Elöljáróban két dokumentum
1.
MOCSÁR Gábor
Délibábjaim városa
Magvető, 1981, 159–162. old.
Megtisztelő meghívást kaptam: menjek el a pedagógusok Bethlen utcai klubjába, író-olvasó találkozóra. (…) A beszélgetés során szóba hoztam az egyetemi templom dolgát. (…) Mondtam a találkozón, úgy tudom, hogy az egyház az egyetemi templomot felajánlotta az államnak, s az állam nagy nehezen átvette…
Nem folytathattam tovább. A hátsó sorokban egy éltesebb hölgy élesen felkiáltott:
– Nem igaz! Nem ajánlotta fel! Elvették! A papunk a bírósághoz is fordult emiatt!
(…) Én másként tudtam ezelőtt 12 évvel, de hát lehet, hogy nem jól tudtam. Ki kell vizsgálni, kinek van igaza, a tanító néninek-e vagy nekem.
A háború után a templom használhatatlanná vált. A gyülekezet megfogyatkozott, néhányan még össze-összejöttek az alagsori imateremben, Éliás József lelkipásztor prédikált a megfogyatkozott gyülekezetnek, mert mondanom sem kell, az alagút „befagyott” – az egyetemisták nemigen jártak a templomba az új korban. Az egyház számára egyre nagyobb gondot jelentett: mi legyen az egyetemi templommal? Helyreállítása óriási összegeket emésztene fel, fenntartása még többe kerülne, de vajon megéri-e, a jövőt tekintve? A presbitérium[SZJ] összeült és úgy döntött, hogy lemond a templomról, fel kell ajánlani (…) az államnak.
(...) Az alkuban az is benne volt: templomot templomért. Továbbá az állam a templomon kívül átveszi a református gimnázium épületét is, hiszen amúgy is állami iskola működik benne, a református gimnázium csupán egy emeletet használ. Mindezt potom negyvenmillió forintért. Továbbá: az állam magára vállalja a kollégium tatarozását, modernizálását is. (…) Az egyház megkapta az új templom számára szükséges telket, Kálmán Ernő tervezőmérnök, az egyház hű fia, a presbitérium tagja a terveket elkészítette, a derecskei ktsz szorgalmas dolgozói hozzákezdtek az építkezéshez. (…) 1972-ben kezdték a tervezését, ’75 szeptemberében kész volt a templom. Október 21-én avatták ünnepélyesen, a reformáció emléknapján.
De a tanár néni közbeszólásának azt a kényes pontját sem szabad megkerülni, amely szerint „a papunk bíróság elé vitte az ügyet”. Ebben csakugyan van némi igazság. A már említett Éliás József, aki a zsidóüldözések idején tért át a református hitre, s lett zsidó rabbiból kálvinista prédikátor, az avatást követően feljelentést tett a bíróságon sajtó útján elkövetett rágalmazás címén – saját egyháza ellen. Az avatásra ugyanis díszes meghívót szerkesztettek és nyomtattak, megírva benne az új templom előtörténetét – az egyetemi templom körül történt dolgokat is –, és a feljelentő úgy találta, hogy a szöveg és a valóság között eltérések vannak. A bíróság nemigen tudott a különös perrel mit kezdeni, nem a feljelentőnek adott igazat.
2.
A Magvető Könyvkiadó nyilatkozata
Hajdú-bihari Napló, 1983. IV. 7.
Mocsár Gábor: Délibábjaim városa című műve Éliás Józsefről, a Debrecen-Nagyerdei Református Egyházközség volt lelkipásztoráról tévesen (sic!) alapuló valótlan tényállásokat tartalmaz. Ezzel a felperesnek személyhez fűződő jogát megsértették.
Nem felel meg a valóságnak, hogy a Debrecen-Nagyerdei Református Egyházközség presbitériuma úgy döntött, hogy lemond a templomról, azt fel kell ajánlani az államnak, és az állam nem akarta elfogadni. Nem felel meg a valóságnak, hogy Éliás József valaha is más foglalkozású és bármely más felekezet lelkésze lett volna – kora ifjúságától a Református Egyház szolgálatában állt –, következésképpen rabbi sem volt. Nem felel meg a valóságnak, hogy Éliás József a zsidóüldöztetés idején tért át a református hitre, sőt mint református lelkészt bízta meg a református egyház legfőbb vezetősége annak a Jó Pásztor Missziónak a vezetésével, amelynek feladata a származásuk és – vagy – politikai meggyőződésük miatt üldözöttek megmentése volt. Nem felel meg a valóságnak, hogy Éliás József az új templom avatása után feljelentést tett a bíróságon, sajtó útján elkövetett rágalmazás címén, saját egyháza ellen.
