsov elvtárs beszámolójának következtetései világos képet adnak számunkra az irodalom és a művészet szerepének megnövekedéséről a szovjet társadalom lelki életében az előttünk álló esztendőkben”. Szurkov büszkén állapította meg, hogy a szovjet irodalmárok sosem voltak érzéketlenek a nép életének nagy eseményei iránt, legjobb alkotásaikkal mindig is támogatták a pártot a dolgozók kommunista nevelésében. Ezt folytatni és fokozni ígérte a legfőbb, hivatalos szovjet irodalmár a hatodik ötéves terv éveiben is, amikor „mérhetetlenül megnő a szovjet társadalom igénye az esztétikai értékek iránt”. Az elkerülhetetlen életszínvonal-növekedéssel és a szabadidő megnövekedésével együtt látta nőni a szovjet társadalom igényét az esztétikai értékek iránt. Beszámolójában konkrét pozitív példák mellett általános negatívumokat is említett Szurkov. Ezek közül a népszerűség hajhászása mellett az alkotóknak az élettől való elszakadását emelte ki. Csak az élet – a kommunizmus építése – sűrűjében maradhat a szovjet író a nép okos és kívánatos tanácsadója. A sematizmus irodalmának dialektikus bírálata, a valóság lakkozásának elítélése a valóság túlságosan sötét színekben való ábrázolásának elítélésével járt együtt. Az irodalom állásának legfőbb intézményi okát a kritika és a marxista esztétika elmaradásában látta, annak ellenére, hogy a megfelelő intézetek léteztek a Szovjetunióban. Cáfolta a tadzsik pártvezető, Gafurov bíráló szavait,41 amelyekben azt vetette a szovjet írók egyes képviselőinek szemére, hogy azok nem viszonozzák kellőképpen a párt gondos szeretetét.42 Szurkov szerint a szovjet írók odaadóan szeretik a róluk gondoskodó pártot, ami a háborúban elesett irodalmárok mellett az élők alkotásaiból is kitetszik. Ehhez a színvonalas vitához szólt hozzá Mihail Solohov, aki nem díszvendégként, hanem szülőföldje képviselőjeként vett részt a kongresszus munkájában. Az 1932 óta párttag író a sztálini népi káderek nyelvét kiválóan ismervén, mesterien játszott ezen a közös nyelven, többször is megnevettetve a kongresszust. Míg az írószövetség titkára igyekezett a szovjet írókat megvédeni, addig a kongresszusi küldött Solohov kevésbé empatikusan szólt hozzá az aktuális „irodalmi vitához”:
„Küldött elvtársak! Mint azt a mi titkárunk, Szurkov elvtárs már bejelentette önöknek, a szovjet irodalomnak nincs saját terve a hatodik ötéves tervre. Ehhez én csak azt tudom hozzátenni, hogy ha valamiféle terv létezne is, az egyáltalán nem lenne teljesítve, és azért, mert a mi munkánk nagyon is sajátságos, továbbá azért, mert országunkban nincsenek nálunk, íróknál rendetlenebb emberek. (Nevetés.) A Szovjet Írószövetségnek 3247 tagja és 526 tagjelöltje van, ami összesen 3773 az irodalmi mesterség ilyen-olyan fokával bíró fő. Mint láthatják, ez nem épp jelentéktelen erő, ám e szám ne ijesszen és ne örvendeztessen senkit. (Nevetés.) Hisz ez csak a felszín, valójában az írók névsora »holt lelkekből« tevődik össze.”43 Hruscsovhoz fordulva Solohov arról beszélt, hogy a pártvezér túlságosan is udvarias ember, s mint ilyen, a szovjet írókat kritizálva, az élettel való kapcsolatuk meggyengüléséről beszélve, túlságosan udvariasan fogalmazta meg jogos kritikáját. Solohov ezt a jogosnak nevezett, hruscsovi kritikát mélyítette el beszédében, s tett építő javaslatot a kritika alapjának megszüntetésére és a írók élettel és a pártvonallal való kapcsolatának