Kornai András kérdezte apjától, amikor az ötvenes évek elejéről beszélgettek: „– Apám, te okos ember vagy. Hogyan lehettél ennyire hülye?” (107.) Lényegbevágó kérdés, a XX. század egyik alapkérdése: hogyan tévedt a vértengert fakasztó európai diktatúrák mögé az a hatalmas intellektuális erő, mely a szabadság, az emberi jogok, az emberi méltóság és az emberi szuverenitás tiszteletében és szolgálatában találta meg magát. Ha és amikor megtalálta. Kornai János generációjából sokan találták meg, s a megtalálás gazdag hozadéka beleépült a Magyar Köztársaságba. Litván György, Eörsi István, Heller Ágnes, Kende Péter, Molnár Miklós, Gimes Miklós, Vásárhelyi Miklós, Losonczy Géza, Méray Tibor, Hegedűs B. András, Lőcsei Pál, Tánczos Gábor, Hanák Péter, Újhelyi Szilárd, Tardos Tibor… A kutyákból lett szalonnák nagy generációja. Akik utánuk lettek kommunista(féle) ifjakból liberális polgárok (Kis János, Haraszti Miklós, Demszky Gábor stb.) már kommunista(féleségek)ként sem szolgáltak, hanem számon kértek. Nem a diktatúra bűntársai, hanem a vallatói voltak, nem lázadás után, hanem a lázadás folyamatosságában lettek azok, akik. Az ő életüket nem befolyásolja az, ami Kornaiék generációjáét nagyon: a bűntudat. Pontosabban a bűntudat és az érdemtudat párhuzamossága. (Kornai – akárcsak Eörsi István például – tudatosan fenntartja ezt a párhuzamosságot: „nem hiszek abban, hogy a kár, amit az ember élete egyik szakaszában okoz, ellensúlyozható az élet egy másik szakasza érdemeivel. A vétek jóvátehetetlen.” Az érdemeket és a bűnöket külön számlán kell tartani. [70.] A levezekelhetetlenség meggyőződése nehéz teher, de távol tart az erkölcsileg kockázatos politikai vállalkozásoktól. Az önvád: őrt áll.)
Kornai András kérdésére sok mindent tudunk már válaszolni, de a válasz minden lényegbevágó kérdésre egy nyitott puzzle. Sose kész, de minden meg- és helyretalált elemmel készebb. És ez a játék vég nélküli bár, de nem tét nélküli. Mert Kornai András kérdése fordított időrendben is érvényes. Sok fényes elmét láttunk elhúzni a diktatúra és a szabadság szolgálata között mindkét irányba. Nem fogy sem a remény, sem a veszély oka.
Kornai János „rendhagyó önéletrajzával” nagyot léphetünk előre ebben a puzzle-játékban. Mert bizonyos szempontból – nem valamennyiből – ő volt a legtudatosabb a „hülyeségből való kiokosodásban”. Ő volt az, aki a rendszer belső szemléletéről a külső szemléletére való átváltáshoz a legtudatosabban és legkövetkezetesebben váltotta hozzá feladatfölfogását, életstratégiáját és a tudáshoz való viszonyát. Ez kellett ahhoz, hogy Kornai évtizedeken át szisztematikusan előre haladva annak a rendszernek a föltárásában, melynek képviseletéből kiugrott, olyan teljességig jusson el, amilyenig az ő generációjából senki más. Ez a pozitív rendszerleírás, mely a rendszer lebontásának normatív fölírásába fordult át, alighanem a legnagyobb jelentőségű – és a nagyvilágban mindenképpen a legismertebb – társadalomtudományi életmű, mely a „kutyákból lett szalonnák” generációjából és egyáltalán a múlt század második felének magyarországi társadalomtudományából kikerült.
A könyv, melyet a szerző „rendhagyó önéletrajznak” minősít, voltaképpen rendtartó ön-életmű-rajz. Anyagának szelektáló és rendező elve: az életmű elsődlegessége az élethez képest. Az életmű a fölérendelt tárgy, az élet az alárendelt. A szerző művei mögé áll, csak az életművet intellektuálisan és egzisztenciálisan befolyásoló tényezők rétegébe meríti le az olvasót. Mélyebbre nem. (Alig.) A kellemes, hasznos és értelmes kommunikáció távolságában tartja az olvasót, közelebb nem engedi, nem is kell. Ez az ideális távolság egy élet közérdekű oldalának megértése szempontjából. Ez nem a magánföltárulkozás, hanem a közelszámolás könyve. A magánélet részletesebb leírása a gyermekkor végén – a közélet kezdetén – megszakad.