Emiatt a Magvető Könyvkiadó Vállalat és Mocsár Gábor író Éliás József nyugalmazott református főlelkész és az olvasók előtt sajnálkozásukat fejezik ki.
Lelkész úr, Ön egyszerre két eljárást kezdeményezett Mocsár Gábor ellen: egy büntetőt és egy polgárit. A polgári pert megnyerte, a büntetőpert elvesztette. Miért nem érte be az előbbivel?
Engem nem vezet semmiféle bosszúvágy. Egyszerűen azt akartam, hogy a bíróság ne engedje ezt az izgatást precedenssé válni. Mondja ki a tettes bűnösségét, aztán szabjon ki rá jelképes büntetést. Elvégre nem 1944-ben élünk. Izgatásról van ugyanis szó. Mert aki valakiről jellemét elítélő megállapítást tesz, és ezt kapcsolatba hozza az illető származásával, az izgatás bűntettét követi el. Hangsúlyozom: akkor is izgatás ez, ha a felsorolt cselekmények megfelelnek a valóságnak. Még inkább izgatás, ha az állítások hazugak. A Fővárosi Bíróság szerint Mocsár Gábor cselekménye nem éri el a kriminalisztikai szintet. Sajnálom a Fővárosi Bíróságot!
Miért nem kéri a Legfelsőbb Bíróság óvását?
Kértem a Legfelsőbb Bíróság elnökét, hogy óvja meg az elsőfokú bíróság ítéletét és a Fővárosi Bíróság jóváhagyó határozatát, mert törvénysértő, árt a magyar szocialista államrendszer tekintélyének, és nem egyeztethető össze a Magyar Népköztársaság erkölcsi elveivel és nemzetközi kötelezettségeivel. Három héten belül megjött a sablonos válasz: a sérelmezett határozatok nem törvénysértőek és nem megalapozatlanok.
Mit is állít Mocsár Gábor a lelkész úrról?
Előadja az egyetemi templom történetének egy változatát (amit nem ő talált ki: más a forrás). Először a gyérülő nagyerdei gyülekezetről írt, és azt mondja, hogy a gyülekezet hallgatja „Éliás József prédikációját”. Ennek a résznek a hangvétele kedélyes vagy inkább ironikus. Persze – s ezt a tárgyaláson Mocsár is beismerte, és nyakatekert érvekkel próbálta mentegetni magát – éppen akkortól kezdve szűnt meg a „gyérülés”, akkortól emelkedett a gyülekezet lélekszáma a háromszorosára, amikor az egyetemi templom lelkésze lettem. De hadd tűnjek – nyomdafestékkel is megerősítve – afféle szerencsétlen flótásnak, akinek a szolgálata nyomán „gyérült” a gyülekezet: hogy az író a bíróság termében megvallja: nem igaz, amit írt – nem számít, hiszen amit írt, 4800 példányban marad meg évszázadokra. A hamis templomtörténet végén kerül elő megint Éliás József: volt rabbiként. Szeretném leszögezni, hogy életem nagy ura, Jézus Krisztus, valamint Máté és Pál apostol rabbi volt; ezt a címet megtisztelőnek tartom – nem is lett volna rossz előzőleg rabbinak lennem, akkor nem kellett volna a pápai Református Theológiai Akadémián kínkeservvel tanulnom a héber nyelvet a felettébb szigorú Tóth Lajos professzor úrtól. A célzat és a megjegyzéshez fűzöttek teszik Mocsárt izgató rágalmazóvá.
A Magvető Kiadó nyilatkozata is elismeri, hogy amit Mocsár Gábor az egyetemi templom históriájáról és a lelkész úr szerepéről állít, szinte minden részletében hamis. Persze, a bírósági határozattal kikényszerített közlemény egy vidéki lapban eldugva jelent meg; a könyv olvasóinak többsége aligha szerez tudomást róla. Az pedig végképp nem derül ki belőle, hogy mi volt a hiteles történet.
