Miből lesz a békecsoport?
1981 novemberében szokatlan javaslat hangzott el a budapesti diákparlament ülésén: rendezzünk független béketüntetést! Nem keltett akkora visszhangot, mint az ősz másik egyetemi eseménye, a független diákképviselet tétova kísérlete (Beszélő 1.). Ez utóbbiról hamarosan kiderült, hogy nincs ereje letérni a hivatalosan megrendezett viták és a tárgyalásoknak álcázott lebeszélések ösvényéről. A felvonulás ötlete is megindult ezen az úton. Senki nem gondolta volna, hogy éppen ez a javaslat vezet majd az első független ifjúsági mozgalom kialakulásához (amit a másik szervezkedés még távoli célként sem mert megnevezni).
Felvonulásokban gazdag tapasztalata van a békéről elnevezett országos tanácsnak és a KISZ-nek. Felhívásaikon felbuzdulva a javaslattevők mégsem hozzájuk, hanem egyenesen a rendőrséghez akartak fordulni engedélyezett útvonalért. A rendőrség azonban nem vesz részt a békemozgalomban, s így a javaslat visszakerült az Országos Béketanácshoz és a KISZ-hez; emésszék meg saját propagandájuk e káros melléktermékét.
A szervek a bevált módszerhez nyúltak. Lesz tüntetés: hatalmas békegyűlés a Sportcsarnokban, popegyüttesek és virsliárusok. Homályos ígéretek hangozottak el valamilyen egyetemi békeklubról is. A nagygyűlést decemberben meg is tartották, de a javaslattevők nélkül, mert azok visszavonultak. Úgy látszott, sikerült leszerelni a mozgolódást.
De a kezdeményező csoport együtt maradt. Tanulmányozták a nyugati békemozgalmak dokumentumait és módszereit, olvasták a „békekutatás” néven ismertté vált külföldi politikatudományi irodalmat. Maguk is írtak tanulmányokat a kelet-nyugati kapcsolatok és le-szerelési kilátások témakörében. Az elmélet is azt sugallta, amit kezdeményezésük; valódi, önálló békemozgalomra, kelet-nyugati népi dialógusra van szükség ahhoz, hogy mérsékelni lehessen a tömbök szembenállását, a nukleáris veszélyt és a militarizmust. Néhányan – Kőszegi Ferenc, Szent-Iványi István, Rúzsa Ferenc és László János – cikkeket jelentettek meg baloldali nyugati folyóiratokban egy független magyar békemozgalom szükségességéről.
1982 júniusában a gyakorlati dialógus is megindult. Magánlakáson, tizennégy résztvevővel, megbeszélést tartottak a békemozgalom esélyeiről. Meghívták Mészáros Andrást, az OBT képviselőjét, Ancsel Éva marxizmus-oktatót, Radnóti Sándor filozófust és Hegedűs András szociológust. Júliusban, ha turistaként is, e megbeszélésről szóló beszámolóval képviseltették magukat a brüsszeli atomlefegyverzési konvención, s meghívást kaptak az augusztusban megrendezésre kerülő bécsi ifjúsági békefesztiválra.
Az alapító ideológia
Ezen a ponton vették fel ismét a kapcsolatot a béketanáccsal, segítséget kérve a kiutazáshoz. Tárgyalásokba kezdtek klubról, újságról, közös platformról, közös akciókról. Az OBT próbára tette őket: megígérte, hogy pártfogolja a függetlenek kiutazását, mégis nélkülük küldött delegációt. Az aktivisták túltelték magukat a csalódáson: hosszú távú és türelmes együttműködésre rendezkedtek be.
Nem tehetetlen sodródásban cselekedtek így: céltudatos gyakorlati elgondolásaik voltak. Az alapelveket – ha nem is összefüggően – világosan megfogalmazták írásaikban és tárgyalásaikon. Ezt a politikát követték, ameddig csak fizikailag lehetett: 1983 nyaráig, amikor is a kormány rendőrileg mutatta ki, hogy nem kér belőlük. Megkísérlem összefoglalni a Dialógus alapító ideológiáját, abban a reményben, hogy az esetleg akaratlan félreértelmezések nem érintik a lényeget.
Kettős követelményt állítottak az új békemozgalom elé: legyen független, és ugyanakkor államilag elismert. Maga a törekvés nem új. Ez a kompromisszum a Kádár-korszak értelmiségének régi álma, de eddig mindenkinek választania kellett az elismertség s vele együtt az irányítottság, vagy a törvényen kívüliek függetlensége között. Az új békemozgalom úgy vélte – s ezt körültekintően meg is indokolta –, hogy számára van hely az eddigi senki földjén, a valódi kompromisszum terepén.