Kornai kommunista korszakának leírásából kiemelkedik egy összetett motívum: a logikai világossághoz, elméleti tisztasághoz kapcsolódó szenvedélyes hit és intellektuális arrogancia vonzereje. Ezt olvassuk Révai Józsefről: „Ma már persze tudom, hogy éppen a leglényegesebb kérdésekben Révai József félrevezetett bennünket, káros, vétkes eszmékkel fertőzte meg gondolkodásunkat. Csakhogy ezt éppen azért tehette meg oly sokunkkal és oly sikeresen, mert beszédeiből és írásaiból sugárzott a szenvedélyes meggyőződés, és mert a hite vaslogikával, éles ésszel és rendkívüli szónoki tehetséggel és íráskészséggel párosult.” (52.)
Hollós Ervinről: „amivel hatást gyakorolt az emberekre, rám is, az a belső tűz volt, a meggyőződés lángolása (…) a hit sugallta kisugárzás.” (53.)
Gerő Ernőről: „Rám is nagy hatást tett az egyénisége, a szavaiból sugárzó meggyőződés és komolyság.” (65.) És mindenekfölött Marxról: „Noha a logika és világosság gyakorolta rám a legnagyobb hatást, azt is tiszteltem és szerettem A tőkében, hogy nem szürkén és közönyösen ír, hanem indulatosan. (…) Marx műve tele van intellektuális arroganciával. Ricardót, Smitht tisztel, s még ha el is tér tőlük, ezt jó modorban közli. Viszont kortársairól, intellektuális ellenfeleiről fitymálva beszél, ostobának és rosszhiszeműnek tartja őket. (…) és hasonló arroganciát, gőgöt és intoleranciát tanúsít intellektuális ellenfeleivel szemben Engels, Lenin és Sztálin is. Restellem, de be kell vallanom: ez nemcsak, hogy nem zavart, hanem még imponált is. Így kell bánni az ellenféllel!” (50.)
Kornai magatartásában önmegfigyelése szerint nem, de „a külső viselkedésnél mélyebb szellemi” rétegében „eluralkodott az arrogancia”. (61.)
A könyv későbbi részeiben állandóan visszatérő elem az intellektuális arroganciától, a fölényérzettől, a keleti és nyugati mindentudó „wunderkindektől”, valamint az erős hittől és annak kisugárzásától való viszolygás. Ez a két elem egyesül a politikától, pontosabban a politikusságtól való viszolygásban. A politikusnak Kornai szerint „hinnie, nagyon erősen hinnie kell abban, amit tesz és amire másokat buzdít (…) 1955-ben elhatároztam, hogy soha többé nem leszek hívő. Kételkedni akarok mindenben.” Ellenben: „Ez az a hit sugallta kisugárzás [ti. Révaié – R. S.], amely tökéletesen hiányzott a Kádár-korszak pártbürokratáiból. S kénytelen vagyok hozzátenni, ugyanúgy hiányzik mai parlamenti demokráciánk legtöbb politikusából is.” (53.) Ráadásul: „Nem érhet el nagy teljesítményt a politikus, ha nincs benne legalább egy adag kíméletlenség, gátlástalanság. Vastag bőr kell hozzá.” (108.) Ami pedig őt illeti: „Vékony a bőröm, rosszul viselem el a sértegetést…” (368.)
Kornai szemében a politikus olyan lény, akinek valami föltétlenül fontosabb a személyes tisztességnél. Vagy a hite, vagy a hitetlen hatalomvágya; Kornai kétféle politikust ismer: a hitből gátlástalant és a hitetlenségből gátlástalant. Nagyon mélyen beléje vágott Révainak az a megjegyzése, amit Gimes Miklós idézett föl neki, hogy ti. a kommunista pártnak, ha a nép éppen nem áll mögötte, akkor is fenn kell tartania a hatalmát, barbár eszközökkel is. És aztán a börtönből kiáramlottak azok az emberek, akiknek bűnösségében Kornai egyáltalán nem kételkedett, és beszámoltak ezekről a barbár eszközökről...
