Dalos György

Nyomtatóbarát változat

Taxisofőr: – Maga rendőr vagy újságíró?
Fiatalember: – Mind a kettő.
Taxisofőr: – Micsoda idők!



(Egy francia filmvígjátékból)


I.


A történet három színhelyen játszódik: az (elérhető) nyilvánosság előtt, a (védettnek hitt) magánéletben és a (gyermek- és ifjúságvédelmi) rendőrség kihallgatóhelyiségeiben. Hőse: az Orfeó együttes, egy amatőr bábos és színjátszó csoport. Tagjai: tizenéves fiatalok, vezetője egy szobrászművész.

Az Orfeó együttes 1970 tavaszán alakult. Nevét az első produkcióról, Györe Imre Orfeó szerelme című költeményének színpadi változatáról kapta. A rímes játékot egy külvárosi művelődési otthonban mutatták be. Ez az otthon egyúttal az Orfeó menedéke is volt, legalitást és részben anyagi támogatást nyújtott az együttesnek.

Kétévi nyilvános szereplés, néhány dicsérő sajtóvisszhang után megjelent a színen a rendőrség. Szülői panaszokra, feljelentésekre hivatkozva vizsgálatot folytattak, elsősorban ifjúság elleni bűncselekmények címén. Házkutatások, tanúkihallgatások, rendőri figyelmeztetések követték egymást. Végül a nyomozást megszüntették, s a tekintélyes mennyiségű iratanyagot, kihallgatási jegyzőkönyveket – úgy látszott – az irattárak mélyére süllyesztették. Bizonnyal volt rá okuk.

Nem sokkal később egy szemfüles újságíró látogatott el a külvárosi klubba. Megtekintette a produkciót, majd elbeszélgetett az Orfeó tagjaival és a közönség egy részével. Azok örültek, hogy az ország egyetlen ifjúsági hetilapja érdeklődik irántuk, készségesen fényképeztették magukat, nyíltan szóltak problémáikról, művészi elképzeléseikről, sőt általános politikai elveikről is. Mindenki elégedett volt – míg 1972. október 13-án meg nem jelent a Magyar Ifjúságban a fényképekkel illusztrált cikk Orfeó az alvilágban címmel, „Féligazságok, zavaros elméletek, csalódások” alcímmel.

A terjedelemmel nem volt semmi baj. A lap tizenkét hasábot szánt az Orfeóra, és ott voltak a fényképek is. A bőséges méltatás indokolt volt, hiszen – mint a cikk szerzője, Szántó Gábor írta – az Orfeó tagjainak lelkesedése és munkálkodásuk újszerűsége „mind több náluk fiatalabbat is a csoporthoz vonzott”. Csakhogy – folytatta a riporter – „közben mind furcsább hírek kezdtek terjedni az együttesről”.

Egy szülő foglalja össze ezeket a híreket: „A lányom kimaradozik, többször haza sem jön éjszakára. Hirtelen »ellenzéki« lett a magatartása, és azt mondogatja, hogy a család gátló tényezője a szocialista társadalom felépítésének.” Egy másik szülő így egészítette ki a képet: „Tizenötezer forintot kért a fiam, mert közös házat akarnak építeni, hogy úgy éljenek, mint valami nagy család.” A harmadik ezt vallotta az érdeklődő riporternek: „El kellett tűrnöm, hogy a bábegyüttes nála kétszerte idősebb férfi vezetője beköltözzön néhány hétre a lányom szobájába.”

Tekintsünk el most attól, hogy a szülői vallomások szövegét mintha nem újságírói tollal, hanem jegyzőkönyvileg egyengették volna, és foglaljuk össze a tényállást. Az Orfeó amatőr együttes tagjai közös házat készültek építeni, és az ellenkező nemű csoporttagok olykor szexuális kapcsolatot tartottak fenn egymással. Előfordult, hogy a partnerek életkora erősen különbözött. Továbbá: a csoport „ellenzéki” irányban befolyásolta tagjait. A fiatalkorúakkal folytatott nemi kapcsolat kétségívül érdekelhette a bűnüldöző szerveket. Csakhogy a nyomozás vezetője az Orfeó csoport tagjai ellen indított vizsgálat alapján kijelentette:

A szó jogi értelmében nem történt bűncselekmény. (…) Az, hogy a gyerekek szembekerültek a családjukkal és „nagycsaládot” próbáltak létrehozni, nem tartozik büntetőeljárás alá. (…) A bábcsoport vezetője tényleg több, nála fiatalabb tizenéves lánnyal került szexuális kapcsolatba (…) mindennek ellenére azt kell mondani, hogy jogi értelemben véve ez sem bűncselekmény. A lányok elmúltak 14 évesek, s ezeket a kapcsolatokat maguk is keresték.

Tehát: az Orfeó-ügy – mert hiszen most már „ügyről” beszélhetünk – nem volt bűnügy. Politikailag sem: „Tapasztalatlan fiatalokról van szó, akiknek többsége rendszerünknek valójában nem ellensége” – mondja a rendőrtiszt, aki magánvéleményét közli lapja olvasóival. Íme:

Ha azonban az íratlan szabályok, a társadalmi együttélés morális törvényei felől vizsgáljuk az orfeós fiatalok elképzeléseit és tetteit, okkal hozzuk szóba életük és tevékenységük néhány árnyoldalát.