Nehéz ezt röviden elmondani. Amit mondok, hézagos lesz – de nem célzatosan hézagos; nekem nincs elhallgatnivalóm. Azzal kezdem, hogy az egyetemi templom a gyülekezet létszámához képest túlméretezett lett, hiszen még akkor építették, amikor a mai egyetem református intézmény volt; a méretezéskor bekalkulálták a közel ezer egyetemi hallgatót is. Amikor az állam 1962-ben ajánlatot tett, hogy csereingatlanként hajlandó építeni a Nagyerdőn egy új templomot, szükségleteinknek megfelelően, a presbitérium megszabta feltételek szerint, ha a régiről a javára lemondunk, a presbitérium készséggel elfogadta az ajánlatot. Az állami bizottság is beleegyezett a feltételeinkbe, tehát minden a legnagyobb rendben indult. Eltelt tíz év – nem történt semmi. Közben, már 1966-ban, az egyetem gazdasági főigazgatója közölte velem, hogy nekik nem kell a mi templomépületünk, nem tudják semmire se használni. 1972 májusában azonban véletlenül megtudtam, hogy dr. Bartha Tibor püspök eladta a templomot az államnak 8,2 millió forintért – a presbitérium tudta, megbízása és hozzájárulása nélkül.
Mint püspök ezt megtehette.
A „püspök” az elmékben a katolikus püspököt asszociálja. De talán még az sem járhatott volna el így. Ami a református egyházat illeti: minden gyülekezet önálló jogi személyiség: a presbitérium kormányozza, ő vásárol vagy ad el ingóságot, ingatlant – a felsőbb egyházi hatóság hozzájárulásával. A püspök nem vásárolhat, nem is idegeníthet el semmit a presbitérium helyett – viszont joga van ahhoz, hogy hozzájáruljon vagy ne járuljon hozzá az ügylethez. A mi presbitériumunk 1962-ben még azt is kikötötte, hogy az egyetemi templom ügyében csak Éliás József lelkész-elnök és dr. Jóna László ügyvéd-főgondnok tárgyalhat a másik féllel; vagyis még a tárgyalás jogát sem ruházta át a gyülekezeten kívüli személyekre. Ha nem volt suskus ebben az ügyben, akkor miért kellett elhallgatni előlünk az adásvételt? Miért mondta nekem még 1971-ben is Bartha püspök, hogy fogalma sincs róla, vajon az állam igényt tart-e a templomra, amikor már 1965-ben eladta neki?
Mit tett a gyülekezet, amikor megtudták a valóságot?
Először is, úgy tudtuk meg, hogy nem tudtuk meg. Semmi bizonyíték nem volt a kezünkben. A döbbenetes hírt az MTA három tagja mondta el nekem, akik – Bognár professzor társaságában – a templomot jöttek megszemlélni. A Pénzügyminisztérium ugyanis a Tiszántúli Akadémiai Bizottság székházául ajánlotta mint állami tulajdonban lévő, fel nem használt ingatlant. Ha a megfelelő idő előtt tiltakozom, áthelyeznek, s elvesztem a jogi lehetőséget a fellépésre. Mert a zsinattal már korábban hozattak egy törvényt – az 1967. évi III. egyházi törvény 34. §-áról van szó –, mely szerint a lelkész akkor is bárhová áthelyezhető, „egyházi közérdekből”, ha semmi hibát nem követett el. A presbitérium mindenesetre hozott egy határozatot, melyben közli: tud az Akadémia aspirációjáról, és arra kéri felsőbbségét, hogy az MTA tárgyaljon velük. A határozatot szolgálati úton elküldtem Bartha püspöknek és közvetlenül az Állami Egyházügyi Hivatalnak. A végső bizonyítékot azután a hivatalos egyházi lap közleménye szolgáltatta. A Református Egyház 1972 novemberében megírta, hogy a református gimnázium és az egyetemi templom épületéért az állam 40 millió forintot fizetett, részben a kollégium restaurálási költségeinek fedezésére, részben az új templom felépítésére.
Mi lett a pénzzel?
A tettesek szerint teljes egészében a kollégium restaurálására fordíttatott.
Valóban?