Az egyik legáthatóbb élmény, ami Kornai és a hasonló világnézeti pályán mozgó kivételes intellektusú emberek jövőjét meghatározta: az intellektuális fölényérzet, a felsőbbrendűségi tudat összeomlása. Mert hiszen nem egyszerűen hülyék voltak okos létükre, hanem éppen annyival voltak hülyébbek és morálisan alábbvalóak az átlagnál, amennyivel bölcsebbnek és morálisan emelkedettebbnek tudták magukat. Csak úgy tudták kimenteni jövőjüket és személyiségüket ebből az összeomlásból, hogy azontúl egészen másképp viszonyultak az intellektusukhoz is és a társadalomhoz is. Ki-ki annyival másképp, amennyire mélyen élte át és értette meg ezt az összeomlást. Kornai nagyon mélyen. Számára (is) az volt a kérdés, hogy miként lehet a logikus, világosan strukturált, áttekinthető, rendszeralkotó gondolkodást leválasztani a hitről és az arroganciáról. Ez nem egyszerű. Hiszen ha valaki az emberi társadalom működésének megértésére törekszik, akkor hinnie kell munkája eredményében, s ha ez az eredmény világosnak és logikusnak tűnik, akkor nehéz nem hinni abban, hogy ezt a tudást érdemes és szükséges érvényesíteni az önmagára csökevényesen és fölszínesen reflektált nép szerény belátóképességével szemben. (Ez a felvilágosodás elfajulásának, többek között a kommunizmusnak az útja.) Ehhez a nehéz nem hívéshez eltökéltség és megfelelő életstratégia szükséges. Kornai életének a kulcsa ez az életstratégia.
Kornai ezért lehetett a szocialista újratermelés rendszerének legeredményesebb kutatója, mert megtalálta és következetesen megtartotta azt a pozíciót, amelyből erre a rendszerre a legjobban rá lehet látni. Ezt a pozíciót a „kint is vagyok, bent is vagyok” formulával határozhatnánk meg a legszemléletesebben, ha nem pazarolták volna rá a politikai kétértelműségben lavírozó értelmiségiek jellemzésére.
Kornai esetében viszont a kintek is, a bentek is egyértelműek voltak: kívül a párton, a diktatúra döntéshozatali folyamatain, a marxizmuson, a hivatalos magyar tudomány ideológiáján; de belül a hivatalos magyar tudomány intézményrendszerén, belül az országon, belül a legális tudományos kutatási és adatgyűjtési lehetőségeken; ebből következően kívül az ellenzéki mozgalmakon, a szamizdaton; de belül a közgazdaságtan jelenkorán: belül a nyugati közgazdászszakmán.
A bent lévők tájékozottságának, közvetlen tapasztalatának, érintettségének és a kint lévők objektivitásának, szellemi kötetlenségének, nagyvilági kapcsolatrendszerének és minőségi mércéjének találkozásából született meg a Kornai-életmű. Abból a két döntésből, hogy „nem emigrálok” és „a nyugati közgazdászszakma részévé kívánok válni” (144.) következett minden más.
Ennek a pozíciónak a megtartásához az kell, hogy az ember tudjon nagy önfegyelemmel sok mindenre nemet mondani és sok mindent nem mondani, nem tenni.
Nemet mondani Fock Jenőnek az ’56 utáni reformmunkálatokban való részvételre; nem tenni politikai hűségnyilatkozatot a Közgazdaságtudományi Intézetből való kirúgás elkerülése végett; következetesen nem létezőnek tekinteni azokat a szabályokat, melyek a külföldi publikálást engedélyhez kötik; nemet mondani Donáth Ferencnek a Bibó Emlékkönyvben való szereplésre és más hasonlókra: „Nemet mondani egy barátnak, akivel a politikai célok tekintetében azonos hullámhosszon vagyunk – ez is kínos, fájdalmas élmény. Mintha cserbenhagynám azt, akivel együtt küzdök. Nem is egyszer kerültem ebbe a helyzetbe: hol szamizdatkiadványba vártak volna tőlem cikket, hol egy tiltakozó levélhez kértek tőlem aláírást. Következetesen elhárítottam ezeket a felkéréseket.” (263.) Nem engedni Gimes Miklósnak, hogy terjessze a marxizmussal való szakítását rögzítő hosszú tanulmányt; nem írni A Hiányban a kommunista párt szerepéről, a Szovjetunióhoz való viszonyról, az állami tulajdon lebontásának perspektívájáról. Nemet mondani a legtekintélyesebb nyugati egyetemek és intézetek sok-sok lukratív állásajánlatára, amíg azokat csak emigránsként lehetett volna elfogadni. Nem átlépni a nyugati nyilvánosságban sem azokat a határokat, amelyeket itthon a legális tudományos tevékenység és publikálás feladása nélkül nem lehet. És így tovább.
