Az 1947-es választások

Böhm Vilmos [1]

Választási hadjárat a népi demokrácia módszereivel



1.

A magyar demokrácia agóniája az 1947. évi választási hadjárattal kezdődött. Június elején érkeztem vissza Budapestről stockholmi állomáshelyemre – de tudtam, hogy hamarosan ismét Budapestre kell utaznom. Választási mozgalom előtt állott a demokrácia, anélkül hogy e választásra szükség lett volna. A törvény értelmében csak 1949 őszén lettek volna esedékesek a választások. De Szakasits Árpád egyik beszédében – értelmetlenül, pártvezetésének tudta és megbízatása nélkül, a szónoklat hevében – új választásokat követelt.

Előző budapesti tartózkodásom alkalmából, 1947. június 28-án a pártvezetőség és Szakasits külön megbízatásából, eljártam Rajk belügyminiszternél, hogy a választási problémákat vele megvitassam, illetve biztosítsuk a szociáldemokrata párt akciószabadságát. A jegyzőkönyv szerint felszólítottam a belügyminisztert, gondoskodjék arról, hogy a koalíciós választási szövetség alapján, a közigazgatás ne korlátozza a szociáldemokrata párt választási szabadságát. Rajk hajlandónak mutatkozott ilyen irányú rendelet kiadására, de „csak bizalmas úton”, ami már ravasz kibúvó biztosítását jelentette.

Rajk a maga részéről azt kívánta, hogy a két munkáspárt funkcionáriusai a névjegyzékek összeállítása körül fontos szerepet játszó nemzeti tanácsokban[SZJ] és választási bizottságokban „a legszorosabban együttműködjenek”. A Szociáldemokrata Párt ilyen irányú utasítást adott ki – ellenben a kommunisták, mint ez később tudomásunkra jutott, bizalmas utasítás alapján a szociáldemokratákat valamennyi bizottságban kijátszották.[SZJ] A 10 600 választási bizottságban a kommunisták többséggel vagy erőszakkal érvényesítették akaratukat.

A tárgyalás folyamán szóvá tettem a rendőri vonalon kiadott sérelmes belügyminiszteri rendeletet, valamint azt a sérelmet, hogy a választási szövetség ellenére kommunista rendőrszervezetek gyűlésein támadják a szociáldemokrata pártot és annak vezetőit.

Rajk a választási hadjárat előtt a legkészségesebben mindent megígért – de a választások alatt az ellenkezőjét cselekedte annak, mint amiben megállapodtunk.

Július végén Marosán, Szakasits megbízásából, Budapestről telefonált, hogy azonnal repüljek haza, hogy részt vegyek a választási mozgalom irányításában.

Megérkezésemet követő napon a politikai bizottság ülésén ismét kifejtettem aggodalmaimat a választásokat illetőleg. Horváth Zoltán június 2-án kelt levelében megerősíti régebbi információimat, hogy „a kommunista párt a választások megtartását sem sürgeti, és ezen persze nem is csodálkozhatunk”, mert világos volt, hogy ők gyengülnek, mi pedig erősödünk. De éppen ezért, aggodalmaim még fokozódtak. Ha ők gyengék, akkor erőszakkal igyekeznek majd pótolni a hiányokat. Azonfelül a békeszerződést ratifikálták ugyan, de a megszálló csapatok csak néhány hónap múlva vonulnak ki az országból, illetve akkor szűnik meg a Szövetséges Ellenőrző Bizottság működése.[SZJ] Tehát kíséreljük meg a kiprovokált választások elhalasztását.

A Szociáldemokrata Párt vezetősége elismerte álláspontom helyességét. Azt határoztuk, puhatolódzni fogunk, és ha valaki felveti a választások elhalasztását, mi hozzájárulunk.

Rákosinál eljártam, aki megváltoztatta álláspontját. Értesült pártunk politikai bizottságában lefolytatott bizalmas vitáról. Minden intézményünkben igen előkelő helyen voltak elhelyezve kémei.

Rákosi kijelentette, hogy ők eredetileg nem akartak választásokat, de Szakasits nyilvánosan követelte azonnali megtartásukat. A kommunisták kénytelenek hozzájárulni a követeléshez, különben az volna a látszat, hogy gyengéknek érzik magukat.

2.

Megkezdődtek a választási előkészületek. Túlságosan egyenlőtlen fegyverekkel. A kommunisták rendelkezésére temérdek bel- és külföldi pénz állt. A fojtogató papírínség ellenére több újságpapírral rendelkeztek, mint az egész ország. Két új napilapot indítottak. Mindkettő nagy befektetéssel és dömpingár mellett, deficittel indult. De a pénznek a nagy cél mellett nem volt értéke. Ezek a lapok a politikailag iskolázatlan tömegek alacsony ösztöneit igyekeztek kielégíteni. A bűnügyi rovat, gyilkosságok, szenzációk képekkel és demagóg feltálalásban kerültek a közönség elé. Politikailag „pártoktól független” újságok voltak. A valóságban azonban, ügyes demagógiával, a kommunista pártot szolgálták.

Szakasits sem akart lemaradni. A szociáldemokraták új esti lapot és egy hétfői lapot (Magyarországon hétfőn reggel a napilapok nem jelennek meg) indítottak, amelyek magas színvonalon álltak, de a választási mozgalom szempontjából nem sokat használtak.

A kommunisták teher- és személygépkocsi-parkjával mi nem tudtuk felvenni a versenyt. Fierlingerrel való megállapodás alapján a csehszlovák szociáldemokrata párt – Fierlinger akkoriban erősen antikommunista beállítottságát hangoztatta – némi papír- és autóanyaggal sietett segítségünkre, de ez a kommunisták készletéhez képest jelentéktelen volt.

Emellett a kommunisták minden gátlás nélkül kivezényelték híveiket a gyárakból, üzemekből és hivatalokból, hogy a gyárak, illetve hivatalok költségén kommunista választási munkát végezzenek.

De a kommunisták ismerték az ország hangulatát. Tudták, hogy Krőzus vagyona, Ford autóparkja, több tucat napilap és százezer állandó agitátor sem mentheti meg őket a bukástól.

Más eszközökkel kellett tehát legyűrni a legveszedelmesebb ellenfelet, a szociáldemokratákat. Politikailag izolálták őket. Felsorakoztatták ellenük valamennyi többi pártot. Tetejébe a nyílt erőszakot alkalmazták, hogy lehetetlenné tegyék a másik munkáspárt megerősödését.

Kezdetben közös szociáldemokrata–kommunista listákkal próbálkoztak. A ballon d’essai-t[SZJ] sikertelenül bocsátották fel. A Szociáldemokrata Párt egyhangúan visszautasította a közös listára vonatkozó ajánlatot. Minden utólagos valótlan beállítással szemben meg kell állapítani, hogy Szakasits úgy a politikai bizottság ülésén, mint a pártvezetőségben kijelentette, hogy „közös listáról szó sem lehet, azt semmi körülmények között el nem fogadjuk”. Hasonlóképpen nyilatkoztak hívei.

Rákosi ezután Szakasits és előttem kijelentette, hogy mi „tévesen értelmeztük” az ő ajánlatukat. Ők nem közös listára gondolnak, hanem „választási szövetségre”. A választási szövetség célja, hogy a koalícióhoz tartozó pártok – elsősorban a két munkáspárt – a választási harcban ne egymás ellen, hanem a koalícióval szemben álló pártok ellen hadakozzanak. A választási szövetség ilyen értelmezését elfogadtuk. A pártvezetőség ehhez egyhangúan hozzájárult.

De az események hamarosan megmutatták, hogy a kommunistáknak eszük ágában sincs betartani a megállapodást. Szemünkre hányták, hogy mi támadjuk a kommunistákat, kommunistaellenes hangulatot szítunk az országban – közben azonban ők csak ellenünk agitáltak, intrikáltak, és csatasorba állították szövetségesük ellen valamennyi többi pártot.

3.

Az 1945. évi választásokon a Szövetséges Ellenőrző Bizottság határozata értelmében csak a koalícióhoz tartozó pártok indulhattak.[SZJ] Ennek a szerencsétlen határozatnak a következménye volt a kisgazdapártnak a politikai konszolidációt megakadályozó heterogén összetétele. Az 1947. évi választásokon minden párt indulhatott.[SZJ] Az volt az általános vélemény – és ehhez a kommunisták is csatlakoztak –, ám hadakozzék mindenki nyílt sisakkal. Véget kell vetni az álcázott reakciónak. Lépjenek nyíltan, saját programjuk alapján a porondra.

Összesen tíz párt vett részt a választásokban. Ezek között volt négy koalíciós és hat koalíción kívül álló párt. A koalíciós pártok közül a nemzeti parasztpárt többségében a kommunista párt álcázott parasztszervezete, tehát a kommunisták támogatását élvezte. A koalíción kívül álló pártok közül a Pfeiffer-párt fasiszta ízű programmal állt a választók elé.[SZJ] A Barankovics-párt katolikus-klerikális jellegű, amelynek irányítója a katolikus püspöki kar. Hasonló szellemben működött Slachta Margit Keresztény Női Tábora.[SZJ] A Független Demokrata Párt[SZJ] – Balogh páter pártja – a kommunistáktól engedélyezett, velük gyanúsan furcsa barátságot fenntartó, konzervatív-katolikus-haladó-félkommunista, korrupciós színezetű és ízű szervezetével olyan heterogén összetételű szervezet, amelynek párja semmiféle európai országban nem található. Azonkívül a Polgári Demokrata Párt – amely régi liberális programját képviselte – vett részt a választásokon, továbbá a Radikális Párt,[SZJ] amely szabadelvű szociális programot vallott. Az Amerikában élő Jászi Oszkár egyetemi tanár alapította, évtizedeken keresztül a szociáldemokrata párt oldalán harcolt.

A kommunisták terrorjától való félelem következtében egyetlen polgári párt sem írt vagy beszélt a kommunisták ellen. A magyar laprengetegben, a gyűlések ezrein csak egyetlen ellenség szerepelt: a Szociáldemokrata Párt. Egységfront alakult ki a szociáldemokrata párt ellen – a kommunisták vezetésével. Mert olyan hévvel és annyi demagógiával, valamint még több demagógiával és még több hamisítással egyetlen párt sem támadt a szociáldemokraták ellen, mint a kommunisták. A kívülállónak a lapok és beszédek alapján azt kellett hinnie, hogy Magyarországon a szociáldemokrata párt képviseli az erőszakot, a diktatúrát, a népítéletet, a munkások és tisztviselők lélektiprását, az egyéni szabadságok elkobzását, az ország függetlenségének és szabadságának elrablását – ezzel szemben a kommunisták ártatlan, szelíd bárányok.

A polgári pártok gyáván meghunyászkodtak a kommunista terror előtt, de – avagy éppen azért – a kisgazdák éppen úgy, mint Barankovicsék, Pfeifferék és a többiek, minden bajért a szociáldemokrata pártot tették felelőssé.

A „választási szövetség” gondolatának felvetői nem elégedtek meg azonban az izolálás politikájával. A vidéki választókerületekben a hamisított röpcédulák százezreit osztották szét az informálatlan választók között. Ezeken a röpcédulákon a szociáldemokrata párt nevében értesítik a választókat, hogy a szociáldemokrata párt a választások után úgyis egyesül a kommunista párttal, tehát egyszerűbb és célszerűbb eljárás, ha a szociáldemokrata párti választók már ezúttal a kommunista pártra adják le szavazatukat. Más röpcédulákon hírül adják, hogy szociáldemokrata párti vezetők, köztük Marosán György főtitkárhelyettes már belépett a kommunista pártba. Hamisításaik és durva megtévesztéseik már annyira nyilvánvalóak, hogy a becsületes ellenfél is megsokallja. Kommunista nyomdászok, polgári újságírók a megjelenés előtt bemutatják nekünk a kommunista párt útján kapott kész cikkeket, melyben Szakasitsnak az illegalitás alatt a kommunistákkal kötött szerződés részleteit tárgyalják a fúzióügyben. Az egyik cikk kefelevonata – amelyet a szerkesztő a sok valótlanság miatt nem közölt – ma is birtokomban van. Közben hamis nyomtatványokat produkálnak a kommunisták, amelyekben a szociáldemokrata párt szovjetellenes, bolsevikellenes agitációt fejt ki, és azzal vádolja a kommunistákat, hogy a választások után kolhozokat akar szervezni. Ezekkel a hamisítványokkal az orosz katonai parancsnokság előtt denunciálják a szociáldemokrata pártot.

A sokféleségében tarka és milliós példányszámú hamisítások nem ingatták meg ugyan a szociáldemokrata választók tömegeit, de arra alkalmasak voltak, hogy a valótlanságok cáfolatának munkája a szociáldemokrata választási apparátus tevékenységének tetemes részét igénybe vette.

A választási harc egyik feltűnést keltő eseménye volt Peyer Károlynak, a szociáldemokrata párt volt elnökének, vezetőjének a Polgári Radikális Párt listáján vállalt jelöltsége.[SZJ] Egyesek úgy magyarázták ezt, hogy a Radikális Párt akar ily módon munkásszavazatokhoz jutni, mások azt a reménységet fűzték e lépéshez, hogy megbontja a szociáldemokrata párt egységét.

A különböző találgatásokat végre megfejtette előttem a Radikális Párt egyik legkiválóbb tagja, aki tíz nappal a választások előtt felkeresett lakásomon. Elmondta, mennyire bántja őt a Szociáldemokrata és Radikális Párt között Peyer miatt kitört háborúskodás. Ezért bizonyítékokkal felszerelten tudomásomra adja Peyer jelöltségének részleteit.

A Radikális Párt választási vezetője Kende Zsigmond, aki a választási pénztár kezelője is. Egyúttal rokona Rákosi Mátyásnak, a kommunista párt vezetőjének. Kende javasolta Peyer jelöltetését. Ugyanakkor bejelentette pártjának, hogy ezen az úton a párt annyi pénzt kap, hogy könnyűszerrel fedezheti a tetemes választási költségeket.

A Radikális Párt vezetősége – ha nem is egyhangúlag – elfogadta Kende nem túlságosan erkölcsös javaslatát, és Peyert jelölték. Ezután a párt kézhez vett egy nem túlságosan jelentős összeget a Gyáriparosok Országos Szövetségétől. Másrészről azonban számlálatlan összegeket vett fel Kende Zsigmond – Rákosi Mátyás kiutalása alapján – a kommunista párti forrásból.[SZJ]

A politikai erkölcstelenségnek ilyen pokoli gonoszsága csak olyan agyban születhetett meg, amely a cél érdekében semmiféle nemtelen eszköztől nem riad vissza!

Ugyanazok a kommunisták, akik a „peyerizmus” szörnyű bűnével vádolják a szociáldemokratákat, akik Peyer Károlyt a magyar politikai élet legkártékonyabb tényezőjének hirdetik, kerülő úton betelepítik Peyert egy polgári pártba, jelöltetéséért és megválasztásáért tetemes összegeket fizetnek, csak azért, hogy választási szövetségesük, a szociáldemokrata párt egységét megbonthassák.

A kommunista puccs nem sikerült, mert a Radikális Párt Peyerrel együtt a több mint 4,7 millió szavazatból csak 84 000-et kapott, tehát 1,8 százalékot. A Radikális Párt szónoka a választások után a parlamentben kijelentette, hogy Peyer jelöltetésével egyáltalán nem kaptak munkásszavazatokat, ellenben Peyert a Radikális Párt szavazói hozták be a parlamentbe.[SZJ]

A Szociáldemokrata Párt egységét nem sikerült megbontani. A szocialista tömegeket nem sikerült félrevezetni. De az ügy élénk fényt vet a kommunisták erkölcseire. Minden velük létesített megállapodás értéktelen, mert megszegik szavukat. Ha pártérdekeik úgy kívánják, együtt menetelnek legnagyobb ellenségükkel, és vele skrupulus nélkül a szövetséges ellen fordulnak.

5.

De az ismert kommunista módszer a nyers erőszak frontján sem tagadta meg önmagát. Az üzemekben fokozódott a terror. A kommunista minisztériumokban, a postánál, a vasútnál, a népjóléti minisztériumhoz tartozó intézményeknél kötelezték az alkalmazottakat, hogy lépjenek ki a szociáldemokrata pártból, és csatlakozzanak a kommunista párthoz. Naponta ezrével érkeztek be panaszok. Ezeket azonnal tolmácsoltuk a kommunista pártnak. Rákosi és vezérkara sürgős orvoslást ígért, de a terror csak fokozódott.

Nyíltan hirdették: a választásokon a kommunista párt győz. Aki ellenáll, kidobják az üzemekből, hivatalból, rendőrségtől és a hadseregből.

A győzelmi esélyek hőmérője azonban még mindig a fagypont körül mozgott a kommunisták szempontjából, tehát erősebb eszközökhöz kellett folyamodni: elhatározták, hogy a szociáldemokrata választókat kiirtják a választói névjegyzékből.

Kedvezett e terveknek az a korábbi kormányhatározat, hogy módosítják a választási névjegyzék összeállításának módját.

A rendelet elkészítését a belügyminiszterre és igazságügy-miniszterre bízták. A belügyminiszter az erőszakos kommunista Rajk László, az igazságügy-miniszter a szociáldemokrata Ries István. A rendelet elkészítésének idején felfedezték, hogy valamelyik minisztert a moszkvai pénzügyi tárgyalásokon – tíz napra – helyettesíteni kell. Tehát Ries igazságügyi minisztert küldik ki. A kommunisták tervszerűen cselekednek, a szociáldemokraták pedig beleesnek a csapdába. Napokon keresztül kérleltem Ries minisztert: ne utazzék Moszkvába. Ne bízza a választási rendelet elkészítését Rajk belügyminiszterre és az igazságügy-minisztérium kommunista, avagy megbízhatatlan tisztviselőire. De Ries utazni akart. Moszkvában időzni kellemesebbnek látszott számára, mint választási hadjáratban harcot folytatni a kommunisták ellen.

A hatás nem maradt el. A rendelet Ries távollétében elkészült. A szociáldemokrata választók százezreit törölhették a választói listákból.[SZJ] Aki pedig nem szerepelt a választói listában, nem választhatott.

Tévedés volna azt hinni, hogy a szociáldemokrata választók törlését rendelte el a törvény vagy rendelet. A törvények szerint a fasiszta bűnökkel terhelt választók törlendők. Ezen az alapon és más közönséges ürüggyel, erkölcsrendészeti okokból, kitalált bűnözéssel vádolható egyének választói jogának elkobzása címén töröltek szociáldemokrata választókat.