Ugyan ki tekinthet be – a szűk és „megbízható” kör tagjain kívül – bármely magas szintű egyházi számszaki könyvelésbe? Vannak, akik krimivel felérő izgalmat remélnek attól, ha egyszer pártatlan szakértők betekinthetnének. Erre azonban nem kerülhet sor, a saját példámból tudom. Egy biztos: a templom felépítésére szánt összeg kézen-közön elveszett.
Mit tett a gyülekezet, amikor a gyanú bizonyossággá vált?
A főgondnok javaslatára és jogászi megfogalmazásával a presbitérium panaszt nyújtott be a Tiszántúli Egyházkerület Elnöksége ellen, és kérte a Zsinati Tanács összehívását a templom ügyének kivizsgálására. Én viszont – a magam szakállára – az igazságügy-miniszterhez fordultam. Erre aztán elszabadult a pokol. Bartha Tibor 1958 óta gyakorolt püspökségének mindig hatékony eszköze volt a megfélemlítés. 1972. december 13-án állásomból felfüggesztettek, javadalmamat a felére csökkentették, és olyan egyházi bírósági eljárás alá vetettek, amelyről a Népszabadság inkognitóban megjelent munkatársa nemcsak nekem mondta utólag, hanem lapjával és a KB illetékeseivel is közölte, hogy koncepciós eljárás a javából. Az ítélet elmarasztalt rágalmazás, összeférhetetlenség és a gyülekezet nyugalmának megzavarása miatt. A büntetés: áthelyeznek beosztott állásba, három évig nem viselhetek jobb javadalmazású és magasabb egyházi tisztséget, a Nagyerdei Egyházközségbe nem kerülhetek vissza, és 10 600 forint eljárási költséget kell fizetnem. A második tárgyaláson záróbeszédben foglaltam össze a szituáció képletét: a tettesek, akiknek a vádlottak padján kellene ülniük, bírói pulpitusról ítélik el az áldozatot. Itt tettem fel – adatok birtokában – egy kérdést 3 millió forint sorsáról... A fellebbviteli bíróság helybenhagyta az elsőfokú ítéletét, de a büntetést módosította: áthelyeznek kisebb javadalmazású állásba, 60. életévem betöltésekor nyugdíjaznak, 1200 forint eljárási költség megfizetésére köteleznek.
Lelkész úr végül mégis elért mindent, amiért harcolt.
A felületen látva valóban mindent elértem. A templombotrány híre külföldre is eljutott; a nyugati sajtó és ennek nyomán a SZER[SZJ] és más rádiók magyar és más nyelvű adásai foglalkoztak vele. A legmagasabb régiókban intézkedők is megtudták, milyen kárt okozott ez az ügy. Hogy nem Rákosi most az irányító, hanem Kádár, abban is megmutatkozott, hogy az ügy bár nem a nyugati demokráciák életmenete szabad láncreakciójának megfelelően, de nem is Bartha Tibor és Miklós Imre (az ÁEH[SZJ] elnöke) akarata szerint intéződött el, hanem valahol a „középen”. Az állam, a békesség kedvéért, újabb pénzt utalt ki a templom megépítésére, 1974 márciusában az egyház megbízást adott a tervezőnek, és 1975 szeptemberére befejeződött az építkezés. Túrós Aladárt a Zsinati Irodáról a KNEB[SZJ] határozatának megfelelően meneszteni kellett, és a debreceni szeretetotthonban az öreg nénikre jobb napok következtek.
Hogyan történt ez?
