Az utóbbi hónapokban megsokasodtak a rendőrségi akciók az alkatrész- és építőanyag-kereskedők ellen, s keményebbé vált a hatósági magatartás a zöldségpiacokon is. A hivatalos fellépést a vásárlók felháborodása morálisan szentesíti. A kereskedelmi manipulációk ugyanis rákényszerítették a vásárlókat, hogy csak jelentős utánajárással és felárral, vesztegetésekkel, csúszópénzzel jussanak hozzá a keresett javakhoz. De vajon a kívánt eredményre vezet-e az esetek nagyobb részében egyébként jogos büntetés?
Nézzük például, mi történik az építőanyag-piacon. A magán-lakásépítés aránya és a lakásokkal szembeni minőségi igények hirtelen megnövekedtek. Ez váratlanul érte az örökké tőkehiánnyal küszködő hagyományos építőanyag-ipart, a kereskedelmi készletek sem tudták áthidalni a termelés és építés eltérő szezonalitásából fakadó feszültségeket – kitört a pánik. A tüzépek és a gyárak ügyintézői egyre többször döntöttek úgy, hogy ha már szélesedik a protekciózási rendszer, legyen meg belőle az ő hasznuk is. (Az építés elhúzódása annyira megdrágítja az építkezést, hogy – aki teheti – vesztegetésre kényszerül.) A tüzéphálózat túlkoncentráltságát és nehézkességét oldó, nagyobbrészt magánkézben lévő építőanyag-kereskedelmi rendszer kereskedői pedig – kihasználva, hogy nem keretek alapján kereskednek – igyekeztek a várható hiánycikkekből nagy készletet gyűjteni, így az elsődleges rendszerben nőtt a hiány, a magánkereskedők nagy része pedig szemérmetlenül magas felárhoz jutott. A feszültség kezelésére azt találták ki a hatóságok, hogy szélesítették az elővásárlási rendszert, és a gyárak utalványokra elégíthették ki az igényeket. Így viszont a vevőt – a tüzépre szállítás meg a le- és fölpakolás költségét fedező árrés helyett – az utánajárás és a helyszínre szállítás költsége terheli. A tanácsok a helyi érdekek preferálása és a spekuláció korlátozása érdekében feltételekhez kötötték az utalványszerzési jogot. A magánkereskedők, hogy készletekhez jussanak, bonyolultabb vesztegetési formákra kényszerültek, s emelték a felárakat. És így tovább.
A végeredmény: az építőknek a konjunktúra miatti áremelkedést is meg kell fizetniük utánajárási költségek, csúszópénzek és felárak formájában. A többletköltségek egy része az információs rendszer tökéletlensége miatti társadalmi veszteség (e rendszer nemcsak a hiányzó magyar telefonhálózat miatt gyenge, hanem mert az érintett termelő és kereskedelmi szervezetek tisztségviselőinek ebből előnyük származik), a másik része pedig jövedelemmé válik az építőanyagot termelő és forgalmazó rendszerben.
Mit lehet itt tenni? A feltételekhez kötött vásárlási jogból, az utalványokon alapuló vásárlásból kialakulhat jegyrendszer is – de ez, mivel alkalmilag szükséges árucikkekről van szó, az őrültségek rendszere lenne. Ki, milyen információk alapján és milyen jogon dönthetné el, melyik vevőnek mennyi téglára van szüksége? S mennyire életszükségletté válna akkor a korrupció! Ám az utalványok kereskedelmével piacunk megtette az első lépéseket azon az úton, amit egyszer már a barokk kor anarchikus, magánszféráig lenyúló, kasztjogokkal és előítéletekkel terhelt kereskedelméből a közösség által ellenőrizhető kereskedelem felé megtett. Hiányzik azonban a döntő lépés: az utalványok nyílt és áttekinthető forgalmát biztosító intézmény, a tőzsde. Ez biztosíthatná, hogy a konjunkturális nyereség közvetlenül szolgálja a kínálati oldal kiterjedését, hogy a magánspekuláció racionális korlátok között maradjon, hogy az állami beavatkozás információs forrása bővüljön és világos formákat kapjon.
Tévedés azt hinni, hogy a tőzsde a piac uralmát, a pénzfétist, a kapitalizmus restaurációját jelenti. A társadalom épp akkor alakíthat ki tudatos viszonyt a piac jelenségeivel szemben, akkor találhat az áruforgalommal összeegyeztethető eszközöket preferenciái érvényesítésére, ha elismeri a piac létét, és a piaci formákat nyílttá teszi. Minden olyan termék esetében, amelyet sok helyen termelnek és sok helyen használnak fel, a közvetítő rendszer hatalommá válik: kényelemből vagy nyerészkedési célból paralizálja az újratermelési folyamatot. Ezen – a versengő formák gazdagsága mellett – a jó és nyílt információrendszer segíthet.