megszilárdítására. Lev Tolsztojra, Gorkijra, Leszkovra és Csehovra utalva, akik az emberek közé jártak ihletért, kortársain élcelődött Solohov: „Sokan a jelenlegi írók közül, különösen sokan a moszkvaiak egy elvarázsolt háromszögben élnek: Moszkva – dácsa és üdülő (nevetés, taps), majd megint: üdülő – Moszkva – dácsa. Hát nem szégyen ilyen gondatlanul elvesztegetni az életet és a tehetségeket? Moszkvában mintegy 1200 író él. Tegyük fel, ez természetes, hisz Moszkva a főváros, a leghatalmasabb kulturális és ipari központ. (…) Egyszerű lelkemmel úgy gondolnám, hogy moszkvai testvéreim új műalkotásaikon gondolkodva a leghatalmasabb ipari üzemek dolgozóival beszélgetnek, a különböző gyárak termelése iránt, a dolgozók élete, szükségleteik és vágyaik iránt érdeklődnek. Nem! Erdőben élnek, de nem látják a fát. (…) Igaz, az írók megfordulnak a nagyüzemekben mint vendégek, pontosabban mint fellépő vendégszereplők, s közös szégyenünkre nem ritkán megfelelő pénzbeli honoráriumot kapnak a munkáspénztárakból. (…) Ideje véget vetni ennek a botránynak!” Gafurovnak részben igazat adva arra hívta fel a figyelmet Solohov, hogy az irodalom elmaradása nem az alkotói aktivitás esése miatt következett be. Klasszikus orosz irodalmi példákkal illusztrálta Solohov, hogy a nagy művekhez idő, sok-sok idő szükséges. Arra kérte a kongresszust és az Írószövetséget, hogy biztosítsák a szovjet nagyvárosi íróknak a nagy művek alkotásához szükséges időt és az ihlethez elengedhetetlenül szükséges napi, életszerű kapcsolatot a szocialista termeléssel. Javaslata lényege az volt, hogy a szovjet írók költözzenek le évekre a vidéki kolhozokba, üzemekbe, hogy ott lakva és élve ismerhessék meg az ihlető és lelkesítő szovjet valóságot. Persze Solohov ebben némi engedményt kért az írók számára, hisz – mint kifejtette – a szovjet társbérletek valóságában nem lehet zavartalanul irodalmi munkát végezni. A kommunista íróknak státust kért a falusi pártszervezetekben, hogy nyugodtan folytathassák alapvető tevékenységüket. A pártonkívüli írók nevében ígéretet tett a társadalmi munkában való aktív részvételre. Ám az élő anyag vizsgálatához és reménybeli művészi feldolgozásához kemény anyagi segítséget kért az íróknak Solohov, hisz tudta és tudatta: a szovjet valóság nem való a szovjet íróknak. Külön lakást és házakat, státust és fizetést kért nekik. Zverevet, „a mi vasból való pénzügyminiszterünket” arra kérte, ne tekintse őt javaslatáért automatikusan osztályellenségnek. Úgy vélte Solohov, hogy ha három próbálkozásból csak egy jó mű születik élet- és termelésközelből, akkor a ráfordítások megtérültnek nevezhetők. Beszédét így fejezte be:
„Mi mindannyian a mi hatalmas kommunista pártunk fiai vagyunk. (…) Édes Pártunk! Hatalmas és kollektív eszed és anyai kezeid vannak, olyanok, amelyek szigorúak és kedvesek tudnak lenni. Megtalálod a szükséges módját, hogy íróidnak segíts, s amikor ők, az írók a te figyelmedtől és szeretetedtől lelkesítve új, hozzád, Pártunkhoz és hazánkhoz méltó műveket alkotnak, a hálás szovjet és külföldi olvasó elsősorban neked mond majd szívéből köszönetet!”44
A titkos beszéd – fából vaskarika
