Még egyszer a munkakényszerről

[Kis János] [1]

Mire int a jogérzék?

Azzal, hogy nem dolgozik, a munka nélkül élő ember még senki testi épségében, vagyonában nem tett kárt. Kézenfekvőnek tűnik persze, hogy inkább fog személyi vagy anyagi kárt okozó bűncselekményt elkövetni, mint ha rendszeres munkát végezne. Ám ahhoz, hogy a hatályos magyar jog közveszélyes munkakerülőnek minősítse, nem szükséges valóban elkövetnie azt, amire az átlagosnál nagyobb esélye van. A kmk bűncselekményét bárki kimeríti, aki nem tudja igazolni, hogy – egyéb elismert jövedelemforrás híján – munkából tartja el magát, s a büntető törvénykönyv világosan kimondja, hogy az ilyen életmód pusztán a benne rejlő veszély miatt tartozik a büntetőjog hatálya alá: „Büntetőjogi szempontból munkakerülő életmódot... az a munkaképes személy folytat, aki megélhetését biztosító munkát annak ellenére sem vállal, hogy nem rendelkezik a létfenntartását biztosító anyagi javakkal. Csak ilyen körülmények között jelent magatartása veszélyt a közbiztonságra.” (BTK 266. §, Miniszteri indoklás, 2. pont.) A kényszermunkatörvény tehát megelőző szankciót vezet be; nem elkövetett cselekményt büntet, hanem olyat, amit a vádlott a jövőben esetleg elkövetne. Ez önmagában is jogellenes. A jog egyik sarkalatos alapelve, hogy felelősségre vonni minden embert csak azért szabad, amit – mások élete, testi épsége, emberi méltósága, vagyoni állapota ellen – valósággal elkövetett. Ha ezt az elvet megsértik, akkor elmosódik az ártatlan és a vétkes közötti megkülönböztetés, és a büntetőbíráskodás többé nem igazságot szolgáltat, hanem csak intézményesített erőszakot alkalmaz.

De igaz-e, ami annyira nyilvánvalónak látszik, hogy a munka nélküli életmód veszélyezteti a közbiztonságot? A kényszermunkatörvény indoklása azzal érvel az új – a korábbinál jóval szigorúbb – büntetési forma szükségessége mellett, hogy az utóbbi időben jelentősen emelkedett a kmk szintje. A HVG 1984. december 6-i számában közzétett adatok azonban egyértelműen cáfolják ezt az állítást: 1970 és ’83 között a kmk lényegében változatlan szinten maradt. Ellenben ugyanezen idő alatt drámai ütemben terjedt a bűnözés; az 1983-as Statisztikai Évkönyv szerint ebben az évben több mint 25%-kal volt nagyobb az ismertté vált bűnesetek száma, mint 1970–75 között. A bűnesetek szaporodása és a munka nélküli életmód között tehát semmiféle kimutatható összefüggés nem volt az utolsó másfél évtizedben. A „munkakerülés” tehát nem közveszélyes. De akkor miért büntetik, méghozzá egyre szigorúbban?

Természetesen azért, mert a jogalkotók közveszélyesnek vélik. Ám éppen az a kérdés, hogy miért nem tartják szükségesnek szembesíteni a vélekedésüket a bűnözési statisztika adataival. Miért mernek emberek ezreinek megbélyegzéséről és megbüntetéséről dönteni anélkül, hogy ellenőriznék: igaz-e, amit róluk feltételeznek? A választ megtaláljuk a munka nélküli életmód jogi megnevezésében. A „munkakerülés” szót a büntetőjog a köznyelvből vette át, a benne lappangó erkölcsi elítéléssel együtt. Ez szokatlan eljárás. A jog szigorúan semleges szóhasználatra törekszik, nehogy a vizsgált jelenségek törvényi meghatározása elválaszthatatlanul összekeveredjék mindennapi morális ítéleteinkkel. A munka nélküli életmód esetében azonban a jogalkotók tüntetően eltértek ettől a szokástól. Árulkodó gesztus. Arra vall, hogy erkölcsi ítéletük valójában előítélet. Valóban: előítéletről beszélünk, ha valakit annyira taszít egy bizonyos magatartás, hogy nem is hajlandó megvizsgálni, igazán együtt jár-e a következményekkel, amelyeket neki tulajdonít. S a kmk esetében éppen ez történt.