Ennek a pozíciónak a megőrzéséhez az eltökéltségen kívül szerencse is kellett. Történelmi és privát. A nyugati tudományos élet nagyon hamar befogadta Kornait, első jelentős munkájának megjelenésétől kezdve megkapta Nyugatról és Nyugatról kapta meg a teljesítményarányos elismerést (előbb hívták a Harvardra, mint a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre), ez az elismerés pedig Magyarországon is ért annyit, hogy dolgozhasson, publikálhasson és utazhasson; élete egyre nagyobb hányadát külföldön tölthesse, és személyesen is intenzíven jelen legyen „a nyugati közgazdászszakmában”.
Kétségkívül le kellett mondania azokról az előnyökről is, amelyeket a Kádár-korszak udvari tanácsosai élveztek, és azokról is, amelyek az emigrációval jártak volna, de ez a lemondás nem volt drámai, mert Kornai így sem volt rossz egzisztenciális helyzetben.
Az emigrációban vagy a szamizdatban élvezhető szólásszabadságról való lemondás összetettebb kérdés. Funkcionális és morális elemekből van összetéve.
Nyilvánvalóan vannak feladatok, amiket a szólásszabadság korlátozásának vállalásával nem lehet elvégezni, és nyilvánvalóan vannak olyanok, amelyeket csak úgy lehet. Bencze, Kis és Márkus Überhauptja, Konrád és Szelényi könyve az értelmiség útjáról az osztályhatalomhoz, Kenedi János és Haraszti Miklós híres szociográfiái stb. nyilvánvalóan az első kategóriába tartoznak, mert ezeket lehetetlen lett volna a közölhetőség keretei közé szorítani úgy, hogy lényegük el ne vesszen, viszont a megalkotásukhoz nem kellettek olyan kutatási lehetőségek, amelyeket csak legális intézmények biztosíthatnak. Az ’56-os forradalomról szóló művek is csak az emigrációban vagy az ellenzékben születhettek meg.
Kornai műveivel nem ez a helyzet. Hanem éppen fordított. Kornai korszakos jelentőségű műveinek lényege befért a szólásszabadság Kádár-kori korlátai közé, és e művek csak e korlátok vállalásával születhettek meg. Kornai a könyvében többször elismétli, hogy több erkölcsileg elfogadható, sőt több tiszteletreméltó életstratégia létezik, s a különböző életstratégiák eredményei kiegészítik egymást. Ez éppen azért van így, mert különböző életstratégiák passzolnak a különböző feladatokhoz, képességekhez és hajlamokhoz, különböző személyiségek kibontakozásához.
Utólag a diktatúra sok szekér- és széltolója is igyekszik ezen igazság potyautasaként beszállni a tiszteletreméltók közé, mondván hogy ők is hajtottak valami hasznot, ők is alkottak, az ő helyükön is állhattak volna rosszabbak. Csakhogy nagyon nem mindegy, hogy valaki a korlátokat vállalva nem mond, nem tesz valamit, vagy a korlátozók mellé állva tesz és szól!
Kornai ez utóbbit soha nem tette. Egy olyan megalkuvásáról emlékezik meg, ami túlment a passzív önkorlátozáson: 1959-ben hozta egy kolléga azt az üzenetet, hogy „az elvtársak jónak látnák, ha valamilyen formában elhatárolnád magad Kende Pétertől, aki most Párizsból támadja az országot, és a te könyvedre hivatkozik”. (140.) Kornai – Kende Péter legközelebbi barátja – ezt egy szakcikkben megtette, de ezt ő sem életstratégiája velejárójaként, hanem éppen a stratégia normáinak szégyenletes megszegéseként írja le. (Nem is szakmai okok vitték rá, hanem az a félelem, hogy a Kendével való kapcsolatán keresztül beleránthatják őt a Hungaricus-ügybe, hiszen akkor még zajlottak az ’56-os perek.)