A szívből szóló köszönet elmaradt. Nemcsak a pártos irodalmi alkotásokért, de magáért az ihlető és útmutató XX. pártkongresszusért sem kaptak köszönetet, sem a küldöttek maguk, sem a kongresszust szervező és levezénylő pártvezetők. A XX. kongresszus sem a hivatalos szovjet irodalmat, sem az ideológiai társadalomtudományokat, a szovjet párttörténetírást, közgazdaságtudományt, filozófiát nem volt képes megújítani. Ennek a megújulásnak a korlátait maga az ihlető pártkongresszus mutatta meg. A dialektikus sztálinizmuskritika, az igazi leninizmus keresése és Sztálintól megtisztított átmentése fából vaskarikának bizonyult. Az „igazi Lenin” újrafelfedezése, a tiszta forrás feltalálása nem történhetett meg a Sztálin alatt és nagyrészt általa megkonstruált leninizmus revíziója nélkül. Sztálin a XX. kongresszus tegnapjának Leninjeként állt a küldöttek előtt. Személyét és főleg személyi kultuszát óvatosan kritizálhatták a küldöttek, ám rendszerét nem. A sztálinizmus kritikájának korlátait leginkább Hruscsov drámai hatású „titkos beszéde” mutatta meg. Sztálin személye, kultusza elítélhető volt túlzásaiért, a túlkapásokért, ám a lenini–sztálini rendszer kritikája megengedhetetlen volt. Hogy is lett volna lehetséges e rendszer kritikája, amikor a XX. kongresszus nagy fordulata, nagy ígérete nem volt más, mint a kommunizmus építése a szocializmusnak a sztálinizmus éveiben lerakott alapjain. A szovjet államszocializmus politikai, intézményi, gazdasági és társadalmi alapjait pedig épp a sztálini rendszer rakta le a kegyetlen kollektivizálással és a kíméletlen iparosítással, valamint az osztályharcnak a harmincas években bekövetkezett fokozásával. A hruscsovista reformkommunisták és a többi a kongresszuson részt vett nyertes úgy akarták továbbépítve renoválni a szovjet államszocializmus építményét, hogy az alapokhoz nem kívántak nyúlni.
Ám a XX. kongresszus küldöttei mindezzel együtt akaratlanul is új pályára állították az államszocialista világrendszert. Annak kimondásával, hogy csak a krumplit és egyéb elfogyasztható javakat a fejlett Nyugattal mérhető módon produkáló rendszer lehet a reformkommunista ideológiának megfelelő berendezkedés, a Szovjetunió Kommunista Pártja olyan pályára állt át, s olyan pályára állította át az államszocialista rendszereket, amely önmagában halálos veszedelmet hordozott a rendszer számára. Mindezt a hruscsovi fordulatot majd elutasító maoisták, albán és egyéb külföldi kommunisták mellett maguk a szovjet állam menedzserei is tudták, illetve megtudták idővel. Hogy a nagy kaland kezdeményezője, Nyikita Szergejevics Hruscsov tudta-e, vagy megtudta-e ezt, arra vonatkozóan érdemes Hruscsov memoárjait felidézni. A hatalomból kizárt, elszigeteltségben élő egykori pártvezér egyszerre próbált szembenézni ifjú- és felnőttkori sztálinista önmagával, valamint legfőbb pártvezéri teljesítményével. Hruscsov emlékei, visszaemlékezései alapvetően apologetikus szövegek. Mégis, akarva-akaratlanul számos olyan elszólása van, melyeket utólag is őszintéknek kell tartanunk. Az államszocializmus normalizálása, a meg- és legyőzendő rendszerrel, a kapitalizmussal való, a fogyasztás mutatói alapján történő összehasonlítás legitimizálása olyan kódolt veszedelmekkel járt magára az államszocializmusra, melyeket majd a XX. kongresszus gorbacsovi reanimálásakor kellett újraértelmezniük a hruscsovizmus ideológiáját (újra-)felfedező politikusoknak. Azoknak a reformkommunista politikusoknak, akik a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején kritikátlanul fogadták el a globális kapitalizmus realitását mint történelmi szükségszerűséget.