Évtizedek óta szervezett munkások derek, tisztességes feleségeit, leányait, kifogástalan életű idős háziasszonyokat fosztottak meg választói joguktól, mert „erkölcsrendészeti” szempontból arra méltatlannak találtattak. Szervezett munkásokat, évtizedek óta a szociáldemokrata pártban működő egyéneket, a koncentrációs táborokból valahogyan megmenekült zsidókat töröltek a névjegyzékből, mert fasiszták.

Eme erőszakos alapon a szociáldemokrata választók nagy tömegeit fosztották meg a választójogtól s annak gyakorlásától.

Viszont nyilasok, nácik ezrei, a törvény világos rendelkezései ellenére, megkapták választójogukat, mert a kommunista párt tagjai voltak. Kötegszámra szállították be párttitkárságunkra az erre vonatkozó jelentéseket. Csak néhány esetet ismertetek: K. J. bejelenti, hogy a náci Magyar Turáni Szövetség név szerint megnevezett vezetőségi tagjai a VII. kerületben választójogot kaptak. Ö. Gy. bejelenti, hogy a náci szellemű Magyar Megújulás Pártjának vezetői, M. A., hogy az Imrédy-párt tagjai, M. J., hogy a nyilas Turul Bajtársi Szövetség vezetőségi tagjai, T. B., hogy kerületében idegen állampolgárok, mint a kommunista párt tagjai, I. R., hogy sok nyilas, akiket el is ítéltek a néptörvényszékek, bekerültek a választói névjegyzékbe – mindnyájan azért, mert kommunista párttagok.

Mindezeket a bejelentéseket haladéktalanul áttettük az illetékes Nemzeti Bizottsághoz, amelyben a kommunista többség egyszerűen papírkosárba hajította a reklamációkat.

6.

A szociáldemokrata választási iroda és főtitkárság leghangosabb „baloldali” szóvivői tájékoztattak a legnagyobb felháborodás hangján a kommunista erőszakosságokról. Vágvölgyi Tibor, a budapesti pártszervezet titkára, ez idő szerint hasonló állást tölt be a kommunista pártban, Szurdi István vidéki titkár, aki ez idő szerint szintén a kommunisták szolgálatában áll, Prágai Sándor és velük együtt a baloldal szinte zárt sorokban a hamisítás és csalás számtalan vádját bizonyították rá a kommunista pártra és a kommunista vezetés alatt álló közigazgatásra. Vágvölgyi, Szurdi és a Pest környéki titkárság vezetője, Pavlovszky állították össze – amennyire ez néhány nap alatt lehetséges volt – a kihagyottak számát. 200 000-nél több szociáldemokrata választót töröltek – tekintet nélkül arra, hogy „jobb-” avagy „baloldali” – a választói névjegyzékből. A törvénytelenségek sorozata mindenkit felháborított. A pártvezetőség egyhangú határozata alapján a szociáldemokrata sajtó is szóvá tette a szövetséges párt elleni merényletet, és követelte a szociáldemokrata választók maradéktalan felvételét a névjegyzékbe.

A főtitkárság megbízásából az utolsó héten Marosán György tárgyalásokat folytatott a kommunista párt helyettes főtitkárával, Farkas Mihállyal a sérelmek orvoslása ügyében. Farkas, hosszú tárgyalások után, hozzájárult ahhoz, hogy a Budapesten és a környéken kihagyott szociáldemokrata választók közül 30 000-et ismét felvegyenek a névjegyzékbe.

A nagylelkű „engedmény” akaratlan vallomás: elismeri a törvénytelenségek elkövetését, s nem egyéni, hanem számszerű jóvátételt ajánlott fel.

A cinikus ajánlatot a szociáldemokrata párt nem fogadhatta el. A pártvezetőség megbízta Szakasits főtitkárt és engem, hogy haladéktalanul lépjünk érintkezésbe Rákosival, és követeljük a törvények betartását, választóink felvételét a névjegyzékbe. Megjegyzem, hogy a kommunista erőszakosságok, hamisítások és törvénytelenségek következtében a két párt tömegei, de a vezetők között is annyira elhidegült e hetekben a hangulat, hogy érintkezésük alig volt.

Rákosi, értesülve tárgyalási szándékunkról, eleve is kijelentette, hogy „szívesen áll rendelkezésünkre, és mindent el akar követni, ami hatalmában áll, hogy a sérelmeket orvosolhassák”.

E sérelmeket Szakasits nem adta elő. A rendelkezésre álló jegyzőkönyvek és jegyzékek alapján bebizonyítottuk választókerületek szerint, hogy több mint 200 000 választónkat törölték a névjegyzékből. Ha befutnak a jelentések az összes választókerületből, e szám lényegesen magasabb lesz.

Rákosi, szokása szerint, „sajnos, nem ismerte a részleteket”, de hívatta Rajk belügyminisztert, hogy együttesen tárgyalhassunk az ügyről. Rajk ezúttal sem tagadta meg önmagát. Szemhunyorítás nélkül letagadta, hogy nagyobb számú szociáldemokrata kimaradt volna a névjegyzékből – mire figyelmeztettük, hogy Farkas Mihály főtitkárhelyettes Rákosi tudtával már 30 000-nek visszavételére tett javaslatot. 30 000 választót még a rajki számítás alapján is „nagyobb számúnak” kell minősíteni.

Erre kevesebb tárgyilagossággal és még kevesebb szemérmetességgel azt állította Rajk, hogy a kihagyottak fasiszták és csak a szociáldemokrata „peyeristák” reklamálják azokat mint szociáldemokratákat. A felháborító inszinuáció ellenére nyugodtan megállapítottuk, hogy a listákat az általa ismert és becsült Marosán, Vágvölgyi és Szurdi állította össze, akikről a leggonoszabb indulatú rosszakarat sem állíthatja, hogy „peyeristák” volnának, mert köztudomásszerűen minden gyanúsításon felülálló baloldaliak.

Rajknak a „peyerizmusra” vonatkozó, minden alapot nélkülöző vádaskodása a kommunisták arzenáljából előráncigált machináció volt. Akkor is, azóta is, ha valamely erőszakoskodásukat igazolni akarják, „jobboldaliságot”, „peyerizmust”, „imperializmust”, kémkedést emlegetnek. Meggyőződésem, hogy e vádak alaptalanságával maguk is tisztában vannak.

Ami a választási machinációik leleplezése kapcsán emlegetett „jobboldaliságot” és „peyerizmust” illeti, ezek legmeggyőzőbb cáfolata az a tény, hogy a jobboldalinak híresztelt Pest környéki kerületben alig néhány száz választót töröltek a névjegyzékből. Mert ott a szociáldemokrata bizottsági tagok keményen helyt álltak.

Miután kisgazdapárti választókat is kigyomláltak a választójegyzékből, a polgári lapok is élesen szembefordultak a törvénytelenséggel. Rajk ezt is ellenünk akarta kihasználni. „A szociáldemokraták a reakciósok segítségére sietnek a választói névjegyzék kiigazítása ügyében indított akciójukkal.” Erre a nevetséges érvelésre kézlegyintéssel is alig volt érdemes válaszolni.

Rajk erőszakossága nem ismert határt. Miután minden érvét megcáfoltuk, kijelentette, hogy már nincs idő a felülvizsgálásra. Két nap múlva összeül a központi választmány, amely végleg dönt a reklamációk ügyében.

Ez az érvelés üres kifogás volt. Semmiféle bizottság, semmiféle választmány, hanem a Belügyminisztérium kommunista bürokratái döntötték el a választójegyzékek ügyét. És a kommunisták nem akarták, hogy a szociáldemokraták föléjük kerekedjenek, többségbe kerüljenek. Ezért irtották ki választóikat a névjegyzékből.

A Rákosival folytatott tárgyalás eredménytelenül végződött. Néhány nappal a választások előtt tudtuk, hányadán állunk.

7.

A választói névjegyzékből törvényellenesen törölt választók ügye nemcsak a párt, hanem az illetők személyes ügye is volt. A rosszindulatú, gonosz és rideg pártérdektől vezérelt, a választók magánéletére sérelmes megbélyegzést ezek a legnagyobb felháborodással fogadták. A panaszosok megszállták pártirodáinkat és választási helyiségeinket. Viharosan követeltek védelmet és orvoslást.

Intervenciónk tehát egyúttal tízezrek becsületének ügyét is szolgálta. A jogaiért és tisztességes hírnevükért harcoló választók ügyének intézése alatt a főtitkárság egyik osztályvezetője, Prágai Sándor, aki a választások alatt a legdühödtebb bolsevikellenes magatartást tanúsította – ma Sztálinnál is baloldalibb kommunista –, felvetette a gondolatot, hogy a reklamációkat központilag kell intézni. A valótlan és hamis ürügyeket bizonyítványokkal kell megcáfolni. A gondolatot helyesnek találtam, és utasítást adtam végrehajtására. Erre Prágai kivette a zsebéből a kész nyomtatványt, és kijelentette, este elkezdődik a munka.

Még ezen az éjszakán tudatták velem, hogy a rendőrség betört a pártszervezetbe, ahol a munkát végezték, lefoglalta a nyomtatványokat, és néhány letartóztatást is eszközölt.

Másnap mindent rendbe hoztunk – de egy tapasztalattal gazdagabb lettem. Négyszemközti megbeszélésemet a főtitkárság egyik osztályvezetőjével folytattam. Néhány órával később a kommunista rendőrség minden részletet ismert: a nyomtatványok tervét, és hogy hol készülnek ezek.

Hasonló eset történt a választás éjjelén, augusztus 31-én. A propagandaosztály felkérésére aláírásommal ellátott levelet írtam a választóknak, amelyben kifejtettem, hogy a magyar demokrácia szempontjából a leghatásosabb védelem, ha a választók a szociáldemokrata pártot ajándékozzák meg bizalmukkal. A levelet a „Népszava”, pártlapunk fejével, több százezer példányban nyomattuk ki, azzal a céllal, hogy a választás reggelén meglepetésszerűen, a lapkihordók útján kézbesítsék ki valamennyi választónak. Az előkészületek minden feltűnés nélkül, bizalmas körben folytak.

A választást megelőző éjjelen megjelent a kommunista vezetés alatt álló politikai rendőrség, és lefoglalta a leveleket. Erélyes fellépés és ellenállás következtében a rendőrök nem folytatták le törvényellenes eljárásukat, a leveleket visszaadták.

A választást megelőző napon tömegesen küldték be hozzánk a hamisított röpiratokat, amelyekben a választók „tudomására adták”, hogy Marosán György „a mai napon” belépett a kommunista pártba, és „Szakasits Árpád kijelentette, hogy a fúzió csak napok kérdése”.

Suttogó és nyílt propagandával ezt a hírt az egész városban – sőt, mint később kiderült, az egész országban – elterjesztették.

Gyors és hatásos cáfolat nélkül a szociáldemokrata választók tízezreit téríthette volna el a hír a szociáldemokrata párttól.

Gyorsan kellett tehát cselekedni. Erre a következő módon nyílt alkalom. Előzetes megállapodás értelmében a választás előestéjén a szociáldemokraták részéről Szakasits, a kommunisták részéről Rákosi beszédben fordulhatott a rádión keresztül a választókhoz. Szakasits azonban elutazott a kerületébe egy gyűlésre, és beszédét előre felvették szalagra (Marosán György). Marosánnal való megbeszélés alapján felhívtam a rádió igazgatóságát, és tudattam, hogy Szakasits beszédét Marosán fogja felolvasni, és a beszéd bevezetőjét újrafogalmazzuk. A rádió igazgatója kezdetben kibúvót keresett, Szakasitstól kívánt felhatalmazást. Miután Szakasitscsal nem tudtunk érintkezésbe lépni, az igazság, a becsület érdekében vállaltam a felelősséget: van felhatalmazásom, hogy Szakasits beszédét korrigálhatom olyan értelemben, hogy köztudomásszerű valótlanságokat megcáfoljak.

A kitűzött időben Ries igazságügy-miniszter, Marosán és én megjelentünk a rádió stúdiójában, ahol Marosán az általam írt bevezetéssel, jelenlétünkben, felolvasta Szakasits beszédét. A bevezető szavak tudatták a választókkal, hogy az országban hamisított röpiratokat terjesztenek. Nem igaz, hogy Marosán belépett a kommunista pártba, soha ilyen gondolatokkal nem foglalkozott. Ennek bizonyítéka, hogy ő olvassa fel Szakasits beszédét. Nem igaz, hogy Szakasits vagy bármely szociáldemokrata azt mondta volna, hogy a fúzió akár napok, akár évek kérdése volna. A szociáldemokrata párt önálló és független párt marad, tehát szavazzanak a választók a párt listájára.

Visszavertük tehát a kommunistáknak eme utolsó órákban inszcenált gonosz indulatú puccsát is. Az ország minden részéből táviratilag üdvözölték a főtitkárságot a gyors, erélyes és hatásos közbelépéséért.

A kommunista terror céltudatos makacssággal kísérelte meg, hogy letörje a szociáldemokraták ellenállását. A Szovjetunióban szerzett tapasztalataik alapján a fizikai terror eszközeit is igénybe vették. Hivatali és rendőri terror egyfelől, fizikai terror az ellenállókkal szemben másfelől – fokozatosan megfélemlítette a legbátrabb és legöntudatosabb embereket is.

A számtalan kivizsgált és megállapított terroreset közül csupán a legkirívóbb három bizonyított esetet említem meg.

A Magyar Állami Gépgyárban 1946. január 15-én szociális igazgatóvá nevezték ki a hosszú évek óta szervezett, szociáldemokrata Cseszkó Jenő munkást. Cseszkó ellen a gyár kommunista párttitkára állandóan intrikált, míg végül az országos kommunista párt titkárságának utasítására ultimátumban követeléseket támasztott vele szemben. Cseszkó kötelességszerűen bemutatta az ultimátumot az iparügyi minisztériumban, amely felszólította, hogy továbbra is teljesítse kötelességét. Másnap a kommunisták tüntetést rendeztek Cseszkó ellen a gyár udvarán. Kihurcolták az irodából, agyba-főbe verték, míg eszméletét vesztette. A Cseszkó védelmére kelt szociáldemokratákat – név szerint Reisz István, Hozlinger József, László Alajos, Dávid Róbert, Polczer István és más munkásokat véresre vertek, és a legocsmányabb szidalmakkal illették.

A hamisítások nagymesterei a fejleményeket idáig „a tömeg felháborodásával” magyarázhatták. De a következmények már világosan mutatták, hol keresendők a terroristák.

Bán iparügyi miniszter a törvények értelmében felfüggesztette állásukból a vérengző verekedőket, és vizsgálatot rendelt el ellenük. A felfüggesztést azonban nem hajtották végre. A vizsgálatot nem lehetett lefolytatni, mert a kommunista üzembizottsági tagok és mögöttük a kommunista párt nem a verekedők, hanem a bántalmazott szociáldemokrata Cseszkó megbüntetését követelték. A szociáldemokrata titkárság ismételten interveniált a kommunistáknál. Rákosival, a Gazdasági Főtanács államtitkárával, Vas Zoltánnal tárgyaltam az ügyben. Orvoslást ígértek – de elszabotálták a vizsgálatot. Cseszkó nem léphette át többé a gyár küszöbét, mert újabb bántalmazással fenyegették meg. A verekedők az üzemben maradtak, mert védelmezte őket a kommunista párt.

A két párt fúziója után a vizsgálóbizottság szociáldemokrata elnökét elbocsátották az állami szolgálatból.

Nem kevésbé felháborító eset történt az Elektromos Műveknél. A választások alatt a vállalat egyik számláját kifizette a pénztár, amely alkalommal a vállalat kommunista párti üzemi titkára azt követelte a pénztárnoktól, hogy bizonyos százalékot vonjon le a számlából, „mert az illető vállalkozó ezt az összeget a kommunista párt választói alapjára ajánlotta fel”. A pénztáros e törvénybe ütköző cselekményt nem volt hajlandó elkövetni. Bejelentette az esetet igazgatójának, aki történetesen szintén a kommunista párt tagja volt. A bejelentés azon alapult, hogy korrupciós cselekedetre csábították a pénztárost. Az igazgató azonban nem erről az oldaláról nézte a dolgot. Arcul ütötte a pénztárost – aki meglett ember s többgyermekes családapa –, és kidobatta irodájából. Az eset módfelett felháborította az üzem munkásait – szociáldemokratákat és a jobb érzésű kommunistákat egyaránt. Bejelentették, hogy haladéktalanul beszüntetik a munkát – ami megbénította volna a főváros villanyellátását –, ha azonnal nem távolítják el az üzemből a példátlanul durva igazgatót.

Ez ügyben felkerestem Rákosit. A munkásönérzet és tisztesség nevében követeltem, azonnal intézkedjen, a kommunista párt vonja meg az alkalmazottját bántalmazó igazgató megbízatását. Rákosi hosszú tárgyalás után hajlandónak mutatkozott az igazgató eltávolítására, de kikötötte, hogy a pénztárnokot is függesszék fel állásából, mert „megsértette a kommunista párt becsületét”.

Súlyos következményekkel járt a harmadik terrorcselekmény. Budapest törvényhatósági bizottságának egyik ismert vezetője, a szociáldemokrata Millok Sándor – akit a németek bátor magatartásáért annak idején Mauthausenbe internáltak – a nyilvánosság előtt, bizonyítékok alapján megvádolt tisztviselőket azzal, hogy külföldi gépkocsik megrendelésénél jutalékot kötöttek ki maguknak. Jogállamban ilyen esetekben kivizsgálják a tisztviselők ellen emelt vádat, ha a bűnt elkövették, megbüntetik őket, ha ártatlanok, a vádat emelő ellen indítanak eljárást.

Jogállamban. De nem a magyar népi demokráciában – ha a tisztviselő történetesen a kommunista vezetés alatt álló közlekedésügyi minisztérium kötelékébe tartozik, a kommunista párt tagja, és annak választási kasszájához tetemes összeggel hozzájárult.

Ebben az esetben a megvádolt tisztviselők helyett maga a közlekedésügyi miniszter állt ki. Megállapította, hogy a jutalékot nem a kommunista tisztviselők, hanem a Budapesti Közlekedési Vállalat – amelynek a vádlóként fellépő Millok volt az elnöke – igazgatói kapták. Ha pedig kommunista miniszter valamit állít, csak természetes, hogy nyomban akcióba lép a kommunista politikai rendőrség. Letartóztatta a közlekedési vállalat vezérigazgatóját és két igazgatóját, akik viszont a szociáldemokrata párt tagjai voltak. Nem funkcionáriusok, hanem egyszerű tagok.