A nyolcvanas évek közepe felé egy nyilvános vitán látványosan összecsattant Kornai János és Liska Tibor, az államszocializmus újratermelési modelljének abszurditását leíró két alapmű, A Hiány és az (akkor még csak kéziratban terjedő) Ökonosztát szerzői. Két ellentétes karakter. Liska a következőképp minősítette Kornai előadását: „olyanfajta tudóskodás ez, amelyik azt nézi, hogy pontosan meddig ér a szar, és milyen a szar, és nem azt, hogyan lehet ebből kimászni. Ami alapvető különbség, mert ha valaki a szart akarja elemezni, és azt akarja méricskélni, hogy nyakig ér-e, vagy már befolyik-e a számon, és a szemembe folyik-e és marja-e is azt – az egészen másfajta hozzáállás, mint az, amelyik azt mondja: teljesen mindegy, hogy meddig ér, csak gyorsan ki kell belőle mászni.” (289.)
Liska azért gondolja, hogy a kimászás lehetőségét meg lehet határozni annak vizsgálata nélkül, amiből ki akarunk mászni, mert hisz egy optimális a priori modell lehetőségében. Két ellentétes, egymástól lényegében független állapotként tételezi a szaron belüli és a szaron kívüli létet. A kettő között nincs átmenet, tehát az egyik felépítéséhez a másik ismerete nem szükséges.
Kornai viszont nem pólusokban, hanem folyamatokban gondolkodik, nem kimászásokban, hanem átmenetekben, számára a modell nem az emberiség eddigi történetének irracionalitásával szembenálló racionális jövő bevezetését jelenti, hanem ideális mércét, amihez hozzá lehet mérni a valóságot, vagyis a szar szintjét és állagát.
Liska nem esett át az intellektuális fölényérzet összeomlásának traumáján, ő nékoszos kora óta lázadó volt, őrizte a logikai tisztaságnak, a kételyeket fölperzselő hitnek és az intellektuális arroganciának azt az együttesét, amiből Kornainak az ötvenes évek közepén egy életre elege lett.
Kornai tudomásul vette, hogy létező és korlátozott mértékben befolyásolható-javítható, egymáshoz kötött előnyökkel és hátrányokkal rendelkező rendszerek közül lehet választani azokban a kivételes történelmi helyzetekben, amikor lehet – Liska számára pedig ez a tudomásulvétel maga volt a nihilizmus, a racionális modellalkotó ész elárulása. Liska rendszerellenessége minden rendszerre kiterjedt, ő a nyugati közgazdászszakmán éppúgy kívül helyezte magát, mint a magyar tudomány hivatalos ideológiáján.
A rendszerellenes magyar értelmiség úgy érkezett el a rendszerváltáshoz, hogy ha többségük nem is azonosult (velem ellentétben) Liska tanaival, de követte őt a minden rendszerre kiterjedő rendszerellenességben és abban a hitben, hogy lehetséges a létező rendszerektől eltérő, új és magasabb rendű rendszert alkotni. Aztán amikor a rendszerváltás aktuális lett, kiderült, hogy a két út közül, melyen Liska és Kornai járt, csak az egyik létezik. Az, amelyen Kornai lépdelt – elég magányosan. Még a Kornai 1989-es Röpiratával szembeni ellenérzésekben is ott volt az illúzióktól való búcsú keserűsége.
(Nem véletlen, hogy Eörsi István, akit a leginkább nyomaszt a kapitalizmusba való ideiglenes beletörődés kényszere, Kornai életrajzának olvastán most is azt veti föl, amit Liska egykoron: minek kutat valaki egy rendszert, amiben nem hisz? – Eörsi István: Két tétova kérdés. Élet és Irodalom, 2005. június 10.)
„Neked így sem jó, meg úgy sem jó. Hát mit akarsz?” – így fakadt ki Kornai egyik vitapartnere első (és mindjárt nagyon) jelentős művének (A gazdasági vezetés túlzott központosítása) egyik vitáján. Ez az „így sem jó, úgy sem jó” nagyon pontosan jelzi Kornai pozícióját. Amit mondott, azt figyelmen kívül hagyni sem lehetett, és figyelembe venni sem. Figyelmen kívül hagyni azért nem, mert pontos, objektív elemzéseken és a nagyvilágban ismertté vált, jelentősnek tartott eredményeken alapult, figyelembe venni pedig azért nem, mert mindig mélyebbre mutatott, mint amilyen mély változtatásoknak politikai realitásuk lehetett. Ez a kettősség nemcsak a döntéshozókat irritálta, de Kornai is őrlődött benne, különösen a kádári reformkorszakban.
