Robert S. Leiken

Nyomtatóbarát változat

Lou Dobbs, a Fox News és a CNN hírcsatorna műsorvezetője amiatt aggódik, hogy az amerikai–mexikói határon át érkező illegális bevándorlók között terroristák bújhatnak meg.

A Pentagon a Közel-Keleten azért vív háborút, hogy megakadályozza az Egyesült Államok elleni terrorista támadásokat. De a belbiztonsági minisztérium szakembereinek egyre nyomasztóbb rémálma az útlevéllel rendelkező, vízummentességet élvező mudzsahedin, aki a szövetséges nyugat-európai országokból érkezik az Egyesült Államokba.

A dzsihádista hálózatok ma már Lengyelországtól Portugáliáig egész Európát átfogják, ami annak köszönhető, hogy a II. világháború utáni európai gazdasági csoda fenntartására toborzott vendégmunkások leszármazottai között a radikális iszlám nézetek egyre jobban terjednek. A rotterdami és koppenhágai füstös kávéházak látogatói, a hamburgi és brüsszeli átalakított helyiségekből létrehozott imatermek hívői, a birminghami és „londonisztáni” iszlám könyvesboltok vásárlói és a madridi, milánói és marseilles-i börtönök lakói között egyre több olyan bevándorló vagy annak a leszármazottja akad, aki önként csatlakozik a Nyugat elleni dzsihádhoz. Múlt év novemberében egy marokkói származású, de már holland születésű és Hollandiában szocializálódott muszlim gyilkolta meg Theo van Gogh filmrendezőt.

A Nixon Center egyik tanulmánya arra az eredményre jutott, hogy 373 – 1993 és 2004 között Nyugat-Európában és Észak-Amerikában élő – mudzsahedinből kétszer annyi volt a francia, mint a szaúdi, és több volt a brit, mint a szudáni, jemeni, emirátusi, libanoni és líbiai együttvéve. A tanulmányban szereplő mudzsahedinek kerek egynegyede nyugat-európai állampolgár volt, akik vízummentesen utazhatnak az Egyesült Államokba.

Az Európában felnőtt mudzsahedinek feltűnése nemcsak Európát fenyegeti, hanem az Egyesült Államokat is. Ennek ellenére a múlt télen tartott európai–amerikai békítő találkozókon ez a téma szóba sem került. Sem George W. Bush elnök, sem Condoleezza Rice külügyminiszter nem hívta fel a figyelmet erre a közös veszélyre, noha komolyan gondolkodni kellene rajta, és a nyugati szolidaritást is erősíthetné.

A muszlimok tömeges nyugat-európai bevándorlása a II. világháború után indított vendégmunkásprogramok szándékolatlan következménye. A barátságos politikusok és együttérző bírák támogatásával a családegyesítési programokat kihasználó külföldi munkások végleg Európában maradtak, noha eredetileg átmenetinek szánták ittlétüket. Az egymást követő hullámokban érkező bevándorlók leszármazottainak száma mára óriási lett. A legtöbb nyugat-európai országban – Belgiumban, Franciaországban, Németországban és Hollandiában – ma már a muszlimok alkotják a bevándorlók többségét, de az Egyesült Királyságban is a bevándorlók legnagyobb csoportja muszlim. Pontos számadatokkal azonban nehéz szolgálni, mivel a nyugati népszámlálások ritkán kérdeznek rá a vallásra. A becslések azonban az európai muszlimok számát jelenleg 15 és 20 millió közzé teszik, ez pedig a lakosságnak mintegy 5 százaléka. (Az Egyesült Államokban a muszlimok száma feltehetően még a 3 milliót sem éri el, ez pedig az összlakosságnak kevesebb mint 2 százaléka.) A lakosság arányában a legtöbb muszlim Franciaországban él (az összlakosság 7-10 százaléka), őt követi Hollandia, Németország, Dánia, Svédország, az Egyesült Királyság és Olaszország. A folyatódó bevándorlás és a muszlimok közötti magas születési arány miatt a National Intelligence Council, a Nemzeti Hírszerzési Tanács becslése szerint az európai muszlim lakosság 2025-re megduplázódik.

