[Kőszeg Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

1984 kora nyarán a magyar hírközlő szervek összehangoltan és hivatalos külsőségek között emlékeztek meg a magyarországi holocaust 40. évfordulójáról. A megemlékezés-sorozat keretében – legfelsőbb szintű sípjelre utaló sebességgel – kiadtak egy dokumentumgyűjteményt a zsidókérdés régebbi irodalmából,[SZJ] s így – sikeres szamizdatkiadása után – végre legális kiadásban is megjelenhetett Bibó István nagy jelentőségű tanulmánya, a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Nem maradt külföldi visszhang nélkül, hogy hivatalosan megkoszorúzták Raoul Wallenberg emléktábláját: a svéd diplomata, aki több ezer budapesti zsidó életét mentette meg, a háború végén – mint a szovjet hatóságok Berija kivégzése után hivatalosan elismerték – orosz állambiztonsági szervek őrizetébe került, és nyugati feltételezések szerint még ma is él. Az évforduló kapcsán a sűrűsödő történelmi-ismeretterjesztő irodalom azt igyekezett érzékeltetni, hogy 1944 – történelem: a tragikus események felidézésekor idejét múlta tehát a politikai indulat és a morális hevület. Az óvatos tárgyilagosság persze nem feledtethette el, hogy a magyar zsidóság katasztrófájának valóban tárgyszerű tudományos feldolgozására kizárólag külföldön került sor, és a hatalmas mennyiségű hazai iratanyagnak mindmáig csak töredéke jelent meg. A szenvedélymentes hang azt jelezte: a cikkeket az évforduló protokolláris alkalma sorjáztatja, nem holmi eleven társadalmi érdeklődés. Pedig a társasági viták meg a szamizdatban megjelenő írások épp azt bizonyítják, hogy a zsidókérdés ma is szenvedélyeket kavaró társadalmi ügy. A szamizdatban megjelenő írások alapján elmondhatjuk, hogy a zsidókérdés – és ami elválaszthatatlanul összefügg vele, a zsidó–magyar viszony –, a népirtásban való magyar társadalmi felelősség irodalmának újabb hulláma ért el bennünket. (A jelen írás nem ezekhez a kérdésekhez kíván hozzászólni, sőt nem is az újabb keletű érdeklődés jegyében kelt. Adalékokat szolgáltat csupán a népirtás utótörténetéhez. A felidézett eseménysor a hatvanas években kezdődött, és voltaképpen máig is tart, bár azok közül, akiket valaha érintett, mind kevesebben vannak életben.)

A hivatalos Magyarország, amely hol tiltotta, hol támogatta, hogy a társadalom érzéseit kifejezni próbáló értelmiség bűnrészesnek vagy vétlennek érezze a magyar társadalmat a nácizmus bűneiben, önmagát sosem tekintette felelősségre vonhatónak azért, ami a háború kezdetétől vagy a német megszállástól kezdve a háború végéig zsidónak minősülő állampolgáraival történt. Soha egy pillanatra nem merült föl, hogy a magyar állam kártérítést fizethetne például munkaszolgálatosoknak (illetve örököseiknek), akiket a magyar hatóságok vezényeltek fegyvertelenül, mintegy magyar hadifogolyként a keleti frontra. Nem merült fel, hogy kártalanítást fizessenek az életben maradt deportáltaknak, illetve az elpusztultak örököseinek, holott a deportálást – kétségtelenül német nyomásra, de – mégiscsak egy jogszerűen beiktatott magyar kormány rendelte el, és a magyar közigazgatás szervei hajtották végre, közismerten rekordidő alatt. A vidéki zsidóság (mintegy négyszázezer ember) elhurcolásáért az államháztartás – szállítási és élelmezési költség címén – kétmilliárd pengőt fizetett a németeknek, illetve ennyit írt le a német államadósságból.

A Német Szövetségi Köztársaság ellenben fizetett. A háború végén ugyanis a győztes hatalmak jóvátételre kötelezték a vesztest. Az elmúlt háborúk gyakorlatával ellentétben a németeknek nemcsak a győztes államoknak kellett fizetniük, hanem azoknak a személyeknek (illetve örököseiknek) is, akiket a nácizmus politikai, vallási vagy faji okokból üldözött. A kártalanítási kötelezettséget és kifizetése irányelveit az NSZK parlamentje törvénybe iktatta. Az ötvenes évek végétől vagyoni kár, egészségkárosodás, kiesett jövedelem stb. címén jelentős összegeket fizettek ki az egykori üldözötteknek, köztük azoknak is, akik üldöztetésük idején német állampolgárok voltak. Az NDK – minthogy nem tekintette magát antifasiszta állam jogutódjának – a kártalanítási kötelezettségből nem vállalt részt.