II.

A riport „szempontja” alighanem már adva volt, amikor az újságíró és a fotós kiszállt a helyszínre. A rendőrségi nyomozás eredménye ellenére, bár magától a nyomozástól talán nem függetlenül, az újságíró tudta, hogy az orfeósok „elképzelései és tettei” elítélendők, és már ebben a tudatban beszélt velük, ehhez az állításhoz kereste a bizonyítékokat Meg is találta. Elment a Gyermekjátékok című „zenével, fénnyel, pantomimmal” kombinált bábjáték bemutatójára. Ennek cselekményéről az olvasó a cikkből nem sokat tudhatott meg. Annál többet a cikk szerzőjének interpretációjáról:

Érezhetően legfontosabb mondanivalója: a felnőttek ostobák és gonoszak, gyilkos ösztönöktől fertőzött világukban elnyomják és elsorvasztják a tiszta gyermeki érzelmeket, fegyverjátékokat adnak a kicsinyek kezébe, és ha szándékaikat a gyerekek felismerik, egyetlen lehetőségük az emberré válás érdekében, hogy szakítsanak a családdal, amely hazug és a felnőttekkel, akik fertőzöttek. Általában, mindig és mindenütt.

Ha látatlanban elfogadjuk is, hogy a Gyermekjátékok valóban erről szólt a „fény, a zene és a pantomim” nyelvén, némiképp elcsodálkozhatunk, hogy a riporter első kérdése nem a rosszalló hangon ismertetett mondanivalóra vonatkozik, hanem arra: „Ki írta ezt a darabot?” „Mi magunk” – hangzik az együttes vezetőjének beismerő vallomása. Azaz: nem egészen így hangzik.

– Mi magunk – mondja Malgot István, aki ugyan nyilvánosan nem vállalja az együttes vezetőjének pozícióját, mert akkor ezzel együtt természetesen a közös munkáért való felelősséget is vállalnia kellene, de kétségtelenül a csoport hangadójaként működik…

A Malgot nevéhez illesztett többszörösen összetett mondat nehézkes szerkezetével elárulja, hogy funkciója van: egészen más jelentést adni Malgot szavainak, mint amit ő maga tulajdonít nekik (hogy mennyire pontos az idézet, az megint más kérdés). Figyeljünk csak:

Rajtunk is múlik, hogy milyen lesz a jövő nemzedéke. Azt akarjuk, hogy szabad legyen. Ehhez másképp kell nevelni őket Most olyan világra készítik fel a gyerekeket, amilyenben mi magunk is felnőttünk, és amelyik tulajdonképpen rossz.

Ki ne értene egyet azzal (nyomozótiszteket és újságírókat is idevéve), hogy a jövő nemzedékének nevelése fontos dolog? Nem túl eredeti igazság ez, újdonságát csak az adja, hogy aki mondja, aligha mondja őszintén. Hiszen álarcos, inkognitós igazmondóval van dolgunk, sugallja a cikkíró; olyan emberrel, akinek van mit titkolnia. Mit is?

Gyerekkorában özvegy édesanyja taníttatta egészen addig, míg a fiú nem próbált saját lábára állni. Ez mindmáig nem sikerült neki egészen: az Iparművészeti Főiskoláról fegyelmi és tanulmányi problémák miatt kizárták, egy disszidálási kísérlete meghiúsult, egy államellenes összeesküvésben való részvételéért – már korábban – felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, s a Képzőművészeti Főiskoláról is távoznia kellett. Időközben két házassága bomlott fel, s mint mondani szokás: hátán a háza. Furcsa és nehéz ember, aki konokul keresgéli a helyét, s közben felelőtlenül és gátlástalanul tiporja szét követői és hívei ilyen-olyan, de mégiscsak létező hátországát.

Az élettények e látszólag tárgyilagos felsorolásában különböző súlyú és jellegű adatok kerültek egymás mellé, amelyek időrendben és logikában sejthetően nem voltak egymáshoz valók. A vádlott sanyarú gyerekkorának említése csak arra szolgál, hogy Szántó ironikusan hozzátegye: lám, nem is sikerült neki a saját lábára állnia. Ennek bizonyítékaként hozza fel tanulmányi-fegyelmi fiaskóit, a disszidálási kísérletet, az államellenes összeesküvésben való részvételt és végül a két válást. Hogy mindennek mi köze van az együttes produkciójához, az nem tartozik az olvasóra. Az újságíró nem elemezni kívánt, hanem halmazatot összehozni. Persze, nem egy bírósági vádanyag számára, ahhoz talán még öt válás is kevés volna, hanem „az íratlan szabályok és a társadalmi együttélés morális törvényei” védelmében.