1983-ban 130 ember halálát okozták ittas gépjárművezetők, s a statisztika ugyanebben az évben 215 emberölési esetről tudósít. Az évkönyvből sajnos nem tűnik ki, hány esetben volt a gyilkos „munkakerülő”, de mivel az összes kmk-s bűncselekmények száma 1105 volt, ha (óriásit túlozva) feltételezzük, hogy minden tizedik kmk-s megöl egy embert, akkor a kmk kevesebb emberhalálért felel, mint az ittas vezetés. Mégsem hallani róla, hogy a jogalkotók fontolgatnák: ugyanúgy kellene büntetni az ittas vezetést, mint a kmk-t. 1–3 évig terjedő javító-nevelő munkával, az első vagy legfeljebb második elszíneződött szonda után. Hát persze, hiszen az ittas gépjárművezető könnyelműen cselekszik ugyan, de egyébként rendes ember, úgy él, mint akárki más. Míg a kmk-s egész életmódja szemben áll az elfogadott társadalmi normákkal...

De büntethető-e egy életmód pusztán azért, mert nem felel meg az uralkodó közerkölcsöknek? Az állampolgári jogegyenlőség alapelvének megsértése nélkül semmiképpen sem. A más vallásúak, nemzeti kultúrájúak, pártállásúak csak akkor lehetnek az állam egyenjogú polgárai, ha nem büntethetik meg őket azon az alapon, hogy a jogalkotók (akár a többséggel egyetértésben) helytelenítik vallási erkölcseiket, kulturális szokásaikat, politikai nézeteiket. Ugyanígy a más életmódot folytatókat sem lehet életvezetésük erkölcsi kifogásolása alapján büntetni a törvény előtti egyenlőség sérelme nélkül.

A ’60-as évek eleje óta két irányzat birkózik egymással a magyar jogalkotásban. Az egyik a jogállami viszonyok felé törekszik; ide tartoznak a büntető törvénykönyv olyan módosításai, mint a homoszexualitásról szóló törvény modernizálása, a büntetőeljárás szabályozásának olyan újdonságai, mint a gyanúsított ügyvédjének jogköre a nyomozás szakaszában, továbbá néhány progresszív változtatás az államigazgatási, a polgári és a gazdasági jog terén. A másik irányzat azon dolgozik, hogy a jog az önkény, az elnyomás eszköze maradjon. Ide tartozik a rendőrség kényszerintézkedési hatalmának növelése, a sajtórendészeti szabálysértések rendőri hatáskörbe utalása, a járőröző rendőrök meghatalmazásainak bővítése és még sok minden más. Az utóbbi tíz évben a kényszermunkatörvény a legdurvább az ilyen szellemű intézkedések között. Nemcsak a büntetés preventív és moralizáló volta miatt. A kmk fogalma mindig is híres volt róla, hogy milyen bűnös hanyagsággal határozták meg. Egy szóval sem utal rá, mennyi ideig kell valakinek munka nélkül lennie, hogy életmódja közveszélyessé váljék, és mekkora az a havi jövedelem, amellyel rendelkeznie kell, hogy tartós munkanélküliség esetén se minősüljön közveszélyes munkakerülőnek. S az Elnöki Tanács nem élt az alkalommal, hogy ha már a büntető szankciókat durván súlyosbítja, legalább a kmk fogalmát is pontosabbá tegye. Viszont sietett eltörölni a különbséget a kmk szabálysértése és a kmk bűncselekménye között: míg korábban csak az egyszer már elítéltek életmódja számított bűncselekménynek, most már az is bűncselekményt követ el, akit először kap rajta a hatóság azon, hogy nem dolgozik. Ha létezik büntetés, amit csak önkényesen lehet kiróni, a kmk-t sújtó szigorított javító-nevelő munka biztosan az. Aki jogállamban szeretne élni, annak el kell utasítania.

Mire tanít a szociális érzék?

Ha a törvény a homoszexualitást vagy a házasságtörést üldözi, a jogi igazságtalanságon kívül nem követ el társadalmi igazságtalanságot is; nincs okunk feltételezni, hogy a társadalmi hierarchia alján gyakrabban fordulnak elő azonos neműekhez vonzódó vagy a kapcsolatok változatosságát kedvelő emberek, mint a magasabb régiókban. A munka nélküli életmód üldözése azonban nyilvánvalóan a legalul lévőket sújtja. Ha igazságtalan, kétszeresen az. Mert az úgynevezett közveszélyes munkakerülők túlnyomó többsége szakképzetlen, iskolázatlan, rendkívül rossz munkapiaci helyzetű ember. A társadalmi beilleszkedés érdekében hasonlíthatatlanul nagyobb erőfeszítéseket kell tenniük, mint a többségnek. És mi az, amit a társadalom kínál nekik, ha végigharcolják a harcot a rendezett, elfogadott életmódért? Trógerolás építkezésen, gyárudvaron, egy ágy valamelyik munkásszálláson. Gondoljuk meg ezt jól, mielőtt hajlandók lennénk helyeselni, hogy a törvény bűnösnek nyilvánítja és bünteti azokat, akiket nem eléggé csábítanak az efféle kilátások!