Eltérően amerikai társaiktól, akik egy a bevándorlásra épülő, hatalmas országba érkeztek, az európai muszlimok zöme csupán a II. világháború után indult meg Nyugat-Európába, és ott apró és kulturálisan egynemű nemzetek soraiba próbált beilleszkedni. Beáramlásuk számtalan befogadó ország számára új jelenség volt, és nem is mindenütt fogadták örömmel őket. Ráadásul az észak-afrikai bevándorlók továbbra is igen erősen kötődtek otthoni kultúrájukhoz. Eltérően tehát az amerikai muszlimoktól, akik földrajzilag szétszórt területeken, vegyes etnikai környezetben és általában jómódban élnek, az európai muszlimok saját honfitársaikkal egy csoportban, sivár enklávékba tömörülnek: az algériaiak Franciaországban, a marokkóiak Spanyolországban, a törökök Németországban és a pakisztániak az Egyesült Királyságban.

A muszlim bevándorlók máris több látható nyomot hagytak Európán, mint a spanyol ajkú lakosság az Egyesült Államokon. Míg az amerikai latin közösségben számtalan nemzet fiai keverednek, addig a nyugat-európai muszlimok elkülönülő, összetartó és elkeseredett csoportokban élnek. Európában a befogadó országok, amelyek soha nem tanulták meg, hogy miképpen lehetne az újonnan érkezetteket integrálni, rendre összeütközésbe kerülnek a bevándorlókkal, akik meglepő féltékenységgel őrzik saját szokásaikat, ily módon létrehozva azok egy változatát, amit Olivier Roy francia kutató „globalizált iszlámnak” nevez: a nyugati dominancia miatti militáns iszlám haragot, a vallási ébredés által túlfűtött antiimperializmust.

Miként Gilles Kepel francia akadémikus elismeri: „hiába ontották az Észak-Afrikából érkezett, francia uniformisba öltözött muszlimok két világháborúban is a vérüket, és hiába izzadtak a néhány garasért dolgozó, szörnyű körülmények között élő vendégmunkások azért, hogy újjáépítsék Franciaországot (és Európát), még ezzel sem vívták ki gyermekeik számára …a teljes állampolgárságot.” Nem csoda, hogy a Muszlim Testvériséggel szoros kapcsolatot ápoló francia Iszlám Szervezetek Uniójának radikális vezetője így átkozza új hazáját: „Ó, édes Franciaország! Hát még csodálkozol, hogy gyermekeid közül oly sokan csatlakoznak a becsmérlő kórushoz azt kiáltva, hogy naal bou la France (Baszd meg Franciaországot!), és atyáidat átkozzák?”

A demográfia, a történelem, az ideológiai és a politika következtében Nyugat-Európa olyan – gyakran elkeseredett – muszlim fiataloknak a vendéglátója, akik névleg ugyan állampolgárai, de kulturálisan és társadalmilag már nem. Szórakozottsági rohamában, miközben értelmisége a nemzetállam elavulását pertraktálta, Nyugat-Európa ha nem is gyarmatbirodalomra tett szert, de egyfajta belső gyarmatra, melynek lakossága körülbelül Szíria lakosainak számához mérhető. E belső gyarmat sok tagja kész arra, hogy integrálódjék, és megpróbáljon feljebb kapaszkodni a meredek európai társadalmi ranglétrán. De sok olyan fiatal muszlim is akad, aki már elutasítja azt a kisebbségi státust, amelybe szülei még belenyugodtak. Az őslakos európai öntudat és a bevándorlók által tanúsított ellenállás gyúlékony keveréke vezetett végül oda, hogy veszélybe került az, amit a dán szociológus, Ole Waever „társadalmi biztonságnak” nevezett, de amit hívhatunk nemzeti összetartó erőnek is. A helyzetet csak tovább rontja, hogy épp a diaszpórában élő közösségek elszigeteltsége miatt belső működésük homályban marad, ami lehetővé teszi a mudzsahedineknek, hogy olyan szabadon gyűjtsenek pénzt, készüljenek fel és toborozzanak a dzsihádra, amilyen szabadon ezt kevés muszlim országban tehetnék meg.