A ’60-as évek elején Magyarország – pontosabban a Nácizmus Magyarországi Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete – is bejelentette igényét a kártalanításra; az eljárás lebonyolítására az Általános Értékforgalmi Bank Rt. kapott megbízást. A tárgyalások ekkor csak az üldöztetés idején elszenvedett anyagi károk (elkobzott, eltűnt értékek) rendezéséről indultak meg. Ezekre az ún. BRÜG (Bundensrückerstattungsgesetz = Visszaszolgáltatási törvény) volt érvényes. Az Érdekvédelmi Szervezet első lépésként felszólította a károsultakat, hogy jelentsék be igényeiket. Bár az átlagosnál is paranoiásabbak azt állították, hogy az egész akció a még Magyarországon élő zsidók összeírására szolgál, és akadtak néhányan, akik úgy vélték, hogy meggyilkolt hozzátartozóikért nem fogadhatnak el kártérítést (ami igazán méltó büntetés a németeknek), a normális többség 1962 őszén a kitöltendő „eskü helyetti nyilatkozat”-ba beírta mindenét, amit elvettek tőle, meg itt-ott talán azt is, amit a magáénak mert képzelni. Az igénybejelentést követő tárgyalások hosszú ideig eredménytelenek maradtak, a „BRÜG-törvény szerint előírt egyéni eljárás alapján” – ahogy az érdekvédelmi szervezet 1974. április 3-án kelt tájékoztatójában olvasható – a németek nem fizettek. Az egyéni eljárás során a kárigények jogosultságát német bíróság előtt kellett volna bizonyítani, a károsultak és tanúik tömeges kiutazását viszont az érdekvédelmi szervezet nyilván nem biztosíthatta. Az ugyan előfordult, hogy az üggyel foglalkozó német bíróság (Landgericht Berlin) irat-kiegészítés végett közvetlenül fordult valamelyik érdekelthez, arra azonban, hogy például vallomástételre bárki Berlinbe utazott volna, tudomásom szerint nem volt példa. Az egyéni eljárás helyett az érdekvédelmi szervezet 1971. január 22-én globális kártalanítási összegben állapodott meg az NSZK pénzügyminisztériumával. Az összeget – a bizonyítási eljárást mellőzve – az érdekvédelmi szervezet osztotta fel: azok az igénylők, akik maguk voltak lágerben vagy munkaszolgálatban, 13 000 forintot, akiknek közvetlen hozzátartozójuk pusztult el, hullánként összesen 6500 forintot kaptak; a kisebb szenvedéseket – gettó, csillagviselés stb. – kisebb összegekkel kártalanították. (Ennél többet – más, egyéni eljárás alapján – azoknak fizettek, akiken kísérleteket végeztek, illetve akik német hadiüzemben dolgoztak.) A fenti kártérítések kiutalására 1974 áprilisában került sor. A globális kártalanítás márkaösszegéről, a felmerült költségekről, az átváltási kulcsról és a felosztás elveiről sem az érdekvédelmi szervezet, sem az Értékforgalmi Bank Rt. nem hozott nyilvánosságra semmiféle tájékoztatást, elszámolást.

Feltehetőleg a bizonyítási eljárás nehézségei miatt nem került sor még igénybejelentésre sem az egészségromlás, fizetéskiesés, eltartó elvesztése következtében elszenvedett károk ügyében (ezekről az ún. BEG – Bundesentschädigungsgesetz – Kártalanítási törvény rendelkezik), holott jelentős vagyonnal eleve is kevesen rendelkeztek, viszont elpusztult hozzátartozója majd mindenkinek volt, és a veséjét is elég sokaknak leverték. De az egészségromlás megállapításához például a németek tüzetes orvosi vizsgálatot követeltek, a bíróság által ellenőrizhető – azaz nyugat-európai – leleteket. Nagyszámú kártérítésre tehát ezen az alapon nem nyílt lehetőség.