Az egyik föltételezett indok a kormányzat érdeke volt. Ha a magyar béketanács megegyezésre jutna egy Nyugaton is függetlennek elismert hazai békemozgalommal (feltéve, hogy az garanciákat ad: nem válik ellenzéki politikai mozgalommá), akkor többszörös volna a kormányzat nyeresége. A megegyezés az OBT albizottságaira is a függetlenség pecsétjét ütné, s így a magyar békemozgalom – némileg hasonulva a nyugatiak pluralizmusához – közvetítő szerepet vállalhatna a Szovjetunió és a nyugati mozgalmak között. Ezzel jelentősebb szolgálatot tehetne, mintha csupán a propagandanyúlványok számát szaporítaná. Ugyanakkor a politikai liberalizálódás félreérthetetlen jele volna az újszerű kompromisszum, bármennyire kicsiny csoporttal kötötték is. Belföldön és Nyugaton egyaránt növelné ez a lépés a kormány iránti bizalmat, míg Keleten a kidolgozott politikai garanciák nyugtathatnák meg az aggódókat.
A Dialógus alapítói úgy vélték, akadhatnak befolyásos politikusok a vezetésben, akik nem maradnának érzéketlenek ennyi előny láttán. Feltételezték: ezek legalább odáig elmennének, hogy fenntartják a párbeszédet a független békemozgalommal, s ezáltal de facto elismerik. Nem zárták ki, hogy ezt hátsó szándékkal tegyék, azért hogy botrány nélkül, lassú beolvasztás útján számolhassák fel a mozgalmat. De a kompromisszumot még így is eredményesnek tartottak volna, s el voltak szánva függetlenségük védelmére.
Joggal feltételezték az alapítók azt is, hogy számíthatnak a nyugati békemozgalom egyik irányzatának (nevezzük „összeurópainak”) a támogatására. Gyakorlatilag csak ez az irányzat érdeklődik a keleti békevágy intézményei iránt; a nemzeti mozgalmak elmerülnek az unilateralizmus[SZJ] belső politikai harcaiban. Az összeurópaiak régóta sürgetik, hogy a Varsói Szerződés államai adják jelét: eltűrik a valódi békemozgalmat. Ez az irányzat hajlamosabb a többinél arra, hogy a béke ügyét összekapcsolja az emberi jogokéval, s távlati célja a vasfüggöny lebontása, a „népi détente”[SZJ]. De nemcsak eszmei, hanem politikai szempontból is kívánatos számukra a vasfüggönyön túlra nyitás. Tudják, hogy szabadon működő keleti partner nélkül a békemozgalom elveszti hitelét a nyugati közvélemény másik fele előtt, s védtelen lesz a fegyverkezési párt bírálatával szemben: a békemozgalom valójában a Szovjetuniót segíti, s legfeljebb egyoldalú nyugati leszerelést érhet el.
Bár az összeurópaiak mindkét katonai blokkot bírálják, mégis ők váltak az állami béketanácsok első számú nyugati partnerévé, így állt elő az a helyzet, hogy a nyugati kapcsolatot mind az állami békeszerv, mind a független mozgalom a saját helyzetének megszilárdítására és egyúttal a másik fél mérséklésére használhatta fel. Bonyolult hármas viszony lehetősége alakult ki, ha úgy tetszik békemozgalmi összefogás, de ugyanakkor finom zsarolások rendszere is.
A magyar békefunkcionáriusok most fokozott nyugati elismerésre tehettek szert, ha eltűrik a független partnert idehaza is. De érzékeltették a nyugatiakkal, hogy csak akkor adnak zöld utat a függetleneknek, ha a nemzetközi mozgalom tiszteletben tartja a magyar hatóságok felségjogait, és ugyanerre ösztönzi a magyar fiatalokat is. Végül a függetleneknek sem az itthoni kompromisszum, sem a nemzetközi békemozgalomban való részvétel nem engedte meg, hogy békevágyuk fiatalosan heves lépésekre ragadtassa őket.
Ezt az elméletileg jól működő háromszöget persze bármikor megzavarhatták a változó körülmények. Mit hoz a képletbe maga a tagság? Hogyan nyeli le a párt, hogy konkurenciája támadjon nem pusztán a békemozgalomnak, de az ifjúkommunista szervezetnek is? S hogyan reagál Moszkva? Mi történik, ha a békemozgalmaknak nem sikerül megállítaniuk a NATO utófegyverkezését, s ezért a Szovjetunió úgy érzi, már nem kell tekintettel lennie érzékenységükre a keleti csoportokkal való bánásmódot illetően? De ezeket a kérdéseket zárójelbe lehetett tenni, s a választ az időre bízni. A Dialógus megalakulása körüli tárgyalásokból úgy látszott, a béketanács is ezt teszi.
A szigorúan körülhatárolt stratégia szinte diktálta a kitűzhető jelszavakat és követhető módszereket. A mozgalom magáévá tette a fennen hangoztatott hivatalos követelést: a fokozatos nukleáris leszerelést, a katonai blokkok megszüntetését. Nem óhajtott állást foglalni a fegyverkezési verseny eredetének kérdésében – a hidegháború megítélésében viszont az egyenlő nagyhatalmi felelősség elvét vallotta. A kibontakozás útját pedig abban látta, hogy az emberek párt-, ország- és blokkhatároktól függetlenül vállalják a személyes felelősséget, amely a nukleáris megsemmisülés veszélyével szemben mindenkit terhel.