Amikor ezek a körülmények az 1990-es évek végén napfényre kerültek, még az európai közvélemény liberálisabb elemeiben is egyre több kétség merült fel a bevándorlással kapcsolatban. Sokakat ingerelt, hogy a kormányok nemcsak képtelenek visszaszorítani az insécuritét (ez a kódolt francia kifejezés a muszlim bevándorló közösségek soraiból kiinduló vandalizmus, bűnözés és gyűlöletbűnözés kombinációját takarja), de még a forrását sem tudják beazonosítani. Az állam képtelennek látszott kordában tartani a bevándorlást, a társadalom pedig nem látszott hajlandónak integrálni a bevándorlókat. Néha az inga idegengyűlölő és rasszista irányba lendült vissza, máskor az emberek szembefordultak azokkal a politikusokkal, akik harmóniában élő, sokszínű közösségekről szőve multikulturális álmokat feltűnően együttéreztek az elnyomott kisebbségekkel, és felzárkóztatást szolgáló járandóságokat nyújtottak nekik. 2002-re a bevándorlás problémája választói lázadással fenyegette Ausztria, Belgium, Dánia, Franciaország és Hollandia pártrendszerét. A hollandokat például annyira felháborította Pim Fortuyn, a meleg, bevándorlásellenes politikus 2002-es meggyilkolása, hogy programjának nagy részét az összes nagy párt magáévá tette. Az Egyesült Királyságban idén tavasszal a toryk nemcsak támogatták a kormányon lévő Munkáspártnak a bevándorlást széles körben korlátozni kívánó javaslatait (a menekültstátust odaítélő és a családegyesítést engedélyező eljárás megszigorítását – amúgy Európa-szerte mindkettővel rendszeres visszaélnek – és egy olyan számítógépes kiléptető-beléptető rendszer bevezetését, amely hasonlít az új amerikai „látogató és bevándorló státust jelző” technológiához), hanem amellett is kampányoltak, hogy meg kell határozni a bevándorlók számának felső korlátját. A muszlim fejkendőről dúló polémia Franciaországban, a menedékjoggal való visszaélés és a terrorizmus közötti kapcsolat fontolóra vétele az Egyesült Királyságban, a Belgiumot megosztó bevándorlási vita és a Van Gogh meggyilkolása miatti holland felháborodás azt jelezheti, hogy Nyugat-Európa közeledik a fordulóponthoz.

A holland módi

Az a kényelmetlen igazság, hogy a jogfosztás és a radikalizálódás azokban az országokban is megindult, amelyek, mint Hollandia, sokat tettek a muszlim bevándorlók integrálásáért. A hollandok, akik büszkék voltak a kisebbségekkel szemben mutatott legendás toleranciájukra, több tízezer olyan menedékjogot kereső muszlimot fogadtak be, akik állítólag az üldöztetés elől menekültek. Ezek az emberek bőkezű segélyeket és a lakástámogatást vehettek igénybe, élvezték a foglalkoztatásban alkalmazott előnyös megkülönböztetést, és ingyen tanulhattak hollandul. A holland adófizetők pénzéből fedezték a vallási iskolák és a mecsetek, valamint a köztévében marokkói arab nyelven sugárzó programok költségeit. Mohamed Bouyeri is éppen munkanélküli segélyből élt, amikor meggyilkolta Van Goghot.

A gyilkosság nemcsak azért rázta meg mélyen Hollandiát és a szomszédos országokat, mert az áldozat – a provokatív filmes – a legendás hírű festő, a nemzeti ikonnak számító Van Gogh leszármazottja volt, hanem azért is, mert a Bouyeri bevándorlási aktáit vizsgáló parlamenti különbizottság elnöke, Stef Blok szerint a gyilkos egy „átlagos második generációs bevándorló” volt. Az európai terrorelhárító hatóságok szerint a gyilkosság a terrorista veszély új korszakát jelzi. Ezzel ugyanis az európai dzsihadisták arzenálja a Közel-Keleten már megszokott politikai gyilkosságokkal gyarapodott, és a veszély egy új forrására is fény derült: az európai születésű muszlimok között megbújó ismeretlen személyekre. A szeptember 11-i támadásokkal kapcsolatba hozható hamburgi sejt például Németországban tanuló vendégdiákokból állt, míg a 2004 márciusában a madridi vasútállomásokon elkövetett merényleteket marokkói bevándorlók hajtották végre. De Van Gogh gyilkosa és a társai már Európában születtek, és itt is nőttek fel.

Bouyeri marokkói bevándorló munkások gyermeke. Amszterdam egyik proletár negyedében nőtt fel, amelyet a helyiek gyakran Szatellit Városnak neveznek az erkélyekre erősített és az Al-Dzsazírára és a marokkói tévécsatornák vételére hangolt műholdvevő tányérantennák miatt. Bouyeri szülei a 70-es évek bevándorlási hullámával érkeztek, és soha nem tanultak meg hollandul. De Bouyeri már a környék legjobb középiskolájába járt. Ígéretes diákból dzsihadistává való átalakulása azt a mintát követi, melynek megfelelően sikeres, fiatal muszlimok csoportjai csatlakoznak a dzsihádhoz, hogy nyugatiakat mészároljanak.