A választási harc kellős közepén a szociáldemokraták letartóztatása figyelmeztető volt: a politikai rendőrség nem ismer tréfát, ha valaki a kommunistákat támadja. De a letartóztatás nem is a három szinte közömbös jelentőségű igazgatónak szólt – akiket egyébként, jóval a választások után, egészségileg tönkretéve, a bűnügy bizonyítékának hiányában szabadon bocsátottak –, hanem Milloknak és a negyedik igazgatónak, aki a pártban szerepet játszó, öntudatos szociáldemokrata hírében állt, akit a munkások lelkesedéssel és bizalommal követtek: Fellner Jenőnek.

Kétségtelen, hogy a kommunisták erőpróbára készültek. Ezért provokáltak konfliktusokat. Visszavonulásra kényszeríteni a kommunistákat tehát csak erőteljes válasszal lehetett. A három igazgató letartóztatását követő napon a szociáldemokrata katonák és a közlekedési vállalat alkalmazottainak referáltam a konfliktusról:

„Életem vezérfonala az erkölcsi tisztaság megóvása maradt úgy a politikai, mint a magánéletben. Ezzel köszöntöttem be a hazába 26 esztendő emigráció után. Tudom, hogy a fasizmus erkölcsrombolása mérhetetlen károkat okozott. Mindennek tudatában, aki a közéletben törvény vagy szabály ellenére, akár provízió, akár más úton jövedelmet harácsol, azt én kíméletlenül bűnösnek minősítem. Ha a szociáldemokrata párt tagja, még bűnösebb, mert nem a saját személyét, de pártját is bemocskolhatja. Sújtson le ezekre a törvény teljes szigora. De a bíróság büntessen, és ne az ellenpárt vagy annak rendőrsége.

Másfelől azonban késhegyig menő harcot indítunk azok ellen, akik ártatlanokat politikai célok érdekében üldöznek, és szociáldemokraták ellen hajszát indítanak. Ismerem Fellner Jenőt gyermekkora óta, figyelemmel kísértem munkáját. Tiszta, erkölcsös ember. Nem engedjük, hogy akár Millokot, akár Fellnert bántsák. Minden erőnkkel, kézzel és körmeinkkel megvédelmezzük üldözött tisztességes elvtársainkat.”

Mindkét gyűlés tömeges résztvevői megértették és tomboló tetszésnyilvánítással kísérték világos és elszánt küzdelmet bejelentő fejtegetéseimet.

A gyűlés után felkerestem Rajk belügyminisztert – akit természetesen tájékoztattak kijelentéseimről –, és követeltem a pártatlan vizsgálat lefolytatását és a Fellner, valamint Millok elleni hajsza azonnali leállítását annál inkább, mert mi nem védelmezzük a panamistákat, de a politikai üldöztetését sem tűrjük ártatlan embereknek.

Rajk azonnal kijelentette, hogy követeléseinket teljesíti. Nem célja, hogy a szociáldemokraták sorait megbontsa.

Millokot és Fellnert ezúttal nem bántották. De a fúzió után, amikor már nem volt önérzetes az üldözötteket védő szociáldemokrata párt, kidobták őket állásukból, funkcióikból – kenyértelenné tették a két derék embert.

11.

A kommunista párt agitátorai a legförtelmesebb rágalmazó, becsmérlő hangnemben beszéltek a szociáldemokrata pártról és annak vezetőiről. Az eseteket bejelentették a kommunista párt főtitkárságának. Orvoslást ígértek. Ehelyett még támadóbb hangot használtak. Ismételt reklamációinkra kijelentették – ismert Horthy-recept szerint –, hogy „felelőtlen” elemek cselekedeteiről van szó, akik pártvezetőségük intenciói és utasításai ellenére cselekszenek.

Erre pecséttel és hat tanú aláírásával ellátott jegyzőkönyvvel bizonyítottuk, hogy a kommunista párt politikai bizottságának és pártvezetőségének tagja, a Szakszervezeti Tanács főtitkára[SZJ], aki ez idő szerint Szakasits köztársasági elnök iparügyi minisztere, 1947. augusztus 21-én – 10 nappal a választás napja előtt – a következőket mondta:

„Szakasitsék Pesten a munkásegységről beszélnek, a munkáspártok jó viszonyáról, mert az ipari munkásságnak az kell, de vidéken, faluhelyen egészen másképp beszélnek: ott már nem kell munkásegység, mert az nem szimpatikus. Polgári szavazatokért szaladgálnak, polgári demokráciát hirdetnek, Horthy szekerét tolják, és a régi rendszert akarják.”

„Szakasitsék 1944-ben szerződést írtak alá a legszorosabb együttműködésről és a munkáspártok későbbi egyesítéséről, de most ezt a szerződést felrúgják, arról hallani sem akartak.”

Beszédének többi része nem bírja el a nyomdafestéket, azért elállok közlésétől.

Bizonyítéknak ennyi is elég. A kommunisták csak egy ellenség ellen harcoltak: a szociáldemokraták ellen. Fasiszták, nyilasok, nácik ellen alig emeltek szót. Mert mindenáron a szociáldemokratákat akarták legyűrni. A szociáldemokrácia megsemmisítése után szabad az út: elpusztíthatják a demokráciát, felépíthetik pártjuk egyeduralmát.

12.

Jelentéktelennek tetsző, de a kommunista módszerekre, illetve az előre pontosan kidolgozott, semmiféle machinációtól vissza nem riadó, kíméletlen pártérdek-szolgálatra jellemző meglepetéssel szolgált a pártlisták sorrendi kisorsolásának napja. A törvény értelmében a választásokon részt vevő pártok nevén kívül minden párt számot is kap – egytől addig, ahány párt részt vesz a választásokon. A pártoknak adandó számot sorsolás útján állapítják meg.

A többi párt – a szociáldemokrata párttal együtt – nem helyezett súlyt a számra, és a sorsolással sem törődtünk. Amilyen számot kapunk, azzal agitálunk.

A sorsolás után kihirdették, hogy a kommunista párt az „1”-es számot kapta. Kétségtelen, hogy sok százezer, olvasás és írás mesterségében nem túlságosan jártas választónál az „1”-es szám a legkönnyebb és a propagandánál a legelőnyösebb. Világos, hogy a kommunisták is erre gondoltak, amikor önmaguknak „kisorsolták” az „1”-es számot.

Ezzel kapcsolatban az egész politikai életben, a szociáldemokrata pártban a jobb- és baloldalon kivétel nélkül mindenki már az első pillanattól suskussal vádolta a kommunistákat. Későbbi hiteles értesüléseink szerint a sorsolás alkalmával kifogástalan korrektséggel kisorsolták – a többi 9 párt számát. Az „1”-és számmal azonban a kommunisták egyszerűen megajándékozták önmagukat.

13.

A választási előkészületeknek volt néhány lélekemelő mozzanata. Rendszerint a tömegek megnyilatkozásával kapcsolatban. Sem azelőtt, sem azóta a szociáldemokrata vagy más magyar pártok gyűlésein olyan nagy és lelkes tömegek nem jelentek meg, mint a választási harc alatt.

Marosán György javaslatára Budapest és környékének szociáldemokratái augusztus 22-én a Hősök terén – a főváros legnagyobb terén – választói gyűlésen seregszemlét tartottak. A kommunisták kicsinyes rendelkezésekkel igyekeztek megzavarni a gyűlés sikerét. A kommunista vezetés alatt álló vasúti műhelyek munkásait figyelmeztették, hogy miután a munkát a gyűlés miatt 1-2 órával előbb fejezik be, óradíjaikat erre az időre levonják béreikből. A kommunista gyűléseken eddig alkalmazott rendszer alapján a kommunistáknak a gyűlési időre is kifizették a bért. A más mértékkel való mérést tudomásul véve kimondtuk, a szociáldemokraták elsősorban az ország, a nép és a termelés érdekeit tartják szem előtt. Ennek alapján tudattam Gerő közlekedésügyi miniszterrel, hogy a munkások az elmulasztott órákat a következő héten ledolgozzák, tehát bérük kifizethető. E határozatot a nagygyűlésen kihirdetve a százezrek általános helyesléssel fogadták.

A gyűlés minden várakozáson felül sikerült. A hatalmas téren alig fért el a tömeg. Soha szociáldemokraták és kommunisták együttes tüntetésén nem jelent meg annyi ember, mint amennyi szociáldemokrata, minden kényszer nélkül, saját elhatározásából részt vett e választói gyűlésen. Gyakorlott szemű hivatalos és magánszemélyek 350-400 ezerre becsülték a megjelent szociáldemokraták számát.

A kommunista párt vezetői útján képviseltette magát a pódiumon meghívott vendégekként, Rákosi vezetésével. Meggyőződhettek a szociáldemokrata tömegek nagyságáról és hangulatáról.

Ahányszor a szónokok az önálló és független szociáldemokrata pártot emlegették, dübörgő taps és éljenzés volt a válasz. A kommunistákkal való együttműködésre vonatkozó részletek igen gyenge visszhangra találtak. A hangulatot a köztudomásra jutott kommunista erőszakoskodások alakították így.

14.

A választási előkészületeknek volt egy sajátosságuk, melynek következményeit előre inkább megéreztük, mint tudtuk, és amely végül világbotrányba fullasztotta a választásokat.

Nyomdászrészről tudatták velünk, hogy az állami nyomdában 500 000 kék színű választási igazolványt készítettek,[SZJ] s azokat a Belügyminisztériumba szállították. Érdeklődtünk a választási igazolványok célját illetőleg. Azt a megnyugtatásnak szánt felvilágosítást kaptuk, az igazolványokat olyan választóknak kézbesítik ki, akik nem lakóhelyükön szavaznak, mert a választás napján betegség, üdülés vagy szolgálat következtében lakóhelyüktől távol tartózkodnak.

A magyarázatot azzal fogadtuk el, hogy más országokban sem ismeretlen ez a rendszer. De legkevésbé logikusnak tűnt fel, és még kevésbé volt megnyugtató az elkészített igazolványok aránytalanul nagy száma s nyomdász barátaink részéről kapott ama felvilágosítás, hogy az igazolványokat nem víznyomásos papírra nyomták. Olyan papiroson, amelyet tonnaszámra gyártanak, és olyan betűkkel, amelyekkel a legtöbb nyomda fel van szerelve. Tehát az 500 000 igazolványból minden nehézség nélkül néhány millió is gyártható volt.

De az 500 000-es példányszám is legalább tízszeresen túlméretezett volt. A választókat a választás előtt néhány héttel írták össze. Valószínűtlennek látszott, hogy ez idő alatt minden tizedik választó lakhelyétől távol került volna.

A nem alaptalan gyanakvásunk alapján megbíztuk Marosán Györgyöt, igyekezzék bővebb információkat beszerezni a kommunistáktól a választási igazolványok ügyében. A felvilágosítást hamarosan megkaptuk:

„Két év alatt most másodszor kerülünk abba a helyzetbe, hogy a munkáspártok többséget szerezhessenek a választásokon. Kérdés, hogy mikor adódik ismét ilyen történelmi alkalom. Ezt mindenáron ki kell használnunk a munkáspártok javára.”

Ezek után hosszú magyarázat következett arra vonatkozóan, milyen igazságtalanság volna, ha éppen a lakóhelyüktől távol lévő, beteg vagy szolgálati úton lévő munkások és vasutasok nem élhetnének a választás jogával.

De kaptunk kevésbé diplomatikus, de annál érthetőbb felvilágosításokat is. A kommunista párt a választási igazolványokat felhasználja arra, hogy szavazóinak számát növelje. Hajlandó a szociáldemokrata pártot is választási igazolványokkal ellátni.

Választások meghamisítása Magyarországon nem tartozott máskor sem a ritkaságok közé. A többségszerzés eme módját sem a kommunisták fedezték fel. A szociáldemokrata párt fennállásának ideje alatt azonban a legélesebb küzdelmet folytatta a választási visszaélések ellen. Annál súlyosabb megállapítás volt számunkra, hogy a kommunisták a demokráciában is igénybe akarták venni ezt az eszközt.

Bizalmas megbeszéléseink során hamarosan tisztázódott a szociáldemokrata álláspont. A beavatottak többsége arra az álláspontra helyezkedett, a szociáldemokrata párt nem lehet részes a nagyarányúnak ígérkező választási hamisítás elkövetésében. Még Marosán György is elvileg erre az álláspontra helyezkedett. De felvetette a választások után bekövetkezhető helyzet problémáját. Kétségtelen – fejtegette –, hogy a 20-22 százaléka a választóknak szociáldemokratákra fog szavazni. Az ország hangulatának ismeretében az sem kétséges, hogy a kommunisták 15-16 százaléknál több szavazatot nem kapnak.

De a kommunisták bel- és külpolitikai okokból mindenáron fölénk akarnak kerülni. Mi történik, ha a választási igazolványok hamisításának segítségével valóban csak egy fél, vagy néhány százalékkal túlhaladják a mi szavazóink számát? Megsemmisítenek, erőszakkal kiirtanak bennünket.

Mindezek alapján Marosán felvetette a gondolatot, nem volna-e mégis célszerű, ha elfogadnánk a kommunisták ajánlatát. Ne engedjük, hogy becsapjanak bennünket – ez volt álláspontjának lényege.

Szélig Imre, a szervezési osztály vezetője, még a gondolatát is visszautasította annak, hogy résztvevői vagy élvezői legyünk a hamisításnak. Még Schiffer Pál, Szakasits veje is aggályait fejezte ki, mert a szociáldemokrata párt „nem elég alkalmas konspirációs és illegális tevékenység megnyugtató lefolytatására”.

E tárgy körül Szakasitscsal is hosszas megbeszéléseket folytattunk. Világossá vált előttünk, hogy mi ezt az eszközt igénybe nem vehetjük. Ismételten kifejtettem ezt Marosán előtt. Az ő érvelése is logikus volt: nem engedhetjük meg, hogy ezzel a fegyverrel semmisítsenek meg bennünket.

Marosán végül átadta a kommunisták üzenetét: hajlandónak átadni a szociáldemokrata pártnak 45 000 kék szavazóigazolványt. Azt válaszoltam Marosánnak, hogy nincs 45, még kevésbé 45 000 emberünk, akikkel ilyen konspirációs hamisítást a felfedezés veszedelme nélkül vállalhatnánk.

Szakasitscsal és a többiekkel való előzetes megállapodás alapján elhatároztuk, hogy átvesszük a 45 000 kék szavazólapot. Azonnal lepecsételjük, és a páncélszekrényben elhelyezzük. A választások után pedig bizottságilag megsemmisítjük azokat.

Így is történt. Marosán átvette a 45 000 igazolványt, Szélig pedig mint a „jobboldal” egyik vezető embere elzáratta azokat a páncélszekrényben.

A szociáldemokrata párt természetesen egyetlen darabot sem használt el azokból.[SZJ] A választásokat követő napon meggyőződtünk róla, hogy a lepecsételt csomag érintetlenül fekszik a páncélszekrényben.

A „kék cédulák” szemérmetlen igénybevétele következtében még a választások alatt kitört a botrány. A kommunisták első zavarukban azt állították, nemcsak ők, hanem a szociáldemokraták is szavaztak „törvényes szavazó igazolványokkal”. Miután azonban tudomást szereztek arról, hogy a 45 000 igazolvány érintetlenül fekszik a főtitkár páncélszekrényében, már nem a nyilvánosság előtt, de bizalmas tanácskozásokon azzal vádoltak bennünket, hogy „beugrattuk őket, illetve cserbenhagytuk a szövetségestársakat”. Az előzmények után ez a vád teljesen alaptalan volt. Ők tervezték és ők hajtották végre, teljesen önállóan, a hamisítást.

Szociáldemokratákat összeesküvéssel vádolnak

A kommunisták – Rákosi, Rajk és társaik – bizalmas titokzatossággal közölték Szakasitscsal, hogy a szociáldemokrata pártvezetőség két régi tagja, Takács Ferenc államtitkár és Szeder Ferenc képviselő ellen, az összeesküvési perben a rendőrség súlyosan kompromittáló adatok birtokába jutott.[SZJ] Az egyik fővádlott, Szentiványi,[SZJ] állítólag azt vallotta, hogy Takács és Szeder képviselőkkel tárgyalt a „szociáldemokrata pártnak az összeesküvőkhöz való csatlakozása tárgyában”. De a kommunisták nagylelkűen azt is kijelentették, hogy miután pártvezetőségi tagokról van szó, nem akarják kompromittálni a pártot. Utasították a rendőrséget, hogy a két képviselőre vonatkozó adatokat „tüntesse el”.

Mi tudtuk, mit jelent a nagylelkűség: alkalomadtán ezzel zsarolhatnak. Tehát nem járultunk hozzá semmiféle eltussoláshoz. Ha bűnösök az illetők: ám lakoljanak. Ha ártatlanok, védjük meg őket a nemtelen rágalmak és az esetleges üldözés ellen.

Felkértem a jelen levő Ries igazságügy-minisztert és Bán iparügyi minisztert, szerepeljenek tanúként a két vezető szocialista kihallgatásánál. Mást nem avattam be tervembe.
Előbb Szeder képviselőt kérettem magamhoz, aki a párttitkárságon tartózkodott. Ries és Bán előtt, minden bevezetés nélkül feltettem a kérdést:

– Mikor beszéltél utoljára a Külügyminisztériumban alkalmazott Szentiványival és miről?
Szeder a csodálkozástól megdöbbent hangon válaszolt:
– Soha. Nem is ismerem.
– Kérlek – folytattam a kihallgatást –, ne tagadd, mert Szentiványi vallotta, hogy beszélt veled, és elmondta az összeesküvésre vonatkozó megbeszélés részleteit is.
– Azonnal szembesítsenek az állítólagos Szentiványival, akit nem is ismerek, akivel sem közvetlenül, sem közvetve, de senki mással sem az összeesküvésről nem beszéltem.

Szörnyű jelenet, ha harcos ember könnyezik. Szedert megrendítette a kihallgatás. Nem az bántotta, hogy a rendőrség vagy a kommunisták őt vádolják. Hiszen kezdettől fogva rágalmazták és üldözték. A jobboldal rossz szellemének nevezték, mert jellemes, tántoríthatatlan szociáldemokrata volt.
Lesújtotta azonban a gondolat, hogy esetleg mi egy pillanatra is elhittük a rágalmat. Csak nehezen tudtuk megértetni vele, hogy szerintünk is alaptalan a gyanúsítás, de kötelességszerűen ki kell vizsgálnunk az ügyet.