Ennek megfelelően elutasítottak egy magyar unilateralizmust (de nem bírálták a nyugati unilateralizmust). Nem követeltek egyoldalú lefegyverzést, egyoldalú csapatkivonást, semlegességet, nem igényelték a hadi költségvetés nyilvános megvitatását. Politikai követelésük csak annyi volt, hogy békeakaratát bárki szabadon nyilváníthassa ki, s szabadon érintkezhessen a békéi követelő többi európaival. De – mint javaslataikat általában – ezt sem úgy fogalmazták meg, hogy konkrét törvényeket bíráltak vagy javasoltak volna. Egyetlen kivételt tettek: csatlakoztak ahhoz a kezdeményezéshez, hogy az erőszakmentesség elvét vallók számára legyen civil alternatívája a katonai szolgálatnak.
A függetleneket támogató nyugati szervezetek szerint a békemozgalom szükségszerűen összekapcsolódik az állampolgári szabadságért folytatott küzdelemmel, hiszen a mozgalom célja mindenütt a kormányok és a hadigépezetek alávetése az állampolgárok nyilvános ellenőrzésének. Mégis megértéssel fogadták, hogy a Dialógus alapítói mérsékeltebb álláspontra helyezkedtek, elutasították, hogy az emberi jogokat a béke garanciájaként kezeljék. „A Békét és Szabadságot jelszó érvényes, de nem a politikai ellenzékiség értelmében. Amit ebben az összefüggésben szabadságon értünk, az annyi, hogy szabadon dönthessünk sorsunkról a nukleáris pusztulás esélyével szemben” – írta Kőszegi Ferenc The Making of the New Peace Movement in Hungary (Új békemozgalom létrehozása Magyarországon) című cikkében, amely az END (Európai Nukleáris Leszerelés) brosúrájában jelent meg 1982 őszén.
Az alapítók számára mindazonáltal világos volt, hogy mérsékelt jelszavaik önmagukban még nem nyugtatják meg a hivatalokat a mozgalom céljait illetően. Hogy számíthassanak türelemre, további garanciákat kellett nyújtaniuk: nem válnak destabilizáló tényezővé. Ezért teljes betekintést biztosítottak szervezési módszereikbe. Kizártak minden ellenzékiségre vagy rebellisségre emlékeztető technikát: független sajtót, röplaposztogatást, tömeges akciót. Elhatározták, hogy Nyugaton csak a békeszervezetekkel és békeújságokkal tartanak kapcsolatot, s bár nyilatkoznak, ha megkeresik őket, maguktól nem fordulnak a nyilvánossághoz. Az államtól kérnek klubot és sajtót. Később is hangoztatták, hogy csupán kényszerből gyűléseznek magánlakásokon, s hogy tájékoztatójukat nem sokszorosítják, hanem 20-30 példányban legépelik, csak a mozgalmon belül terjesztik, és minden számát bemutatják az OBT-nek. Továbbá nyilvános nyilatkozatokban tisztázták „szövetségi politikájukat”: habár őrzik függetlenségüket mind a kormánnyal, mind a politikai ellenzékkel szemben, az előbbivel óhajtják az együttműködést, az utóbbival nem keresik.
A mozgalom
Az eddigiek azt a benyomást kelthették, hogy a Dialógus csupa hidegfejű taktikusból toborzódott. Valójában igazi idealista mozgalom volt ez, kezdettől fogva. Inkább azon csodálkozhatunk, hogy a vágyott világbéke és a hazai szűkös mozgástér közti hatalmas távolság nem szegte kedvét a fiatal aktivistáknak.
Igaz, 1982-ben nem a Dialógus volt az egyetlen pacifista irányú mozgolódás Magyarországon.
Volt például egy középiskolás bázisú ANC (Anti-Nuclear Campaign); egy-két hónapi szervezés után a tagkönyvosztogatásig jutottak el, vezetőik azonban – a rendőrség első figyelmeztetésére – a béketanács fennhatósága alá menekültek és elfogadták, hogy csak az amerikai fegyverek ellen tiltakozzanak, így gyakorlatilag egyetlen ANC-tábla maradt belőlük, amelyet a hivatalos rendezvényeken máig is magasba emelhetnek.
Más irányból tájékozódott a béke felé az INDIGÓ művészcsoport[SZJ]. Tulajdonképpeni céljuk a kreativitás határainak kiterjesztése volt; atomfegyver-ellenes happeningjeikkel is a személyiségben és az önkéntes közösségben rejlő alkotó energiákat mutatták be. A csoport egyik tagja, Erdély Dániel tervezte a Dialógus Európa-szerte ismertté vált jelvényét.
