Tisztelt Rényi Péter,
amikor december 11-én elolvastam a Népszabadságban Nem babra megy a játék című cikkét, az az érzésem támadt, hogy új korszak küszöbéhez értünk. De persze semmi sem új a nap alatt: az az új korszak, amelyet írása beharangoz, régi és sanyarú emlékeket ébreszt.
Ezt a hatást már első mondatával sikerül elérnie. Ebben klasszikus tisztasággal – vagyis lakonikusan célratörő felületességgel – „a szocializmus belső ellenzékijei”-nek nevezi azokat, akiket a továbbiakban meg akar fenyegetni. Aki „a” szocializmus ellenzéke, az valóban csak a kapitalizmus szekértolója lehet. Ezzel a meghatározásával vitathatatlan ténynek tünteti fel, amiről a vita folyik, pontosabban folyna, ha Önök ezt lehetővé tennék. Az idézett mondat csodafegyverként történő bevetése előtt be kellett volna bizonyítania, hogy „a” szocializmus nálunk valóság. Pompás volna, ha alkalomadtán időt szakítana erre, és kimutatná, hogy a mi aprólékos gonddal felülről irányított és ellenőrzött, az önigazgatási formákat, de még a valódi érdekképviseletet sem tűrő, artikulálatlan osztályellentétekkel terhes, felemás módon, de mégiscsak árutermelő társadalmunk a szó marxi vagy akár lenini, vagy bármilyen ideológiailag megfogalmazható értelmében a szocializmus. Ennek a szocializmusnak a kommunista mozgalmon belül is sokfajta ellenzéke van – róluk is ugyanolyan sommásan elítélő a véleménye, mint a hazaiakról? (Csak zárójelben: mivel minden uralmon lévő kommunista párt azt állítja, hogy a szocializmust valósítja meg, még Ön is, tisztelt Rényi Péter, sok helyütt a szocializmus ellenzékének számítana, feltéve, hogy másutt is egyetértene itteni nézeteivel.)
Azért kellett ezzel az első mondattal ilyen részletesen foglalkoznom, mert a következő bekezdésben e kiindulópontról, mint valami trükkfilmbeli trambulinról, egészen a végkövetkeztetésig lendül, amelyet a továbbiakban már csak variálnia kell: „a” szocializmus ellenzékijei mögött, „akár akarják, akár nem, óriási arzenál, rendkívüli hatalom sorakozik... gazdasági és politikai, katonai és propagandaapparátusával a Nyugat minden szocializmusellenes, antikommunista potenciája és tartaléka”. Aki tehát „a” szocializmus ellenzéke, az – természetesen: akarva-akaratlanul – imperialista ügynök, a Rubicon túloldaláról. Ezt az avas újdonságot tálalja elénk az Ön cikke.
De hogyan ítélje meg a társadalom a különféle ellenzéki magatartásokat abban az esetben, ha ez a készpénznek vett és jogtalanul előlegezett „a szocializmus” nem létezik a valóságban? Pontosabban: csak manipulációs gyakorlatként létezik, a mindenkori taktikai szükségletnek megfelelő, igen változó tartalommal? Az „a szocializmus” minden önmagát szocialistának becéző ország minden korszakában azonos volt a helyi központi pártsajtó aznapi vezércikkével. Távolabbi példával élve: „a” szocializmus valósult meg Bierut, Gomulka, Gierek, Kania, Jaruzelski Lengyelországának minden korszakában, és az egyes korszakok – egymással esetleg szögesen ellentétes – fázisaiban is. A népmozgalom hátán hatalomra jutó Gomulka éppúgy „a” szocializmus bajnoka volt, mint az a Gomulka, aki a munkások közé lövetett.
Ha az „a” szocializmus nem létezik, akkor ellenzéke sem lehet; és ha nincs ellenzéke, akkor ez nem lehet imperialista ügynök. Mindezzel persze nem óhajtanám tagadni, hogy az úgynevezett létező szocializmusnak van ellenzéke, mint ahogy – e ténytől függetlenül – vannak ügynökök is. Sokan élnek ebben az országban, akik az igazságos társadalomról kialakított képzeteiket, amelyeket jórészt már 1945 óta nyeltek magukba a nevelés, a propaganda és a kultúra szívószálain át, nem tudják összhangba hozni a megvalósult társadalmi képződménnyel. Ezért többnyire le is szoknak az ilyen összehasonlítási gyakorlatokról, és igyekeznek az életből annyi kellemetességet és hasznot kimerni, amennyi vödröcskéikbe belefér. Lehetetlen nem látni, hogy mekkora bátorítást kap a „kaparj kurta, neked is jut”-nak ez a mind egyetemlegesebbé váló morálja, amely egyébként több évszázad óta egyszerre tölti be nemzetrontó és nemzetmegtartó funkcióit. A kisebbség azonban, amelyben igény támad arra, hogy összehasonlító munkálkodásának eredményét tudatosítsa és kifejezze, valóban kiérdemli az „ellenzék” nevet. Természetesen ez a szó is csupán valamiféle általánosságot jelöl; a legkülönfélébb ideológiai és emberi tartalmakat foglalja magában, és semmiképp sem önérték (ahogy a kormánypártiság sem az).