Takács Ferenc a földművelésügyi minisztérium államtitkára lévén, ott kapott értesítést, hogy haladéktalanul keressen fel. Fogalma sem lehetett róla, milyen ügyben várom. Szedert felkértük, ne hagyja el hivatali helyiségemet, kerülni akartam még a látszatát is annak, hogy valaki informálhatta Takácsot, mielőtt kihallgatására sor került volna.

Néhány perc múlva Takács is megjelent. Ugyanazon tanúk és Szeder jelenlétében szó szerint ugyanazon kérdéseket intéztem Takácshoz. Nyugodt hangon, a legőszintébben válaszolt. Kijelentette, soha életében nem látta Szentiványit, sem vele, sem megbízottaival nem beszélt az összeesküvés vagy a szociáldemokrata párt szerepéről, sem közvetve, sem közvetlenül.

De egyúttal felháborodásának adott kifejezést, hogy mi, akik őt ismerjük, feltételeztük róla, hogy ebben az ügyben bármilyen szerepe volna.

Ries, Bán velem együtt azzal a tudattal zártuk le a kihallgatást, hogy Szeder és Takács teljesen ártatlan. Semmi közük az összeesküvőkhöz. De azt is megállapítottuk, hogy a kommunisták manővere nem annyira Szeder és Takács ellen irányul. A szociáldemokrata pártot akarják elsősorban kompromittálni az Ochranától[SZJ] elsajátított módszerrel.

Elhatároztuk: jelentést teszünk a pártvezetőségnek az ügyről. Követeljük, a párt egész súlyával álljon az ártatlanul meggyanúsított képviselők mellé, és minden esetleges ellenük irányuló rendszabályt a párt ellen irányuló merényletnek bélyegezzen meg, s azzal szálljon szembe.

A pártvezetőség felháborodással hallgatta jelentésünket, s javaslatunk értelmében határozott. A határozatot a kommunisták tudomására adtuk, és követeltük a Szentiványi vallomásáról szóló dokumentumok felmutatását. Szeder és Takács összeesküvési szerepéről azonban többé sem hivatalosan, sem magánjelleggel nem beszéltek. A bíróság előtt Szentiványi egy szóval sem említette Szedert vagy Takácsot. Rákosi – Rajkék – állítása tehát valótlan volt.

Manőverük az ellentámadás következtében sikertelen maradt.

Meghamisított választások



1.

Felvirradt végre a választás napja. Az előzmények után az ország népe izgalommal várta az eredményt. Bennünket az is érdekelt: milyen meglepetéseket tartogatnak számunkra a kommunisták?

Egyénileg örömnapként üdvözölhettem volna a választás napját – ha demokratikusnak ígérkezett volna lefolyásuk. Hiszen életemben először – 68 esztendős koromban – vehettem részt a népképviselet választásán. Az első világháború előtt és alatt nem volt választójogom. Magyarország 20 millió lakosa közül csak 4 százalék, a kiváltságosak rendelkeztek választójoggal.[SZJ] A 26 éves emigráció alatt idegen országokban szintén nem járulhattam a választóurnák elé. Most végre választhattam. Megtekinthettem belülről is a választófülkét.

Az egyéni érzéseket hamarosan elnyomták azonban a nap eseményei. Már a kora délelőtti órákban elkedvetlenítő hírek érkeztek. A választási bizottságokban ugyan valamennyi pártot bizalmi személyek képviseltek, de ahol az elnök kommunista párti, ott gyakran erőszakoskodnak. Kommunista választók igazolását a legelőzékenyebben kezelik, a szociáldemokratákkal és a polgáriakkal szemben felesleges és meg nem engedett rendszabályokat alkalmaznak.

A Minisztertanács egyhangú határozata alapján a kormány tagjai saját kerületükben leszavaznak, de egyébként nem látogathatják és nem ellenőrizhetik a választási helyiségeket, így kívánták elkerülni a tüntetéseket és befolyásolást. Nem nagyon bíztam a rendelkezés bölcsességében és főleg hatályosságában. A törvénytisztelő polgár azonban aláveti magát kormánya rendelkezéseinek.

Én nem voltam a kormány tagja. Ezért a szociáldemokrata párt megbízott, látogassam meg a választási körzeteket. Megfelelő bizonyítványt kaptam a Belügyminisztériumtól. A körzetekben délig semmi komolyabb rendellenességet nem tapasztaltam. Néhány helyen a kommunista bizottsági tagok erőszakos fellépése ellen emeltek panaszokat. Azonfelül pedig gyanúsan sokan szavaztak le a már említett „kék szavazólapokkal”.

Panaszok minden választásnál akadnak. Egyelőre nem találtam okot intervencióra.

Ellenőrző utamból visszatérve telefonon tudatták velünk, hogy a minisztertanácsi határozat ellenére Rákosi Mátyás az egyik választási körzetben járt, és ott egy konfliktust „hatalmi szóval” – persze a kommunisták javára – eldöntött.

Arra kértem Rajk belügyminisztert, tartsuk be a megállapodásokat. Ha kommunista miniszter akármilyen okból megszegi a megállapodást, a tilalmat fel kell függeszteni, és a helyébe lépő jogot meg kell adni a többieknek is.

A tiltakozást nem annyira a jelentéktelen incidens, mint inkább amiatt terjesztettem elő, hogy a belügyminiszter tudomásul vegye, a szociáldemokraták figyelemmel kísérik a választások minden mozzanatát.

A nap folyamán azonban egyre sűrűbben érkeztek az egész országból a hírek a választási visszaélésekről.

A szociáldemokrata párt – és némely vidéken a kisgazdapárt – választóit, akik nem szerepeltek a névjegyzékben, a minden kétséget kizáró igazolás ellenére sem engedték szavazni a kommunista bizottsági elnökök vagy bizottsági tagok. Bizonyos esetekben olyanokkal szemben is erőszakoskodtak, akiket felvettek a választói névjegyzékbe. A néhány szociáldemokrata elnök bizottságában a kommunista terrorkísérleteket erélyesen visszautasították.

A déli órákban befutottak a „kék cédulákkal” űzött visszaélések. A budapesti kerületek valamennyi körzetéből azonos jelentések érkeztek, és az ország minden részéből táviratok és telefonbeszélgetések özönében panaszkodnak az országban megszervezett nagyarányú, a választást meghamisító kommunista visszaélésekről.

Fokozatosan teljes képet nyertünk a visszaélések megszervezésének módszeréről. A megbízhatónak vélt, de többségében ügyetlen, megbízhatatlan és konspirációra teljesen alkalmatlan embereket teherautókon küldték ki a választókerületekbe. Mindegyiknek 20-50 szavazóigazolványt adtak. E megbízottak a kerület különböző körzeteiben valamelyik választó előre kitöltött, hamisított igazolványával ismételten leszavaztak.

A csepeli és más kerületekből a szociáldemokrata párt bizottsági tagjai beküldték a pontos névsorát azoknak, akik választói igazolványokkal, különböző hamisított nevek alatt több ízben leszavaztak. Volt olyan, aki 21-szer szavazott le a délelőtt folyamán különböző nevek alatt és különböző bizottságok előtt, mások 8-10-15 és 17-szer.

A kiküldöttek alkalmatlanságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy gyakran minden erőszak és fenyegetés nélkül, egyszerű megkérdezés nyomán átnyújtották a bizottságnak a még náluk levő, fel nem használt kék választási igazolványokat.

Az egyik jegyzőkönyv szerint megjelent a bizottság előtt az állítólagos Szarka József nevű választó, és le akart szavazni a kék igazolvánnyal.

Elnök: Maga egyszer már leszavazott más néven. Maga nem a Szarka?
Választó: Kérem, nem vagyok Szarka, de azt mondták, hogy ezekkel a cédulákkal leszavazhatok.
Elnök: Van még magánál ilyen cédula?
Választó: Van.

És elővesz zsebéből egy marék kék választói igazolványt.

Elnök: (megszámolja, 47 darab.) Ez törvénytelenség, hiszen ezért magát megbüntetik.

A választó vállat von, ugyanakkor a háttérből előlép egy másik, lead mintegy 24 darab igazolványt, s kijelenti, hogy nem tudta, hogy nem szabad szavazni ezzel. A kék lapokat a kommunista titkárságnál adták át neki.

Egyre nagyobb tömegben érkeztek be a jelentések a főtitkársághoz, immár nem győzték felvenni a jegyzőkönyveket. Ezrével küldték be a választóktól elvett vagy önkéntesen leadott kék választói igazolványokat. A választások befejeztével tízezrével kerültek ilyen igazolványok birtokunkba Budapestről és vidékről.

De már az első délutáni órákban világos volt előttünk a kommunisták üzelmeinek minden részlete. Telefonon érintkezésbe léptem Rajk belügyminiszterrel. Olyan hangon folyt a tárgyalás, amelyet e helyütt nem lehet reprodukálni. Pártunk nevében követeltem, adjon ki Rajk a rádión keresztül az egész országra érvényes rendeletet, amely szerint a szavazási igazolványokkal való szavazást betiltja.

A szavazóigazolványokat földalatti forrásokon keresztül szétosztó belügyminiszterben csudálatos módon feltámadt a „törvénytisztelet”. Arra hivatkozott, a követelt rendeletet azért nem adhatja ki, mert ezzel a törvények, illetve rendeletek ellen vétene. Hiszen a szavazóigazolványokkal való szavazást – természetesen minden visszaélés kizárásával – a törvény engedélyezi.

Rajkkal nem vergődtünk zöld ágra.

Közben a kisgazdapárt három vezetője – Dobi István jelenlegi „baloldali” miniszterelnök, Oltványi Imre, a kiszemelt berni követ és Implom Ferenc, a parlament későbbi alelnöke – jelent meg a főtitkárságon. Implom Ferencet és Oltványi Imrét azóta „kikapcsolták” a politikai életből.[SZJ] Szerencséjükre még nem börtönözték be őket. Dobi miniszterelnökre egyelőre szükségük volt, hogy Dinnyést pótolhassák. De ő sem fog megenni egy kiló sót a politikai arénában.[SZJ] Bán Antal, Ries István és én beszéltünk velük, zárt ajtók mögött. A választási visszaélések ügyében jártak nálunk. A panaszok áradata érkezett a kisgazdapárt központjába is: a kommunisták erőszakoskodnak, kék igazolványokkal elárasztják a választást, így hamisítják meg a választó polgárság megnyilatkozását.

„Mi nem akarunk statisztálni a meghamisított választások körül, s azért azzal a gondolattal foglalkozunk, hogy nem veszünk részt a további választásban. A nyilvánosság előtt a kommunista párt erőszakosságával és a kék igazolványokkal való tömeges csalással indokoljuk meg elhatározásunkat.”

Ismerni kívánják a mi álláspontunkat, s ennek értelmében a beszélgetés folyamán felszólítottak, közös tiltakozásunk jeléül közösen lépjen vissza mindkét párt a választásoktól.

Mindenekelőtt ismertettük velük hasonló tapasztalatainkat. Csodálkozással hallották, hogy az úgynevezett „testvérpárt” velünk szemben még erőszakosabb, mint a kisgazdapárttal. De sem ők, sem mi nem értettük meg, mi az oka annak, hogy a kommunista párt szinte dédelgeti a reakció közismert pártjait. A magunk részéről azonban tudomásukra adtuk, nekünk nincs jogunk bel-és külpolitikailag ilyen nagy horderejű elhatározást foganatosítani. Szabályaink szerint erre csak a pártvezetőség jogosult. A pártvezetőség tagjait a legközelebbi órákban nem lehet mozgósítani, mert sokan közülük a vidéki választókerületeikben tartózkodnak. Mire a pártvezetőség ülést tarthatna, a választásokat már befejezték.

A három kisgazdapárti vezető távozása után ismét kerestem Rákosit, hogy előterjesszem követeléseinket a kék választóigazolványokkal való szavazás betiltását illetően. Alighogy befejeztem mondókámat, Rákosi felelet helyett ezt kérdezte:

„Igaz, hogy Ti felszólítottátok a kisgazdapártot, hogy együttesen bojkottáljátok a választásokat?”

Rákosi persze pontos értesülésekkel rendelkezett. Csak elferdítette, így politikailag is érdekesebb és hasznosabb, ha a szociáldemokraták kezdeményezik a polgári párttal a bojkottot, s azonfelül kémeit is ezzel a kis ravaszsággal igyekezett álcázni.

Az incidens jelentősége azonban abban a tényben rejlik, hogy a szociáldemokrata párt főtitkárságán tartott bizalmas tanácskozásról a kommunista párt vezetője perceken belül értesült. Rákosi kémei a főtitkárságon is garázdálkodtak. Valószínű, hogy a kisgazdákkal folytatott tanácskozásokat Rákosinak előkelő helyen, a főtitkárság vezető pozíciójában ülő megbízottja figyelte és azonnal továbbította gazdájának.

Rákosinak a bojkottra vonatkozó kérdésére nem is reagáltam.

Közben azonban több választási bizottsági elnök a hamis szavazatokkal jelentkező választókat igazolás és nyomozás céljából átadta a rendőrségnek. A kommunista rendőrök azonban többet letartóztattak, és jegyzőkönyvet vettek fel velük.

Ez a törvényes eljárás azonnal befagyasztotta a belügyminiszter törvénytiszteletét. Bizalmas rádiórendeletet bocsátott ki, amely szerint azokat a rendőrtisztviselőket, akik kötelességüket teljesítve letartóztatják a hamis név alatt szavazókat, azonnal felfüggeszti állásából. A törvénybe ütköző cselekedetet elkövető választót a belügyminiszter védelmébe veszi és felfüggeszti állásából, kenyértelenné teszi azt a rendőrtisztviselőt, aki a törvénynek érvényt igyekszik szerezni.

2.

A jóhiszemű polgár – akár külföldi, akár hazai – azt hihetné, hogy a törvénysértések mértékét a meghamisításra előkészített választások érdekében az előadottaknál jobban fokozni már nem lehet. Téves felfogás. A java csak ezután következik.

Miután a kommunista belügyminiszter megtagadta, hogy teljesítse kötelességét, és felelősségre vonja a tetten ért bűnözőket, az igazságügy-miniszter lépett sorompóba.

Ries István igazságügy-miniszter mint a törvények legfőbb őre a büntető perrendtartás 141. és 142. paragrafusainak alapján – az igazságügy-miniszter törvényes kötelességének megfelelően – azonnali hatállyal utasította az ügyészeket, szálljanak ki a választási bizottságokba, és bárkit tetten érnek bűncselekmény elkövetésében, csalás vagy hamis név alatt történő szavazás közben, azonnal tartóztassák le és adják át a bíróságnak, megtorló eljárás megindítása céljából.

Alighogy kézhez vették az ügyészek Ries rendeletét, Rajk belügyminiszter újabb rádiójelentésben utasította a rendőrséget, hogy a választási helyiségekben hivatalos tevékenység alapján megjelenő ügyészeket utasítsák ki. Ha nem akarnak távozni, azonnal letartóztatandók.

A belügyminiszter tehát

1. védelmébe vette a bűntények elkövetőit;

2. megtiltotta a rendőrségnek, hogy eljárjon a tetten ért bűnözők ellen;

3. hivatalukból való felfüggesztéssel fenyegette meg azokat a rendőröket, akik törvényes kötelességüknek megfelelően a tetten ért bűnözőket letartóztatják;

4. kiutasítással és letartóztatással tette lehetetlenné, hogy az igazságügyi hatóságok, az ügyészek, felettesük, az igazságügy-miniszter rendeletét végrehajtsák, és a tetten ért bűnözőket letartóztathassák.

A nyilvánvaló belügyminiszteri bűnpártolás és sorozatos törvénysértések következtében Ries igazságügy-miniszter nem volt hajlandó hallgatással tűrni a kommunista törvénytelenségek halmozását.

Amint az ügyészség jelentette, hogy Rajk belügyminiszter mit rendelt el, Ries félrevonult, és néhány perc múlva a következő levelet nyújtotta át, azzal a kéréssel, hogy Szakasits útján juttassam el Dinnyés miniszterelnökhöz:

Szociáldemokrata Párt Központi Titkársága
Budapest, 1947. augusztus 31.
Dinnyés Lajos miniszterelnök úrnak
Budapest

Kedves Barátom,
a választások mai lefolyása arról győzött meg, hogy a törvények uralmát nem tudom biztosítani, ennélfogva légy szíves, vedd tudomásul, hogy az igazságügyi tárcáról lemondok.
Szívélyes üdvözlettel
Dr. Ries s. k.

Nem lehet a törvények uralmát biztosítani, ahol a belügyminiszter fedezi a bűnt és bűnözőket, ahol a törvények helyét a pártérdektől hajtott terror, erőszak és ármány foglalja el.

Ries a következő szavak kíséretében adta át nekem továbbítás céljából a levelet: „Nem vagyok hajlandó ezzel a ... bandával együtt dolgozni.” Az olvasó ízlését becsülöm meg, ha a Ries által használt jelzőt elhagyom.

Még csupán két rövid megjegyzést kell fűznöm az önmagukért beszélő tényekhez.
A kommunista erőszak, brutális terror a vele „választási szövetségben levő testvérpárt” ellen irányult.

A választások lezajlása után folytatott tárgyalások folyamán követeltük, hogy a kötelességüket teljesítő rendőrök ellen minden eljárást szüntessenek be. Rajk és Rákosi a bizottság 8 tagja előtt ilyen irányú ünnepélyes ígéretet tett.

A két párt egyesülése után ezeket a rendőröket, rendőrtiszteket és tábornokokat kivétel nélkül elbocsátották a rendőrség kötelékéből. Kenyértelenné tették őket. Többeket közülük külön is megbüntettek.

Ries azonban időközben megbékült a „... bandával”, belépett a Dolgozók Pártjának nevezett kommunista pártba. Ma is igazságügy-minisztere ennek a kormányzatnak és pártnak.[SZJ]

Szviridov tábornok intervenciója

1.

Végre befejeződtek a szégyenletes terrorválasztások. Este Szakasits irodájában összegyűlt a pártvezetőség legtöbb tagja. Vártuk az eredményeket. Az előzmények után senki sem számított meglepetésekre.

Lassanként befutottak a részleteredmények a körzetekből. Miként egy csepp tengervíz vegyi összetétele azonos a tengerek mérhetetlen víztömegének vegyi összetételével, azonképp néhány körzet választási eredménye nagyjából képet ad az országban kialakult helyzetről. Ez annál bizonyosabbnak látszott, mert a gondos előkészületek alapján a Belügyminisztériumról feltételezhettük, hogy a kép végleges restaurálását feltétlenül elvégzi.