Erősödött a vallásos erőszakmentesség is. A katolikus bázisközösségek egyik szárnyának tagjai, Bulányi György követői a börtönt is vállalva rendszeresen megtagadták a katonai szolgálatot. (Beszélő 2., 8.)
A Dialógus elsősorban azokat az egyetemistákat, főiskolásokat, középiskolásokat, fiatal szakmunkásokat vonzotta, akik – még? már? – hittek az emberséges politika lehetőségében. Indulatuk elsősorban az ellen irányult, hogy életükről és halálukról általuk ellenőrizhetetlen hatalmak döntsenek. Sokukat jellemezte a magyar glóbuszon túltekintő érdeklődés, az idegen nyelvek ismerete, az elméleti fogékonyság, a tekintélyellenesség, egy új, önirányító közösségi élet vágya, a nemesebb emberi kapcsolatok keresése, az erős antimilitarizmus. Nem nehéz megérteni, miért választották a független mozgalmat a béketanács helyett.
Igen gyorsan kialakult a Dialógus sajátos stílusa, s ennek valószínűleg nagyobb volt a vonzereje, mint a tulajdonképpeni mozgalmi célnak. A béke témájával és a követendő taktikával azonos súlya volt a belső demokráciának, az egymás iránti türelemnek, a hierarchikus rendeződés kerülésének. Ezek a fiatalok olyasmit tapasztalhattak meg, ami Magyarországon ismeretlen: versengés és agresszió nélküli vitákban alakították ki a személy tiszteletén alapuló közösségi hatékonyságot. Sok nyugati kortársukkal közös meggyőződésük volt, hogy ilyen viták nélkül a mozgalmak csak az egyén új elnyomását készítik elő. A kezdeti nagy létszámú összejövetelek után a Dialógus később a kis, barátságokon alapuló csoportokban folyó tevékenység felé hajlott. A Dialógus '83 áprilisi visegrádi konferenciája úgy határozott, hogy a kiscsoportok mindegyike képviselteti magát a vezetőségben, és a „koordinációs bizottságot” ugyanakkor megfosztották a lehetőségtől, hogy a csoportok feje fölött ténykedjék. A csoportok maguk dolgozlak ki akcióikat és elméleteiket, s maguk gondoskodtak a többiek bevonásáról. Különös gondot fordítottak a vidéki csoportokra: gyakran utaztak egymáshoz, szorgalmasan leveleztek. Sohasem szűkölködtek külföldi látogatókban. – Nem a szállodalakó fajtából; együtt laktak, tervezgettek és vitatkoztak, érezhették, hogy kölcsönösen tanulnak egymástól.
Ebben a derűs légkörben voltaképpen zavaró elem volt a taktika kényszere. Külső és belső manipulációk elkerülése végett kikötötték, hogy a tárgyaló delegációkban bárki részt vehet, aki akar. Tájékoztatójukban beszámolókat közöltek a tárgyalásokról – nem valószínű, hogy az OBT örömmel fogadta a „titkos diplomáciának” ezt a kicsinyke megszüntetését. De azt elégedetten vehették tudomásul a funkcionáriusok, hogy a Dialóguson belül állandó feszültség forrása volt a „felelősség a mozgalom létéért”. Az akcióknak, a tárgyalási magatartásnak, az időpontnak, a gyűlésekre meghívottak kilétének, a lakásgazdák személyének, a külföldi visszhangoknak szorongatóbb jelentőségük volt, mintha csupán a mozgalom terjeszkedése vagy a közvélemény rokonszenve múlott volna rajtuk.
Bármilyen meglepő ez fiataloktól: a vitákban a többség mindig a mérsékeltebb változat mellett döntött. Nem radikalizmusban, hanem óvatosságban folyt a licit. Pontosabban: az újonnan jöttek általában messzebb mentek volna a többieknél, de később megszelídültek, megtanulták a mozgalom sajátos dilemmáinak nyelvét.
„Nem szabad okot szolgáltatni az ellenzékiség vádjára – de nem szabad feladni a függetlenséget”; „A béketanács lehetetlen feltételeket szab az együttműködésben – meg kell találni a közbülső utat a szakítás és a behódolás között”; „A rendőrség előre figyelmeztette legaktívabb tagjainkat, maradjanak távol a hivatalos békerendezvényektől – de szó nélkül hagyhatjuk-e, hogy a militarizmust békemozgalomba csomagolják? Nem szabad veszélyeztetnünk az embereket – mégis oda kell mennünk.”
Ám ezeket a gyakran öreges dilemmákat mégsem csupán a körülmények hatalma kényszeríti a Dialógusra. Még csak nem is politikai tapasztalatlanságból fakadnak. Egy új nemzedék politikai arculatát sejtetik, új koncepciókat ígérnek: mérsékelt, de állhatatos politikai erőfeszítést. S mielőtt radikális ellenzékiek azzal intéznék el ezt az új vérmérsékletet, hogy ez csupán a Kádár-korszak gyermekeinek lagymatagsága a Rákosi-korszak gyermekeinek keménységével szemben, vegyék észre: a Dialógus nem másfajta mozgalmat hozott létre, hanem az elsőt. Tagjai bizonyára hajlamosak rá, hogy rémeket lássanak ott is, ahol nem kell félni, s nyilván a Kádár-korszak illemtana formálta a sok jó kezdeményezést elfojtó igyekezetet, hogy elfogadottak legyenek. Mégis: ők kínáltak először mozgalmi formát a függetlenségre és spirituális életcélra vágyó fiataloknak.