Kornai ideológiailag nem, de társadalmilag elkötelezett tudományt kívánt művelni felelős polgárként, aki a diktatúrában sem a minél rosszabb, annál jobb, hanem a minél jobb, annál jobb elvét követi. Ebből az következik, hogy a rossz mechanizmusnak a kelleténél felszínesebb és kisebb módosítása is jobb, mert több a semminél. Másrészt viszont Kornai a minőség, a következetes rendszerszemlélet és a politikai realitásoktól nem korlátozott, letisztult szakmai véleményalkotás elkötelezettjeként élesen kimutatta minden nem eléggé mély lépés, félmegoldás, szimuláció alkalmatlanságát. Ezt a terhes, de termékeny kettősséget is csak abban a köztes helyzetben lehetett fönntartani, amelyet Kornai kialakított magának a marginális értelmiségi és a politikai rendszerbe beágyazódott értelmiségi pozíciója között.
Kornai kandidátusi disszertációjában, a Túlzott központosításban (melynek védése egy hónappal a forradalom kitörése előtt politikai eseménnyé vált, foka volt a lépcsőnek, mely az értelmiséget a forradalomba vezette) leírja, hogy a tervgazdálkodásnak elvileg értelmet adó hosszabb távú előrelátás nem létezik, csak a negyedéves tervek hatnak igazán a termelésre, de ha ezekhez mereven ragaszkodnak, akkor nem tudnak alkalmazkodni a folyamatosan változó körülményekhez, termelési feltételekhez, ha pedig nem ragaszkodnak hozzájuk olyan mereven, akkor ezeknek sem lesz tekintélyük és szabályozó erejük. „Olyan ellentmondás ez, amelyet a tervmódosítás semmilyen (sem nagyon szigorú, sem pedig »liberális«) szabályozásával nem lehet megoldani, mert gyökere sokkal mélyebben, tervezési rendszerünk ellentmondásaiban rejlik.” (100.) (Az ilyesféle mondatok váltották ki az idézett és az ahhoz hasonló kifakadásokat: neked így sem jó, meg úgy sem jó.)
Az ellentmondás lényege, mely ott a mélyben rejlik, az, hogy a tervezési rendszernek egyrészt központilag minden elemet össze kellene hangolnia, másrészt magába kellene építenie a helyben rendelkezésre álló, decentralizált információkat. E feladat megoldását szolgálja a kétszintű tervezés modellje, amit Kornai – Lipták Tamás matematikussal – kidolgozott. (Ez az első állandó hivatkozási alappá, tananyaggá, klasszikussá vált eredmény, mely a „nyugati közgazdászszakmában” Kornai nevéhez kötődött, s mely Kornai „árfolyamát” magasra emelte.) A modellnek az a lényege, hogy az erőforrások központi allokációját az „egész” és a „részek”, a központ és az ágazatok matematizált, tehát a „szubjektív tényezőktől” megtisztított párbeszédében alakítják ki, e „párbeszédben”, az oda-visszajelzések sorozatában közelítik meg a legjobb allokációt.
A „kétszintű tervezéshez” ugyanaz a kettősség kapcsolódik, amiről föntebb beszéltünk: Egyrészt ráépült Kornai vezetésével egy hatalmas, sokéves, sok pénzt fölemésztő, nagy csapatot mozgató kutatássorozat azzal a céllal, hogy a modell, vagy legalább annak lebutított változata, valóban hasznosuljon a népgazdasági tervezésben. Másrészt Kornai megalkuvás nélküli aggályossággal kidolgozta azokat a feltételeket, amelyek között a modell működik, s föltárta, hogy semmilyen rendszerben nem működik, mely politikai jellegű, melyben tehát vannak részérdekek, versengő célok, törekvések, manipulált információk. A Kornai-csapat maga is olyan adatokkal dolgozott, melyekről tudta, hogy nem valóságosak.
A tervgazdálkodás gyógyítására irányuló hatalmas munka legfőbb eredménye az a fölismerés lett, hogy a tervgazdálkodás gyógyíthatatlan. Ezt persze sokan gondolták és sokan hirdették politikai alapon, értékválasztás alapján, a tapasztalatok halmozódása alapján, de egészen más, ha ez az eredmény egzakt, formalizálható levezetésből jön ki.