Bouyeri a helyi főiskola elvégzése után könyvelői és informatikusi továbbképzésre iratkozott be, de a heves természetű férfit erőszakos bűncselekmények miatt több hónapnyi börtönbüntetésre ítélték. Szabadulásakor már iszlámhívő, a Hamász híve, és dühös Palesztina miatt. Szociális munkásnak tanult, és közösségi szervezőmunkát vállalt. Az egyik kis helyi lapban még azt is leírta, hogy „Hollandia mára már az ellenségünk, mert részt vett Irak megszállásában”. Miután sikertelenül pályázott meg egy támogatást a Szatellit Városban felépítendő ifjúsági központra, és azt is hiába próbálta elérni, hogy az általa szervezett rendezvényeken ne árusíthassanak sört, és ne engedjenek be nőket, Bouyeri Amszterdam belvárosába költözött. Itt szervezték be a második generációs militáns muszlimokból álló Hofstad csoportba.

A sejt kezdetben minden második héten találkozott Bouyeri lakásán, és meghallgatták az Abu Hatibként ismert szíriai prédikátor istentiszteleteit. A Hofstad csoport spanyol, marokkói, olasz és belga hálózatokkal is kapcsolatba állt, és azt tervezte, hogy egy sor holland politikus ellen merényletet követnek el, megtámadják az egyetlen holland atomreaktort, és szerte Európában terrorista akciókat hajtanak végre. Az európai titkosszolgálatok a csoportot kapcsolatba hozták a Marokkói Iszlám Harci Csoporttal is, amely részt vett a madridi bombamerényletekben és a 2003-ban Casablancában elkövetett támadássorozatokban. Szír származású imámja kapcsolatban állt az iraki mudzsahedinekkel és az al-Káida egyik vezetőjével. „Bouyeri és a Hofstad csoport nemzetközi kapcsolataiból ítélve nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy ezek az emberek is részt vettek abban a nagyszámú terrorista szervezkedésben, amelyekre az elmúlt években derült fény Európában” – állítja a norvég kormány egyik elemzője.

A Hofstad csoportot nem lehet a múltban tevékenykedő és meglehetősen marginális európai terrorista szervezetekhez – a német Baader–Meinhof-csoporthoz, a francia Action Directe-hez vagy az olasz Vörös Brigádokhoz – hasonlítani, ugyanis a többi dzsihadista csoporthoz hasonlóan nekik is sikerült megszerezniük azt, amire a marxista csoportok csak vágytak: a társadalmi bázist. Ráadásul az iraki háborúnak köszönhetően az még növekszik is.

A holland hírszerző és biztonsági szolgálat (AIVD) azt állítja, hogy az országban működő radikális iszlám irányzat „mozgalmak, szervezetek és csoportok sokaságát” öleli fel. Akadnak közöttük, amelyek elutasítják az erőszakot, és ezeket csupán a Nyugattal szembeni gyűlölet és a vallási dogma kapcsolja a terroristákhoz. Ugyanakkor az AIVD beszámolója azt is hangsúlyozza, hogy más szervezetek, köztük az al-Káida is „beszivárgott és gyökeret eresztett a holland társadalomban”, és követőket toborzott az elidegenedett, holland születésű muszlimok között. Az AIVD szerint ezek a fiatalok a dzsihádot népszerűsítő videókat néznek, az internetes fórumokon a mártíromságról vitatkoznak, iszlám felolvasásokra, kongresszusokra és nyári táborokba járnak. A radikális iszlám „autonóm jelenséggé” vált, s ma már a holland fiatalok közvetlen külföldi befolyás nélkül is a fundamentalista irányzat követőivé szegődnek. Hasonló a helyzet a brüsszeli, londoni, párizsi, madridi és milánói fiatal muszlimok esetében is.