De nem üres érzelgősség az ilyen okoskodás? Az emberek rendet és nyugalmat akarnak, és minél veszélyeztetettebbnek látszik a közbiztonság, annál fontosabb a számukra, hogy rend és nyugalom legyen. Lehet, hogy a bűnözés növekedése nem függ össze a közveszélyes munkakerüléssel, a munka nélküli élet akkor is bűnözésre csábít. Szánhatjuk azt, aki ide jutott, megérthetjük az okait is, mindazonáltal tisztában kell lennünk vele, hogy ő most már a közrend ellensége. A társadalomnak először védekeznie kell ellene, és csak azután foglalkozhat helyzetének szociális javításával. Mit felelhetünk erre a nagyon is népszerű érvre?

Először is azt, amit már elmondtunk. A jognak egyszerre kell védenie az állampolgárokat a személy és vagyon elleni támadásoktól, meg a hatóságok túlkapásaitól. Ha a közbiztonság valamelyest növekszik, de a jogi biztonság számottevően csökken, a társadalom biztonsága veszélyeztetettebb lesz, mint annak előtte volt. A fentebb lévők helyzetének némi javulása nem ellensúlyozza a lentebb lévők helyzetének drámai romlását. Másodszor azt felelhetjük, hogy a munka nélküli életmódban rejlő (véleményünk szerint eltúlzott) veszélyek nem csupán a munkakényszer fokozásával csökkenthetők. Tőlünk nyugatra lévő jóléti államokban a társadalom biztosítja a megélhetés elemi feltételeit azoknak a számára, akik nem tudnak vagy nem kívánnak rendszeres munkát végezni. Ez persze nincsen ingyen; de vajon a kmk üldözése ingyen van-e? Végül azt felelhetjük: egyáltalán nem biztos, hogy a munka nélküli életmód bűncselekménnyé minősítése és megtorlása csökkenti a bűnözést. Ha bűnösnek nyilvánítják egy ember megszokott életmódját, az illető vagy arra kényszerül, hogy felhagyjon vele, vagy arra, hogy megtanulja kijátszani az ellenséges törvényeket. Ismervén a kmk-nak nevezett jelenség társadalmi okait, azt kell gondolnunk, hogy az utóbbi a valószínűbb. A kmk fogalma egy állandóan újratermelődő társadalmi csoportot bélyegez meg; azok az emberek, akiknek ez a csoport a természetes környezete, csak megerősödnek abban, hogy a berendezkedett társadalom az ellenségük, hogy nemcsak igazságtalanul megfosztja őket a többiek számára elérhető javaktól, de a rendőreit, ügyészeit és bíráit is rájuk uszítja.

És ezzel elérkeztünk utolsó kérdésünkhöz:

Mit kíván a politikai érzék?

Az igazságügy-miniszter[SZJ] a Népszabadságnak adott nyilatkozatában azt állította, hogy az állam társadalmi sürgetésnek tesz eleget a szigorított javító-nevelő munka bevezetésével. Ez alighanem túlzás: a miniszteri nyilatkozaton kívül alig van jele, hogy a közvélemény kifejezetten sürgette volna az újabb kényszerintézkedést. De a veszély valóságos. Magyarországon hatodik éve tart a gazdaság pangása, csökkennek a reálbérek, halogatódnak a halaszthatatlan közszolgáltatási és jóléti beruházások, romlanak az elhelyezkedési lehetőségek. Egyre többet kell a hivatalos munkaidőn túl, a második, harmadik és ki tudja, hányadik gazdaságban dolgozni azért, hogy a megszokott életszínvonalat tartani lehessen. Aki önmaga kizsákmányolását nem tudja fokozni, az menthetetlenül lecsúszik. Az emberek egyre kevésbé bíznak benne, hogy hozzáértő államvezetőség viszi az ország ügyeit, amely tudja, hogyan kell kijutni a válságból. De önmagukban sem bíznak. Nem hiszik, hogy értelme van az összefogásnak, az együttes követelésnek, a kollektív nyomásgyakorlásnak. A nehezedő helyzetben élesebbé válik a konkurencia egyének és társadalmi csoportok között, és érzékelhetően növekszik az egymás iránti ingerültség. Megtörténhet hát, hogy miközben a helyzet mit sem javul, valóságos közmegegyezés jön létre a kormányzat és jelentős tömegek között a legalul lévők, a legnyomorultabbak rovására (a másik esélyes a bűnbakszerepre az új vállalkozói réteg, amely fölfelé emelkedik ki az átlagból). Az államvezetőséget afelé löki a társadalmi feszültségek növekedése, hogy az elmúlt húsz-huszonöt évben a megszokottnál sűrűbben éljen a megfélemlítés és a megtorlás eszközeivel. A társadalom nagy része pedig támogathatja a rendőrállami elnyomás súlyosbítását, ha a közveszélyes munkakerülőkkel meg a punkokkal ijesztgetik.