Malgotot – olvashatjuk a cikkben – az orfeósok karizmatikus vezérként tisztelik, főleg a lányok pedig fanatikusan szeretik. Egyikük „azt mondta, inkább öngyilkos lesz, de az Orfeót nem hagyja, és Malgotot nem engedi bántani”. A másik lány – már múlt időben – így nyilatkozik: „Életmódja, gondolatai, gesztusai, minden új volt, és én fenntartás nélkül csodáltam.” Ám mégsem a serdülőkori hiperszexualitás sodorta ezeket a fiatalokat Malgot és az Orfeó karjába, hiszen utóbb, a szerelmi kapcsolat megszűntével, sőt, a rendőrségi kihallgatások után is sokan maradtak Malgot hívei. (Mi több, panaszolja Szántó, „az a tény, hogy rendőri figyelmeztetésben részesültek… furcsa állásfoglalást alakított ki bennük: igazuk elismeréseként hivatkoznak erre”.) Az Orfeó nem egyszerűen amatőr együttes volt, hanem mozgalomszerű képződmény.

– A tagok részére irodalomjegyzék készült – mondta Sz. János, aki Malgot helyére került Éva szívében és karjában –, ebben volt kijelölve, hogy kinek mit kell olvasni.

Az ízetlen utalás az Éva nevű lány partnercseréjére mégis az ellen szól, mintha itt minden az együttes vezetőjének szexuális varázsa körül forgott volna.

– Az Orfeóban – tette hozzá L. Károly – állandó politikai, ideológiai, művészi képzés folyt.

A vád, ami ebből következik, meglepően sovány: az ideológiai-politikai munka veszélyeztette – nem a szocialista rendszert, hanem az Orfeó-tagok tanulmányi eredményét. Persze, itt is elsősorban a lányokkal volt baj.

Nemcsak Andreával volt gond az iskolában. Júlia eredményei is romlottak, magántanuló lett, majd egy időre abba is hagyta a tanulást, megpróbált dolgozni. …Sz. János is megbukott, L. Károlyt kizárták az iskolából, s az idősebbek közül pedig többet – N. Ilonát, E. Tamást, Zs. Ágnest – a főiskoláról tanácsolták el.

Nem biztos persze, hogy ezek az eltanácsolások – különösen a hírnevére kényes és Malgot által már amúgy is „kompromittált” Képzőművészeti Főiskoláról – függetlenek voltak a rendőrségi vizsgálattól. Szántó azonban a bűn mértékét a bűnhődés mértékével bizonyítja, hogy azután behatoljon az „orfeós ideológia” mélyére.

„Aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni” – idézi József Attilát a színpadon. De hát milyen pokolra? És mennyire önkényesen? (Itt Szántó alighanem önkéntesen-t akart mondani – D. Gy.) Alkalmasabb nem lévén, ki-ki megpróbál egy kis műpoklot csinálni magának.

Bár még a cikkből is kiderül, hogy ezeknek a gyerekeknek a legtöbbje zaklatott családi helyzetéből menekült az Orfeóba („megrongált... családi fészekben nevelkedtek”), Szántó mégis „műpoklot” emleget. Mintha a művészi produkció családellenessége nem élettapasztalatokra támaszkodott volna, hanem egy gyanús, sőt kifejezetten antiszociális egyéniség befolyása alatt álló értelmiségi gyerekek agyszüleménye lenne.

Mindazonáltal az együttes tagjainak ez az enyhe, tanulmányi szempontú elmarasztalása akár méltányosnak is tűnhetne – ha nem volna világos a mögöttes célzat: az együttes vezetőjének különválasztása híveitől. Mert az elítélendő – és részben már meg is valósult – tervben, az összeköltözésben, a kommuna-elképzelésben kétségkívül Malgot személye volt a döntő. Körülötte csoportosult az Orfeó véleményképző, „kemény” magva, a fő tüzet rá kellett irányítani. Szántó az Orfeó-csoportot egyik-másik szülő nyomán az amerikai Manson családhoz[SZJ] hasonlította, hogy ily módon a többieket az ő áldozatainak tüntesse fel.

Csakhogy Malgot-Manson rémtettei rendőrségi szempontból majdnem érdektelenek voltak. Igaz, a rendőri figyelmeztetés közokirat-hamisítást emleget, és ez, ha nem ér is fel egy rituális gyilkossággal, azért csúnya dolog. Még akkor is, ha nem önérdekből követték el. Malgot ugyanis nem létező diplomája számát hamisította rá a kitöltendő formanyomtatványra, hogy az Orfeónak legyen hivatalos vezetője. Egyébként azonban a háttérben maradt, nehogy politikailag kompromittált személye rontsa az együttes helyzetét. Akárhogy ítéljük meg utólag Malgot „disszidálási kísérletét” vagy „összeesküvő” múltját, meg kell állapítanunk: az Orfeó-beli féllegális helyzete már következmény volt. És okirat-hamisításával ezt a következményt vélte enyhíteni – igaz, nem korrekt módon.

Szántó nem így látta:

Ha tehát különválasztjuk … – és külön kell választani – Malgot István szerepének megítélését, ha végre ráébrednek a különböző helyeken levő illetékesek arra, hogy ki kellene mondani: Malgot alkalmatlan a hangadó szerepének betöltésére, és gyerekek közötti tevékenysége káros – ez még nem elég … mert a kérdés nem csupán az, hogy morálisan, az íratlan szabályok szerint mennyire felelős vagy bűnös Malgot István és korban is hozzáillő eszmetársai… Beszélni kell a történtekről azért is, mert a legfontosabb kérdés: hol tartunk mi, akik nem kívülről bíráljuk a világot, de állandóan ismerkedve vele, benne élünk.

