„Az Ellenpontok szamizdat-folyóirat. Megjelenése alkalomszerű. Célja a kelet-közép-európai emberi jogfosztottságnak – és ezen belül az erdélyi magyarság politikai, kulturális elnyomásának – ismertetése. Szerzőink nevét nyilvánvaló okokból nem közölhetjük, kivéve, ha külföldön már névvel megjelent szövegek újraközléséről van szó… A folyóirat e számának szerkesztése és sokszorosítása Erdélyben történt.”
A fenti impresszummal az Ellenpontoknak már négy száma jelent meg; az első 1981 végén, a többi 1982-ben, gépírással. A beköszöntő írásban a szerkesztők kijelentik:
„Érveinket és eszméinket nem a mai hivatalos Magyarország vagy Románia felé akarjuk közvetíteni; meggyőződéseinket és értékeinket ahhoz az európai kultúrához szeretnénk mérni vagy éppen visszavezetni, amelyet létében e tékozló társadalom olyannyira fenyeget. …Az aktuális tényeket, eseményeket tárgyaló cikkek, tanulmányok mellett publikációink gerincét épp az a dokumentumösszeállítás képezné, amely a modern kelet-európai ellenzéki mozgalmak… legfontosabb eredményeit adja közre.”
Az eddig megjelent számok folytatásokban adják Tamás Gáspár Miklós A csöndes Európa c. írását, részleteket vettek át a Gulagból[SZJ] és B. W. Jancarnak a szovjet vallási ellenzékről írott munkájából. Újraközölték Haraszti Miklós Kádár kísérlete esetleg ráerőszakolja magát Jaruzelskire c. cikkét, Petri György Önarckép c. versét, valamint Bíró Péter Lengyel széljegyzetek c. írását. Különleges jelentőséget tulajdonítok annak, hogy a lap közreadta Paul Goma Levél P. Kohoutnak és barátainak c. írását, mert várakozással tekintek az Ellenpontok szerkesztőire: megtalálják-e a kapcsolatot a román szerzőkkel?
Az első szám közli Király Károly három levelét: Ilie Verdethez, dr. Jeszenszky Ferenchez és az Amnesty Internationalhöz. Miként itthon, Erdélyben is széles körben ismertek ezek a levelek. Mi teszi mégis indokolttá közlésüket? A tisztelgés az erdélyi magyarság életlehetőségéért oly következetesen kiálló Király Károly előtt, de még inkább az a program, amelyet az első két levélben megfogalmazott követelések tűznek az erdélyi magyarság elé. Jelenleg ugyanis nincs a kisebbségi magyarságnak hosszú távra érvényes stratégiája. „Semmit se lehet tenni!” – ezt halljuk mindenfelé. Bár a komor pesszimizmus érthető, elfogadása a Ceausescu-propaganda teljes győzelmét jelentené. A szovjet típusú államok önmagukat mindenhatónak tüntetik fel, a társadalmat pedig tehetetlen tömegnek. Győzelmük ott válik teljessé, ahol az emberek már a jövőről sem mernek gondolkodni. Így tehát nem elég a pillanatnyi túlélésre törekedni; készülődni kell a Ceausescu utáni időszakra is, demokratikus reformokon kell gondolkodni. Ezért olyan fontosak Király Károly sorai:
„Individuális és kollektív jogokat (akarunk) a román nép és a nemzetiségiek számára; szervezkedési és gyülekezési szabadságot; sajtószabadságot; három hivatalos nyelv használatát a nemzetiségiek által lakott területeken; a kompakt nemzetiségi területek felszámolására irányuló törekvések megszüntetését; minden gyerek számára minden fokon az anyanyelven való tanulás lehetőségének megteremtését; az anyanyelv korlátlan használatát Erdélyben intézményi, állami szinten; nemzetiségi tömegszervezetek, intézmények létrehozását a törvények kieszközlése céljából; teljes egyenjogúságot.”
A lehetséges erdélyi taktikáról elmélkedik A Szeta erdélyi szemmel c. írás is. E szerint „Romániában és a többi »szocialista« országban Szeta-szerű szerveződés – mivel anyagi felhalmozás nincs – eleve tárgytalan”. Az efféle szervezetekre Romániában az Amnesty International szerepe hárulna: „legitim és illegális módszerekkel megvédeni bárkit, akit politikai okokból bántalom ért.”
Egészen más alapról indul a 2. számban közölt dokumentum, az 1978-ból származó 62-ek levele. Az önmagukat meg nem nevező értelmiségiek felhívják román társaikat, hogy közösen tisztázzák végre mindazt, ami a román–magyar viszonyban végzetesen hibás. Az írás a legellentétesebb reakciókat váltotta ki az erdélyi magyarok körében. Voltak, akik gyanakodtak: nem hamisítvány, provokáció-e az egész? Ezt a levelet elemzi egy magnós beszélgetés három résztvevője, P, R és S. Ők is kemény hangon ítélnek a levélírók felett, akik P szerint az idősebb generációhoz tartoznak, és valaha, bolsevik tevékenységükkel „elárulták az emberiséget”. Ha következetesek volnának önmagukhoz – így P –, akkor nem ezt a levelet kellett volna írniok, hanem sejteket alapítani. A levélírással csak korábbi tetteik felelősségének súlya alól igyekeznek szabadulni. Annyiban mégis mérföldkőnek tekinti a levelet P, hogy az erdélyi magyarság legbefolyásosabb rétegének öntudatosodását jelzi: „a létező szocializmus bűvöletében” felnőtt emberek először döbbentek rá, „hogy amit létrehoztak, az nácizmus, apartheid”. – R szerint a levél szerzői nem kizárólag öregek, és ő pozitívnak tartja, hogy belülről először mondanak ki rendszerezett vádakat az apartheid ellen. A levél fő tévedésének R a szinte könyörgő hangvételt tartja. S viszont azt hiányolja, hogy a levélben nincs szó a románok jogfosztottságáról. Ezt magam is fontos megjegyzésnek tartom. Való igaz, a 62-ek levelének az a legfőbb gyöngéje, hogy nem a közös elnyomatás ellen ajánl szövetséget a román értelmiségnek, hogy nem követel demokráciát, pluralizmust.