A közlegények

Nagy általánosságban a nyugat-európai dzsihadistáknak két válfaja van: a „kívülállók” és a „bennfentesek”. Az első csoportba a külföldiek tartoznak: általában olyan menekültek vagy diákok, akik a Közel-Keleten az iszlamisták ellen indított harc elől találtak menedéket a liberális Európában. Akadnak közöttük radikális imámok, akiket gyakran Szaúd-Arábiából pénzelnek, és akik megnyitották mecsetjeiket a terroristatoborzók előtt, és a különféle dzsihadista hálózatok között közvetítenek, vagy ezek szellemi vezetőjeként működnek. Amint ezek az emberek bejutnak az egyik EU-tagállamba, már szabadon tevékenykedhetnek az összesben. Ezeket az embereket segíthetik azok a legális vagy illegális bevándorlók, akik az adott országban telepedtek le: boltosok, kereskedők vagy a madridi merénylet elkövetőihez hasonló kisstílű bűnözők.

Az első generációs külföldi bevándorlók közül sokan kimondottan azért érkeztek Európába, hogy dzsihádot folytassanak. Az iszlám hitvilágban a vándorlás ősidők óta összekapcsolódik a hódítással. Miután az istentagadó Mekkában üldöztetés várt volna rá, Mohamed próféta i. sz. 622-ben úgy döntött, hogy kiátkozza a város vezetőit, és követőivel együtt Medinába teszi át székhelyét. Ott szervezte meg végül azt a sereget is, amellyel 630-ban elfoglalta Mekkát, és ezzel útjára indította az iszlám diadalmenetét. Ma az Európában élő mudzsahedinek szemében bizonyos értelemben a Közel-Kelet lett az istentelen Mekka, mert a régió több kormánya is könyörtelenül leszámolt az 1990-es években hatalomátvételt tervező iszlamista csoportokkal. Ebben az esetben viszont az új Medina akár Európa is lehet, ahol csapatokat lehet toborozni a szent föld – s legelőször Irak – visszahódítására.

A bennfentesek csoportjába azok az elidegenedett polgárok – bevándorlók másod- vagy harmadgenerációs tagjai – tartoznak, akik Bouyerihez hasonlóan már a liberális európai környezetben születtek és nőttek fel. Néhányan közülük munkanélküli fiatalok, akik Marseilles, Lyon és Párizs lepusztult külvárosaiból vagy a Bradfordhoz és Leedshez hasonló egykori iparvárosokból csatlakoztak a mozgalomhoz. A soraikból kerül ki a bevándorlókról szóló szakirodalomban gyakran felbukkanó és legveszélyesebb típus: a másodgenerációs lázadó. Ezek az emberek drámai módon illusztrálják azt a jelenséget, amelyet ellenséges asszimilációnak nevezünk: azaz integrációt a befogadó ország ellenséges kultúrájába. A Nyugat-ellenes nyugatosodásra a legjobb példát azonban a másodgenerációs dzsihadisták másik csoportja szolgáltatja: ezek olyan yuppik, azaz feltörekvő, fiatal és mobil férfiak, mint például Zacarias Moussaoui – akit a 20. merénylőnek is neveztek a szeptember 11-i merénylettel összefüggésben – vagy Omar Khyam, az angliai Sussexben élő, informatikát tanuló diák, a helyi futballcsapat kapitánya, akit – miközben arról álmodozott, hogy egyszer majd országa válogatottjában játszik – azért tartóztattak le 2004 áprilisában, mert nyolc bűntársával együtt lakásában fél tonna robbanóanyagot őrzött, melyet egy londoni merénylethez szántak.

A Nyugat-Európában mindenütt megtalálható két társadalmi típus – az egyre lejjebb csúszó, nyomornegyedekben élő és a feltörekvő, az életben jól helytálló csoport – adja az iszlamista mozgalmak gerincét a fejlődő országokban, így Algériában, Egyiptomban és Malajziában is. Itt is a nyomornegyedek lakói és a hitbuzgó polgárság soraiból toborozzák a dzsihadistákat. A szeptember 11-i merénylet az elkövetők közötti munkamegosztásra is rávilágított: a művelt elit tagjaiból kerülnek ki a vezető káderek, míg a plebsz végzi a piszkos munkát. Az első generációs kívülállók és a másodgenerációs bennfentesek között nincs áthidalhatatlan szakadék: az első csoport tagjai általában a második csoportból toborozzák követőiket. A Hofstad szír imámja volt például Bouyeri mentora, míg a hírhedt félszemű imám, Abu Hamza al-Maszri képezte ki Londonban Moussaouit. Egy évtizeddel ezelőtt az algériai Iszlám Fegyveres Csoport a beurök (az észak-afrikai bevándorlók franciaországi születésű gyermekei) körében térített, és belőlük faragott dzsihadistákat, akik az 1990-es években terrorizálták a vonatok utasait. Szeptember 11-e után azonban a toborzás szisztematikusabbá vált, és átgondoltabb stratégia mentén zajlott. Az al-Káida immár a második generációs bevándorlókra összpontosítja erejét. És noha azok, akik a dzsihádra toboroznak embereket, néha az alvilági bandák vagy a börtönlakók között is találnak követőket, ma már működésük fő terepe az egyetemek, a középiskolák, sőt nemegyszer az általános iskolák felső tagozata.