Hruscsov a kelet-európai újkapitalizmust nem élhette meg, így nem állt módjában azt akár történelmi szükségszerűségként értékelni, ahogy tették és teszik ma is az őrá hivatkozó egykori reformkommunista, ma épp reformszocialista-szociáldemokrata utódok. A történelmileg szükségszerűségként értelmezett államszocializmus állásáról nyugdíjas éveiben így nyilatkozott:
„A marxista–leninista tanítások szerepe és e tanításoknak a világ összes dolgozóinak kínált lehetőségei csak a társadalom legtávolabb látó szegmense, a munkásosztály és az értelmiség legfejlettebb része számára érthetők. Sajnálatos módon, egy bizonyos fejlettségi fokon az ideológiai kérdéseket a has dönti el, azaz az, hogy szemmel láthatóan ki képes az emberek mindennapi szükségleteit kielégíteni. Épp ezért ennek vagy annak a rendszernek a vonzerejét a kirakatok, az áruk árai és a fizetések döntik el.”45
„A forradalom egy falat kenyérért történt. Ezt a kenyeret nekünk kell nyújtanunk. (…) Tudom, hogy az emberek mindenféle módon keresik, hogy miként szerezzék meg a szükséges élelmiszert. A jelenlegi bolthálózatban lehetetlen a megfelelő időben és mennyiségben beszerezniük a szükséges élelmiszereket. (…) Mindez arra utal, hogy országunkban a gabonatermelésünk elmarad a szükségletektől. (…) A Szovjetunió kénytelen a kapitalizmus szolgáltatásait használni, azét a rendszerét, melynek legyőzését – gazdasági értelemben természetesen – tettük meg célunkul. (…) Nemcsak ígérni kell tudni, hanem teljesíteni is. A szovjet szocialista rendszer a leghaladóbb, és mégis, ötven év után még mindig képtelen egyetlen kommunista párt is parlamenti választásokat nyerni. Ez elgondolkodtató. Az emberek megtagadják, hogy bennünket kövessenek. (…) A szovjet nép a forradalom előttihez képest sokkal jobb életszínvonalat ért el, ez vitathatatlan. És mégis, még mindig nem vagyunk az a tükör, amelybe a Nyugat szívesen tekintene. Kézzelfogható eredményeket kell elérjünk, hogy ily módon teremtsük meg életmódunk győzelméhez a feltételeket. Ez a kérdések kérdése. A megoldást a munkatermelékenység, a tudomány, a technológia és az oktatás hozza el. A Paradicsom olyan hely, ahova az emberek igyekeznek, és nem pedig az, ahonnan menekülnek.”46
Hruscsov hitt a földi Paradicsomban, ahogy hittek abban még a legkonzervatívabb pártbeli elvtársai is. A földi Paradicsomot majd az SZKP XXI. kongresszusán hirdették meg, majd annak csődje láttán kezdett hozzá Hruscsov és egyre fogyó hűséges apparátusa a sztálinizmusnak a XX. kongresszuson elhangzott titkos beszédben foglaltakhoz képest jóval radikálisabb kritikájához. Ám a XXII. kongresszus sztálinizmuskritikája nem csapott – mert nem csaphatott – át rendszerkritikába, a kritikára épülő mozgalmat az sem tudta, de nem is akarta sem reanimálni, sem rehabilitálni. Márpedig a szocializmus maga a mozgalom és a permanens rendszerkritika.
A rendszerkritika pedig az SZKP-ban és a Szovjetunióban is tabu volt. Épp ezért alapvető félreértésen, ha nem épp önbecsapáson alapul az a ma is elterjedt nézet, hogy a Hruscsov vezényelte XX. kongresszus már egyszer s mindenkorra feltárta, elítélte a sztálinizmus bűneit. A kongresszuson elmondott titkos beszédében Hruscsov megnevezte Sztálin, Jagoda, Jezsov és Berija számos bűnét. Ám sem a titkos beszédben, de a XXII. kongresszuson már nyilvánosan megfogalmazott határozottabb múltfeltárásában sem pedzegette a rendszerkritika határait. Hruscsov sztálinizmuskritikájában a rendszer bűneit éppúgy megszemélyesítette, ahogy tette azt a rendszer dicsérete kapcsán, még 1952 őszén. Akkor, a XIX. pártkongresszus vezető szónokaként az idős Sztálin jelenlétében így fogalmazott:
„A győzelmek és a sikerek a Kommunista Párt helyes politikájának, a lenini–sztálini Központi Bizottság s szeretett vezérünk és tanítónk, Sztálin elvtárs bölcs vezetésének eredményei voltak.”47