A riporter bizony eljárást követel Malgot ellen, és közvetve a rendőrséget is bírálja. Az Orfeó tagjai, lám, a hatóság közbelépése után is „zavartalanul szédítik egymást és közönségüket”. Vajon meddig még? – teszi fel Szántó a cicerói kérdést, és maga válaszol: „Egészen addig, amíg példaképük a helyén marad.” Szótárából nem hiányoznak a nagyobb perekben használatos ügyészi és bírói közhelyek sem:

A kérdések sorozatát hosszan folytathatnánk: hol volt és hol van a pedagógus ebben a vitában? Mennyit ér a gyámhatóság gyámkodása? Hol jutottak szerephez az ifjúsági szövetség képviselői mint méltó vitapartnerek?

Egy ügy abban a pillanatban botránnyá fajul, amikor kimutatják, hogy kik, mely szervek hagyták nemtörődömségből botránnyá fajulni. Az Orfeó-ügyből tehát botrány lett. A botrányokat pedig a magyar glóbuszon úgy szokták megoldani, hogy valakit vagy valakiket elmozdítanak „pozíciójukból”. Szántó Malgot fejét követelte. A műfaj, amelyben ezért buzgólkodott, nagy hagyományú a magyar újságírásban: a kiszerkesztés. Technikája pedig: a kriminalizálás.

A kiszerkesztés az ősibb hagyomány: a liberális magyar sajtószabadság virágkorában is dívott. A botránykrónika elszórakoztatta a közönséget. Voltak lapok, melyek abból éltek, amit megírtak, más lapok abból, amit elhallgattak (persze, jó pénzért). A játék azonban kétesélyes volt: a megtámadott nyilvánosságot, jogi védelmet élvezhetett. S ami a legfontosabb: a sajtótámadás nem okvetlenül vont maga után hivatalos intézkedéseket. A sajtóerkölcs durva volt és gátlástalan, de a sajtó nem volt állami hatalom.

A helyzet nagyjából az első világháború után változott meg. A sajtó manipulálhatóbbá vált, meghonosodott az a fajta uszító hang, amely akkor a szélsőjobboldalé volt. A kisebb prefasiszta lapok értelmiségellenes, munkásmozgalom-ellenes és fajvédelmi kirohanásainak elmaradhatatlan részévé lett a kriminalizálás. A nyilas sajtó vezércikkei és glosszái gyakran hatásosan előadott feljelentések voltak, igyekeztek bűnösnek feltüntetni legálisan működő szervezetek és intézmények tevékenységét.

1949 után a sajtó állami monopolizálásával egy időben megszűnt a bulvársajtó. Nem jelenhettek meg többé zsaroló cikkek a politikai ellenfélről, sem a gazdagok magánéletét kiteregető riportok – már csak azért sem, mert nem volt többé politikai ellenfél, és nem voltak többé gazdagok. Talán az ideológiai, irodalmi és művészeti kritikában maradt meg valami a „klasszikus” sajtómódszerekből, ám az újságírás olyannyira egybefolyt a hivatalos állásfoglalással, hogy a szó hagyományos értelmében vett újságírásról nem is beszélhetünk.

Ez azonban a teremtés kaotikus időszaka volt, amikor a vizek felett leginkább az ÁVO lelke lebegett. A hatvanas–hetvenes évekre kialakult egy civilizáltabb sajtó, amelyben – bár hangfogóval – ellentétes vélemények is összecsaphattak. Ne feledjük azonban, hogy ez is olyan sajtó, amelyben minden lap egyetlen a maga nemében, ami a sajtó nagyhatalmi állását úgyszólván automatikusan biztosítja. Hogy mi, hol, mekkora példányszámban és milyen terjedelemben jelenik meg, ez nálunk sohasem lehet a véletlenek puszta egybeesése. Mint ahogy az sem véletlen: kerekedik-e vita valamely ügyben? Nos, az Orfeó-ügyben kerekítettek.

III.

A vitát egy járási KISZ-titkár nyitotta meg. Elpanaszolta, hogy a KISZ-rendezvényeken sajátos fellazítás folyik, gitár és hangszálak segítségével. Meghívtak például egy fiatal protestsong-énekesnőt, hogy énekeljen egy találkozón, „amelynek keretében Európa békéjéről és biztonságáról esett szó”.

Arra gondoltunk meghívásakor, hogy dalai hozzájárulhatnak a fiatalok szocialista hazafiságra való neveléséhez, hiszen manapság a fiatalok körében a forradalmi és munkásmozgalmi dalok új reneszánszukat élik. …Zsuzsával megbeszéltük, hogy milyen ismert dalokat énekeljen, s megkértük arra, hogy repertoárjából két számot ne adjon elő, mert nem értettünk egyet ezek szövegével. A dolog lényegéhez tartozik, hogy miért. (…) Amikor a pódiumon hangzik el egy olyan szöveg, amelyben csúfolódnak a „buta fakabátokon”, s hozzáteszik a refrént, hogy „le a rendőrállammal”, hiába mondja a dalok előadója…, hogy a spanyol, a francia rendőrökről beszél, a közönség egy része általánosít. Márpedig mi tudjuk és hisszük, hogy nálunk ilyen problémák nincsenek. (…) Ezért kértük… arra, hogy ne énekeljen ilyen rosszul aktualizált szövegeket. Ígérete ellenére ezeket is előadta. (…) Mindezt azért mondtam el, mert Zsuzsa is az Orfeóhoz kötődőnek mondta magát. (…) És amikor elolvastam az Orfeó együttesről szóló riportot, rádöbbentem, az ideológia tényleg teljesen azonos, és a módszerek is hasonlítanak. Csakhogy itt már nem arról énekelt egy magát orfeósnak valló fiatal, hogy „le a családdal”, hanem arról, hogy „le a rendőrállammal”.