A kép már kezdettől kirajzolódott. A Kommunista Párt a kék hamisítások segítségével az élre lendült. A Szociáldemokrata Pártot a névjegyzékből való erőszakos törlésekkel sikerült visszaszorítani. A négy reakciós párt hatalmas erővel bontakozott ki. A kisgazdapárt letört. Az ő választóiból sikerült a négy reakciós pártot felduzzasztani. A kommunista párt egyedül üdvözítő választási taktikája meghozta a maga gyümölcseit. A magyar demokráciát halálos veszedelembe sodorták.

A moszkvai külpolitika számára ellenben – nem pillanatnyilag, hanem messze távra – a helyzet rendkívül előnyösen alakult. Mi volt az elképzelés? Mindenekelőtt az, hogy a meggyengült szociáldemokrata pártot idővel a korrupció és megfélemlítés útján fogják elintézni. A reakciósokkal könnyebben elbánnak. A kisgazda- és parasztpártok dekoratív közreműködését megtöréssel fogják biztosítani. Magyarország függetlenségét, a magyar szabadságot – a nemzeti színekkel visszaélő – kommunisták feláldozták Moszkva oltárán.

A körzeti eredmények ismertetését Szakasits és társai felháborodással fogadták. Olyan szitkok hangzottak el a kommunisták felé, amelyek nem reprodukálhatók. Felháborodás és dühös kirohanások tekintetében a baloldal vezetett. Jobb- és baloldal számára egyaránt elkeserítő volt a megállapítás, hogy a kommunisták pártérdekekért feláldozzák az országot. Felrúgnak minden megállapodást, és lábbal tiporják a jogot és erkölcsi javainkat.

Az esti órákban üzenet érkezett Szviridov tábornoktól. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetője kéri Szakasitsot, hogy megbeszélés céljából egy órán belül látogassa meg. A kémeik által jól értesült kommunisták tudomást szereztek a szociáldemokrata pártban eluralkodó felháborodásról, és Rákosi bizonyára utasította Szviridovot, hogy pillanatnyi megnyugtatás céljából lépjen érintkezésbe Szakasitscsal.

Néhány perc múltán újabb üzenet érkezett. A tábornok kéri, hogy Szakasitsot kísérje el Böhm követ.

Az úton megállapodtunk Szakasitscsal, hogy ezúttal lehetőleg nem a diplomácia sima nyelvezetén fogunk társalogni. Szívünk szerint elmondjuk véleményünket a tábornok úr barátainak erőszakos, erkölcstelen és brutális, az ország érdekeit súlyosan sértő eljárásáról.

Akkor még nem ismertem a szolgálati viszonyt Rákosi és Szviridov között. Nem tudtam, hogy Rákosi a fölöttes: Moszkva teljhatalmú megbízottja.[SZJ] Ezért panasz formájában adtuk elő mondókánkat. Kemény önérzettel soroltuk fel sérelmeinket: a kommunista erőszakoskodásokat az üzemekben, a szakszervezetekben, a hivatalokban, a rendőrségnél és a katonaságnál. Vázoltuk a választói listák összeállítása körül tapasztalt törvényellenes cselekedeteket, a szociáldemokrata választók tízezreinek kiirtását. Ismertettük a kék igazolványokkal elkövetett választási csalásokat. Rajk törvénytelen eljárását, a kötelességüket teljesítő rendőrtisztviselőkkel és ügyészekkel szemben alkalmazott terrorját és Ries igazságügy-miniszter sérelmét. Bemutattuk Ries lemondólevelét is.

Mondókánkat minden félreértést kizáró, rendkívül határozott hangon adtuk elő. Hozzátéve, hogy a teendők ügyében pártvezetőségünk fog dönteni. De bizonyos, hogy keményen a sarkunkra álltunk. Nem vagyunk hajlandóak tűrni a kommunisták törvénytelenségeit. Szakasits hozzátette, hogy meg kell fontolnunk a választások érvényességét: az elkövetett törvénytelenségek mellett – miként ezt a kisgazdapárt állásfoglalása is bizonyítja – a magyar közvélemény aligha fogja érvényesnek tekinteni a törvénytelenségek sorozata útján létrejött választásokat.

A tábornokot szemmel láthatóan kellemetlenül érintette előadásunk. A történtekre vonatkozó megjegyzés után feltette nyíltan a kérdést:

– Igaz-e, hogy a szociáldemokrata párt ki akar lépni a koalícióból?

Ma már világos, hogy e kérdést Rákosi utasítására intézte hozzánk a tábornok.

A válasz megfelelt pártalkotmányunknak:

– Ilyen kérdésekben csak a pártvezetőség dönthet. A pártvezetőség pedig csak a holnapi nap folyamán tart ülést. Bizonyos, hogy mindenekelőtt kiértékeli majd a választás eseményeit és eredményeit.

Ezután arra szólított fel Szviridov, vegyük rá Ries minisztert, hogy vonja vissza lemondását. Erre sem tehettünk ígéretet, mert a törvényt és a minisztert ért sérelem a nyilvánosság előtt történt meg. A bel- és külpolitikai sajtó tudomással bír az eseményekről. Ebben a kérdésben is csak a pártvezetőség és Ries dönthet.

A tábornok ezután felkért, Ries bevonásával a következő napon folytassuk a tárgyalást. Erre vállalkoztunk. Én még megjegyeztem:

„Arra kérjük a tábornokot, nagyon szigorúan utasítsa a kommunistákat, változtassák meg magatartásukat, orvosolják sérelmeinket, állítsák helyre a törvények uralmát, ellenkező esetben bel- és külpolitikai téren egyaránt súlyos bonyodalmak keletkezhetnek.”

Szviridov szinte ünnepélyes komolysággal jelentette ki, hogy a maga részéről nagyon erélyesen fog fellépni a kommunistákkal szemben. Utólag megállapíthatjuk, hogy állítólagos erélyét a kommunisták nem nagyon respektálták.

Meg kell állapítanom, hogy Szakasits a tárgyalás folyamán ezúttal erélyesen képviselte a szociáldemokrata párt felháborodását. Érezte a bekövetkező események súlyát. Tudta, felelnünk kell tömegeink előtt mindazért, ami történt. Hiúságát is bántotta, hogy pártja külső látszatra kudarcot vallott.

A következő napon kiújult Szakasits vakbéloperációból maradt sebe. Kórházba szállították. A második Szviridov-tárgyaláson nem vett részt. Riesszel Bán Antal és én jelentünk meg Szviridov tábornoknál. Ries részletesen és szakszerűen megmagyarázta Rajk egyedülálló törvénytiprását, kijelentvén, hogy nem tud és nem hajlandó Rajkkal továbbra is a kormányban maradni.

A beszélgetés folyamán Szviridov tábornok megismételte előző esti kijelentését a kék szavazóigazolványokkal kapcsolatban: „Pontos információi szerint összesen csak 60 000 kék igazolvánnyal szavaztak az országban.”

A tábornok vagy nem tudta, vagy nem értette meg, milyen vád már a 60 000-es szám is a kommunisták ellen. A betegség vagy szolgálat miatt távol levő választók száma aligha haladta meg a 10 000-et. Vagy tudatosan félrevezette a „pontos információkat” szolgáltató kommunista közeg, vagy pedig nem értette meg a problémát. Ténylegesen egyetlen hivatalos vagy nem hivatalos közeg sem ismerhette a választás befejezését követő harmadik órában a 10 600 bizottság előtt kék igazolvánnyal szavazók számát.

Három hónappal a választások után kommunista forrásból, a legmegbízhatóbb bizalmas jelentés érkezett hozzám Stockholmba. Ebből megtudtam, hogy több mint 120 000 kék igazolványos szavazatot számláltak össze az országban. Ebből legalább 100-110 ezer volt a hamis szavazat.

Szviridov a második tárgyalás alkalmával is ugyanazokat az érveket hangoztatta: bel- és külpolitikai szempontból nagyon káros volna az országra nézve, ha a Szociáldemokrata Párt nem venne részt a koalíciós kormányzásban. Azonfelül arra is hivatkozott, hogy három esztendőt töltött a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban. Ez idő alatt az ország politikailag és gazdaságilag bámulatos fejlődésen ment keresztül. Egy hónap múlva megszűnik az Ellenőrző Bizottság működése. Ő is távozik az országból. Rossz érzéssel távozna, ha az a politikai rendszer, amelyet ő három esztendő alatt megismert és támogatott, most felbomlana.

Mindezek alapján kérte Riest, vonja vissza lemondását, és a Szociáldemokrata Párt maradjon a koalícióban.

Bán Antal az előzetes megbeszélések alapján új színnel gazdagította a megbeszélést. A koalícióban csak névleges hatalommal aligha akar részt venni a pártvezetőség. A koalíciónak csak akkor van értelme, ha a párt a hatalomban is részesedik. Tarthatatlan állapot, hogy a hatalmi tárcák kizárólag csak az egyik pártot erősítsék, amely viszont hatalmi eszközeivel – mint most a választásokon is – a másik koalíciós párt ellen fordul.

Egyébként ismét leszögeztük, hogy csak a pártvezetőség dönthet a koalícióban és kormányban maradás kérdésében.

Nem tudom, milyen érzelmekkel fogadta Szviridov tábornok a különben udvarias formákban folytatott megbeszélés eredményét. De kommunista barátai aligha fogadták lelkesedéssel a referátumot. Az is bizonyos, hogy ezúttal már terveket szőttek nemcsak a jobboldaliság, hanem minden öntudatos szociáldemokrata ellen.

Kommunista kisebbséggel diktatúra


A választás számszerű eredményei – miután azokat a Belügyminisztérium a maga módján korrigálta – a következők voltak:

Szembetűnik a fentiekből, hogy csalhatatlan marxista–leninista–sztálinista taktikával – erőszakkal, terrorral és hamisítással – sikerült ugyan csökkenteni a szociáldemokrata választók számát, miután kiirtottak legalább egy negyedmillió szociáldemokrata választót, ezzel szemben a kommunista dőreség 1 820 000 szavazathoz juttatta a reakció pártjait.

Minden erőszak, terror és hamisítás ellenére az ország lakosságának 77,8 százaléka a kommunisták módszerei és politikája ellen szavazott. A valóságban az arány még rosszabb. A szavazók 85–90 százaléka fordult ténylegesen a kommunisták ellen.

A kisgazdapárt elemeire bomlott, a soraiból kivált választók lobogó zászlókkal a reakció táborába vonultak át. Az erőszakos módszerekkel szemben a másik szélsőséget támogatták. A kommunista módszernek ez egyik legnagyobb és megbocsáthatatlan bűne.

Miután 271 koalíciós – s köztük csak 100 kommunista – képviselő állt szemben 140 ellenzéki képviselővel, a kommunisták ismét erőszakhoz folyamodtak. Kezdték eltakarítani az akadályokat a diktatúra felé vezető útból. Mindenekelőtt, ha úgy adódott, fortélyos ravaszsággal, ha kellett, erőszakkal, a másik munkáspárt ellenállását igyekeztek megtörni. A legfőbb cél kétségtelenül a szociáldemokrata párt megsemmisítése volt. Mert nyilvánvaló volt kezdettől fogva, hogy a polgári és reakciós pártok behódolása vagy eltüntetése a szociáldemokrata párt elnyelése után nem lesz probléma.

A belügyminiszteri választási adatokat a politikai körök és főleg a munkásság nem vette komolyan. Az ország hangulatának ismeretében a szociáldemokrata párt „meggyengülése” váltotta ki a legelutasítóbb bizalmatlanságot. Világos volt ugyanis mindenki előtt, hogy az ország legerősebb pártja a szociáldemokrata párt. Ha a 740 000 választóhoz hozzászámítjuk a legalább negyedmillió választót, akiknek választójogát elrabolták, valamint az erőszakkal terrorizáltak számát, másfelől pedig levonjuk a kommunista szavazatok számából a legalább 150 000 kék igazolványos szavazóét, s végül figyelembe vesszük a Belügyminisztérium „kikerekítési” műveletét, kétségtelenül arra az eredményre jutunk, hogy a szociáldemokratáknak kellett volna vezetniök 1,2 millió választóval. A kommunisták aligha kaptak 550-600 000 szavazatot. Ez a szám nemcsak számbeli erejüknek felel meg, de ennyit állapított meg egyik megbízható emberünk a központi választmány adatai alapján.

A kommunista erőszak azonban két látható sikerrel dicsekedhetett. A legveszedelmesebb konkurens munkáspárt szavazatarányát lenyomta 17,5 százalékról 14,9 százalékra, tehát elérte a kitűzött célt: a versenypárt presztízsveszteségét. A reakciós ellenzék szavazatarányát felduzzasztotta 36,4 százalékra. Az utóbbi nagyon kellemetlenül érintette Rákosit. Egyik tárgyalásunk alkalmából – marxista–leninista–sztálinista csavaros ésszel – azt emlegette, hogy a reakció erősödésének a szociáldemokraták voltak az okai: ha fuzionáltunk volna, nem erősödtek volna meg.

Ebben az összefüggésben nem érdektelen felvetni Rákosinak az üzemi választások alkalmából már egyszer idézett vallomását:

„Ha a szociáldemokraták 20 százalékkal kevesebb szavazatot kapnak, ez belpolitikai kérdés. De ha a kommunista szavazatok 2 százalékkal csökkennek, ez külpolitikailag is rendkívül kedvezőtlen volna, mert a világsajtó a Szovjetunió befolyásának és népszerűségének megrendülését kürtölné világgá.”

Rákosi belügyminisztere gondoskodott tehát arról, hogy a szociáldemokraták veszítsenek, a kommunisták pedig nyerjenek szavazatokat. Nehogy a Szovjetunió presztízse csorbát szenvedjen.

Nem érdektelen pszichológusok számára a kommunista párt, illetve Rákosi szinte babonás előszeretete a kerek számok iránt. A sorsolásnál pártjuk számára tudvalevően az „1”-es számot biztosította. A választásokon a választók 22,2 százaléka szavazott a kommunistákra. Ha nem volna nyilvánvaló, hogy úgy az „1”-es szám, mint a 22,2 százalék több mint jóindulatú segítséggel jött létre, azt állíthatnánk, hogy a véletlen furcsa játékot űz – a kommunisták javára.

Szakasits Árpád az 1948. március 6-i, általa kongresszusnak nevezett kommunista nagygyűlésen nyilatkozott a választások jelentőségéről. Szerinte a jobboldal a választások után „jól kiszámított támadásba kezdett. Lélektanilag is jól választották meg az időpontot. Az indokolatlanul felcsigázott választási reményeket morális visszahatás követte.”

Szakasits ez állításával védtelen embereket bántalmazott, aminél elvetemültebb cselekmény aligha képzelhető el. Kijelentése idején ugyanis a „jobboldalt” már elnémították, kidobták, rendőri felügyelet alá helyezték. Ilyen hathatós védelem mellett azzal rágalmazhatta Szakasits a jobboldalt, amivel akarta. A rendőrség és karhatalom árnyékában nem kellett attól tartania, hogy az igazság torkára forrasztja a szót. Olvasom Szakasits elmondott megszámlálhatatlan választási beszédeit: „A szociáldemokrata párt az ország legnagyobb, legerősebb pártja...” „a szociáldemokrata párt mögött áll az ország népének legértékesebb többsége...’’ Ezt tehát nem a jobboldal, hanem Szakasits mondta. Ha valaki felcsigázta a reményeket, az Szakasits volt. De ez nem is volt indokolatlan felcsigázás, hanem a számszerűség alapján történt megállapítás.

De van más ellentmondás is Szakasits korábbi és legfrissebb megállapításai között. A választások előtt sűrűn foglalkoztunk azzal – mint ez minden pártban szokás –, hogy felbecsüljük az ország hangulatát a beérkezett jelentésekből. E kérdésről a párt vezetői gyakran vitáztak. Justus Pál feljegyzéseket is készített, akárcsak jómagam.

Szakasits Árpád a szociáldemokrata szavazatok arányát 22–25 százalékra becsülte, „a kommunisták legfeljebb 14-15 százalékot kapnak”. „Némi hamisítással felvihetik 17 százalékra.” Ezek voltak Szakasits szavai. Álláspontja szerint a kommunisták a szociáldemokrata többség kialakulását vagy megnyilvánulását minden eszközzel megakadályozzák.

Szakasits Árpád tehát letagadja saját „választási eredményeit”, s azokat a jobboldal bűnének állítja be. Vádként hangoztatja – hogy saját pozícióját menthesse. Nem valószínű, hogy az ország népe, amely minden rendőri önkény ellenére sem feledheti Szakasits előző beállítottságát, beszédeit és kongresszusi kijelentéseit, túlságos tisztelettel viseltetnék a köztársaság ilyen erkölcsű elnökével szemben.

De azért bel- és külföldön gyakran felvetődött a kérdés: a kommunisták ugyanezzel a fáradsággal és kockázattal a 22,2 százalék helyett a szavazatok 52 százalékát is a maguk javára könyvelhették volna, és így „törvényes módon” magukhoz ragadhatták volna a hatalmat. Miért nem tették? A magyarázat rendkívül egyszerű. A nevetségesség is öl. Ha a kommunisták túlmentek volna bizonyos határon – abban az időben –, bel- és külföldön közderültséget keltettek volna. Még a politikailag iskolázatlan magyarok és az országot nem ismerő külföldiek is tudtak annyit, hogy a megszállás alatt, a kommunista erőszakoskodások ellenére, a kommunista párt ellen foglalt állást az ország lakosságának túlnyomó többsége. Ilyen körülmények között még a hazárdjátékos Rákosi sem mert vállalkozni túlságosan nagystílű hamisításra. Más úton kerítette hatalmába az ország vezetését.

A teljes hatalom átvételének útján felmerült akadályok eltávolítását a Pfeiffer-párt mandátumainak megsemmisítésével kezdték meg. A Pfeiffer-párt kezdettől fogva bizonytalan vizeken evezett. Képviselői között szép számmal akadtak fasiszták.[SZJ] Ezt tudták Rákosiék már a választások előtt. Törvényes lehetőség lett volna arra, hogy a választásokon való részvételüket megakadályozzák. Elvégre a fegyverszüneti rendelkezések és a békeszerződés is kötelezi a magyar kormányt, hogy mindenfajta fasiszta szervezkedést megakadályozzon.

A kommunisták ennek ellenére elősegítették a Pfeiffer-párt megalakulását, a választásokon való részvételét. Részben azért is, hogy eggyel több gyűlölködő ellenfelet szerezzenek a szociáldemokraták ellen. Másrészt a Pfeiffer-párt léte elsőrendű megfélemlítési eszköznek bizonyult. Attól kezdve, hogy hangoztatni kezdték: fel kell oszlatni, mert fasiszta! Ha egyszer az egyik párt parlamenti többségi határozattal feloszlatható, akkor a többi párt vagy beadja derekát, vagy pedig számolnia kell azzal, hogy hasonló sorsra juthat.