Sztálin életében a szovjet típusú államszocializmus sikereit személyesítették meg ugyanolyan módon, ahogy Sztálin halála után tették ugyanezt a rendszer válságtüneteivel. A hruscsovi, majd az őt követő kelet-európai reformkommunista sztálinizmusértékelésben Sztálin személye és kultusza jelentette a kritikus mozzanatot. 1953 előtt a sikereket (illetve mindazt, amit annak tartottak) kötötték kultikusan egy személyhez, ahogy 1953 után a hibákat, bűnöket és a rendszer válságtüneteit próbálták egyetlen személyhez és kultuszához kötni e kultusz aktív alakítói. Aki ezt az utóbbi eljárást kritizálni, megkérdőjelezni próbálta, az – épp a rendszerkritika tabuja miatt – az eretnekség bűnét követte el a személytelenített kultusz vezetői szemében. Igaz, a normalizálódó államszocializmusban a személytelenített kultusztól való elhajlás már nem járt olyan veszélyekkel, mint a személyes kultusz évtizedeiben. Ám a bűn megbocsáthatatlan volt, még ha a büntetés gyakran csak szimbolikusan történt is meg. Palmiro Togliatti, az Olasz Kommunista Párt vezetője, aki maga is részt vett és felszólalt az SZKP XX. kongresszusán, a sztálinizmus hruscsovi – megszemélyesítő – kritikáját kérdőjelezte meg az olasz kommunista sajtóban. A kritika kritikáját és annak rendszerspecifikus veszélyeit pontosan értő Hruscsov sosem bocsátotta meg ezt az olasz pártvezérnek. Halála előtt, belső száműzetésében visszaemlékezéseit fogalmazva – a francia pártvezér, Thorez mellett – épp Togliattira hivatkozott, amikor azt magyarázta, miért nem folytatták le a sztálini korszak, a harmincas évek koncepciós pereinek felülvizsgálatát, a perekben elítélt, majd elpusztított politikusok rehabilitálását. Hruscsov – nyilvánvalóan bosszúból – úgy fogalmazott, hogy Thorez és Togliatti ott ültek a nyilvános tárgyalásokon, s csakis ezért, miattuk és pártjuk érdekében nem lehetett e pereket nyilvánosan felülvizsgálni.48 Holott a Szovjetunió legfőbb ügyésze, Rugyenko már a titkos beszéd elhangzása előtti napon közölte vizsgálatainak eredményét, amely egyértelműen arról szólt, hogy a különböző pártellenzékiek elleni koncepciós perek is törvénytelenek voltak. Hruscsov mégsem említette ezek áldozatait Sztálin bűneinek sorolása közben, ahogy nem említette a névtelen milliókat sem, akiket ugyanaz a rendszer nyomorított vagy pusztított el. A sztálinizmussal való szembenézés korlátait a legpregnánsabban a XX. kongresszus után alig négy hónappal hozott KB-határozat, A személyi kultusz és következményei leküzdéséről mutatta meg. A február végi titkos beszédben még bűnös Sztálin e dokumentumban ismét kiváló teoretikusként jelent meg. Azok pedig, akik azt hitték, hogy a párttörténet újraértelmezése egyben korábban sosem látott objektivitáshoz vezethet, sürgősen megkapták a pártosság lenini elveiről szóló határozatot, amely arra hívta fel az érintett párttörténészek figyelmét, hogy az objektivitás nem csaphat át objektivizmusba. Az objektivitás mibenlétére pedig ott volt az SZKP KB 1956. júniusi határozata a személyi kultusz és következményei felszámolásáról. Ebben, egyebek mellett az állt, hogy a Sztálin által elkövetett hibák, bár a társadalomnak komoly károkat okoztak, s lefékezték annak fejlődését, ám alapvetően mégsem térítették le azt a kommunizmushoz vezető fejlődés helyes útjáról. A határozat szerzői és szerkesztői a sztálinizmussal való szembenézést, a személyi kultusz felszámolását múlt idejű eseményként értékelték, s kategorikusan kijelentették, hogy kizárólag az ellenséges elemek kereshetik annak okait magában az államszocialista rendszerben. A rendszerkritikát pedzegető sztálinizmusértékeléseket olyan rágalmaknak nevezték, melyeket a szovjet állam fejlődésének egész történelme cáfol.49 Az említett határozat pedig azokat cáfolja, akik úgy vélik, a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa elvégezte a sztálinizmussal való történelmi szembenézés feladatát. Mint már oly sokszor előtte s utána is, 1956 februárjában az államszocializmus, „a kommunizmus” múltja és aktuális jelene nem válhatott morális kérdéssé, még a legóvatosabb baloldali, kommunista rendszerkritika is eretnekség maradt. Ezzel az örökséggel a reformkommunista örökösök majd a nyolcvanas évek második felében, végén szembesültek ismét, amikor újból felfedezték a XX. kongresszus egyik „legnagyobb vívmányát”: a történelmi szükségszerűséget.