Mert értelmiségiek, progresszív gondolkodású értelmiségiek is könnyen megfeledkeznek a jogállamiság követelményeiről, ha tőlük idegen, marginális csoportok sorsa forog kockán. Ezt sajnos tapasztalatból mondjuk. Kevés Beszélő-cikkért kaptunk annyi ingerült szidást, mint a 10. számunkban megjeleni Izgatásért, amely két punkegyüttes tagjainak politikai peréről számol be. (Ebben a számunkban újabb punkperről tudósítunk.) „Ami sok, az sok – hallhattuk némelyik nagyra becsült olvasónktól –, a Mosoj végül is primitív hangon izgatott a szomszéd népek ellen, a CPg pedig élő csirkét tépett szét az egyik koncertjén! Mi közünk lehet az ilyenekhez?”

Valószínűleg minden fenntartásunk ellenére több rokonszenv és együttérzés van bennünk e nagyon fiatal és máris nagyon sokszor összepofozott emberek iránt, mint azokban az olvasókban, akik felháborodottan tiltakoztak a cikk ellen. De ez másodrangú kérdés. A lényeg az, hogy akinek a nézeteit vagy a viselkedését helytelenítjük, az már jogi védelmet sem érdemel? Igazságtalanul és rövidlátóan foglal állást, aki e két szempontot nem tudja megkülönböztetni.

Igen, rövidlátóan, nemcsak igazságtalanul. Cikkünket azzal kezdtük: olvasónk nyugodtan alhat, a kényszermunkatörvényt nem ellene hozták. Az izgatási törvényt azonban felhasználhatják ellene is. Most éppen nem alkalmazzák értelmiségiek, csak munkások, intézeti gyerekek, punkzenészek ellen. De bármikor ráhúzhatják akár egy Kortárs-novella, egy Valóság-cikk szerzőjére is. Valamennyiünk érdeke, hogy ne lehessen feltűnés nélkül, sorozatban gyártani az izgatási ügyeket, hogy a botrányos izgatási paragrafus kérdése állandóan napirenden legyen. Mi több, az is általános érdek, hogy a szinte kizárólag tanulatlan, szegény, periferikus helyzetű embereket sújtó, jogtalan kényszerintézkedések ne szaporodjanak. És nem csupán azért, mert óhatatlanul megromlik a közszellem az olyan társadalomban, ahol a legalul lévőket különleges igazságtalanság sújtja. Azért is, mert a dolgok összefüggnek. 1965 és ’68 között, a gazdasági reform bevezetése idején növekedett a kultúrával szembeni türelem, és javultak a jogi viszonyok (például akkor törölték el a munkavállalás szabadságát korlátozó rendelkezéseket). A reform befagyasztását a ’70-es évek első felében tisztogatások kísérték a filozófia és a szociológia intézményeiben;[SZJ] hatósági támadások zavarták szét a művészeti avantgárd táborát;[SZJ] hirtelen buzgalommal nekilendült a gazdasági bűnüldözés,[SZJ] és sorban hozták a szorító jogszabályokat (az abortusz jogának korlátozását, a kötelező munkaközvetítésről szóló rendeletet). Az 1979-ben kezdődő újabb reformhullámmal megint némi javulás jött a többi területen is. Most pedig akkor születnek egymás után a rendőrállamhoz illő törvények és rendeletek, amikor a reform lendülete kifulladt, gyakoribbá vált az államvezetőség és a kultúra művelői közötti nézeteltérések parancsuralmi elintézése, és egyre látványosabban vetik be a rendőrséget a második nyilvánosság, a szamizdat művelői ellen. Amikor a társadalom alján vergődő emberek jogi helyzete romlik, mindenkinek rosszabb lesz a helyzete, aki Magyarországnak gazdasági, kulturális és politikai pluralizmust kíván. Mindannyiunk érdeke, hogy a munka nélkül élőkkel szemben se lehessen megsérteni a jogállamiság legelemibb követelményeit.

1985. január.

• Beszélő [9]