Mi sem kedveljük az álarcos művészetet; nekünk is az a véleményünk, hogy ha az énekesnek a magyar rendőrséggel van baja, akkor a magyar rendőrségről énekeljen. Mindazonáltal távol áll tőlünk, hogy lebecsüljük az ezzel járó nehézségeket. Csakhogy – és ez a bökkenő – mi van akkor, ha Zsuzsa tényleg „a spanyol, a francia” rendőrökre gondolt, noha dalát nem spanyol és nem is francia KISZ-funkcionáriusok cenzúrázták ki a műsorból.

Ennél azonban fontosabb, hogyan hozza összefüggésbe a levélíró a meghívott lányt az Orfeó együttessel. A tényekből csupán annyit ad elő, hogy Zsuzsa rokonszenvezett az orfeósokkal, ami önmagában nem bizonyítja, hogy együtt is működött velük. A lényeg az ideológiai „bizonyíték”: ezek a család ellen izgatnak, ő pedig az állam ellen. Már csak a magántulajdon hiányzik az engelsi triászból[SZJ] – ez azonban tudvalevőleg spanyol és francia sajátosság, akárcsak a buta fakabátok, hiszen „nálunk ilyen problémák nincsenek”. Ha nincsenek, incselkedik bennünk továbbra is az ördög, akkor mitől tartott a KISZ-titkár? Attól, hogy a „közönség egy része általánosít”. Vagyis, hogy Zsuzsa (értsd: az Orfeó együttes) megértő fiatalokra számíthat. Persze, ezt nem volt szabad egyenesen beismerni. A járási KISZ-titkár Zsuzsa és az Orfeó ellen nem javasol adminisztratív intézkedéseket, csak annyit ajánlott az illetékeseknek: tegyék azt, amit ő tett Zsuzsával a baljós eset után. Kérjék meg őket, hogy „ballagjanak haza”. Vagyis ne adjanak fórumot nekik.

A rend és a törvény védelmében emelt szót egy szakképzett jogtanácsos is. Malgot István – írja az illető – „legalább olyan kárt okozott, mintha az őt körülvevő fiatalokat valamilyen bűncselekményre vagy kifejezetten züllött életmódra bírta volna rá”. Sajnos, ez esetben „a büntető törvénykönyv rendelkezései nem nyújtanak védelmet”, vagyis nincs bennük az a bűncselekmény, amelyre Malgot rábírta híveit. Marad a „mintha”. És ezzel a hasonlattal szemben a rendőrség is tehetetlen. „Érthető okokból rendőri apparátusunk sem tud ilyen feladatokat ellátni... csak olyan fiatalokkal foglalkozhat, akiknél bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja áll fenn.” Kár. Pedig milyen szép volna, ha a rendőrség gondoskodása a jogi szempontból ártatlanokra is kiterjedne, ha a rendőrség eszköz lehetne bármely deviáns magatartás, másként öltözködés, szerelmi kiruccanás és egyéb felforgató ténykedések elfojtására. Csak az a kérdés, vállalnák-e ezt a szerepet a nem spanyol és nem francia rendőrök.

Az ifjúsági hetilap csokorba kötve közli a hívek, az Orfeó-közönség felszólalásait is (mint a szerkesztőség bevezetője mondja, „számtalan hozzászólás” közül válogatva). „A szerkesztőség úgy döntött, hogy a levelek legfontosabb részeit közöljük csak, természetesen mondandójuk megcsonkítása nélkül.” És – biztos, ami biztos – valamennyi Szántóval vitatkozó hozzászólást azonnal kommentálták.

Az Orfeó-hívek természetesen nem voltak újságírók, nem ismerték a szakma fortélyait, érveik nem mindig meggyőzőek, olykor kifejezetten rosszízűek. Az egyik levélíró például az együttest védve szembeállította azt „az ismert zenekarral… amely a hazáját árulta el odakint, idegeneknek”. A célzás az Illés együttes két évvel korábbi botrányára utal, amikor egy londoni interjú miatt – rendőri kihallgatások után – egy évre eltiltották őket a nyilvános szerepléstől. Mégis: ezekből a levelekből kiderül, hogy sokan átláttak a szitán. A szexuális kicsapongások vádjával szemben joggal hangoztatják, hogy „a cikkben felsorolt gaztetteket minden második ember elköveti”.