Jegyzetek
1 Az SZKP XX. Kongresszusa. (1956. február 14. – 25.) Budapest, Szikra, 1956 (a továbbiakban SZKP XX.), 118–119. A trockistákra a hatvanas évek végén így emlékezett vissza Hruscsov:
„A trockisták elűzettek a pártból, így nem kellett idejüket a pártéletre fordítaniuk. Így szerezhettek jobb tudományos fokozatokat. Ennek következtében Sztálin kritikus és bosszúszomjas lett velük szemben. Azt szokta mondani: »Miért van nekik előjoguk a jobb képzettségre?« Ugyanebben az időben a pártapparátusban megjelent a képzett emberekkel szembeni bizalmatlanság, sőt, a megvetés. »Csak a semmittevőknek van felsőfokú végzettségük«, volt a szokásos szöveg.” Khruschev Remembers. The Glasnost Tapes. (Translated and Edited by Schechter, Jerrold R. – Luchkov, Vyacheslav, V.) Boston–Toronto–London, Little, Brown and Company, 1990, 17–18. (A továbbiakban Khruschev Remembers.) Hruscsov maga sem volt semmittevő.
2 Geller, Mihail: Masina i vintiki. Isztorija formirovanija szovetszkogo cseloveka. London, Overseas Publications Interchange Ltd, 1985, 66.
3 Az SzKp XIX. kongresszusának anyaga (1952. október 5–14.) Második, bővített kiadás. Budapest, Szikra, 1953, 340.
4 SZKP XX., 11–48.
5 SZKP XX., 85.
6 SZKP XX., 139.
7 SZKP XX., 88-89.
8 SZKP XX., 112–113.
9 Roy Medvegyev szerint így nevezte magát Hruscsov Ernszt Nyeizvesztnij előtt 1962. december 1-jei, a Manyesban tett látogatásán. Medvegyev, Roy: Hruscsov. Politikai életrajz. (Ford.: Sipos András.) Budapest, Laude, 1989, 286.
10 SZKP XX., 112–120.
11 SZKP XX., 130–137.
12 SZKP XX., 142–143.
13 SZKP XX., 159–160.
14 SZK XX., 164–165.
15 SZKP XX., 372.
16 SZKP XX., 380.
17 SZKP XX., 390.
18 SZKP XX., 392.
19 SZKP XX., 397–399.
20 SZKP XX., 416.
21 SZKP XX., 435.
22 SZKP. XX., 436–437.
23 SZKP XX., 442.
24 SZKP XX., 444–445.
25 SZKP XX., 475.
26 SZKP. XX., 96.
27 SZKP. XX., 142–143.
28 Deutscher, Isaac: Stalin. A Political Biography. Revised Edition. Penguin Books, 1984, 611.
29 Az SzKP XIX. kongresszusának anyaga (1952. október 5–14.) Második, bővített kiadás. Budapest, Szikra, 1953, 335.
30 SZKP XX., 300–301.
31 SZKP XX., 337.
32 SZKP XX., 339.
33 SZKP XX., 362.
34 SZKP XX., 366–368.
35 SZKP XX., 369.
36 XX. Szjezd. T. I. 619.
37 Uo. 623–625.
38 Uo. 595–600.
39 XX. Szjezd. T. II. 349.
40 Uo. 353.
41 XX. Szjezd. T. I. 333.
42 XX. Szjezd. T. I. 392–400.
43 Uo. 580.
44 Uo. 582–590.
45 Khruschev Remembers, 165.
46 Khruschev Remembers, 202–203.
47 Az SzKp XIX. kongresszusának anyaga (1952. október 5–14.) Második, bővített kiadás. Budapest, Szikra, 1953, 288.
48 Khruschev Remembers, 44.
49 KPSZSZ v rezoljucijah. VII. Moszkva, 1970, 199–218.