A zöldségpiac szereplői és jelenségei kevésbé áttekinthetők, mint az építőanyag-kereskedeleméi. A termelők és a fogyasztók sorába egyaránt bárki bekerülhet, a termelés és a kereslet még rövid távon is csak rosszul becsülhető, az áru csak külsődlegesen szabványosítható, így minőségi osztályba sorolása meglehetően önkényes, romlékony, ezért nehezen kezelhető és tárolható; a különböző körülmények közt termelők „kínálati árai” és a különböző fogyasztók és felhasználók „keresleti árai” igen tág határok közt szóródnak, és így tovább. Még a külső és belső piac kölcsönhatásai is itt becsülhetők legnehezebben. Ezen túl: a kicsit is fejlett országokban ez a termékcsoport agyonpolitizált. Egyrészt azért, mert az általános életszínvonal-politika s még inkább az egészséges fogyasztási szerkezet érdekében bizonyos összetételű kínálatot elfogadható áron kell biztosítani, másrészt azért, mert jelentős társadalmi csoportok jövedelmének jó része a zöldségtermelésből származik. A piacra ható politikai preferenciák olyan konkrét beavatkozási formákat eredményeznek, amelyek a különböző termelőket és forgalmazókat eltérően érintik.
Nálunk fokozza a zöldségpiac politikai terheltségét, hogy az elmúlt 15 évben a mezőgazdaságban foglalkoztatott nők napi keresete 40 forintról 200 forintra nőtt (a hétvégi napszámosoké 80 forintról 350 forintra), és a szezon megnyúlt a hajtatott (fóliás, fűtött) zöldségtermelés elterjedése miatt. Ez a szociálisan és gazdaságilag indokolt, sőt kívánatos változás az anyag- és energiaár-emelkedésen túl olyan erős költségnövelő tényező, amit a termelékenység emelkedése nem tud ellensúlyozni.
A zöldségpiac feszültségei másik oldalról a jog- és a gazdasági szervezetrendszer átmenetiségéből fakadnak. Mivel mai forgalmi rendszerünk csak részben nőtte ki genezisének bélyegét, sok jegyében őrzi az árukat összegyűjtő és újraosztó jelleget. A zöldség és a gyümölcs különösen rosszul tűri az ide-oda szállítást és a pakolást. Igaz, a termelés dekoncentráltságának, a fogyasztási igények változatosságának s a hagyományos kereskedelmi szervezetek tehetetlenségének következményeképp a zöldségkereskedelem korábbi monopolszervezetein (ZÖLDÉRT, MÉK-ek, majd megyei zöldértek, területileg illetékes és a MÉK-eknek parírozó áfészek,[SZJ] a Konzervipari Tröszt és a Hűtőipar felvásárló szervezete) belül és kívül nem hivatalos, személyes kapcsolatokon nyugvó kereskedelmi formák jöttek létre. Az így kialakult új láncolatok egyes elemeit a hivatalos szabályozás két hullámban ismerte el. Először, a termelők piaci értékesítési jogát kiterjesztve, a mezőgazdasági vállalatok értékesítő szervezeteit fogadta el kereskedő, s nem csupán saját terméket eladó szervezetnek, később pedig legalizálta és ezzel általánossá tette az üzletvezetők közvetlen árubeszerzését. Megszűntek a magánkereskedői engedélyek kiadásának korlátozásai is.
Sokcsatornás értékesítési rendszer alakult ki tehát, amely azonban szükségszerűen sokkal több csatornás, mint saját hivatalos képe. A forgalmi rendszer valósága és belső logikája szempontjából esetlegesnek, sőt kifejezetten önkényesnek tűnik, hogy a hatóság ebből mit ismer el, mit tilt és miről nem vesz tudomást. Hiszen mai zöldségkereskedelmünk meghatározó része az a kapcsolati lánc, ami az erősen szakosodott, gyakran jelentős tőkével gazdálkodó egyéni termelők vagy kis létszámú, önálló érdekeltségű mezőgazdasági vállalati részlegek és a nagy választékot tartó kiskereskedők vagy boltvezetők között húzódik. Ezt a közvetítő rendszert egyik fél sem bízhatja a saját belső hierarchiájukba merevedett, a közigazgatásnak vagy valamelyik termelő vállalatnak elkötelezett hivatalos felvásárló szervezetekre. Így a zöldségkereskedelem két, egymással csak a magánkapcsolatok hídjain érintkező rendszerre bomlik. Az egyik rendszer saját birtokában tartja a tárolókat, a feldolgozó üzemeket, a külkereskedelmi kapcsolatokat, az állami támogatásokat viszont terhelik az „ellátási felelősség”, a védő ár és a hatósági árszabályozás nyűgei. A másik rendszert viszont nem ismeri el a jog. Csak a sor két vége, a termelő és a kiskereskedő van a felszínen – a közvetítők elvesznek az illegalitás ködében.