Egy együttest – olvassuk egy többek által aláírt hozzászólásban –, embereket nem szexuális életükről és néhány embernek nem tetsző kapcsolataikról kellene megítélni. Az előadásokra bárki bemehet, vitatkozhat velük, meghallgatják, alakítják egymás véleményét, nézeteit… Nagyon rossz dolog, hogy ilyen kezdeményezést lényegtelen dolgok felnagyításával gátolnak a nyilvánosság eszközeinek felhasználásával…

Hozzátehetnénk: a nyilvánossággal való visszaélés révén. Az újság ugyanis nem közölte – és ezt is az újságból tudjuk – Malgot levelét, amelyben szót emel az államellenes összeesküvés fölemlítése ellen. Joggal tette ezt, hiszen az 1970-es kegyelmi rendelet amnesztiában részesítette, és ennek a rendeletnek a végrehajtási utasítása egyebek közt azt is kimondja, hogy az amnesztiában részesült személyt „olyan helyzetbe kell hozni”, hogy semmilyen körülmények között ne származhasson sem jogi, sem pedig erkölcsi hátránya valamikori büntetéséből. A Magyar Ifjúság ahhoz is ragaszkodott, hogy ebben a vitában egyetlen információs forrásnak tekintsék. Az egyik hozzászóló rámutat a Szántó-cikk manipulációira és valótlannak tartott állításaira.

Tételei bizonyítására (Szántó) megszólaltatott néhány „volt orfeós tagot”, akik miután kiváltak az együttesből, észrevették, hogy „az élet tele van jó és szép dolgokkal”. És ha megkérdezed ezeket a „volt orfeós tagokat”, tagadják, hogy mondták volna mindazt, amit az újságíró a szájukba ad. (…) Bizonyára már el van döntve, hogy az Orfeó együttest be kell tiltani, el kell pusztítani mindent, ami jó vagy kezdeményező, és az én levelem sem fogja megváltoztatni ezt a véleményt, és nem kerül a nyilvánosságra, ahogyan a többieké sem került…

A lap a monopolista sajtó bevált fogásához folyamodott a hozzászólóval szemben: a sajtódemokráciáról kialakított naiv és elfogult nézeteinek cáfolatául közli a levelet, közli több tucat más levél helyett, amelyek talán ügyesebben érveltek, keményebb kifogásokat adtak elő. Ezt is azért, hogy rápirítson rosszhiszemű levélírója.

hiszen… ismeri a nekünk címzett levelek egy részét. Nem tartjuk valószínűnek, hogy nálunk olvasta volna ezeket még megjelenésük előtt.

Springer[SZJ] is elsárgulhatott volna az irigységtől. Ezek a levélírók, úgy látszik, indigót használnak. Másolatot készítenek hozzászólásukról, és ismerőseik körében terjesztik a védtelen Magyar Ifjúság lejáratására, amely oly becsületesen őrzi az olvasói leveleket, hogy többségüket nem is bocsátja a nyilvánosság elé!

A vita akkor vett igazán drámai fordulatot, amikor az Élet és Irodalom (az egyetlen irodalmi hetilap) megbírálta Szántó cikkét. A bírálatot a lap belső munkatársa, Varjas Endre írta. Elmondta, amit a dolgok tisztázásához kellett: az Orfeó-együttes nem Manson család, nem liliomtipró társaság, hanem öntevékeny művészeti csoport, amelyet elsősorban a produkciója alapján kell megítélni. Abban a hiszemben tette ezt, hogy a hivatalos kultúrpolitika érdekét szolgálja. És egyebek közt megemlítette – vesztére –, hogy személyesen nem ismeri a csoport tagjait.

Hozzászólt még az ÉS-ben dr. Tóth Pál, a KISZ KB kulturális osztályának vezetője. Cikkében csillapítani próbálta a vihart (amely úgy látszik, kényelmetlenné vált), és egyúttal rosszallóan nyilatkozott az „egyes amatőregyüttesek munkájában jelentkező világnézeti zavarosságokról”. Az Orfeó-ügyet inkább csak alkalomnak használta, hogy egyéb témájú gondolatait előadja.

A vita harmadik hetében a Magyar Ifjúság szerkesztősége egy csoportos levélre válaszolva „kiosztotta” Szántó ellenfeleit: „Vagy nem a saját véleményüket írták le, vagy nincs saját véleményük”: „csak vagdalkoznak”, hiszen ők „csak a produkciót ismerik” (szemben Szántóval, aki komolyabb titkok tudója). A ledorongolás furcsán végződik:

S mindez vonatkozik Varjas Endrére (valódi nevén Vizl Eduárdra), aki az Élet és Irodalom október 28-i számában – terjedelmes cikkében – kifogásolta munkatársunk módszereit, bár mint maga is írja: „nem ismeri őket (mármint az orfeósokat) közelebbről.” Erre egyébként … visszatérünk.

Az írói álnév fölfedése – kivéve, ha irodalomtörténeti kutatás céljából, a Szinnyei-féle lexikon segítségével történik – kínos sajtóerkölcsi vétség. Az írónak joga van álnevet, művésznevet használni; éppoly elemi jog ez, mint a levéltitok vagy a távbeszélőn folytatott beszélgetések titkának sérthetetlensége. Amikor a Magyar Ifjúság Varjas Endre „valódi nevét” felfedte, azt bizonyította: munkatársa védelmében hajlandó átlépni az elemi tisztesség határait is.