Cikkének legvészesebb fejtegetéseiben Ön nagyvonalúan, eltekint annak felvázolásától, hogy miképpen válik egy Ön által ellenzékinek nevezett valaki ügynökké. A hézagot e két fogalom között régi – és valljuk meg: némileg vérfoltos – recept szerint „akaratlanul”-okkal, „szándéktalanul”-okkal stb. tömi be. Aki ellenzéki, az ügynök, amit az bizonyít, hogy Nyugaton jó a sajtója, vagy akár szóhoz is juthat a nyugati tömegkommunikációs csatornákon át. Akit tehát nem idehaza dicsérnek, aki nem idehaza publikál, az ügynök. Tételét elsősorban Konrád György közszereplésével óhajtja bizonyítani.
Ezt a levelet nem Konrád György védelmében írom: ő majd válaszol Önnek, ha kedvet érez rá. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy az ő helyében én ezt nem tenném. Mihelyt megengedte magának vele kapcsolatban azt a feltételezést, miszerint „nem a szokásos, szerény ösztöndíjak”-at kapja, Ön – legalábbis az ő vonatkozásában – vitapartnerből olyan emberré minősült át, aki a hatalom szószékéről koholt – vagy legalábbis tökéletes mértékben bizonyítatlan – vádakat harsog. (Igen figyelemreméltó, hogy Szabó László lapjuk karácsonyi számában már idézőjelbe teszi az „ösztöndíj” szót, „három, sőt olykor négyszer magasabb” összegekről beszél, melyekkel immár nem csupán Konrádot, hanem általában az ellenzéki magatartást honorálják.) Ezt a módszerét egyébként nemzetközi méretekben is alkalmazza. Kuronnak és Michniknek „felforgató akciókat” és „ellenforradalmi szervezet”-et vet a szemére, noha – mint Ön is írja – még csak „perbe fogottak”, tehát ítélet még nincs az ügyükben. Gondolom, ismét csak kivételes helyzete bátoríthatja fel arra, hogy ilyen „Feszítsd meg!”-et sugalló vádakat hangoztasson egy külföldön tervezett per vizsgálati stádiumában. (Ezzel nem akarom azt állítani, hogy per esetén olyan ítéletet remélek, mely megcáfolja majd az Ön vádjait: mint minden eddigi társadalom politikai pereiben, ezúttal is osztálybíróság ítélkezne, osztályérdekeinek, hazai és világpolitikai lehetőségeinek és presztízsszempontjainak megfelelően.)
És most hadd térjek vissza az „ügynök” fogalmára: politikai ügynök az, aki országa érdekeit a törvények kijátszásával, anyagi vagy egyéb előnyökért, más ország érdekeinek rendeli alá. Ilyen ügynökök voltak és vannak, mind a kormánypártiak, mind az ellenzékiek körében, és a politikai senkiföldje terepén is. De nem feltétlenül az jellemzi őket, hogy jó sajtót kapnak külföldön, vagy hogy használhatják a külföldi hírközlő szerveket. Jó sajtót kap az utóbbi időben a magyar kormány is. Sőt mi több: részben e jó sajtó folyományaképpen pénzügyi kedvezésekben részesül. Ki az az őrült, aki emiatt az „ügynök” vádját emelhetné a Nyugaton folyamatosan dicsért magyar politikusokkal szemben? Ami pedig a külföldi kommunikációs csatornákat illeti: a szerzők ideológiája és szándékai nem feltétlenül azonosíthatók azoknak az orgánumoknak az ideológiájával és szándékaival, ahol publikálniuk sikerült. Ráadásul a külföldi sajtószervek – a mi központosított struktúránktól eltérően – gyakran nem fejeznek ki hivatalos álláspontot, és már csak ezért sem gyanúsítható valaki ügynöki tevékenységgel, ha ilyen helyen publikál. De vegyük a legvégletesebb esetet: a Szabad Európát és az Amerika Hangját. Ha létezne nálunk sajtó-és véleményszabadság, akkor nyilván nem akadna olyan önsorsrontó őrült, aki ezeknek a rádióállomásoknak a hullámsávjain óhajtana megszólalni. Én magam például önszántamból nem tettem még ezt, így hát nem magamat védem, amikor megállapítom: minden alkotó ember maga viseli a felelősséget gondolatainak és műveinek sorsáért. Ez a felelősség nem ruházható át állami szervekre. Nálunk ezt elsőnek a különben párthű és lojális Lukács György ismerte fel, amikor a hatvanas évek elején kicsempészte Az esztétikum sajátossága német kéziratát. Amíg a magamét mondhatom, bárhol is, addig nem vagyok ügynök. A lealjasodás ott kezdődik, amikor valaki megmásítja álláspontját, csak hogy megszólalhasson. De lealjasodásnak élhetem át azt is, ha elhallgatok, mert nem mondhatom a magamét – cikkében Ön is idézi Babitsot: „Vétkesek közt cinkos, aki néma.” Hadd éljek egy történelmi példával. Köztudomású, hogy 1917-ben Lenin leplombált német vezérkari vagonban, Németországon keresztül tért vissza Pétervárra. A német hadvezetés az orosz hadsereg szétzüllesztését várta ettől az akciótól, joggal. Ellenségei ezért megrágalmazták Lenint azzal, hogy német ügynök. Mármost bármi legyen is bárkinek a véleménye Lenin történelmi teljesítményéről, német ügynök biztosan nem volt. A saját ideológiáját és a saját programját vitte haza, német vagonban, mert más nem állt a rendelkezésére.