Az Értékforgalmi Bank Rt. mindazonáltal nem akart teljesen lemondani erről a devizaforrásról, hiszen egy-egy Auschwitzból megrokkanva hazatért zsidó, különösen, ha a hozzátartozóit is elvesztette, jelentős márkabevételt ígért, igen kedvező átváltási kulccsal. Diszkréten felszólították tehát azokat az – általában nyugdíjas korú – érdekelteket, akiknek jó esélyük volt kártérítésre, hogy járjanak el ügyükben Nyugat-Németországban maguk. Az Értékforgalmi Bank Rt. vállalta: elintézi, hogy útlevelükkel tetszőleges ideig kint maradhatnak, nem fogják őket disszidensnek tekinteni (hisz akkor még a kintmaradókat – távollétükben – két-három év börtönbüntetésre ítélték), visszatérhetnek itthon hagyott hozzátartozóikhoz. Cserébe nyilatkozatot kellett aláírniuk, hogy az esetleges kártérítési összeget teljes egészében hazahozzák, és az Értékforgalmi Banknál a hivatalos napi áron forintra váltják át.

Nyugdíjukról a kiutazóknak természetesen le kellett mondaniuk, hiszen aki külföldre távozik, az olyan, mintha életében sose fizetett volna nyugdíj-hozzájárulást. Utazásuk nem lehetett kivándorlás, hiszen a kivándorlóknak beutazó vízummal kell rendelkeznie, azt pedig az NSZK külképviselete a kártérítés elintézése céljából aligha adott volna. Huzamos ott-tartózkodásukat az érintetteknek Németországban kellett legalizálniuk. Genfi konvenciós útlevélre, amely a politikai menekülteket illeti meg, nem számíthattak: ekkor – a hatvanas évek közepén – a német hatóságok Magyarországot már a legvidámabb barakknak tekintették. Az idegenútlevél, amelyet a rendezetlen állampolgárságú vendégmunkások használnak, majdnem olyan kényelmetlen úti okmány, mint egy szocialista útlevél. A legjobb megoldás – és ezt az Értékforgalmi Banknál közölték is az érdekeltekkel –, ha megérkezésük után nyomban németnek vallják magukat.

Az olvasó – talán most először – meglepődik. Miért vallaná magát németnek az, aki mint zsidó akar kártérítést kapni a németektől? Az NSZK Alaptörvénye szerint a népi németeknek (Volksdeutsch), ha áttelepülnek a Szövetségi Köztársaságba, jogigényük van a német állampolgárságra, és a szokásos bizonyító eljárás után – egy-másfél éven belül – meg is kapják az állampolgárságot. A náci formula szerint „Volksdeutsch” az, aki „deutsch von Blut und Kultur”, azaz származása és kultúrája szerint német. Az NSZK Alaptörvénye természetesen nem ismer faji elvet, és nem ismeri a felekezeti megkülönböztetést sem. Ha a „Blut” nem számít, miért ne lehetne egy népi német történetesen éppen „Mózes vallású”? Hogy a dolog társadalmilag-történelmileg mégis képtelen, azt persze a német hatóságok is tudják, de a németek egy része és a hivatalos Németország valóban úgy érzi – vagy úgy érezte még tizenöt évvel ezelőtt –, hogy tartozik a zsidóknak, a hatóságok így megelégedtek a német kultúra igazolásával. Ehhez viszont még németül sem kellett különösebben jól tudni, hisz az igazi népi németek se tudnak mind jól németül, elegendő, ha egy tanú kijelenti: emlékszik, hogy a kérelmező papájának a könyvespolca teli volt a Goethe’s Sämtliche Werke sorozat köteteivel. Ilyen alapon többé-kevésbé mindenki megkapta a német állampolgárságot – illetve első lépésként a tartózkodási engedélyt –, hacsak nem követett el valamilyen alaki hibát: nem keveredett ellentmondásba a kihallgatások során, vagy nem mondta azt zavarában, hogy magyar. No, de erre a veszélyre gondosan figyelmeztették az Értékforgalmi Bank Rt. útlevélügyekkel foglalkozó munkatársai.