A tények is bizonyították, hogy a Pfeiffer-párt feloszlatása után valamennyi polgári párt „megszelídült”. Elhallgatott, félkommunista vizekre evezett.[SZJ] Az ellenállók likvidálása megkezdődött.

A szociáldemokrata párt likvidálását más módszerek alapján indították el.

Céltudatosan és a moszkvai parancsok hűséges végrehajtásával készítették elő a kommunista diktatúrát. Amidőn a különben jóindulatú megfigyelő az előkelő angol külügyi folyóiratban azt állítja: hogy nem az orosz megszállás, hanem a kommunista párt homogenitásában és a vezetők magasabb intellektualitásában, végül a határozottságban és politikai vállalkozás merészségében keresendő a kommunisták erejének forrása, akkor e megállapítás kétségtelenül felületes. (It would be wrong to assume that the Communists’ strength lay to any great extent in the presence of the Russian occupation forces. This strength was in fact due to their homogenicus character; to the intellectual quality of their leadership which is undoubtedly higher than that of any party in Hungary and to their determination and enterprise in strengthening their own position.)

A választásokba az orosz megszállók valóban nem avatkoztak be. Viszont a kommunista erőt megsokszorozta az a tudat, hogy a helyszínen van az őket védelmező, a velük rokonszenvező, minden cselekedetüket fedező, hatalmas megszálló hatalom, és maradéktalanul rendelkezésükre áll a pártrendőrség és a párt katonai erői. Másrészről ugyanezek az erők megfélemlítőleg hatottak a többi pártra.

Lásd Kovács Béla, Karig Sári, Kelemen Gyula, Kruchina Viktor ezredes, Németh párttitkár és mások ügyét.[SZJ]

Ezeknek az ügyeknek egyéni, pszichológiai, politikai hatását nem látja és nem figyelheti meg a külföldről érkező megfigyelő. De annyi bizonyos, hogy az ország minden lakosa saját sorsára gondol, amidőn az eltűnésekről hall híreket. A hatás tehát az, hogy fokozatosan megtöri az ellenálló erőt.

Vihar Szakasitsék ellen

1.

A választási eredményeket a szociáldemokrata párt vezetősége, a munkásság és parasztság mélységes felháborodással fogadta. Küldöttségek, levelek, táviratok tömegei keresték fel a pártvezetőséget. Tiltakoztak a hamisítás ellen. Követelték a párt önállóságának erősebb kidomborítását, a hatalomban való tényleges részesedést.

A pártvezetőség permanens üléseket tartott. Mindenekelőtt a beteg főtitkár helyettesítésének ügyét kellett elintézni. Válságos időkben a párt főtitkársága nem maradhat felelős vezető nélkül. Szakasits felkért, hogy vállaljam a helyettesítést. Vállaltam. De bejelentettem a pártvezetőségnek, hogy addig, amíg aktív diplomáciai tisztséget töltök be, összeférhetetlen volna a nyilvánosság tudomására adni, hogy én vezetem a főtitkárságot. Ezért kértem, rendeljék ki Bán Antalt és Ries Istvánt, akikkel közösen fogom a főtitkárság ügyeit intézni.

Szakasits rosszallta a határozatot. Hevesen kikelt kórházi ágyán – naponta meglátogattam, és referáltam neki az ügyekről – a pártvezetőség ellen.

Szakasits rosszallását a klikk, illetve annak egy része sztrájkkal erősítette meg. Veje, Schiffer Pál, továbbá Justus Pál pártvezetőségi tag, Török Júlia, a nőtitkárság tehetségtelen vezetője és Vágvölgyi Tibor szabadságolásukat, illetve betegszabadságot kértek. Révész Ferenc, Gallai Lajos és Molnár Imre, továbbá három titkár lemondott állásáról. Szalai Sándor, a sajtóosztály vezetője óvatosan csak a főtitkárság rendelkezésére bocsátotta állását. Csak azért tárgyalom részletesen a különben nem jelentős eseményt, mert ugyanezek a sztrájkolók léptek akcióba, amidőn rendőri segédlettel legázolhatták a szociáldemokrata pártot, és megteremtették a fúziót.

A tanácskozások rendkívül izgatott külsőségek között és feszült hangulatban folytak le. A pártvezetőség túlnyomó többségének hangulata, valamint a tömeghangulat is nyíltan az úgynevezett baloldal ellen fordult. A sztrájkolók akcióját a pártvezetőség szó nélkül tudomásul vette, de hallgatólagos megvetéssel fogadta a szociáldemokrata pártok történetében még elő nem fordult esetet. Amidőn vezetők a legnehezebb időkben szöknek meg posztjukról. Miután senki sem kérte tőlük lemondásukat, illetve szabadságkérésük visszavonását, néhány nap múltán szégyenszemre visszasompolyogtak életre-halálra védelmezett íróasztalukhoz.

Az egyik ülésen minden bejelentés nélkül az ülésterembe hatoltak a legnagyobb üzemek bizalmi férfiai, és követelték, hogy a több mint százezer párttagot képviselő küldöttségnek a pártvezetőség azonnal adja tudtára, mit kíván tenni a választási hamisítások ellen. Milyen politikát kíván folytatni a jövőben. Követelték a párt önállóságát veszélyeztető „baloldali” elemek eltávolítását a bizalmi állásokból.

Követeléseiket a munkásembereknél megszokott erélyes, kemény hangon, gyakran egymást túlkiabálva adták elő.

Nyugodtan meghallgattuk őket. Mint elnök kijelentettem, hogy a pártvezetőség ugyanezekben az ügyekben tárgyal, tehát nincs abban a helyzetben, hogy határozatát már most közölje. De megnyugtathatok mindenkit, hogy a pártvezetőség az önálló, független szociáldemokrata szellemben fog határozni. Levonjuk az események konzekvenciáit. Tudomásukra adtam, hogy javaslatot terjesztek a pártvezetőség elé az országos pártválasztmány – körülbelül 200 főből álló testület – néhány napon belül való összehívása ügyében. A pártvezetőség ezt a javaslatot kétségtelenül egyhangúlag elfogadja. Arra kértem a küldöttséget, távozzék nyugodtan, hogy a pártvezetőség folytathassa tanácskozásait.

Jellemző a szociáldemokrata nevelésre és a munkások önfegyelmezettségére, hogy még az idegek legerősebb feszültsége közepette is bocsánatot kértek a tanácskozás megzavarásáért, és távoztak. Csak azt kérték, hogy a pártvezetőség egyik tagja az üzemi és szakszervezeti bizalmiaknak egy közeli házban várakozó csoportja előtt fejtse ki a vezetőség álláspontját. Bán Antalt küldtük ki a bizalmiakhoz. Visszatérte után bejelentette, ott is megnyugvással fogadták a tanácskozásaink menetéről szóló referátumot.

A párt irányvonala az eseményeknek a pártvezetőségben való kiértékelése, az ország, a demokrácia és a magyar nép érdekeinek figyelembevétele, a fennálló társadalmi és politikai erőviszonyok alapján alakult ki. Eszerint a párt nem hajlandó folytatni a feltétel nélküli koalíciós politikát. Követeli a sérelmek orvoslását. Követeli a lélektiprásoknak, a kommunista pártba való bekényszerítésnek azonnali megszüntetését. A szociáldemokrata párt 75 éven keresztül üldözött vad volt Magyarországon. A szociáldemokraták harcából született demokráciában nem tűrjük a szociáldemokrata meggyőződés üldözését a kommunisták részéről. Az üzemekben és szakszervezetekben a szociáldemokrata munkásoknak számarányuknak megfelelő képviselését is célul tűzte ki a határozat. A hatalmi szervekben – rendőrségnél, hadseregben – a párt nyerjen egyenjogú képviseletet. A tényleges – és nem névleges – hatalomban kell részesíteni a pártot.

A kommunista erőszak és a szociáldemokraták elleni hadakozás hatása alatt az sem csodálható, ha hallatszottak olyan hangok, amelyek a koalícióból való kivonulást és az ellenzéki szerep vállalását követelték. De mindenekfölött a legnagyobb bizalmatlansággal viseltetett kivétel nélkül jobb- és baloldal – néhány kriptokommunista hallgatása mellett – a kommunisták hitszegő eljárásával szemben.

2.



A koalícióhoz és a kommunistákhoz való viszony egészségesebb alapokra való fektetése mellett a pártvezetőség nem feledkezett meg arról sem, hogy saját háza táján is rendet kell teremtenie. E probléma megoldása immár egészen sürgősnek mutatkozott. A párttagok, az üzemek munkásai tömegesen követelték, hogy a pártvezetőség alakítsa át a párt főtitkárságát. Szórja onnan ki a nem oda való elemeket, a 2-3 esztendővel ezelőtt konjunkturális vagy materialista okokból a párthoz csatlakozott karrieristákat, akik mint titkárok diktátoroskodnak, vagy mint a kommunista párt odahelyezett elemei, belülről rothasztják a pártot.

A párttitkárságon ismét megjelent a legnagyobb üzemek munkásainak küldöttsége, és előterjesztette ilyen irányú követeléseit. Kezdetben nem Szakasits személye, hanem környezete ellen irányult ez a mind szélesebb munkástömegeket magával ragadó mozgalom.

Időközben a pártvezetőség tanácskozásain és a tömegküldöttségek követeléseiben mindinkább kidomborodott a párt többségének egy másik régi kívánsága: szűnjön meg a párt főtitkárságában a gazdátlanság helyzete. Szakasits állandóan más ügyekkel lévén elfoglalva, senki sem tartja kezében a főtitkárság ügyvezetését. Ilyen módon történhetett meg, hogy az újoncok, a balról jobbra és jobbról balra támolygó kétes megbízhatóságú beépített karrieristák minden ellenőrzés nélkül vezetik a párt legfontosabb osztályait, azokat is, amelyek a karhatalom, a minisztériumok, a közigazgatási rétegek ügyeit intézik.

A közbizalom Bán Antal iparügyi miniszter felé fordult. Annak idején is Bán volt Szakasits állandó helyettese. A néhány titkárból álló „aktíva” kivételével az egész vezetőség követelte, hogy Bánt hívjuk vissza a kormányból, és vegye át a főtitkárság vezetését.

Szélig Imre ilyen irányú indítványt is terjesztett a pártvezetőség elé. De Szakasits távollétében nem lett volna célszerű, ha az ő legközvetlenebb munkatársát illetően ilyen irányú határozat jött volna létre.

A kényes kérdés alaposabb megértése céljából megemlítem azt is, hogy ismerve Szakasits hiúságát és féltékenységét, a baráti viszonyról alkotott felfogásom alapján gondosan ügyeltem arra, hogy a legmesszebbmenő óvatossággal kezeljem az ügyeket. Kórházi tartózkodása alatt a legkisebb részletekről is – a pártvezetőségi ülések lefolyásáról, küldöttségjárásról stb. – referáltam neki.

Minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. Lojalitásomat számtalan esetben ő, valamint hívei elismerték, de a Bánnal szemben megnyilvánuló féltékenysége már annyira vérévé vált, hogy minden ügy körül Bánt és valami nem létező, ellene irányuló komplottot vélt felfedezni. Híveinek állandó besúgása következtében Bán-ügy-mániákussá lett.

Ennek tulajdonítható, hogy a százezrek demokratikus megnyilatkozását gyűlölettől telt bizalmatlansággal fogadta. Katasztrofális hatású ellenmozgalmat szerveztetett híveivel.

Kiadták a jelszót: nagyszámú küldöttséget kell meneszteni a pártközpontba, amely Szakasits és Marosán mellett tüntet. Láttam a „nagyszámú” tüntető felvonulást, amint befordul a pártház felé. A legjobb indulatú, részrehajló becslés alapján sem volt több ember a menetben, mint 200 fő. Többnyire 15-17 éves ifjúmunkások. Míg a párt megmentésére irányuló spontán tüntetésekben a törzs, a szervezett munkások tízezrei vettek részt, a megrendezett ellentüntetésben a fiatal, a párthoz újonnan csatlakozott elemek csoportja alkotta a többséget.

Az ifjúmunkások cégére alatt rendezett tüntetés zajongva vonult a pártházba. Szociáldemokrata jelvénnyel kommunista ifjúmunkások tüntettek a pártvezetőség ellen. A szociáldemokrata rendezőgárda vezetője, Mérő Ignác – ismert régi, koncentrációs táborban szenvedett szociáldemokrata – nevén nevezte a gyermeket: megmondta, hogy bolsevikok törtek be a pártházba. Ezért később meglakolt.

A küldöttség hangoskodva követelte, jelenjek meg előttük, hogy átadhassák követeléseiket. Azt üzentem, hogy mint az országos pártvezetőség megbízottja, eszem ágában sincs, hogy kisebb-nagyobb küldöttségek terrorja alatt bármiféle tárgyalásokba bocsátkozzam. Hosszas lárma után meggondolták magukat, azt kérték, fogadjak egy nagyobb küldöttséget.

– Csak háromtagú küldöttségtől veszem át az írást, de tárgyalásokba nem bocsátkozom.
Feljöttek hárman, és az egyik szónoklatba fogott. Azonnal félbeszakítottam, átvettem az írást, s kijelentettem, hogy közölt elhatározásom alapján semmiféle tárgyalásba nem bocsátkozom.
A határozott fellépés megtette hatását. Eltávoztak.

Határozottságom nem volt állásfoglalás a küldöttség vagy annak követelései ellen vagy mellett. De nem voltam hajlandó tűrni a lármás terrort, és még kevésbé idegen pártbeliek megszervezett tüntetését a szociáldemokrata házban pártunk ellen.

A tüntetést követően telefonhoz kért Szakasits, és ingerült hangon közölte, hogy Mérő Ignácot, a rendezőgárda vezetőjét felfüggeszti állásából. Figyelmeztettem Szakasitsot, ne vezettesse magát indulatoktól. Pártunkban és szabályaink szerint felfüggesztés előtt bizottságilag kell kivizsgálni, hogy az illető valóban a párt szabályai és szelleme ellen cselekedett volna. Kórházi szobából, mások besúgása alapján, a tényállás közvetlen vagy közvetett ismerete nélkül senkit sem szabad felfüggeszteni. A vádlottat is meghallgatják a büntetés előtt.

De Szakasits hajthatatlan maradt. Erre kijelentettem, hogy az ő felkérése és a pártvezetőség megbízása alapján én vezetem a párttitkárságot. Tehát csak nekem volna döntési jogom. Miután ő meg sem hallgat engem, csak kórházi ágyból küld utasításokat, nem vagyok hajlandó a báb szerepére vállalkozni. Ezért visszaadom megbízásomat, és bízzon meg valaki mást a főtitkárság vezetésével.

Ezzel be is fejeztem a nem nagyon épületes telefontárgyalást.

De Szakasits hamarosan visszavonult. Erély, határozottság nem erénye. Néhány óra múltán visszavonta Mérő felfüggesztésére vonatkozó utasítását. Felkért, maradjak helyemen.

3.

A pártválasztmány összehívásának hírére az egész ország felfigyelt. A politikai közvélemény tudta, hogy a pártválasztmány állásfoglalása nem csupán a szociáldemokrata párt jövő politikáját határozza meg. A demokrácia szempontjától is sorsdöntő.

A pártválasztmány a szociáldemokrata párt ellenőrző és tanácskozó szerve. Kerek számban 200 tagú. A párt legrégibb, legöntudatosabb, politikailag legérettebb és leggerincesebb bizalmi személyeinek testülete.

A pártválasztmány ülése előtt a pártvezetőség naponként tanácskozott. Egyhangú megállapodás jött létre a pártválasztmány elé terjesztendő határozati javaslat szellemét és szó szerinti szövegét illetőleg. A javaslatot Justus Pál, Szakasits állítólagos leghűségesebb híve szövegezte meg. Ugyanaz a Justus Pál, aki a határozati javaslat szellemét később Szakasitscsal együtt „szeptemberi lázadásnak” minősítette, melynek folyamán a jobboldal „ki akarta szorítani a párt vezetéséből a baloldalt, és hatalmába akarta keríteni a pártapparátust”.

Szeptember 8-án ült össze a pártválasztmány. A hangulat az első pillanattól túlfűtött volt. Szakasits felkelt betegágyából, s megjelent az ülésen. Rövid bevezető referátum után következtek a felszólalók. Azt kívántuk, minél nagyobb számban ismertessék a párt bizalmi férfiai állásfoglalásukat, a választási harc tanulságai alapján.

A szónokok kíméletlenül kritizálták a politikai jelenségeket. Bírálták a kommunisták eljárását a szociáldemokratákkal szemben, valamint a főtitkárság, a pártalkalmazottak magatartását. Főleg a kétszínűség, a kommunisták beépített előőrsei és a pártban meghúzódó kriptokommunisták ellen hangzottak el kemény szavak.

A negyedik szónok után Szakasits kért szót, és a következőket mondta: „Megértettem a felszólalók beszédeit. Ha nem is említették nevemet, engem és legközelebbi munkatársaimat támadják. Teljesítem kívánságukat. Visszavonhatatlanul lemondok főtitkári tisztségemről.”

A pártválasztmány síri csendben hallgatta végig Szakasitsot. Sem rokonszenv, sem ellene irányuló tüntetés nem nyilvánult meg. Elhagyta a termet. A több mint 200 jelenlevő közül 11 főnyi híve távozott vele. Nem több és nem kevesebb. Néhány perc múlva azok is visszajöttek. Mint Marosán később tudatta, ő küldte vissza a távozással tüntetőket.

Szakasits távozásával tovább folyt a vita. A baloldal egyelőre egyetlen szónokot sem állított. A túlnyomó többséggel szemben nem volt kedvük kiállni a vesztett ügy védelmében.

A lemondással előállt helyzetet komplikálta azonban a külpolitikai bizonytalanság. A békeszerződést ratifikálták ugyan, de a megszálló csapatok egy része és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság még helyén volt. Nem fogják-e a kommunisták Szakasits félreállását vagy félreállítását orosz külpolitikai nyomásra kihasználni, s ezzel a magyar népet, a szociáldemokráciát és a demokráciát súlyosabb helyzetbe sodorni?

Néhány barátommal tanácskoztam. Az volt a véleményük, kíséreljem meg valamiképp helyreállítani a felindulás és nem alapos megfontolás alapján félrebillent egyensúlyt. Azt hiszik, talán sikerül a pártválasztmányt meggyőznöm arról, hogy tegye lehetővé Szakasits visszatérését.