Az Irak-effektus

Az elhárítás vezetői, a titkosított hírszerző jelentések és lehallgatási jegyzőkönyvek tanúsága szerint a dzsihadisták a szeptember 11-i támadásokat követő razziák után, majd az iraki háborút követően szervezték meg jobban európai működésüket. Oszáma bin Laden már egy sor függetlenül működő európai dzsihadista hálózatnak nyújt bátorítást és stratégiai iránymutatást. Ezek a csoportok meghatározott feladatokra állnak össze, szakértőkből és a terrorizmus mesterségét éppen elsajátító inasokból tagokat toboroznak, lecsapnak, feloszlanak, majd később újra összeállnak.

Ezek a terrorista sejtek általában azokat az európai országokat veszik célba, amelyek az iraki háborúban az USA szövetségesei voltak, legalábbis ezt bizonyítják a madridi bombamerényletek, a brit célpontok ellen 2003 novemberében Isztambulban végrehajtott támadások, és a szeptember 11-e óta meghiúsított mintegy 30 nagyszabású merénylet oroszlánrészét is ők követték volna el. 2004 márciusában, alig néhány nappal azt követően, hogy a londoni rendőrfőnök bejelentette, „elkerülhetetlenek” az angol fővárost érő támadások, a rendőrök egy olyan összeesküvést lepleztek el, amelyben kilenc pakisztáni származású brit állampolgár vett részt. Az akció során olyan mennyiségű, bombakészítésre alkalmas robbanóanyagot találtak, amennyire az IRA fénykora óta nem volt példa. Alig néhány hónappal később a Scotland Yard nyolc második generációs dél-ázsiai – és a beszámolók szerint az al-Káida táboraiban kiképzett – bevándorlót gyanúsított meg azzal, hogy piszkos bombákat gyártottak. Hármójuknál olyan térképvázlatokat is találtak, amelyeken három amerikai város pénzintézeteinek tervrajza szerepelt.

Több százra tehető azoknak az európai militánsoknak a száma, akik Irak szunnita háromszögébe utaztak, és közöttük a holland hírszerzés szerint tucatnyi olyan másodgenerációs holland bevándorló van, aki identitászavarral küzd. Európa az Irakban megsebesült mudzsahedinek váróállomása is. Az iraki hálózat része annak a kiterjedt struktúrának, amelyet Oszáma bin Laden felesküdött szövetségese, Abu Muszab al-Zarkavi hozott létre, aki most az al-Káida iraki „emírjének” nevezi magát. Nemrégiben kerültek nyilvánosságra azok a spanyol bírósági iratok, amelyekből kiderül, hogy egy 2002 februárjában tartott isztambuli találkozón Zarkavi, aki egy elhúzódó iraki háborúra számított, megkezdte egy kétirányú földalatti útvonal szervezését, amelynek segítségével európai harcosokat küldtek volna Irakba, és közel-keleti beszervezetteket és illegális bevándorlókat Európába. Zarkavi aktiválta azokat az alvó sejteket is, amelyeket még a boszniai konfliktus alatt építettek ki az európai városokban.

A milánói Armando Spataro, terrorista ügyeket vizsgáló magas rangú nyomozó azt állítja, hogy „az (iraki) beszervezésekben szinte minden európai ország érintett”, így még Norvégia, Svájc, Lengyelország, Bulgária és Csehország is – bármennyire is hihetetlennek tűnik ez első hallásra. Az iraki hálózat, amely a fegyvereket a Németországban működő balkáni bűnszövetkezetektől szerzi be, a beszervezés során hasonló módszereket követ, mint amilyeneket a csecsenföldi és kasmíri konfliktusokban már megfigyelhettünk. A szinte művészi tökélyre fejlesztett okirat-hamisító ipar miatt az önkéntesek Olaszországból indulnak el a célállomások felé. Az Észak-Afrikába induló fővonal másik kiinduló állomása Spanyolország, és ugyanakkor „al Andalus”, az egykoron legfontosabb spanyol muszlim kalifátus a támadások célpontja is.