A Dialógus aranykora
Formálisan 1982. szeptember 2-án, egy magánlakáson mondották ki a Dialógus megalakulását. Decemberig mintegy ötven aktív szervezőre, több száz, jelvényt viselő követőre s ennél is több szimpatizánsra tett szert a mozgalom.
Kezdetben csupán kapcsolatteremtő munkacsoportnak tekintették magukat: nyugati mozgalmakkal leveleztek, vendégeket fogadtak, tájékozódtak és tájékoztattak, tárgyaltak más csoportokkal és a béketanáccsal. Ám ahogy gyarapodtak, megértették, hogy nem valamilyen fajta értelmiségi szolgáltatást nyújtanak egy más keretek között kialakulandó mozgalomnak, hanem ők maguk a független békemozgalom. Novembertől vidéken is működtek tagcsoportok.
A hivatalos elismerésért folyó tárgyalások nemigen haladtak előre, de nem is szakadtak meg; eközben a Dialógus mind egyértelműbbé tette jelenlétét. Plakátokat először szeptember végén, Edward P. Thompson látogatásakor függesztettek ki (Beszélő 5–6.); a történész, az Európai Nukleáris Leszerelés (END) egyik szónoka nem kapott rá engedélyt, hogy az egyetemen tartson előadást. A szétszóródott közönségből nyolcvanan Konrád György lakásán hallgathatták meg mondandóját. De nagy tisztelettel fogadták a béketanácsban, ahol a Dialógus meghívottjaként tárgyalt.
A Dialógus várakozásait igazolta, hogy két hónappal később az angol Mary Kaldor és Mient-Jan Faber, a holland békemozgalom vezére már nem szorult magánlakásba, hanem a béketanács dísztermében beszélhetett, s a Dialógus képviselőjével együtt foglalt helyet az elnökségi asztalnál (Beszélő 5–6.). Létrejött az első háromoldalú tárgyalás az OBT, a nyugatiak és a Dialógus között.
Egyre rangosabb hazai partnerekkel tárgyalhattak. Az OBT hivatalosan a népfront tagja, ezért az elismertetés, klub, újság iránti kérelmüket előterjesztették a népfront képviselőinek is. November elején pedig találkozót kértek és kaptak Aczél Györgytől.
A KB-titkár sürgette a Dialógus képviselőit, hogy tegyenek különbséget a szovjet és az amerikai fegyverkezés között. A nukleáris fegyvereket illetően ezt nem ígérhetik, válaszolták, viszont nem vitatják a hagyományos fegyverkezés kérdéseit. Azt is megerősítették, hogy továbbra is kerülik a politikai konfrontációt. A Varsói Szerződésből való kilépés helyett – összhangban a hivatalos szovjet célokkal – a blokkok megszüntetéséről való tárgyalást kívánják. Nem foglalkoznak más államok belügyeivel (de a hadügyet nem tekintik belügynek). Tiszteletben tartják tehát az alkotmányt, s azt várjak: biztosítsák számukra a szabad közlés, az egyesülés és az állampolgári javaslattevés jogát.
Akcióik nagyobb része ebben az időben egybeesett a szervezetépítéssel, s abban állt, hogy Dialógus-tagokként vettek részt minden demonstráción és vitán, ahol a békéről volt szó. A külföld felé külön is hangsúlyozták, hogy szolidárisak a nyugati békemozgalommal; így például jelképesen csatlakoztak a comisói cirkálórakéta-bázis[SZJ] ellen tiltakozó nemzetközi éhségsztrájkhoz. Kapcsolatot tartottak fenn az NDK-beli békecsoportok némelyikével, bár nem rendeztek közös akciókat.
Decemberben és '83 januárjában némileg változott a helyzet. Az ellenzékellenes sajtókampány – s a házkutatás-sorozat, mely bizonyította, hogy „nem babra megy a játék” – a Dialógus számára a nyugati kapcsolatok megítélésében fenyegetett új korszakkal. Ismét hívatták néhányukat a KB épületébe, de most csak Aczél György titkára fogadta őket, s mintegy ultimátumszerűén ismételte meg a követelést: tegyenek végre különbséget békés rakéta és gonosz rakéta között. A januári ideológiai konferencián pedig már kifejezetten bírálták a független békemozgalmat.