Mielőtt Szántó Gábor vitazáró cikkét ismertetnénk, kiragadjuk belőle azt a passzust, amelyet az ifjúsági hetilap szerkesztősége felvezetett:

Varjas Endre, az Orfeó közönségének tagjához hasonlóan, rosszindulatú tendenciózussággal vádolt, s a nagy hangon kijelentett pártatlanság álarca mögül… védte az orfeósokat, akiket úgymond „nem ismer közelebbről”. Alapkérdésnek tartom ezt az állítást, mert valótlanságát jellemző vonásnak érzem az Orfeó-hívők portréján. Varjas Endre ugyanis „elfelejtette” megemlíteni, hogy négy esztendővel ezelőtt – Vizl Eduárdként – Malgot Istvánnal együtt marasztalták el. Igaz, hogy ő nem állt bíróság előtt, „csak” hatósági figyelmeztetést kapott társadalomellenes tevékenységéért, s ezért az egyetemről is fegyelmi úton elbocsátották. Ennyit Varjas-Vizl pártatlanságáról.

Mielőtt átadnánk magunkat a felháborodásnak, elemezzük Szántó Gábor módszerét. Egy nyilvános vitapartner – nem hozzászóló olvasóként, hanem kollégaként – tendenciózussággal, a tények eltorzításával vádolta őt. Szántó ahelyett, hogy szembesítené Varjast az igaz tényekkel, előbb magát a vitatkozót próbálja olyan helyzetbe hozni, hogy bármit mond, elfogultnak, hitelképtelennek tűnjék. Eközben megkerüli a kérdést, hogy ha Varjas ismerte is Malgotot, az Orfeóval is kapcsolatban állt-e? (Hiszen egy négy évvel korábbi ismeretségről számol be.) Szántó továbbá valóságos kis összeesküvést kreál a cikkére érkezett olvasói levelek köré. Mi bizonyítja, hogy az „orfeósok” és Varjas nézetazonossága nem véletlen egybeesés? S ha Varjas valamit „elhallgatott” (bár miért kellett volna bármit is „bevallania”?), miért volna ez árulkodó vonás „az Orfeó-hívők portréján”? Vagy az miért lett volna baj, ha Varjas történetesen ismeri az Orfeó együttest, s így nyilatkozik róluk? Hiszen – állítólag maga Szántó Gábor is ezt tette.

Itt azonban többről van szó, mint a vitapartner szavahihetőségének kétségbe vonásáról. Ha valaki ellen nem indult bírói eljárás, nem ildomos róla úgy beszélni, mintha büntetett előéletű volna. De végtére is: mindez a minduntalan furkósbotként elővett „államellenes összeesküvés”, ez a négy évvel korábbi és időközben elévült bírói ítélet? [1966–68 között egyetemista fiatalok illegális kommunista csoportot hoztak létre. A csoport „kínai” irányzatú volt, és a maoizmussal együtt mozgott az ó-sztálinizmustól a bürokráciaellenesség felé. Maga a szervezkedés inkább gyerekes dolog volt, s ezért a közönséget meglepte, hogy 1968 februárjában több résztvevőjét letartóztatták, és házkutatásokkal, széles körű kihallgatási kampánnyal kísért vizsgálatot indított ellenük a rendőrség. A tárgyalásra még ugyanebben az évben került sor. Vezetőjüket, Pór Györgyöt két és fél évi, Bencze Sándort kétévi börtönre ítélte a bíróság. A többiek felfüggesztett ítéletet kaptak, vagy elejtették ellenük a vádat. (A szerk.)] Olyan rendkívüli ebben az országban, hogy valakit jogerősen elítéltek? Vagy nincsenek kiemelt kultúrpolitikai pozícióban funkcionáriusok, akik hosszabb-rövidebb időt töltöttek börtönben? Nincsenek-e Kossuth-díjas írók, művészek és tudósok, akik megjárták az ország börtöneit, táborait? És nem fordult már elő, hogy nagyhatalmú bírósági tanácselnökök agyonlőtték magukat,[SZJ] mert – urambocsá! – bebizonyosodott, hogy tévesen ítélkeztek?

A négy évvel korábbi államellenes összeesküvés többszöri említése a kriminalizálás leghatásosabbnak vélt eszköze: az Orfeó fiataljait, akik 1968-ban jobbára általános iskolai tanulók voltak, Szántó olyan eseményekkel hozza összefüggésbe, amelyhez az együttesnek semmi köze nem lehetett. Varjas lejáratására még azt a nem éppen szerencsés stíluseszközt is felhasználja, hogy nevét a Varjas-Vizl párosításban közli. Mint tudjuk, annak idején a szélsőjobboldali sajtó bélyegezte meg így a szociáldemokrata vagy kommunista ellenfeleit, mintegy jelezve, hogy nem magyar származásúak, tehát a lelkületük is idegen. Nem hiszem, hogy Szántónak a kettős név szerepeltetésével fajvédelmi szándékai lettek volna. De akkor mi volt a szándéka?

IV.