Ezt a levelet azért írom, mert iszonyattal tölt el az Ön cikkében még csak nem is lapuló perspektíva: december 11-e óta formális jegyek alapján tetszésük szerint bárkit ügynöknek nyilváníthatnak, aki „a” szocializmus szempontjából nem kellemes. Az Önhöz írt nyílt levél formáját azért választottam, mert e tárgyban semmiképp sem szeretnék, még az Ön kritériumai szerint sem, ügynöki színben tündökölni. Kérem, közöltesse levelemet a lapjában vagy bármelyik nyilvánosságra kerülő honi sajtóorgánumunkban, természetesen az Ön válaszával együtt. Azért fordulok e kérésemmel Önhöz, mert Ön – tőlem eltérően – nem szerepel publikációs tilalmi listán. Egyébként is jobbak a kapcsolatai és az összeköttetései – ami nekem sehogy sem sikerülne, azt talán Ön ki tudná verekedni valamiképpen.
Válaszának reményében üdvözli
Eörsi István
Budapest, 1982. december 25.
Tisztelt Rényi Péter,
írásban köszönöm meg válaszát, már csak azért is, mert így alkalmam nyílik arra, hogy nyomatékosan leszögezzem: Önnek címzett, nyíltnak szánt levelemből és egyetlen más írásomból sem olvasható ki elfogultság nélkül, hogy én „a szocializmust” elvetni való rendszernek tartom. Szocialista vagyok, mégpedig azok közül, akinek gondolkodására Marx gyakorolta a legnagyobb hatást. „A szocializmus”-sal egyetlen bajom van: az, hogy nem létezik.
És most hadd hozakodjam elő egy kéréssel is. Ön szerint az én Írásom nem tarthat számot közérdeklődésre; én viszont közérdekűnek tartom az Ön válaszát. Kérem, járuljon hozzá, hogy – a hazai érdeklődők számára – saját levelemmel együtt hozzáférhetővé tegyem. Kijelentem egyben, hogy a viszontválasz jogáról, továbbá minden utólagos kommentárról és megjegyzésről magam és az esetleges közzétevők nevében is lemondanék.
Válaszát várva, tisztelettel
Eörsi István
1983. február 14.
Tisztelt Rényi Péter,
levelezésünkből egy kérdés kristályosodik ki, mely háttérbe szorít minden tárgyi problémát: hogyan olvas Ön? Én a viszontválasz és az utólagos kommentálás jogáról önmagam és az esetleges közzétevők nevében mondtam le, de természetesen nem szavatoltam, hogy soha senki nem fog megjegyzést fűzni levelezésünkhöz, ha ez megjelenhet. Ön viszont udvarias gesztusomból azt olvasta ki, hogy minden utólagos megjegyzést és kommentárt meg tudok gátolni, tehát teljes egészében kontrollálom „a közeget”, amelynek nevében beszélek, „olyan hatalommal rendelkezik” – úja – „vagy olyan felhatalmazással, amelynek birtokában totálisan rendelkezhet”. Én csak néhány barátomra utaltam, Ön már valamiféle rejtelmes közeget érez, hatalmat, felhatalmazást, totális rendelkezési jogot. És ezt Ön mondja nekem – nem mulatságos ez?
Ami pedig azt az állítását illeti, hogy levelem nem közérdekű, erre csak a marxizmus klasszikusai által oly szívesen citált közmondással válaszolok: „A puding próbája az evés.” Ha bárhol is közöltemé, kiderülne, hogy érdeklődéssel fogadják-e vagy ásítozva. Attól tartok, Ön éppen az ilyen kísérlet eredményétől félt, amikor megtagadta gondolataimtól a nyilvánosságot. Erre módja volt hatalma vagy felhatalmazása folytán, amelynek birtokában totálisan rendelkezhet. Csak azt ne higgye, kérem, hogy megszabhatja, mi közérdekű, és mi érdektelen.
Tisztelettel
Eörsi István
Ui.: Hogy megkíméljem a válaszolás udvarias gesztusával járó időpocsékolástól, hadd közöljem: mire ezt a levelemet megkapja, már Nyugat-Berlinben leszek. (Persze nem mint ügynök, hanem írói minőségemben.) De ha mégis felelne, válasza eljut hozzám.
1983. február 28.
- Dokumentum [6]