Kik a közvetítők? Elsősorban azok a termelők, akik a többiek áruját is nagypiacra vagy a boltokba viszik; azok a kiskereskedők, akik kollégáiknak szereznek be árut; azok a fuvarozók, akik több termelő vagy több kereskedő megbízásából is szállítanak; a hivatalos nagykereskedelmi szervezetek felvásárlói, akik a vállalati hierarchia megkerülésével – ma már gyakran a szervezetek felhatalmazásával – kereskedőknek is adnak árut, valamint a hivatalos szervezetek nagypiaci ügynökei, akik munkakörüknek megfelelően nagy tételeket adnak és vesznek a piacon.
A hatóság – mert jóindulatú – azt gondolja a termelőről, hogy saját áruját viszi a piacra. Holott milyen ésszerűtlen lenne, ha a kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkező termelő csak a saját árujával járna, s olyan termelők is a piacon töltenék el az idejüket, akiknek termékét más is el tudja vinni. Azt is feltételezi a hatóság, hogy a kiskereskedők vagy az ambiciózus boltvezetők azért mennek a falvakba, hogy maguknak szerezzenek árut – pedig ésszerűtlen lenne csak annyit paradicsomért menniük, amennyi a saját boltjukba kell. A fuvaros sem csak akkor indul el, ha egy termelő vagy egy kereskedő megtöltötte áruval az autóját. A felvásárlók vagy felvásárló telep tisztviselői – ha már termelőket és kereskedőket szoktattak magukhoz – nem tehetik meg, hogy a cég utasításait kövessék, s ne igyekezzenek kielégíteni az eladni kívánó termelők vagy a vásárolni kívánó boltosok több előnnyel kecsegtető óhajait. S a Bosnyák téren vagy a Lehel piacon dolgozó ügynök célszerűtlenül járna el, ha csak olyan árut próbálna eladni, amiből cége a kötelezettségeit meghaladó mennyiséget vásárolt föl, s csak olyat venne, amit a saját hálózata még igényel. A termelőnek nem érdeke sokáig maradni a piacon, s a boltosoknak sem érdekük sokáig ott lebzselni. A sokat szidott és újabban rendelettel tiltott lánckereskedelem vevőnek és eladónak egyaránt érdeke lehet. Az az ügynök, aki a (láncolás) fillérjét nem becsüli, a (felvásárlási) forintját sem érdemli. Pláne, ha pár ember összefogásával, néhány lélektani trükkel vagy az ármozgásokra vonatkozó bátor spekulációval fillérenként is egész sokat lehet összeszedni.
A hivatalos szabályok alakítói leheletlenné teszik ugyan a beszerzési és értékesítési társulások kialakulását, nem ismerik el a magán-közvetítőkereskedelem jogosultságát, a felvásárlókat és az ügynököket nem vállalkozási szerződéssel, hanem munkaviszonnyal kapcsolják a bejegyzett s az úgynevezett szocialista szektorhoz tartozó, tehát agyonhierarchizált vállalatokhoz – mégis kénytelenek nagyvonalúnak lenni. Ha a valóságot belekényszerítenék a kereskedelmi rendszerről alkotott hivatalos képbe, az a kereskedelem s még inkább a termelés visszaesésével járna. A sajtó hírt adott arról, hogy a Heves megyei és a Szolnok megyei rendőrség példát statuált. Olyan „bűnös” nyerészkedőket tartóztattak le, akik a falvakban zöldséget, illetve gyümölcsöt vettek – nyilván a termelők számára kedvezőbb feltételekkel, mint az ÁFÉSZ –, s ezt Pesten eladták kereskedőknek – nyilván kedvezőbben, mint az áfészek áruját közvetítő Zöldért. A tanácsoknak és az egyéb piacfelügyelő szerveknek azonban az az érdekük, hogy az ilyen kezdeményezésekben ne működjenek együtt a rendőrséggel.