A 3. szám Ion Lancranjan román író Vallomás Erdélyről című, 1982-ben Bukarestben megjelent könyvével foglalkozik. A könyv hangnemének érzékeltetésére: a szerző a közelmúlt magyar ideológiáját egy bizonyos Dücső Csaba (hm...) nevű írónak állítólag a harmincas években megjelent könyvéből vett idézettel mutatja be:
„Nem lesz könyörület. Éjszaka felgyújtom az oláh falvakat. Kardélre hányom az egész lakosságot. Megmérgezem a kutakat, és még a csecsszopókat is megölöm”
– és így tovább.
De nemcsak a múltunk ilyen, a szerző szerint ma is irredenta, revíziót követelő minden magyar. Ha hiszi a Beszélő olvasója, ha nem: még egy meg nem nevezett magyar politikus is ezzel vádoltatik. Az illető 1966-ban azt mondta volna:
„A trianoni béke imperialista béke volt, amelyik szétdarabolta Magyarországot, odaadván Erdélyt Romániának.” Ugyanő Helsinkiben így beszélt: „Századunkban az első világháború hiábavaló áldozatai után a legyőzött Magyarország területe hajdani területének egyharmadával csökkent.”
Az Ellenpontok találós kérdése: vajon ki az a magyar politikus, aki ezt mondta Helsinkiben? (Igaz, inkább kétharmadot mondhatott…)
„A Lancranjan-könyv keltette felháborodást – és azt, hogy a megjelenés mögött álló erők elszámították magukat – jól szemlélteti az a tény, hogy az erdélyi magyar értelmiség most először vállalta a kollektív tiltakozás útját és kockázatát”
– olvashatjuk a lapban.
Két egymástól független memorandum született; az egyiket Szőcs Géza és Tabacaru Marius szervezte Kolozsvárott, a másikat Sütő András Marosvásárhelyt. Az elsőt tizennégyen, a másodikat harminchatan írták alá, főleg írók (néhányan mindkettőt aláírták).
„A csatlakozók száma alkalmasint nagyobb lehetett volna, de a szervezők alighanem konspiratív megfontolásból időben gyors akciót határoztak el, hogy a belügyi dolgozók érdeklődését megelőzve fejezhessék azt be.”
Az 1982 júniusában megjelent 4. szám a legvaskosabb, 55 oldalon tizennégy írást tartalmaz, valamennyi azzal foglalkozik, hogy mi a szerepe és milyen lehetőségei vannak a vallásnak Kelet-Európában, közelebbről Erdélyben. Az erdélyi magyarok a református, a katolikus és a zsidó egyházhoz tartoznak. A református egyház Erdélyben c. írás megállapítja, hogy a református Statútum szerint az egyház egyedüli feje az Úr Jézus Krisztus, de ezt a szerepet az antikrisztusi D. Papp László, illetve D. Nagy Gyula püspökök tevékeny közreműködésével az állam veszi át. Egy másik cikkben a reformátusok Szemle c. lapjának szándékolt elsekélyesítéséről olvashatunk.
Úgy látszik, az erdélyi magyar zsidóság sincs jobb helyzetben. Az egyetlen zsidó felekezeti lap, az RCM dr. Moses Rosen főrabbi vezetésével
„több alkalommal szerét ejtette annak, hogy megvonja a »zsidónak lenni« létkérdés határait. …ez általánosságban, mint véli, nem más, mint izraeli állampolgárságúnak lenni. Romániai zsidónak lenni különösképpen nem más, mint románnak lenni. Az a zsidó, aki ennek ellenére magyarnak tekinti magát, az vagy nem zsidó, vagy hazaáruló.”
Az erdélyi katolikus egyház viszont „erkölcsileg nincs olyan egyetemesen diszkreditálva, mint a zsidó és a református… ha csakis a hierarchiára gondolunk. Nem utolsósorban azért, mert a közelmúltban elhunyt főpapunk, Márton Áron… politikailag is teljes értékű erkölcsi személyiség volt” – mondja nyilatkozatában egy katolikus pap. „A katolikus papok esetében volt egyfajta felsőbb biztatás is arra, hogy az állam csábításának vagy erőszakának ellenálljanak.”
Az Ellenpontok szerkesztői mindinkább megtalálják a lap sajátos profilját, s talán egyre szélesedő szerzőgárdáját is. A magam részéről szívesen olvasnék arról, milyen segítséget várnak a lap munkatársai az anyaországi magyaroktól. Végül kívánom, hogy rátaláljanak azokra a román értelmiségiekre, akik vállalják, hogy velük együtt szerkesztenek Ellenpontokat Erdélyben.