Felszólaltam. Hivatkoztam bel- és külpolitikai indokokra. Nem utolsósorban arra, hogy ilyen döntő jelentőségű ügyben nem szabad incidensek alapján kész helyzetet teremteni, anélkül, hogy megvárnánk a pártválasztmány tanácskozásainak befejezését. Kértem a pártválasztmányt, ne vegye tudomásul Szakasits lemondását. Annál kevésbé, mert a pártválasztmány szabályainak értelmében nem választhat más főtitkárt. A főtitkár választása a pártvezetőség hatáskörébe tartozik.

Ügyrendi felszólalások keretében válaszoltak előterjesztésemre. „Senki sem támadta Szakasitsot személyében. Senki sem követelte lemondását. A főtitkár személye nem szent és sérthetetlen, nem lehet primadonnaallűrökkel pártot vezetni. A pártválasztmánynak jogában áll kritikát gyakorolni. Demokratikus pártban a főtitkár nem szökhet meg helyéről, ha őt vagy munkatársait vagy politikáját bírálják.”

A szavazásnál 73 ellenében 79 szavazattal elvetették javaslatomat. A többség a javaslat ellen szavazott. S azoknak többsége, akik mellette szavaztak, érveim hatása alatt cselekedtek.

A politikai kérdésben kivétel nélkül minden felszólaló a határozati javaslat szelleméhez csatlakozott. Senki sem emelt kifogást a párt politikai irányvonala ellen. De egyhangúan mindenki kifogásolta az irányvonal gyakorlati alkalmazását. Hajlandók vagyunk együttműködni a kommunista párttal. De csak mint egyenjogú, önálló és független partner. A párt függetlenségének minden cselekedetünkben kifejezésre kell jutnia. A Szovjetunióval a legőszintébb barátságban kívánunk élni. De a Szovjetunió respektálja országunk függetlenségét és népünk szabadságát. Hajlandók vagyunk a koalícióban is megmaradni, de csak tényleges hatalom birtokában. Névleges hatalomból, hatáskör nélküli miniszteri tárcákból nem kérünk. Egyik leghatározottabb követelésünk volt az új választójogi törvény sürgős megalkotása, hogy a jövőben az elmúlt választások terror- és hamisítási módszerei kiküszöbölhetők legyenek. A pártválasztmány határozatában erősen kidomborítottuk ezt a követelést.

A tárgyalások folyamán a kommunisták megfontolás nélkül hozzájárultak a követelés teljesítéséhez. Valószínűleg a 22,2 százalék hatása alatt magukban már elhatározták, hogy a jövőben csak szovjet módszerű választások lesznek.

Egyhangú volt az állásfoglalás a párt főtitkárságának átszervezése körül. Bán lépjen ki a kormányból, vegye át a főtitkár-helyettesi teendőket. Teremtsen rendet a főtitkárságon. Legyen egységes vezetés, a karrieristákat távolítsa el. Azonfelül szorosabb kapcsolatot kell létesíteni a párttagság, a tömegek és a pártvezetőség között.

Bán referátumát a pártválasztmány tüntető tapssal fogadta. Fejtegetése a meg nem alkuvó, klasszikus szociáldemokrata álláspont félre nem érthető kifejtése volt.

A pártválasztmány az előterjesztett határozati javaslatot egyhangúan elfogadta. Egyetlen felszólalás vagy szavazat nem foglalt állást a határozati javaslat vagy annak szelleme ellen.

A pártválasztmány egyúttal elhatározta, hogy 6 hét múlva újra összeül, hogy a pártvezetőség előterjeszthesse jelentését a határozati javaslat végrehajtása és a párton belül teremtendő új helyzet ügyében.

De a Szakasits-ügy sem maradhatott megoldatlanul. A tárgyalások folyamán Bán felkért, szólítsam fel még egyszer a pártválasztmányt, hogy Szakasits lemondását ne vegye tudomásul.

– Ilyen viszonyok között nem mehetek be a főtitkárságba. Szakasits emberei ott vannak, és elszabotálják munkámat. Vissza kell hozni tehát Szakasitsot.

A délután folyamán ismét felszólaltam. Megismételtem a belpolitikai és külpolitikai helyzetre vonatkozó érvelésemet. Érzékeltettem egyúttal az új főtitkárhelyettes munkájának sikerét fenyegető nehézségeket. Az elnök szavazást rendelt el. 76 szavazó elfogadta javaslatomat. Ellene senki sem szavazott. De a pártválasztmány több mint 80 szavazásra jogosult tagja tartózkodott a szavazástól. Az ülés után a mozgalomnak egyik évtizedek óta aktív harcosa, aki az eszméért börtönbüntetést is szenvedett, a következőkben indokolta a nagyarányú tartózkodást a szavazástól:

– Az öreg Böhm bizonyára tudja, hogy miért kell erőltetni Szakasits visszatérését. Bizonyos, hogy a párt érdekében teszi. Azért nem szavaztunk ellene. De nem vagyunk hajlandóak olyan formában szavazni, hogy azt Szakasits a bizalom megnyilvánulásaként magyarázhassa...

Minthogy azonban senki sem szavazott a javaslat ellen, engedélyt kértem a pártválasztmánytól, hogy küldöttség – Marosán, Kelemen István és Böhm – útján Szakasits tudomására adhassuk a pártválasztmány döntését.

Hárman azonnal felkerestük lakásán Szakasitsot. Természetesen már ismerte a részleteket. Titkárai szinte félóránként referáltak neki telefonon a pártválasztmány ülésének lefolyásáról.

Tudomással bírt tehát a szavazatarányról, de azért az első mondat után formailag is visszavonta bizonyára nem nagyon őszinte lemondását.

A küldöttség egyik tagja, Kelemen István Ganz gyári munkás, a dolgozó munkás ismert szókimondásával elmondta Szakasitsnak, hogy a munkásokat nagyon elkeseríti környezetének magatartása. Példaként említette, milyen megdöbbenéssel fogadták a hírt, hogy a választást megelőző idő alatt a párttitkárság egyik funkcionáriusa, Schiffer Pál és családja – Schiffer Szakasits veje – Rákosi Mátyás balatoni villájában tartózkodott.

Szakasits zavarában valamit hebegett. Kellemetlenül érintette ez a jelentéktelennek látszó, de végeredményben a szociáldemokrata párt életét súlyosan érintő epizód, illetve a Schiffer és Rákosi kapcsolatait felfedő ténymegállapítás.

4.

A választási események következtében a szociáldemokrata és kommunista párt között megszakadt még a hivatalos érintkezés is. A pártválasztmány ülése után a pártvezetőség a pártválasztmány határozata alapján megbízta a főtitkárság ideiglenes vezetőit (Bán, Ries és Böhm), hogy a határozat szellemében kezdjék meg a tárgyalásokat.

Időközben Tildy, a köztársaság elnöke hívatott bennünket, hogy közvetítsen a két párt között. Hideg udvariassággal megköszöntük a közvetítést, de kifejtettük, hogy erre aligha van szükség. Mi cselekedeteket várunk. A formákra nem helyezünk súlyt. A cselekvés feladata pedig a kommunista pártot terheli.

A kommunisták központi közlönye, a „Szabad Nép” fejtette ki a szociáldemokrata offenzívával szembeni kommunista álláspontot:

„A munkásegység a magyar demokrácia központi kérdése. (Amit mi szociáldemokraták a két párt együttműködésének neveztünk, azt ők munkásegységnek keresztelték. B.) A magyar munkásmozgalom, a magyar demokrácia ma sem engedheti meg magának a testvérharc fényűzését. Az együttműködést, melynek a magyar demokrácia eddigi politikai és gazdasági eredményeit jórészt köszönheti, folytatni kell: a súrlódási felületek elvtársi és megértő kiküszöbölésével.

Igaz, a súrlódások, sőt ellentétek a két munkáspárt között a választási küzdelem közben és után komolyan kiéleződtek.

Szociáldemokrata testvérpártunkban a választási kudarc egy bizonyos idegességet és megrendülést váltott ki. Mi ezt megértjük. Csak azt nem helyeseljük, hogy a bűnbakot bennünk, kommunistákban keresik. A hiba az volt, hogy a választási harcot bizony elég jelentős mértékben egymás ellen vívtuk, és közben kölcsönösen lebecsültük a közös ellenséget.”

Aki ismerte a kommunista párt machiavellista választási módszerét, aki tudta, hogy Peyer jelölését a Radikális Párt listáján ők segítették elő és finanszírozták, és ők vezették a kilenc párt offenzíváját a szociáldemokraták ellen, aki naponként tapasztalta a szociáldemokraták ellen alkalmazott terrort, a névjegyzékekből való törlést, a kék választóigazolványokkal való visszaélést – aki mindezt tudta, látta, tapasztalta, csak felháborodással olvashatta a szemforgató védekezést.

Ugyanebben a vezércikkben írták:
„Nem szabad, hogy egyes túlbuzgók (kommunisták. B.) helytelen módszerei a mi nagy és tiszta pártunkat rossz hírbe hozzák.

...Erőszakkal a mi pártunkba terelt emberekre nincs szükségünk. Nem kommunista álláspont az, hogy aki nem akar hozzánk tartozni, az már ellenségünk. Legutolsó országos értekezletünkön léptünk fel nyíltan és határozottan az ellen a nézet ellen, mely itt-ott jelentkezett pártunk soraiban, és amely egyszerűen »peyeristának«, »jobboldalinak« bélyegzett minden szociáldemokratát. Ilyen nézetek pártunk soraiban helyenként ma is fellelhetők.”

Nem „itt-ott”, hanem Rákositól kezdve minden kommunista „peyeristát”, „jobboldalit” emlegetett, ha valaki más véleményen volt, mint az illető kommunista.

Sértődötten fogadja a kommunista lap a szociáldemokraták azon megállapítását, hogy „lehet más is demokrata, és nem mindenki reakciós, aki nem kommunista”.

Ezzel az alapvető igazsággal szembeszegezi a kommunista lap a maga axiómáját: „jó demokrata lehet az is, aki nem kommunista és nem ért egyet elveinkkel: de nem lehet jó demokrata, aki kommunistaellenes.” „A kommunistaellenesség végső soron demokráciaellenesség: erre tanít a nemzetközi munkásmozgalom története és a mai nemzetközi politika alakulása.”

Az agyafúrt logika mögött a kommunista mindenhatóság teóriája húzódik meg. Jó demokrata lehet az is, aki nem kommunista. De ha a demokrata ellenszegül a kommunista egyeduralmi törekvéseknek, a pártdiktatúrának, a terrornak, az emberi jogokat, a szabadságot, a politikai, gazdasági és kulturális haladást követeli – reakciósnak deklarálják. Miután a demokrácia törekvései ellentétesek a népi demokrácia hamis elméletével, a demokratát egyszerűen kommunistaellenesnek bélyegzik. Végeredményben tehát csak a kommunista lehet jó demokrata.

De foglalkoznak a kommunisták a szociáldemokrata pártválasztmány követeléseivel is. Nem őszintén. Mindenesetre, megnyugtatás céljából, a nyilvánosság előtt a megértő fegyvertárs szerepét vállalják, hogy azután még erőszakosabb módon a partner ellen fordulhassanak:

„Érthető, ha szenvedélyesen hangsúlyozzák (a szociáldemokraták. B.), hogy politikai súlyukat a demokrácia kormányzatában való részvételüket, a tényleges hatalomban való részesedésüket nem lehet ezzel az aránylag elenyésző szavazatcsökkenéssel (75 000. B.) mérni. Igazuk van, ha az augusztus 31-i választás eredménye után is érvényes a tétel: a magyar demokrácia kormányzatában, hatalmi pozícióiban, munkájában és felelősségében a Szociáldemokrata Pártnak valóságos súlyának, erejének és nagyságának megfelelően kell részesedni.

Senki, aki a magyar demokráciáért felelősséget érez, nem akarhatja a Szociáldemokrata Párt birtokállományát a 75 0000-es szavazatcsökkenés miatt kisebbíteni. Ellenkezőleg!”

De a kommunista párt nem járul hozzá olyan tervhez, amely saját birtokállományának, hatalmi súlyának kisebbítését célozza.

Az ártatlan kommunista bárány nem tudja, hogy a „szavazatcsökkenés” egyszerű hamisítás következménye. A Szociáldemokrata Párt – ezt a kommunisták tudják a legjobban – több százezer szavazattal többet kapott volna, ha a kommunisták nem erőszakoskodnak a választási listákkal, és nem hamisítanak.

A kommunisták most már azt is felfedezik, hogy ők „a hatalomban való részesedésben nem a hatalom és állami igazgatás merev felparcellázását értik, nem az állások elosztását párttagsági könyvek szerint. Ezen a téren éppen elég hibát követett el a magyar demokrácia.”

Értelmesebb és főleg több igazságot tartalmazott volna a mondat, ha úgy hangzott volna, hogy ezen a téren éppen elég hibát követett el a kommunista párt. „Egyes veszedelmes elfajulása a magyar demokráciának éppen a pártok mértéktelen taglétszámversengése volt.”

A veszedelmes elfajulást a kommunisták oldalán állapította meg a magyar közvélemény, mert lélektiprást, erőszakos tagtoborzást hatalmi eszközeik útján ők gyakoroltak.

A demokráciáért folyó harc megtorpedózása

1.

A pártvezetőség felhatalmazta a főtitkárság vezetőit, hogy fogadják el Rákosi Mátyásnak a tárgyalások megindítására vonatkozó meghívását. Felhatalmazást kaptam, hogy a módozatok megbeszélése céljából felkeressem Rákosit.

A tárgyalásokat ezúttal, az eddigi módszertől eltérően, kötött marsrutával[SZJ] indítottuk meg. A pártválasztmány és pártvezetőség határozatait pontokba foglalva kezdtük meg a megbeszéléseket. A pártvezetőség joggal elvárta, hogy megbízottai ragaszkodnak a határozatokhoz. Ennek értelmében a pártvezetőségi üléseken a tárgyalások minden mozzanatáról pontosan beszámoltunk.

Rákosi ismét elemében volt. A „sztálini elmélet” alkalmazásával „kereste azt a láncszemet, amelynek megragadásával az egész láncot kézben tarthatja, és előkészítheti a stratégiai siker eléréséhez szükséges feltételeket”.

Fél év múltán, a Szociáldemokrata Párt sikeres lerohanása után, a fent idézett sztálini mondással ismertette a felszabadulás után követett kommunista taktikát.

A láncszem most a Szociáldemokrata Párt behálózása volt. Megnyugtatni a szociáldemokratákat abban a tekintetben, hogy a kommunisták valóban a munkáspártok együttműködésének hívei, hogy ők a Szociáldemokrata Pártnak a tényleges hatalomban való részesedését nem akadályozzák meg, sőt elősegítik.

„A Szociáldemokrata Párt és Kommunista Párt együttműködését és szövetségét parancsolóan megköveteli a magyar helyzet és a nemzetközi helyzet. Nélkülünk senki sem oldja meg a nemzetközi imperialista erőkkel szemben való helytállásnak, a magyar függetlenség megvédésének feladatát. Nélkülünk senki sem zúzza szét a külföldi reakció zsoldjába szegődött, még mindig erős magyar reakciót, senki sem nyeri meg a félrevezetett tömegeket.

Nélkülünk senki sem dolgozza ki és valósítja meg az ország felépítésének, a nem csekély gazdasági nehézségek leküzdésének, a magyar demokrácia erkölcsi megtisztításának kormányzati programját.”

Szabad folyást engedtünk a megszokott monologizálásnak. De megjegyeztem, hogy e pillanatban nem az elvi kérdések eldöntését, hanem a tárgyalások módszerét és formáját kell meghatároznunk.

Megállapodtunk abban, hogy mindenekelőtt a választás napján felvetődött személyi problémát – Rajk–Ries-ügyet – kell elintéznünk. Elhatároztuk, hogy e célból összeül a nagy összekötő bizottság, amelyen szociáldemokrata részről legyen jelen Ries István, és kommunista részről Rajk László.

Ries István jelenlegi igazságügyi miniszter csak rábeszélésünkre határozta el magát arra, hogy Rajk Lászlóval megbeszélést folytasson.

– Ezzel a bandával nem ülök le egy asztalhoz – jelentette ki haragosan.

Néhány óra múltán engedett a nyomásnak.

Az első tárgyalás sok zökkenővel indult. A szociáldemokrata párt képviseletében Bán, Ries és Böhm jelentek meg, a kommunisták részéről részt vettek Rákosi, Farkas, Révai, Gerő és Rajk. Szakasits meg kórházban feküdt. De nem csupán mi referáltunk neki a készülő tárgyalásokról. Rákosi is meglátogatta.

A Ries–Rajk-ügy megoldása már-már lehetetlennek bizonyult. A két fél ragaszkodott álláspontjához, sőt Rajk valamely paragrafus laikus és komolytalannak ható félremagyarázásával akarta bizonyítani, hogy neki joga volt ahhoz, hogy az ügyészeket a hivatalos helyiségből való kidobással és letartóztatással fenyegesse meg. Ries annyira felháborodott Rajk álláspontján, hogy izgalmas replika után két ízben eltávozott, és csak az előszobában sikerült őt meggyőzni arról, hogy térjen vissza, mert folytatnunk kell a tárgyalásokat.

A két fél végre megegyezett közös nyilatkozatban, amely szerint mindketten törvényesnek vélt felfogásuk szerint cselekedtek, és egyik sem akart a másik hatásköre alá tartozó hatóságok kötelességteljesítése elé akadályokat gördíteni.

Az általuk is elfogadott szöveg a következő napon megjelent a két párt hivatalos lapjaiban. A szociáldemokrata párt vezetői, bizalmi férfiai és tagsága mély felháborodással fogadta a kompromisszumos javaslatot. Alig akarták tudomásul venni az enyhítő körülményeket: azt, hogy a személyes kérdéseket igyekeztünk eltávolítani az elvi tárgyalások útjából.

2.


A Ries-ügy elintézése után a kommunisták az ártatlan liliom szerepében szemrehányással illettek bennünket, hogy a kék igazolványok dolgában cserbenhagytuk őket. Rákosi szerint sokszor szociáldemokrata pártjelvénnyel ellátott szavazó szavazott le a kék igazolvánnyal. Szerényen felvilágosítottuk: erről mi is tudunk. A szociáldemokrata jelvényt viselő választók azonban kommunisták voltak. Nevekkel is szolgáltunk. Még azt is tudjuk, hogy központi utasításra tűzték ki a szociáldemokrata jelvényt – amelyet az egész országban olcsó pénzért, fillérekért lehet vásárolni.