A nép lazasága

Noha néhány európai szemében a madridi merényletek ugyanolyan választóvonalat jelentenek, mint a szeptember 11-i amerikai támadások, ezt a nézetet a többség, és főképp a politikusok, nem osztják. Ugyanakkor az amerikaiak által európai nemtörődömségnek vélt jelenséget könnyű megérteni. A szeptember 11-i merényletek nem Európában történtek, és hosszú időn át a kontinens lakói számára a terrorizmust csupán az autókba vagy a szemeteskukákba rejtett pokolgépek jelentették. Az európaiak a mai napig is bűnüldözési problémának tekintik a terrorizmust, nem pedig háborús indoknak. Ráadásul akadnak olyan európai tisztviselők, akik úgy gondolják, hogy a Közel-Kelet felé mutatott békülékeny politika védelmet nyújthat Európa számára. Való igaz, hogy miközben Oszáma bin Laden a támadások célpontjaiként az USA szövetségeseit választotta ki, aközben tűzszünetet ajánlott azoknak az európai államoknak, amelyek nem vesznek részt a konfliktusban.

Néhány kivételtől eltekintve az európai hatóságok ódzkodnak attól, hogy az Egyesült Államokban már megszokott szigorú büntetőjogi és biztonsági intézkedéseket vezessék be. Az európaiak inkább a bűnüldözés hagyományos eszközeit, például a megfigyelést részesítik előnyben a terrorellenes háború amerikai válfajával – a katonaság mozgósításával, elkülönítő táborok létrehozásával, a határőrizet erősítésével, a gépi útlevél-azonosítók bevezetésével, a gyűlöletre uszító prédikátorok kiutasításával és az elítélt terroristák büntetésének meghosszabbításával – szemben. Az a tény, hogy Németország képtelen volt elítélni a szeptember 11-i merényletekben részt vevő összeesküvőket, arra utal, hogy az európai közvélemény – eltekintve Franciaországtól és Hollandiától – nem készült fel a terrorizmus elleni harcra.

Noha sok amerikai más következtetésre juthatott az iraki háborút megelőző francia–amerikai vitából, Franciaország nem csatlakozott az Európában tanúsított nemtörődömséghez. Már jóval szeptember 11-e előtt Párizs a legszigorúbb terrorellenes rendszert vezette be Nyugat-Európában. Az ír terroristák talán elvonták Nagy-Britannia figyelmét a dzsihádtól, s hasonló hatást értek el a baszk terroristák Spanyolországban, Franciaországban azonban az algériai terrorizmus ezzel ellentétes hatást váltott ki.

A jórészt észak-afrikai muszlim közösség körében végzett térítést megakadályozandó a francia állam az 1990-es években megtagadta a menedékjogot a radikális iszlamistáktól, noha szomszédjai ekkor még befogadták ezeket a térítőket. Miután a franciák attól tartottak, hogy az iszlamisták által terjesztett métely – Kepel megfogalmazását használva – „a nagyvárosok külvárosaiban élő muszlimok rossz társadalmi közérzetét” kihasználva szélsőséges, terrorista mozgalmak kialakulásához vezethet, ezért a francia kormány lecsapott a dzsihadistákra, és a gyanúsítottakat akár négy napra is őrizetbe vehetik, anélkül hogy vádat emelnének ellenük, vagy ügyvéddel konzultálhatnának. Ma a szekuláris Franciaországban a rendőrség bármelyik vallás templomát átkutathatja. Ha a rendőrség gyűlöletbeszédről kap hírt, azonnal kiszáll a helyszínre, az elkövetőt feketelistára teszik, és a kiutasítás is fenyegető közelségbe kerülhet. Ezek az eljárások összhangban vannak a szigorú gall asszimilációs modellel, amely a közszférában nem tűri a vallást (ez váltotta ki a fejkendőről kirobbant vitát is).

A multikulturalizmusnak az Egyesült Királyságban dívó szeparatista formája a francia megközelítéssel szemben menedékjogot nyújtott a radikális arab iszlamistáknak, valamint lehetőséget arra, hogy nyíltan hirdethessék nézeteiket, de egyúttal megfigyelésüket is fokozták. A francia fiatalok csak műholdas tévécsatornákon vagy az interneten hallgathatták a dzsihadista üzeneteket, miközben az Egyesült Királyságban a nyílt radikális prédikációk hatására terrorista sejtek születtek. Európa többi részén többnyire a lazább brit megközelítést követték, csak a megfigyelést még kevésbé vették komolyan.