Kornai már annak a fölismerésnek a birtokában viszonyult a gazdasági reformhoz, hogy az a gyógyíthatatlan gyógyítására irányul. Egyrészt reformdrukker volt, másrészt reformszkeptikus. Egyrészt: „szívből kívántam, hogy minél sikeresebb legyen a reform. Károsnak tekintettem volna bármiféle »balos« restaurációt. Ebben az értelemben a reformerek oldalán álltam.” Másrészt: „Ha piacot akarsz, akkor a magántulajdont is akarnod kell. Ha viszont ragaszkodsz a köztulajdon túlsúlyához, ne csodálkozz azon, ha újra és újra erőre kap a bürokratikus szabályozás. Az a reformügyeskedés, amely a köztulajdont és a piaci koordinációt kívánja összeboronálni, nem tud gördülékenyen, nagyobb zavarok nélkül működni.” (293.) Kornai egyszerre gondolja azt, hogy a belső reformok aláássák a rendszer alapjait (350.), és azt, hogy részeredményeikkel megszilárdíthatják azt (297.). Ez a kettő – különböző időtávban – nem zárja ki, de mindenesetre megszorítja egymást.
A „reformközgazdászoknak” mindenesetre nem sok hasznuk volt Kornai reformdrukkerségéből, mert amit képviselt, az szemben állt minden lehetséges reformtaktikával, a reform legalizálásának bármilyen lehetőségével, hiszen az ő reformszkepticizmusa arról szólt, hogy amit legitim módon, a szocializmus fenntartásával meg lehet tenni, tehát amivel egyáltalán a döntéshozók elé lehet állni, az nem sokat ér, egy valóban hatékony reform pedig a reformközgazdászok ígéretei ellenére nem megerősíti, nem fönntarthatóvá teszi a rendszert, hanem éppen ellenkezőleg. Kornai nemcsak azoknak az álmain gázolt át, akik hittek a piaci szocializmusban, hanem azok taktikáján is, akik nem. Azokén, akik úgy akarták kivezetni vagy legalábbis kijjebb vezetni az országot az államszocializmusból, hogy a döntéshozók ne lássák, merre vezetik őket. Mert ha látják, nyilván nem mennek arra, amerre a hatalmuk (és a moszkvai türelem) vége van. Kornai segített fölnyitni a szemüket. És ezzel – szándékán kívül természetesen – a balos restaurátorok érveit szolgálta. Ez volt az a helyzet, amikor választani kellett volna a hasznos és az őszinte beszéd között, mert a kettőt sehogy sem lehetett összeegyeztetni. Nem lehetett a reformhoz hasznosan viszonyulni a taktikázás fölvállalása nélkül. Kornai úgy választott, mintha nem választott volna. De mint ahogy „a mából visszafelé tekintve” Kornai is úgy látja, hogy „még a félpiaci, hibrid reform is jó előiskolának minősíthető” a rendszerváltáshoz (297.), ugyanebből a nézőpontból Kornai nyílt reformszkepticizmusát is jó előiskolának tekinthetjük, hiszen az a rendszerváltáshoz előkoptatta a harmadikutas illúziókat. A reformközgazdászok meg Kornai leleplező illúzióoszlatása ellenére is eljutottak, ameddig eljuthattak. Aligha Kornai miatt nem juthattak tovább.
A Hiány megjelenése (1980) után Kornainak már egyébként sem lehetett volna helye a progresszív félrevezetők között. Akkor már nem nagyon hitte volna el neki senki, hogy hisz az életképes szocializmusban. A Hiányt (éppen a lengyel forradalom, a Szolidaritás első hónapjaiban) sokan úgy olvastuk, mint a rendszer végítéletét, ezért aztán nagyon motiváltan faltuk, sokan olyanok is, akik egyébként nemigen fogyasztanak – és nehezen emésztenek – vaskos és sűrű közgazdasági műveket. Kornai heurisztikus kategóriáin, különösen a puha költségvetési korláton keresztül átrágtuk magunkat a bizonyosságig, hogy a rendszernek olyan veleszületett, gyógyíthatatlan szervi bajai vannak, amelyekbe bele kell pusztulnia. A realitások nevében le lehetett mosolyogni mindenkit, aki erkölcsi elvek, emberi jogok, különböző értékek, mondjuk a szabadság szent nevében fogalmazott végítéletet a diktatúrának, de A Hiány éppen a realitások következetes követésével íródott végítélet volt. A Hiányon nem mosolyoghatott senki. Kornai ekkor már rég a legtekintélyesebb magyar közgazdásznak számított. Ezután pedig kivált. A magyar közgazdasági irodalomban már 1973 és 1978 között is őt idézték legtöbbet az élők közül, de akkor még Marx és Lenin megelőzte őt. 1978 és 1982 között viszont Marxék elé vágott, és a rendszerváltásig az élen is maradt.