A szabályalkotók belátják, hogy egy ilyen, csatolásokban gazdag forgalmi rendszer piac nélkül nem tud működni, s főképp nem tud termelést szívni. Azt meg mintha nem tudnák megérteni, hogy a piac nem tudja a tőle elvárható szabályozó szerepet betölteni akkor, ha hatósági kijelölésen múlik, hogy kik lehetnek a szereplői. S akkor sem, ha a résztvevőknek eltérők a jogaik. A teljes jogú szereplőket bonyolult vállalati játékszabályok kötik – ők azzal kárpótolják magukat, hogy szerep- és eszközmonopóliumaikat felhasználják mások megsarcolására. A többiek pedig szerepeik kisebb-nagyobb részét az illegalitás kockázatával és vagány gátlástalanságával játsszák. S hogy legyen valamennyi biztonságuk, gyakran behúzódnak egy-egy hivatalos szereplő árnyékába: vagy úgy, hogy járadékot fizetnek annak, vagy úgy, hogy alkalmazottá válva intézik saját vállalkozásuk ügyeit.
Ennek a rendszernek az az előnye, hogy működik. Hátránya, hogy elmélyíti, a szereplők természetévé teszi piaci életünk, gazdálkodási kapcsolatrendszerünk, egész közéletünk legbénítóbb elemét: a kölcsönös bizalmatlanságot. Ez a bizalmatlanság szentesíti, ez teszi magatartási szabállyá a tisztességtelenséget. Hiszen a boltvezető vagy szabálytalanul jár el, vagy rossz boltvezető (s akkor azért kell leváltani). A felvásárló vagy lojális munkavállaló, vagy a termelők megbízható üzleti partnere, vagy – s ez a legvalószínűbb – mindkét viszonylatban megbízhatatlan, mert legalább addig akarja biztosítani magának, amit csak tud, amíg hivatalában van. Általában: bár a kereskedelem igényli a megbízható, korrekt személyi kapcsolatokat, s ez a bizalom elképzelhetetlen a partner szerepének ismerete nélkül, közvetítő rendszerünk hivatalosan csak az alkalmazotti szerepében eltűnő, arcnélküli ügyintézőt ismeri, valóságban pedig csak a rejtélyes, szerepében átmenetileg feltűnő kupecet. S akár alkalmazott az illető, akár magánzó, nincs miért elhinnem neki, hogy nem épp ebben az ügyletben akar mindent megnyerni. Hiszen a cél goodwilljéhez a most éppen itt feltűnő alkalmazottnak semmi köze, s a féllegális ügyleteket bonyolító magánzónak pedig még cége sincs. S épp ezért egyiknek sincs megfogható anyagi felelőssége sem. Emiatt – s a megbízható információs rendszer hiánya miatt – halt el szinte teljesen a bizományosi értékesítés és a fölösleges árumozgások elkerülése érdekében oly fontos ügynöki rendszer.
A bizalmatlanság és az ezzel együtt járó üzleti tisztességtelenség, ha úgy tetszik, nemzeti kultúránk történelmi hagyománya. De legtöbbször éltek ellenmozgalmak is: a szolid, üzleti tisztességükkel tüntető kereskedők, a kifogástalan árujukra büszke kertészek, az egymásban bízó bizományosi láncok és szövetkezetek. Ma mintha mindent elölről kéne kezdeni. A láda alsó sorába rossz árut vagy papírt helyező termelő, az átvételkor lefelé, továbbadáskor felfelé minősítő felvásárló, a jó árut rosszal keverő kereskedő éppoly természetes, mint az, hogy hiába születnek újra és újra a nem hivatalos értékesítő vagy beszerző társulások, az inkorrektség miatt minduntalan felbomlanak. Vagy azért, mert a piacra járó képviselőjük becsapja őket, vagy azért, mert a többiek képtelenek elhinni, hogy most „csak” ennyiért tudta adni vagy venni az árut; vagy azért, mert ha egyik-másik tag külön úton tud eladni vagy venni, azt eltitkolja a többi előtt; vagy azért – s hál’ istennek, ez a leggyakoribb –, mert a tisztességes tagoknak ég a bőr a képén a többiek miatt. De nyílt cégtábla és szerződéses viszony nélkül hogyan tudnák fegyelmezni egymást, s reklámot csinálni a tisztességnek? Tőzsde, telefon, a másik banda ügyletei eredményének ismerete nélkül hogyan lehetne megítélni a partnerek tisztességét és ügyességét? Hogyan lehet ebben a zavaros világban úgy üzleti partnert váltani, hogy az új partnerek megbízzanak egymásban?