A szekuláris író is író; valami módon a lélek, az ihletés és a belső vezetés embere, tehát Ön elé hozhatom, kedves barátom, az én „drága gyöngyömet”. Azt, hogy ha én valamire küldetést kapok, Isten behozza, szinte beszállítja hozzám azokat az eszközöket és lehetőségeket, amelyeket csak felismernem és felhasználnom kell. Az egyetemi templom botrányának tettesei visszaélést követtek el; tehát – a szellemi mozgás törvényei szerint – sarokba szorítottságukban csak baklövésekre voltak képesek. Első baklövésük volt a felfüggesztésem. Aztán jött a többi. Nekem már csak az volt a dolgom, hogy baklövéseik sorozatát lépcsőnek lássam és elinduljak rajta. A hivatalos egyházi lapban közzétettek egy alibiközleményt hamis tartalommal. Sajtópert indítottam, amit mind a Fővárosi, mind a Legfelsőbb Bíróságon megnyertem. Olyan bírói állásfoglalás született, amely a jövőre nézve is kecsegtet. Ám közbelépett Miklós Imre államtitkár és a KB részéről az őt támogató vonal. Dr. Szakács Ödön, a Legfelsőbb Bíróság elnöke megóvta saját bírósága ítéletét, azon az alapon, hogy a cikkben nem szerepelt a nevem. Később a Legfelsőbb Bíróság bírája, dr. Törő Károly szaktanulmányban fejtette ki, hogy téved az ítélkező, ha a név expressis verbis fölemlítését kívánja, amikor a szövegből egyértelműen kitűnik, kiről van szó. Ezután még cifrább dolgok következtek. Mivel Bartha püspökék a templombotrány miatt külföldön lehetetlenültek, a blokádot úgy próbálták áttörni, hogy gyalázkodó cikket írtak rólam a Nyugatnak szánt protestáns kőnyomatosban (Hungarian Church Press, Ungarischer Kirchlicher Pressedienst), az egyházi bíróság ítéletére hivatkozva. A Református Zsinati Iroda közleménye című cikkben a Mocsárénál súlyosabb koholmányokat közöltek, minden mondat elején kiírva a nevemet.
Ennyire ostobák lettek volna?
Feltehetően arra számítottak, hogy csak későn értesülök a merényletükről, amikor a sajtóperindítás határideje már lejárt. Valóban: sajtópert már nem indíthattam, ám kitűnő ügyvédem, a miskolci dr. Balázs László nyomban megindította a polgári és büntetőbírósági eljárást. Minősített és aljas indokkal elkövetett rágalmazásról volt szó, amiért az akkori Btk. szerint börtönbüntetés járt. De a bíróságok ezúttal is kimentették a tetteseket; már a látszatra sem adtak. Ügyvédem kemény érveléssel kérte a legfőbb ügyész, a Legfelsőbb Bíróság elnöke lépését a törvényességért. A válasz: ha ebben az ügyben ismét hozzájuk fordulunk, beadványunkat válaszadás nélkül helyezik irattárba.
Eszerint a bíróságok politikai irányítás alatt döntöttek.
Erre én nem csupán következtettem, hanem módom volt meggyőződni róla.
Megmondták?
Igen. A dolog előzménye az, hogy Miklós Imre államtitkár 1974. január 30-án délelőtt 11 órára magához kéretett (engem, az akkor már fél éve rokkantnyugdíjas lelkészt, aki jogilag már nem képviselhetett egyházközséget), és Kenderessy János főosztályvezető társaságában fogadott. Mint mondotta, nem az ÁEH elnökeként, hanem pártfegyelemre kötelezett párttagként hozza tudomásomra, hogy „az országot legmagasabb szinten vezető tiszteletre méltó testület” milyen határozatot hozott. Egy papírlapról olvasta fel a Politikai Bizottság döntéseit az új templomról – amiért engem az ügy nyertesének tartanak.
De hiszen akkor a lelkész úr végül is elégtételt kapott!
Helyesbítenem kell: ezt a tájékoztatást elégtétel helyett kaptam. Miután a felolvasás véget ért, még 83 percig beszélgettünk az államtitkár úrral. Ami ebben a beszélgetésben elhangzott, mélyen felháborított. Miklós Imre ajánlatot tett nekem, ne bolygassam tovább Bartha püspökék viselt dolgait, ő pedig cserébe elintézi, hogy mint a Jó Pásztor Bizottság egykori vezetője kiemelt nyugdíjat kapjak. Egy baráti családnál hangszalagra rögzítettem – még friss memóriával – a beszélgetést, legépeltem, és kísérőlevéllel elküldtem Kádár Jánosnak, kifejezve, hogy csak ő tudja eldönteni, mivel bízták meg az ÁEH elnökét, és miket mondott a saját úri kedve szerint.
Válaszolt a Kádár-titkárság?