A rendszerváltással részben okafogyottá vált Kornainak a politikai szerepvállalástól való tartózkodása. A politikai okok elfogytak, miután az országban szabadon lehetett politizálni és választani, viszont a személyes okok nem fogytak el, a politikus karaktertől való viszolygás megmaradt. Kornai tanácsaival és írásaival politizál, azokkal viszont erélyesen. A legerélyesebben rögtön 1989-ben a Röpirattal (Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében). A Röpirat nagyot durrant, vad viták dúltak körülötte, pontosabban köré rendeződtek a vad gazdaságpolitikai viták 1989–1990, a rendszerváltás telén. A Röpirat végigsöpört az átalakuló világon, rövid idő alatt 17 nyelven jelent meg.
A Röpirat tiszteletet ébresztő, de kellemetlen olvasmány volt, szinte mindenkit irritált valamiért; mindenki talált benne nemszeretnivalót. Nem csoda. Kornai egyrészt keményen elutasítja (ismét) azokat, akik harmadik utat keresnek, másrészt azokat is, akik gyorsan szeretnének átállni a maradék két út egyikéről a másikra. Kornai hosszú időre (húsz évre is) kiterjesztené a két út közötti átmenetet, melyben duális gazdaság működik jelentős állami tulajdonnal. Ráadásul úgy, hogy a két szektorra nagyon különböző játékszabályok vonatkoznak, hiszen Kornai fölfogása szerint az állami tulajdon nem tűri a piaci koordinációt, tehát a bürokratikus koordinációnak hosszú ideig fenn kell maradnia, sőt sokkal erősebbnek kell lennie, mint a kései Kádár-korszakban volt, hiszen a duális gazdaság magántulajdonú részének piaci koordinációja sem működhet rendesen, ha nem sikerül a költségvetési korlátokat megkeményíteni. A Röpiratot tehát sem a harmadik út, sem a gyors privatizáció, sem a(z állami) vállalati önállóság, sem a könnyített munkavállalói vagy menedzseri tulajdon hívei nem szerették, a tapintatosabb, kisebb megrázkódtatással járó átmenet hívei pedig a legkevésbé, mivel Kornai nagyon határozottan pártolta az azonnali stabilizációs műtétet, az árak liberalizálását, a költségvetési korlátok megkeményítését.
Függetlenül attól, miben volt igaza Kornainak, miben nem (sok mindenben szerinte sem), a Röpirat megmutatta, hogy Kornai egy általa támogatott, legitimnek tekintett politikai rendszerben sem hajlamos „taktikusan” viselkedni.
Érdekes, hogy Eörsi Istvánnal ugyanazt a könyvet olvastuk, ő mégis olyat olvasott, melynek szerzője „a piacgazdaság feltétlen híve”. (ÉS, 2005. június 10.) A szerzőtől semmi nem áll távolabb, minthogy bárminek feltétlen híve legyen. Az az alapösztöne, hogy minden mellé feltételeket állít, aminek híve. A feltétlen hívség és a következetes preferencia között óriási különbség van. A feltétlen hívséghez a tökéletességről, a következetes preferenciához a jobbságról való meggyőződés kell. Micsoda különbség! Kornai azt írja: „nincsenek illúzióim a kapitalizmust illetően. Hátrányos és erkölcsi szempontból csúf vonásainak ismeretében döntöttem magamban: mégis inkább élnék kapitalista rendszerben, mint akár a legvidámabb szocialista barakkban.” (391–2.)
Kornai a kapitalizmussal szemben egyrészt kritikus, másrészt elégedett az életével, hogy kapitalizmusban fejezheti be. Kevesen értékelik olyan nagyra a rendszerváltást, és kivált a magyar rendszerváltást, mint ő (392.), és keveseknek van és volt a rendszerváltással kapcsolatban annyi kritikai mondandója, mint néki.
Kornai önmagához és az életéhez is így viszonyul. Tudja értékelni önmagát, sikereit, termékeny életét, melynek jelentős részét eleddig számára kedves és kellemes tevékenységgel, környezetben, családban és társaságban töltötte; és ez az önértékelési zavartalanság intenzív önkritikai készséggel párosul.
Szerencsés kombináció. A magánéletben is, a közéletben is.
- Játéktér [6]