Kijutott a vitazáró cikkben dr. Tóth Pálnak, a KISZ KB osztályvezetőjének is, amiért – úgymond – megfeledkezett arról, hogy az ÉS-ben közölt „elnagyolt véleményét – éppen beosztása miatt – »objektív állásfoglalásnak« vélik!”. (Szántó itt nyilván „hivatalos” állásfoglalást akart mondani.) Megrója továbbá, amiért „nem vette észre eléggé (sic!), hogy nem az együttes formai munkája (sic!), hanem tartalmi mondandója adott okot a bírálatra!”. Tóth Pál bizonnyal megérdemelte volna, hogy az ő álnevét is felfedje a szemfüles riporter. De így is csak ámulhatunk a sajtószabadság netovábbján: egy újságíró a KISZ lapjában nyilvánosan bírálja – mit bírálja, korholja – a KISZ vezető funkcionáriusát! Valljuk meg: az ilyesmi elég ritkán fordul elő. Tudálékosabb káderek ilyenkor egymás között meg is kérdezik: ki állhat mögötte (mármint Szántó mögött), hogy ilyen merészen bírál? Mi nem tudjuk, ki állt mögötte, de sejtjük, hogy ki látta el információkkal. Tóth Pállal vitatkozva ugyanis diszkréten bepillantást enged kártyáiba. „Az orfeósok ideológiai blöffjét” leleplezendő idéz egy meg nem nevezett forrásból, amely azonban… De bízzuk az olvasó megítélésére, hogy miféle forrásról van szó.

Magyarországon csak látszólag van a munkásosztály kezében a hatalom. A tömeget a „hivatalos forradalmárok” és a „funkcionáriusok” rosszul vezetik és félrevezetik. A dolgozókat kizsákmányolják és a munkásokat rendőrterror nyomorítja. A munkásokat az értelmiségi fiatalok – akik hisznek a munkásosztály vezető szerepében – szabadíthatják fel azzal, hogy felébresztik és ellenállásra buzdítják őket. (…) A művészeknek… köztük az amatőr műkedvelőknek az a feladatuk, hogy tudatosan felkészüljenek tanítói szerepükre, és fokozatosan megkezdjék, de burkoltan végezzék felvilágosító munkájukat. Mert ha ügyetlenek, a hatalom lecsap rájuk, és nem engedi szóhoz jutni őket.

„Mindezt – közli még Szántó felvilágosításként – persze nem mondják ki egyetlen előadásukban sem ilyen egyértelműen. Egyszer csak szimbólumaik sugallják ezt, máskor azonban félreérthetetlenül céloznak ezekre a »forradalmi gondolatokra«.” Hogy mégis: hol mondják ki nyíltan a fent idézett szöveget, amely felér egy kiadós önfeljelentéssel, azt Szántó nem mondja ki nyíltan. Csak a stílus sejteti az asztal túlsó felén ülő, jegyzőkönyvet gépelő személy foglalkozását. És ez talán az Orfeó-ügy egyetlen reménykeltő mozzanata; mert valóban szép volna, ha titkosrendőri jelentések és kihallgatási jegyzőkönyvek szövegei eljuthatnának a sajtóba.

Lényeges újat Szántó vitazáró cikke nem mond. Talán csak a befejezés érdekes, amelyben azzal vádolja az Orfeó tagjait, hogy „képmutatóan úgy bírálnak és vádaskodnak kívülről, mintha belül lennének”. Fontos megállapítás ez; a Szántó Gáboréhoz hasonló mondanivalójú cikkekben gyakran visszatért. Értelmiségiek, művészek kriminalizálásához feltétlenül szükséges annak bizonyítása, hogy az illetők 1. valójában nem művészek, produkciójuk abszolút értelemben vagy más vizsgálati szempontokhoz képest elhanyagolható; 2. kívülről bírálnak. Bár nem mindig világos, hogy ez utóbbi a bírálatuk szempontjára vagy a bírálatukért megbíráltak helyzetére vonatkozik-e, tény, hogy akit azért bírálnak, mert kívülről bírál, annak nagy esélye van rá, hogy valóban kívül is kerüljön bizonyos bírálati lehetőségeken.

Szántó a vita során mindvégig kerülte, hogy az Orfeó művészi teljesítményét értékelje. Ám ennek nem az volt az oka – mint némely tiltakozólevél szerzője véli –, hogy nem ismerte az Orfeó előadásait. Ő maga azt állítja, hogy az előadásokat – egy kivételével – látta. Csakhogy az orfeósok bírálatát „semmiképp nem lehet a »művészi színvonalnál« kezdeni. Mert ez a módszer a lényeg megkerülése lenne.” Szántó e tekintetben következetes volt. A bírálatot nem is kezdte és nem is végezte a művészi teljesítmény értékelésével. „Van véleményem, méghozzá nem is pártatlan” – szögezte le. De ellenállt a kísértésnek, hogy meg is írja. Ami végül is érthető.

Az Orfeó-ügy a vita óta lezárult. A szereplők egy része eltűnt látóterünkből. Szántó Gábor egy ifjúsági folyóirat főszerkesztője lett, Malgot egy színháznál dolgozik. Az együttes kettévált; mindkét csoport felépítette a maga házát Az egyik csoport később nemzetközi fesztiválokon szerepelt átütő sikerrel.[SZJ] A történet mindkét fél számára happy enddel végződött. Csak a sajtóerkölcs számára nem.

• Sajtóbotrányok