A kedvezőtlen jelek dacára a mozgalom bővült. Decemberben kibocsátották a Dialógust! című felhívásukat; ezt a nagyközönségnek szánták, de csak gépiratban terjesztették. Januárban megszerkesztették első tájékoztatójukat: összesen nyolc szám jelent meg belőle a nyári válságig. Előkészítették visegrádi országos konferenciájukat, s Nyugat-Berlinbe, Prágába készültek, a nemzetközi kongresszusokra.
A béketanáccsal arról tárgyaltak, hogy a Dialógus kész részt venni az OBT tervezett új alszervezetében, az ifjúsági bizottságban, hiszen így az OBT hivatalos elismerése sem maradhatott volna el. Azt kérte a Dialógus, hogy közösen fogalmazzák meg az alapnyilatkozatot, s a jövőben sem többségi, hanem egyhangú legyen a közös akciókról és jelszavakról döntő csúcsszerv határozata. Enélkül olyan lépést is tehetne a bizottság, amely a Dialógus számára elfogadhatatlan. Hiszen a bizottság többségét az OBT ifjúsági szervezetei tették volna ki.
Az ifjúsági bizottság megalakulásáról azonban csak az újságokból értesült a Dialógus; az OBT kihagyta őket a bizottságból, anélkül, hogy a tárgyalásokat befejezték volna. Márciusban történt valami a színfalak mögött. A csoport csak a következményeket érzékelhette, s csak találgathatta: miért változott meg a légkör körülötte?
A párbeszéd vége – a Dialógus válsága
Utoljára május 7-én adott hírt az európai sajtó a Dialógusról úgy, hogy nem üldözésről, hanem sikerről – s egyúttal az állam megegyezési készségéről – számolhatott be. A történet itt visszatért kiindulópontjához, mintegy elégtételért. A KISZ és a béketanács békemenetének végére húzódva a Dialógus külön csoportban, saját jelszavai alatt vonulhatott fel.
Hosszas tárgyalások után született meg a kompromisszum: a Dialógus nem viheti ugyan a nevét külön transzparensen (mint például a gimnáziumok), de a jelvény nagyított mását a magasba emelhetik, és a tagok is hordhatják a jelvényt. (Erre az alkalomra a KISZ külön jelvényt csináltatott, amely lépésnyinél távolabbról nézve igen hasonlít a Dialóguséhoz, különösen a nemzeti színek használatában.) A hivatalos felvonulók előre nyomtatott táblákat kaptak: „A béke a jövőnk.” A Dialógusnak be kellett terjesztenie a jelszavait. Engedélyt kapott a „Biztonság helyett a bizalom!” és a „Ki Európából minden atomfegyverrel!” – viszont nem csúszott át a cenzúrán például a „Minket ne védjenek atomfegyverek!” jelszó. (A Dialógus-tagok spontán jelszavait már nem cenzúrázhatták.)
A 10-15 ezer felvonuló között a Dialógus 4-500 fős csoportját nemcsak a jelszavak, a színesebb összkép és az előkelő utolsó hely emelte ki, hanem a körülöttük nyüzsgő, magukat titkosrendőrnek álcázó civilek serege is. Technikai parádét tartottak: füldugós rádiótelefonjaikon helyzetjelentéseket váltottak, és szorgalmasan csattogtatták az autósretiküljükbe épített fényképezőgépeket. A menet a Széna térről a Margitszigetre vonult, ahol a titkosrendőrök körülvették a fűre heveredett Dialógus-tagokat, és tüntető nyíltsággal elkészítették az utolsó portrékat is. Az archívum a kamerákba mosolygó arcokat fog őrizni, az utolsó magabiztos pillanatot.
A Dialógus tarthatott még egy nyilvános előadást Szombathelyen, a tanárképző főiskolán – s ezzel vége szakadt az engedékenységnek.
Tulajdonképpen már áprilisban megindult a gyúrás. A fiatalokat behívatták a dékáni, rektori hivatalokba, a munkahelyi párttitkárokhoz, s „beszéltek a fejükkel”. Sok szülőt is elővettek, s figyelmeztették őket: nem tesz jót az előmenetelüknek, ha engedik, hogy gyermekük kétes mozgolódás tagja legyen.
A Dialógus először a nyugat-berlini Összeurópai Békekonvenció körüli vitának tulajdonította a megridegülést. Ismertté vált, hogy Zsukov, a szovjet béketanács vezetője levelet küldött az előkészítő bizottságnak, elítélte az egyenlő nagyhatalmi felelősség elvét, és a „következtetések levonásával” fenyegette meg az „egység-bontókat”. Be is váltotta a fenyegetést: a béketanácsok csak a néhány héttel későbbre összehívott prágai világértekezleten vehettek részt. A magyar béketanácsot érzékenyen érinthette a Moszkvában elrendelt bojkott, hiszen az OBT nélkül is lett volna Berlinben magyar meghívott...
A Dialógus áprilisban, a visegrádi konferencián azzal bízta meg Ruzsa Ferencet, választott küldöttjét, hogy Berlinben is az itthoni megegyezésen munkálkodjék. Rúzsát azonban meglátogattam rendőrség, és elkobozta az útlevelét, így csak írásban küldhette el üzenetét: a nyugati békemozgalmakat a béketanáccsal való együttműködés fontosságára figyelmeztette.