Miután a látszat megóvása érdekében kételkedésüknek adtak kifejezést, felajánlottuk nekik, győződjenek meg róla, hogy a nekünk átadott 45 000 igazolvány érintetlenül, lepecsételve fekszik a páncélszekrényben. Arra a kérdésre, tud-e erről Marosán és Szakasits, az igazságnak megfelelően azt kellett válaszolnunk, hogy természetesen a legaprólékosabb részleteket is elreferáltuk Szakasitsnak, Marosán pedig velünk együtt intézte a dolgokat.

A kommunistákat e felvilágosítás nemcsak meglepte, de felháborította. Haragjuknak kifejezést is adtak. Hűtlenségről és félrevezetésről csevegtek.

Mi azonban nem feledkeztünk meg a legfontosabb problémákról. Választóinkat kiirtották a névjegyzékekből. Ezen a módon idézték elő, hogy szavazóink számát százezrekkel csökkentették. Semmi körülmények között nem nyugszunk bele a választási eredmények ilyen tolmácsolásába, és követeljük a tényleges hatalomban való részesedést.

A kommunisták az ismert „láncszemkeresés” alapján két kérdést akartak tisztázni: igaz-e, hogy a Szociáldemokrata Párton belül van egy olyan áramlat, amely bírósági úton akarja megpeticiálni a választásokat, illetve érvényességüket megtámadni? Igaz-e, hogy a szociáldemokraták azzal a gondolattal is foglalkoznak, hogy kívül maradnak a koalíción, ellenzéki szerepet vállalnak?

Ezúttal kémeik helyesen informálták őket. A kérdésekre őszintén válaszoltunk. Bizony van petíciós áramlat nálunk. Sőt, sokan megelégelték azt a koalíciót, amelynek mi áldozatai vagyunk. Elhatározásunk mindkét kérdést illetően attól függ, érvényesíthetők-e jogos követeléseink?

A „láncszem” ezúttal a reakció vádja lett volna. Ha szociáldemokraták peticionálják meg a választásokat, a reakciós pártokkal kerülnek egy vonalba, mert azok is foglalkoznak petíciós tervekkel. Ha nem mennek koalícióba, ismét a reakciós ellenzék oldalára kerülnek, mert ezek is a koalíció, illetve a kommunisták ellen hadakoznak. Tehát a kommunista propaganda azzal vádolhatja a Szociáldemokrata Pártot, hogy a reakciót támogatja.

Ezúttal azonban nem ijedtünk meg a láncszem csörgetésétől. Kitartottunk a pártvezetőség álláspontja mellett: elhatározásunkat a kommunisták magatartásától tesszük függővé.

Szakasitséknak azonban nem tetszett a szociáldemokrata álláspont kitartó és következetes képviselete. Hat hónappal később súlyos megrovást kapott – a szociáldemokrata főtitkártól:

„A pártvezetésnek az lett volna a feladata, hogy erről (hogy a választási sikertelenség a párt jelentőségében nem okozhat változást. B.) meggyőzze a tömegeket, és nyomban összefogjon a Kommunista Párttal, hogy a lehető legrövidebb idő alatt megoldja a kormányalakítás kérdését és így véget vessen a bizonytalanságnak...”

„Ehelyett, éppen ellenkezőleg, a jobboldal – kihasználva betegségemet is – elszabotálta a kormányalakítást, indokolatlanul túlzott követelésekkel.”

Szakasits egy sikerültnek képzelt frázisért gyakran megfontolatlan kijelentésekkel lepte meg környezetét. A fent idézett, kommunista tapsokra spekuláló hangulatkitörés akaratlanul súlyos vádakat tartalmaz – Szakasits és társai ellen.

A kormányalakítás szabotálásának vádja elsősorban Riest, tehát fegyvertársát illeti, aki, joggal, ügyének elintézése nélkül még csak tárgyalni sem volt hajlandó a kommunistákkal. De vádat lehetne emelni ezen az alapon maga Szakasits ellen is, aki a jobboldal ellen intézett handabandázása következtében elfeledkezett arról, hogy a tárgyalási módozatokat előkészítő egyetlen ülésen kívül ő maga már minden további ülésen részt vett, amelyen a kormányalakításról tárgyaltak.

Valótlan tehát az az állítás, hogy „betegségét kihasználták”. A második ülésen, szeptember 10-én Szakasits elnökölt, és a kormányt csak szeptember 20-a körül alakították meg. Tehát Szakasits „szabotált” – ha ugyan szabotálásnak lehet nevezni, hogy a Szociáldemokrata Párt egyhangú határozattal nem volt hajlandó feltételek nélkül „nyomban összefogni a kommunista párttal, hogy a legrövidebb idő alatt megoldja a kormányalakítás kérdését”.

3.


Az összekötő bizottság érdemleges ülését Szakasits betegségére való tekintettel az ő lakásán tartottuk meg. Időközben elhagyta a kórházat, és lakásán, ágyon kívül tartózkodott.

Az ülés némi meglepetéssel kezdődött, de még súlyosabb megrökönyödéssel szolgált a tárgyalások folyamán. A pártvezetőség a főtitkárt és a főtitkárság három vezetőjét – Bánt, Riest és Böhmöt – jelölte ki a tárgyalóbizottság tagjaiként. Az ülés előtt az örökké sértődött és az alacsonyrendűségi érzésből féltékeny Rónai kereskedelemügyi miniszter telefonon jelentkezett, és feltette a kérdést, részt vehet-e ő is az ülésen. Azt kellett válaszolnom, a pártvezetőség, amelynek ő is tagja, őt nem jelölte. Jelenlétére valóban nem volt szükség.

A kijelölt órában azonban ő is megjelent Szakasits lakásán. Magánlakásról és a párt egyik miniszteréről lévén szó, a kommunisták jelenlétében nem tiltakozhattunk megjelenése ellen. Különben elmondta, hogy Szakasitscsal beszélt, akinek „nem volt kifogása az ellen, hogy ő is eljöjjön”. A nem túlságosan barátságos meghívást más aligha fogadta volna el. Ez volt a kisebb jelentőségű meglepetés.

A tárgyalások megkezdése előtt részletesen tájékoztattam Szakasitsot a pártvezetőség határozatairól. Minden határozathoz hozzájárult, valamennyit helyeselte, és semmit sem kifogásolt.
Az összekötő ülésen a pártvezetőségi ülés jegyzőkönyve és a pártválasztmányban elfogadott javaslat alapján pontról pontra terjesztettem elő a párt állásfoglalását és követeléseit.

A lélektiprásra, a terrorra, amely útján arra kényszerítik a szociáldemokratákat, hogy lépjenek be a kommunista pártba, akadémikus jellegű megnyugtatásokat kaptunk. Higgadt határozottsággal kijelentettük: ígéretekre nem reflektálunk.

Tényeket akarunk, garanciákat kell kapnunk.

A hatalom tényleges gyakorlata körül már hevesebb vita fejlődött ki. A kommunisták e pontnál sokkal merevebb álláspontot képviseltek – noha ügyeltek arra, hogy a tárgyalások ezen fel ne boruljanak. Formális engedményeket tettek, de a lényegen – a karhatalmi pozíciók kérdésében – nem kívántak változtatni. Bán nyugodtan, izgalmat kiváltó okfejtés mellőzésével, de meggyőző és lebilincselő érveléssel rámutatott a Szociáldemokrata Párt álláspontjának jogosultságára és megingathatatlanságára. Debatteri készségének ragyogó példáját szolgáltatta. Nem szónokolt. Érvelt. Egyik – különben többször használt – érve volt: a Szociáldemokrata Párt szintén a puska ravaszán akarja tartani egyik ujját. Nem akarunk meglepetéseket. Nem akarjuk, hogy előállhasson olyan eset, amikor a karhatalmat – úgy, mint 75 esztendőn keresztül – ismét ellenünk lehessen fordítani.

Figyeltem a kommunistákat. Általában nem nagyon hajlanak az értelmes érvelésre. Ők mindenekelőtt és mindenekfölött pártérdekeiket tartják szem előtt. De a kommunista párt nyilvános állásfoglalásából, továbbá a tárgyalások folyamán és magánértesüléseim alapján, meggyőződhettünk arról, hogy ezúttal, pillanatnyilag, ebben a helyzetben – bel- és külpolitikai szemponttól egyaránt – hajlandók volnának áldozatokat hozni a Szociáldemokrata Pártnak a koalícióban való maradásáért és „a két párt közötti együttműködés” fenntartásáért. Valószínű, hogy ilyen irányú titkos utasításuk is volt.

Bán érvelése érezhetően – és beszédeikből megállapíthatóan – kétségtelen hatást váltott ki belőlük. Nem kevésbé az a tény, hogy fellépésünk határozott és egységes volt.

De csak addig volt egységes, amíg Szakasits mint elnök nem szólalt fel. Felszólalása kettős hatást váltott ki. A szociáldemokratákat lesújtotta, a kommunistákat felvillanyozta.

Nem a kommunistákkal vitatkozott. Bánnal. Kifejtette, hogy eddig is elintéztünk a kommunistákkal „kölcsönös jóakarattal” minden kérdést, a jövőben is elérhetjük ugyanezt. A karhatalom, a tényleges hatalom gyakorlása körül is a párt álláspontjával ellentétes módon nyilatkozott. A Bánnal szemben táplált féltékenysége, családi és más alapon fűtött gyűlölködése elhomályosította minimális ítélőképességét is. A főtitkár pártja ellen foglalt állást, hogy lerombolhassa Bán sikerét.

A választások utáni helyzet történelmi adottsága esetleg lehetővé tette volna, hogy a Szociáldemokrata Párt erejének, tömegei politikai érettségének és hivatásának megfelelő pozíciót harcolhasson ki a közigazgatásban, a demokrácia politikai és gazdasági életében. A kommunisták már-már komoly engedmények felé hajlottak. Ezt bizonyítja a többi között a kommunista Szabad Nép szeptember 11-én megjelent, de már a tárgyalás óráiban nyomdailag elkészült vezércikke. Szakasits állásfoglalása mindezt elsöpörte.

A kommunisták tehát Szakasitsban találták meg a keresett láncszemet. Nyomban felfogták Szakasits állásfoglalásának jelentőségét – és ezzel lezárult az engedmények politikája.

Bánnal és Riesszel jelentős pillantásokat váltottunk. Egymás szeméből kiolvastuk: Szakasits perceken belül lerombolta azt, amit a párt legkitartóbb munkásai, bizalmi férfiai, legöntudatosabb tömegei felépítettek.

Az ülés után szóval is megállapítottuk ezt. Csatát vesztettünk. Mégpedig döntő csatát. Rónai felszólalása már nem sokat rontott – mert az ő véleményét a kommunisták sem vették komolyan. De túltett Szakasitson is. „Így bosszulta meg” magát a pártvezetőségen, hogy nem választották be a tárgyalóbizottságba.

A szociáldemokrata csatavesztés a demokráciáért folyó harc megtorpedózását jelentette. A magyar demokráciára halálos csapást mértek. A kommunisták céltudatosan hozzáfogtak a totalitárius népi demokrácia fokozatos előkészítéséhez.

4.

A legközelebbi hónapokban Szakasits akaratlanul is a magyar demokrácia centrális figurájává válik. Rögtönzései a demokráciát az egyik válságból a másikba kergetik. Végül pedig örvénybe taszítják.

Szakasits nem komplikált természet. A mindennapi életben gyakran fellelhetők hasonmásai. Csupán mint politikai párt döntő jelentőségű vezetői tartoznak a ritkaságok közé.

Komplexumhordozó, akinél kiszámíthatatlan, hogy a komplexum mikor és milyen formában nyilatkozik meg. A siker éltető eleme. Érte mindent feláldoz. A sikert azonban külső megnyilatkozásai alapján méri. Társaságbeli és nyilvános dicséret a legfőbb vágya. A balsikertől reszket. Nem viseli el a kritikát. De különösen bizonyos emberektől nem tűr ellentmondást. Ha az illetők más felfogást képviselnek, mint ő, ezt személyes sértésnek tekinti. Bizalmasai azonban egy-egy mondattal ellenkező álláspontra terelik. Hasonló hatalma van fölötte családtagjainak. Jó férj, gyengéd családapa, aki gyengédségét azzal pecsételi meg, hogy politikáját is családja utasításai szerint irányítja.

Autokrata természet, aki mint a demokratikus párt vezetője a demokráciával kacérkodott.

„Szeretném decemberre megcsinálni a pártkongresszust” – írja levelében, „...halogatni azért nem akarom, mert semmi kedvem, hogy olyan váddal illessenek, mintha én a pártdemokráciát szabotálni szándékoznám, vagy pártdiktatúrára törekszem.”

Úgy ír, mintha pártvezetőség nem is volna. Csak ő és újra ő. Nem akarja szabotálni a kongresszust, azért gondol decemberi terminusra. Végül azonban mégis január 31-én köt ki, akkorra hívják össze a pártgyűlést.

Szeretném, ha szeretnének – mondja a magyar költő. Ő is szeretné, ha szeretnék. Naponként és óránként megható történeteket beszél el arról, hogy a nép egyszerű fiai mennyire szeretik. Elhalmozzák ajándékokkal. Ő tudja, de előkelően nem vesz tudomást róla, hogy az ajándékküldöttségeket barátai és rokonai szervezik meg. A tömeg nem szereti. De fél tőle. Lelkileg nem rossz ember, de környezetének befolyása alatt kegyetlenné válik.

A komplexum különböző megnyilvánulásai következtében ingadozóvá válik. Legjellemzőbb tulajdonsága a határozatlanság. „Költői természete okozza határozatlanságát” – állapította meg róla egyik bizalmas híve. Akár költői „ihlet”, akár valamilyen komplexum: határozatlansága lett sírásója a magyar demokráciának.

5.


A pártvezetőségi ülésen hűségesen referáltunk az összekötő bizottság ülésén történtekről. Egyúttal bejelentettem, hogy részben egészségi okokból, részben a stockholmi követség sürgetésére hamarosan vissza kell utaznom állomáshelyemre. Kértem, hogy a tárgyalóbizottságba jelöljenek helyettem más tagot. A pártvezetőség Szélig Imrét küldte ki, aki a pártvezetőség, a pártválasztmány és a tömegek felfogását, követeléseit híven és gerincesen képviselte.

Elutazásomra vonatkozó elhatározásom végrehajtását siettette Szakasits magatartása. Éreznem kellett, hogy a párttal való szembefordulásának egyik oka lehet, hogy minden őszinte lojalitásom mellett már velem szemben is féltékenykedik. Pártom és a magyar demokrácia érdekében hasznosabbnak véltem, ha személyemet mint ütközőpontot kikapcsolom.

De szándékom volt, hogy néhány napot még Budapesten töltök: részben, mert Szakasits még nem járt be hivatalába, és addig én vezettem a főtitkárságot. Részben azért, mert az addig folyt tárgyalások jegyzőkönyveit kellett elkészítenem. Azonfelül pedig a tárgyalások folyamán elhatározott gazdasági akcióprogram-tervezet kidolgozását is elvállaltam.

Időközben barátaim felszólítottak, hogy az ügy érdekében – nyomatékos orvosi tanács ellenére – hosszabbítsam meg budapesti tartózkodásomat. A kötelességérzetemre való hivatkozás hatása alatt eleget tettem a felszólításnak. Utazásomat elhalasztottam, hogy részt vehessek a kommunistákkal folytatott és a kormányalakításra vonatkozó tárgyalásokban.

Ugyanazon a napon megjelent nálam mint a főtitkárság vezetésével megbízott pártvezetőségi tagnál a „Fiatalok” című lap (az ifjúmunkások lapja) szerkesztőségének küldötte, s bemutatott egy cikket, amelyet a felügyelettel megbízott tisztviselő cenzúrázott, és megtiltotta annak megjelentetését.

A demokráciáért és szabadságjogokért folytatott hosszú életküzdelem után elvileg és gyakorlatban is gyűlölettel és megvetéssel viseltettem minden cenzúrával vagy cenzúrakísérlettel szemben. De azért elolvastam a cikket, és visszaadtam azzal a megjegyzéssel: „Bár olvastam jobb vezércikket is, de nem vagyok híve a cenzúrának, és a pártérdekek megsértése nélkül a lap terjeszthető.” Bán jelen volt, s mosolyogva vette tudomásul a furcsa indoklást.

Szombat délután – víkend lévén – aránylag nyugodtan folytathattam munkámat, és tovább dolgoztam a gazdasági akcióprogram pontozatainak megállapításán. Eközben kaptam meg az üzenetet, hogy a „Fiatalok” című lap ellenőrzésével megbízott tisztviselő, „baloldali” beállítottságának megfelelően, a cikket bemutatta Szakasitsnak, tudatta vele döntésemet, és javasolta, hogy tiltsa be a cikk megjelenését.

Szakasits, még mindig betegszobájában tartózkodva, megfogadta a tisztviselő tanácsát, anélkül hogy érdeklődött volna a párttitkárság vezetésével megbízott pártvezetőségi tag elhatározásának indoka felől. Anélkül, hogy igyekezett volna vele meggyőzés útján közös elhatározásra jutni.

A pohár betelt. Az ügy érdekében legcélszerűbbnek mutatkozott, ha elhagyom Budapestet. A történtek után barátaim sem ellenezték elutazásomat. Előbb azonban megállapodtam Bánnal és még néhány barátommal, hogy Stockholmból nyugodt légkörben kidolgozott memorandummal fordulok a párt vezetőségéhez. Az utóbbi hónapok eseményeinek bírálatán kívül megjelölöm azokat a módozatokat és rendszabályokat, amelyek igénybevételével a párt és a demokrácia katasztrófája esetleg elkerülhető.

Szakasits szokásos határozatlanságával ismét megkísérelte – alkalmatlan eszközökkel – a rögtönzésből támadt konfliktus enyhítését. Késő este telefonáltatott Marosánnal, igaz-e, hogy elutazom, s hogy kívánok-e elbúcsúzni Szakasitstól. Az első kérdésre igennel válaszoltam. A másodikra vonatkozóan: az elbúcsúzási ügy nem probléma. Viszont a „Fiatalok” ügyében hozott döntésével Szakasits megismételte a Mérő-ügyben tanúsított illojalitását – állapítottam meg.

Szeptember 15-én elhagytam Budapestet. A külügyminiszter felszólítására hivatalos ügyben Londonba utaztam. Ottani barátaim, néhány újságíró, nyilatkozatokat kértek tőlem. Az ügy érdekében célszerűbbnek tartottam, ha a szociáldemokrata párt különben nyilvános határozatokban megnyilvánuló szándékait a nyilvánosság előtt nem kommentálom.

• Befejezetlen múlt [9]