A tartózkodási engedély birtokában hősünk – a kifejezés itt jelentős számú érdekeltet reprezentál – most már elkezdhette kártalanítási ügye intézését, ügyvédhez rohant, orvosi bizonyítványokat gyűjtött. Mindez persze pénzbe került, amellett laknia és ennie kellett, az Értékforgalmi Bank Rt. pedig mint szeriőz cég nyilván nem adhatott hitelt egy ilyen bizonytalan kimenetelű magánvállalkozáshoz. Hősünk tehát eladta kicsempészett briliánsgyűrűjét, segélyt kért a zsidó hitközségtől – és szűkösen élt, szűkösebben, mint otthon, ahol nyugdíja volt, kényelmes lakása, számos ismerőse és esetleg megtakarított pénze is. De ha túlesett a vizsgálatokon és felülvizsgálatokon, kihallgatásokon és meghallgatásokon, ha túlesett azon, hogy tucatnyi tisztviselővel kellett tárgyalnia, akik hivatali kötelességükhöz híven mind rá akarták bizonyítani, hogy hazudik, hogy nem is volt Auschwitzban, de ha volt is, a reumáját biztosan nem ott kapta, ha túlesett mindezen, azaz egy-két év múlva, az Értékforgalmi Bank Rt. szép zsákmányt könyvelhetett el: ügyfele mintegy százezer márkát hozott haza, aminek forint-ellenértékét kb. hattal számolva (akkoriban valahogy így állt a márka) nyomban ki is fizették neki.

Mindenki jól járt: a kártérítés-igénylő külön lakást vehetett végre a gyerekének, és mellékesen volt egy német útlevele, az Értékforgalmi Bank Rt. túlteljesítette a deviza-bevételi tervét, az államháztartás pedig megtakarított évi harmincezer forint nyugdíjat, ami, ha hősünk még tíz évet él, félig visszahozza a kifizetett forintellenértéket is. A kártérítés-igénylő kálváriája azonban nem ért még véget. A kapott pénzt természetesen nem hozta haza az utolsó fillérig. Ezt természetesen az Értékforgalmi emberei is tudták, és ő is tudta, hogy tudják. Csak azt nem tudta, hogy tudják-e, mennyit hagyott kint, illetve mennyit tételeznek fel, és amennyit feltételeznek, az nem több-e, mint amennyit elnéznek. Ráadásul a kártérítés az első nagy összegen kívül többnyire életjáradékot is tartalmazott. A járadékot azonban csak annak fizetik, akinek az NSZK-ban állandó lakása van, és időnként lakik is benne. Hősünk tehát az év egy részét Németországban tölti (a legtöbben Nyugat-Berlinben telepedtek le), német személyi igazolvánnyal felveszi a pénzét, majd a német útlevéllel hazautazik, itthon nyomban jelentkeznie kell az Értékforgalmi Bank Rt.-nél vagy valamelyik illetékes alosztályánál, ahol a magyar útlevelébe is bepecsételik a belépést. Németországban attól retteg, hogy a németek rájönnek egzisztenciája kettősségére (holott valószínűleg amúgy is mindent tudnak), itthon attól, hogy a kint hagyott pénz miatt vonják felelősségre. Voltaképpen mindkét félelem homályos szorongás csupán, mert mit tehetnek a németek a már kifizetett kártérítéssel, és főképpen mit tehetnek a magyarok egy NSZK-állampolgárral? De hát, aki már tapasztalt egyet-mást az életben, az sok mindentől retteg, hisz a végén még a gyerekeknek eshet bajuk, a gyerekek nem kapnak majd útlevelet…

Az Értékforgalminál persze éppen ezzel kalkulálnak. Az útlevél akkurátus lebélyegzése nem céltalan pontoskodás. A kártérítést élvezőknek a havi járadékot is át kell váltaniuk forintra. Kinti költségeikre naponta meghatározott összeget költhetnek el, a többiről – csekkszelvénnyel, lakbérkimutatással – el kell számolniuk, mintha az Értékforgalmi Bank Rt. napidíjas alkalmazottai volnának. Tekintettel az inflációra a napi költségkeretet időnként felemelik, öt-öt márkával. De – a megérkezés és az elutazás napját nem számítják be: a két határnap költségeit az egykori Häftlingeknek[SZJ] a többi nap napidíjából kell „kigazdálkodniuk”.

Elmondhatjuk: a Magyar Népköztársaság jól sáfárkodik a tálentommal. Egy részét legalább visszaszerzi annak az összegnek, amelyet a m. kir. kormány fizetett, hogy a németek a zsidóit Auschwitzba expediálják.

• Befejezetlen múlt