De a gesztusok már nem segítettek. Júniusban Dialógus-tagok Komáromba akartak utazni, egy ottani békemenetre; a magyar határőrök átkutatták holmijukat, és visszaküldték őket, itthon pedig rendőrhatósági figyelmeztetésben részesültek. A prágai világértekezletre kiutazó küldötteiket a csehszlovák rendőrök könnygázspray-vel és őrizetbe vétellel akadályozták meg, hogy bejárjanak az „ifjúsági faluba”, majd kiutasították őket az országból; az OBT küldöttei megtagadták, hogy szót emeljenek értük.
Végül itthon és minden eddiginél erőszakosabban lépett fel a rendőrség. (Beszélő 8.) December óta folytak a Dialógus nemzetközi nyári táborának előkészületei; az OBT nem ellenezte a tervet, de a kiszemelt kempingek sorra visszaléptek. Július 4-én a Keleti pályaudvarra érkező külföldieket és vagy húsz Dialógus-tagot őrizetbe vettek, majd elengedték őket, de a hatóságok néhány napon belül kitoloncoltak 15 külföldit, és rendszeresen megszállták a tábor szétzilálódott rendezvényeit. Szabályos hajtóvadászat folyt a Dialógus ellen. Az OBT és a pártközpont nem reagált a segélykérő telefonokra. Mintha kívánták volna a negatív külföldi visszhangot: négy Greenham Common-beli asszonyt is kiutasítottak, holott az angliai támaszpontot blokád alatt tartó nők nemcsak a magyar sajtónak mindennapos hősei. A négy aktivista hazatérve a Guardianben be is számolt a történtekről, s a nyugati békemozgalom sajtója megrökönyödve vette tudomásul a NATO-telepítésekhez nyújtott váratlan magyar propagandatámogatást.
A tagok közül sokan úgy érezték: nincs tovább. Nagy sietséggel összehívott gyűlésükön beismerték: a dialógusnak vége. De mi legyen a Dialógussal? Abban egyetértettek, hogy a független békemozgalomnak új utakat kell keresnie. Néhányan a szervezet formális ön-feloszlatását javasolták azzal az indoklással, hogy akik nem vállalják a korábban számításba nem vett veszélyeket, szégyenkezés nélkül távozhassanak. Több csoport – köztük a szegedi – kijelentette: ők akkor is tovább viszik a Dialógus nevet, ha a többiek lemondanak róla. Az összegyűltek végül – többségük egyetértésével, Dialógus Békecsoport aláírással – levelet írtak a KB és az Országgyűlés tagjainak, amelyben elősorolták a zaklatásokat, és a dialógus megszakadásáért a hatóságokra hárították a felelősséget. A levélben nincs szó önfeloszlatásról. Leszögezték: nem mondanak le a független békemozgalom folytatásáról.
A dialóguskoncepció válsága már korábban megfosztotta a mozgalmat egyik alapítójától. Amikor a hatóságok magatartása megváltozott, Kőszegi Ferenc hű maradt véleményéhez, hogy hivatalos egyetértés jelei híján kísérletezni sem érdemes független békemozgalommal. Áprilisban lemondott vezetőségi tagságáról, s a rendőrségi akciók megindulásakor kilépett a mozgalomból. Később, 1983 őszén személyes nyilatkozatot írt, melyet megküldött az OBT-nek, a londoni END-nek, a Dialógusnak és – ki tudja miért? – Ancsel Éva marxizmus-oktatónak. Ebben konspiratív, illegális és ellenzéki csoportnak bélyegzi a továbbra is dolgozni akaró Dialógust. Kőszegi jelenleg a béketanács klubjának vezetője.
Július óta az OBT ismét háromoldalú tárgyaláson nyugtatta meg holland partnereit és a Dialógust együttműködési készsége változatlan. De talán elfelejtették értesíteni a rendőrséget, mert az a nyári rajtaütés óta is jó néhányszor szállt ki Dialógus-akciókhoz, hogy rosszalló véleményét kézzelfogható formába öntse.
Hogyan termel „ellenséget” a Politikai Bizottság?
Ha a legfelső hatalmi szerveknek szokása volna, hogy döntéseit nyilvánosságra hozza, a Dialógus is nyugodtabban készülhetett volna fel az új korszakra. Csak 1983 végén vált ismertté az MSZMP KB Politikai Bizottságának március 29-i határozata, mégpedig az Alulnézet Kiadó[SZJ] jóvoltából. (Nem valószínű, hogy sok olvasónk ismerné ezt a szamizdatközleményt, ezért ezt is mellékeljük cikkünkhöz.) Nincs szükség hosszas magyarázatokra, a szóvirágok ellenére igen egyszerű a jelentés és a határozat mondanivalója.