1974. március 30-án 9 órára meghívást kaptam a Jászai Mari téri pártközpontba. Dr. Móna Gyula osztályvezető, az egyházi ügyek irányítója fogadott. Hangsúlyozta, hogy Kádár János közvetlen rendelkezésére kéretett magához, megbeszélésünkről közvetlenül Kádár Jánosnak kell referálnia. Sajnálkozását fejezte ki az ÁEH vezetőjével folytatott beszélgetés miatt; jól gondoltam: az államtitkár a saját szakállára tette meg külön ajánlatát. A 115 percen át tartó, külsőségeit és hangvételét tekintve szívélyes, oldott légkörű beszélgetés alatt sok minden történt. Nagy vonalakban elmondhattam, amit öt év múlva a Bibó-emlékkönyvben[SZJ] taglaltam (először tehát az illetékesekkel ismertettem nézeteimet). Móna ironikusan fogadta kritikámat, és megígérte, hogy továbbítani fogja. Én már nem voltam ennyire ironikus, mikor tudtomra adta, hogy Bartha Tibor és társai személye tabu (és nemcsak hazai kívánatra!), így hát jogi rehabilitálásomról nem lehet szó. Majd tolmácsolta a párt kérését; állítsam le az állami bíróságoknál jogi eljárásaimat (hangsúlyozva: nagy dolog, ha a párt kéréssel fordul egy pártonkívülihez). Mikor azt válaszoltam, hogy a rehabilitációról nem mondok le, és a jogi eljárásokat folytatom, Móna minden indulatosság nélkül megjegyezte: hiába fáradok, a pártnak módjában áll minden jogi akciómat hatástalanná tenni. Elmondtam, hogy voltaképpen tévesek az információik: én eddig nem indítottam eljárást dr. Bartha Tibor püspök ellen. Mivel a Hungarian Church Press a gyalázkodó cikket Zsinati Iroda Közleménye címmel hozta, s mivel ennek vezetője akkor – a KNEB jóvoltából azóta menesztett – Túrós Aladár volt, az eljárásokat őellene indítottam. Nem sejthettem, hogy ő is tabu alatt áll. „Szó sincs róla, hogy egy Túrós Aladárt tabu védene – vágott közbe Móna –, azután meg hadd rögzítsük, hogy a tabu szót én egyáltalán nem használtam; nagytiszteletű úr mondta így, amikor szavaim tartalmát értelmezte.” Én is hirtelen reagáltam: „Talán félreértettem osztályvezető urat?” Biztosított, hogy nem értettem félre; ő csupán azt kívánta leszögezni, hogy a tabu szót nem ő mondta ki. Arról is biztosított, hogy tájékozódtak a perekről. Ám tudják, hogy a bírói eljárás során Túróstól a püspökhöz vezetne az út, s éppen ezt kell, ezt fogják megakadályozni. Arra a kérdésre, hogy a szocializmus és a béke ügyének miért éppen a Bartha Tibor és a hozzá hasonlók szolgálata kell, Móna csak mosolygott, de nem válaszolt.
Erre gondolt tehát lelkész úr, amikor azt mondta, hogy nem futhatott szabadon végig az a bizonyos láncreakció… Mi történt volna, ha mégis végigfut?
Az, amire küldetést kaptam, hogy törekedjem, miután 1970–72 között felnyílt a szemem, s lehetőségem is kínálkozott a cselekvésre, hiszen lefüleltem a tetteseket. Rájöttem ugyanis, hogy egyházamban mind a kormányzati, mind a korrupciós vonulat inkább strukturális ügy, mint személyi. Az MSZMP tagadhatatlanul minden téren törekedett arra, hogy a Sztálin–Rákosi-mentalitást megszüntesse aszerint, hogy hol milyen személyi és tárgyi változtatást tudott keresztülvinni. De az egyházpolitika újragondolása – érthető okokból – elmaradt. Ezért mind az ÁEH-ban, mint az egyes egyházak vezetésében zavartalanul tovább él a sztálinizmus. S ha olykor be is futott a KB-hoz egy-egy aggasztó jelzés a bánásmód vagy az anyagiak dolgában, nem volt ekkora hatása, hogy az egész társadalom, az egész nemzet dimenzióinak távlatában mérték volna fel a mérvadók: jó-e nekünk az ÁEH sikeressége és a Miklós Imre–Bartha Tibor-barátság? Valóban a társadalom és az egyháziak harmonikus, egymást erősítő és korrigáló együttműködése-e ez, vagy csupán közös érdekeltségű állami és egyházi főmandarinok semmi jót nem ígérő összeműködése?
Ez eddig világos. A református egyház legfelső vezetése elad egy templomot, a gyülekezetet képviselő presbitérium tudta és beleegyezése nélkül, és az átvett pénzről nem képes elszámolni. A gyülekezet lelkipásztora tiltakozik – erre meghurcolják és az egyházi bíróság határozatával eltávolítják állásából. Nem nyugszik bele az igazságtalanságba, tovább harcol a templomért és a saját becsületéért. Ekkor közbelép a párt, az állam. Inkább fizetnek másodszor is, csakhogy a botrányt eltussolhassák. De azt nem engedik, hogy a bíróság – jogi elégtételt adva az ország-világ előtt befeketített lelkésznek – megállapítsa az egyházi vezetés felelősségét. Bartha Tibor mögött ott az ÁEH, az ÁEH mögött ott a párt, és a magyar jogszolgáltatás nem független a párt akaratától. De hogyan kerül a történetbe Mocsár Gábor? Miért kezdődik újra Éliás József, a visszavonultan élő, nyugalmazott lelkész rágalmazása, évekkel azután, hogy a legfőbb ügyész és a Legfelsőbb Bíróság elnöke elutasító határozattal véget vetett az általa indított peres eljárásnak? És miért tetézi Mocsár a régi hazugságokat azzal, hogy a „kálvinista prédikátor” 1944-ig zsidó rabbi volt?
Találgassunk! Ketten talán többre jutunk!
Haragudhatott Mocsár Gábor a lelkész úrra?
Dehogyis. Egyáltalán nem ismert, egyikünk sem tett keresztbe a másiknak egy szalmaszálat sem.
Ha nem személyes indulat vezette, akkor miért vállalkozott vajon a templomügy hivatalos változatának megírására?
A tárgyaláson arra hivatkozott, hogy értesüléseit az ÁEH megyei titkárától szerezte.
Tehát az Egyházügyi Hivataltól indulna ki a dolog?
A bíróság megidézte a titkárt. Ez nem jelent ugyan meg, de írásban határozottan tagadta az író állításait, mi több, megvádolta Mocsárt, hogy az ő nevével takarózva próbál az ódiumtól szabadulni…
És ezt el lehet hinni?
Véleményem szerint csakis ezt lehet elhinni. Kizártnak tartom, hogy az ÁEH – ahol minden lelkészről minden lényegeset tudnak – ilyen badarságokat közölt volna rólam.
Tehát Mocsár egyszerűen hallott valamit, és azt ellenőrzés nélkül beleírta a könyvébe?
Ne siessen annyira. Akadhatnak más érdekeltek is!
Lelkész úr nyilván azokra céloz, akiknek részük volt az egyetemi templom körüli botrányban. De akkor hadd ismételjem meg kérdésemet: miért van ezeknek útjában a csendes visszavonultságban élő, nyugdíjas lelkipásztor?
Útjukban állok, mert élek. Persze, Ön nem tud arról, hogy Bartha Tibor és tettestársai ellen 1974. december 6-án dokumentált periratot nyújtottam be a Zsinati Bírósághoz. Hajmeresztő törvénysértéssel a közbenső egyházi szerv megakadályozta, hogy panasziratom (ez az egyházi elnevezése) a Zsinati Bíróság elé kerüljön. A tabu itt is működött. De mert a periratot törvényes határidőn belül adtam be, az ügy jogi szempontból mindaddig „él”, amíg én élek. Tegye hozzá, hogy az egyházi köztudatban jól ismert a valósághű templomtörténet, s látni fogja: az érdekelteknek elegendő okuk volt arra, hogy – ha mást nem tehetnek – megpróbáljanak lejáratni engem. És mivel lehet valakit Magyarországon lejáratni, sajnos a 80-as években is?
Széthíresztelik, hogy zsidó, sőt, zsidó rabbi volt, de hűtlenül elhagyta egyik egyházát, egy másik egyház lelkésze lett, és ügyét most is világi bírósághoz vonszolta.
Tűz, tűz!
Még egy utolsó kérdés: felhatalmaz-e lelkész úr beszélgetésünk közreadására?
Igen, de kérem a szöveg előzetes bemutatását; aláírásommal bizonyítom a felhatalmazást. Hálás vagyok a közlési lehetőségért; ilyen lehetőséggel Mocsár Gábor rendelkezhetett, én azonban nem publikálhattam a valóságos templomtörténetet és előzményeit. Fontos előzményekről most sem esett szó. De közlésükről nem mondtam le végleg.
Kapcsolódó cikkek
- Sajtóbotrányok [7]