Talán túlságosan is egyszerű. Hiba volna azt hinni: mindig is ez volt a párt véleménye. A jelentés erről csak annyit ismer el, hogy eddig haboztak a független békemozgalom megítélésében, s ezért „az egységes politikai magatartás kialakítása végett szükség van a PB állásfoglalására”. Valójában a jelentés a várható PB-döntést vetíti vissza a múltba, elhallgatva a tárgyalások és megegyezések korszakát. Ebben az értelemben a dokumentum valóban orwelli: azt kell gondolnunk, hogy készítői magukat akarták megtéveszteni, hiszen nem a nyilvánosságnak szánták.
A Dialógusról alig van más mondanivalója a jelentésnek, mint annak bizonygatása, hogy az imperializmus és az ellenzék bábja. A Dialógus valódi törekvését ezzel az egyetlen szóval intézik el: „formálisan” elhatárolta magát az ellenzéktől. Még a Dialógus függetlensége is „ellenzéki” voltának bizonyítéka, holott ezt éppen azért hangsúlyozta, hogy ne azonosíthassák a békemozgalmat az ellenzékkel. Ráadásul: a függetlenségről vallott nézeteiket „sokszorosított kiadványaikban is népszerűsítik”. Nem hatotta meg tehát a pártot, hogy a Dialógus lemondott a függetlenség jelképéről, a saját sajtóról; a jelentés a géppel írt, csak a tagok között terjesztett tájékoztatót nevezi sokszorosítottnak.
Politikai nyelven szólva: a jelentés mind szervezeti, mind információs kérdésekben elutasítja a középút lehetőségét kormányhű és ellenséges törekvések közölt. A határozat pedig ki is mondja: csak a Szovjetunió politikáját lehet támogatni, minden megnyilvánulás törvénybe ütközőnek tekintendő, mely túllép a hivatalos viták keretein; adminisztratív eszközöket kell alkalmazni mindazok ellen – jó szándékú csatlakozók ellen is –, akik megkérdőjelezik pártunk és kormányunk békepolitikáját. A lényeg: „A magyar békemozgalomnak egységesen az Országos Béketanács irányítása alá kell tartoznia, rajta kívül álló mozgalmak nem legalizálhatok.”
A kormányzat túltette magát azon, hogy rövid ideig kacérkodott egy új típusú formulával, s ismét kikötött a hagyományos kommunista társadalomszervezési elv mellett: legyen a társadalom azonos az állammal, s ha a társadalom ezt nem akarja, jöjjenek a rendőrök.
Nyáron sajtórendészeti vétség címén megrótták a Dialógus két szegedi tagját, mert a lakásukon tartott házkutatások során példányokat találtak abból a felhívásból, amely Magyarország jelképes atomfegyver-mentesítésére szólított fel. Ezt az akciót akkor indította a Dialógus, amikor a Szovjetunió bejelentette: új atomfegyvereket telepítenek a szövetséges országokba. Először a Vérmezőn helyezték el a kicsiny fehér zászlókat – az ár: három őrizetbe vétel (rövid időre) és egy 800 Ft-os büntetés, engedély nélküli plakátragasztásért –, majd néhányszor megismételték az akciót. A kampány természetes módon elhalt, amikor kiderült: Magyarországon egyelőre nem telepítenek atomfegyvereket.
Aláírásokat gyűjtenek a Kiszely-féle állampolgári kezdeményezéshez, amely törvényes megoldást, civil szolgálatot kér a lelkiismereti szolgálatmegtagadók számára (Beszélő 7.).
Tartják a kapcsolatot a nyugati békeszervezetekkel. Decemberben görkorcsolyás Mikulásaik kétoldalú leszerelésre és atomfegyvermentes karácsonyra szólították fel a Nagykörút népét – az alkalmat az szolgáltatta, hogy négyéves volt a NATO utófegyverkezési határozata, s ők csatlakozni akartak a nyugati tüntetőkhöz. Úgy tűnt, nincsenek körülöttük rendőrök, habár előzőleg megkeresték őket: álljanak el az akciótól. De aztán munkahelyi beszélgetésre hívtak egy Mikulás-kísérőt, és a beszélgetésen a rendőrség állambiztonsági osztályának munkatársa is ott volt: mintegy szórakozottan színes papírmadarakat tépkedett, amiket a Dialógus-tagok osztogattak az utcán...
Megkérték a hozzájuk látogató külföldieket: tartsanak rövid tanfolyamot arról, hogyan lehet elkerülni az összeütközést a békés aktivisták és a provokáló rendőrök között.
A Dialógus jelenleg magát keresi, tudván, hogy már nem lehet régi önmaga. Vannak vidéki csoportjai; Budapesten 50-80-an találkoznak, viszonylag rendszeresen; tagjainak fele új. Jelvényüket sokan viselik.
Továbbra sem óhajtanak ellenzékbe szorulni, még botcsinálta ellenzékiek sem akarnak lenni. Várják, hogy a párbeszéd ismét meginduljon, és harcolnak a reménytelenség ellen.