Mára azonban a madridi merényletek és Van Gogh meggyilkolása nyomán egyre nagyobb befolyáshoz jutnak a terrorizmus elleni harc mellett elkötelezett politikusok: a német szociáldemokrata belügyminiszter Otto Schily vagy a volt francia belügyminiszter, Nicolas Sarkozy, aki most a francia kormánypárt, UMP vezetője. Az események hatására Brüsszel, London, Madrid, Párizs és Hága a terrorizmus elleni harcra fordítható forrásokat is növelte, és több embert állítanak csatasorba.

Általában elmondható, hogy a biztonsági kérdésekért felelős európai politikusok, nem is beszélve azokról a hírszerzőkről és a titkosszolgálat tisztjeiről, akikhez a napi jelentések befutnak, inkább a keményvonalas amerikai felfogást támogatják. Schily például egy egész Európában alkalmazott és a mudzsahedinek azonosítására alkalmas „számítógépes profilalkotó” program bevezetését próbálja elérni. Az Európában tevékenykedő szent harcosok feltűnése és a valamikor az al-Káidához kötődő radikális csoportok osztódása több európai fővárost is arra sarkallt, hogy jobban összehangolják terrorizmusellenes tevékenységüket, valamint az erre fordított erőforrásokat és személyzetet is.

Ennek ellenére a dzsihadisták viszonylag feltűnés- és akadálymentesen közlekedhetnek Európában. Még ha észlelik is őket, megváltoztathatják a nevüket, átsurranhatnak a határokon, és számíthatnak arra is, hogy a bürokrácia jogi útvesztőjében nyomuk veszik. A madridi merényletek után egy középszintű európai tisztviselőt bíztak meg az európai terrorizmusellenes törvények koordinálásával és az EU biztonsági intézkedéseinek harmonizálásával. De ennek a tisztviselőnek gyakran csupán az volt a dolga, hogy közvetítsen a 25 tagállam jogszabályainak kusza zűrzavarában.

A madridi bombamerényletek óta a spanyol belügyminisztérium megháromszorozta – azaz 450 főre növelte – a teljes munkaidőben foglalkoztatott terroristaellenes munkatársainak a számát, a spanyol rendőrség pedig ugyanennyi fővel növelte a mudzsahedinekről információkat gyűjtő rendőrök számát. A spanyol bűnüldöző szervek létrehoztak egy rendőrökből és titkos ügynökökből álló akciócsoportot, amely a muszlim környékeket és a börtönökben létrehozott mecseteket tartja megfigyelés alatt. Hasonló rendőri csoportokat állítottak fel mind a 22 francia megyében, és fokozták a mecsetek, az iszlám könyvesboltok, a tengerentúli hívásokra alkalmas telefonállomások, a muszlim hentesek és vendéglők megfigyelését.

A 25 EU-tagállam döntött az európai letartóztatási parancs hatályba léptetéséről is, melynek segítségével elkerülhetők lesznek az elhúzódó kiadatási eljárások. Több európai ország a Van Gogh-gyilkosság óta annak ellenére is átjárhatóbbá tette a titkosszolgálatok és a rendőrség között húzott szigorú határvonalat, hogy a közvélemény jelentős része attól tart, hogy emiatt megszaporodnak a személyiségi jogokat sértő esetek. Németország az államban működő 16 rendőri hatóságot egyetlen szervezet alá akarja vonni. Franciaországban, Németországban, Spanyolországban, Hollandiában és az Egyesült Királyságban a hírszerzés és a rendőrség munkatársai „főhadiszállásokon”, azaz a legmodernebb kommunikációs központokban találkoznak a tisztviselőkkel, és itt számolnak be a kihallgatások, a besúgói jelentések, a telefonlehallgatások és a videó- vagy műholdfelvételek segítségével megszerzett információkról.

Mindezek ellenére a terrorelhárító szervek továbbra sem szívesen osztják meg másokkal a legértékesebb információkat, és a vádemelési eljárásban is akadozik az együttműködés. A madridi merényletek nyomán felvetett javaslatok – például egy egész Európára kiterjedő ujjlenyomat- és DNS-adatbázis létrehozása vagy a biometrikus útlevél bevezetése – továbbra is csak javaslatok maradtak. Az európai biztonsági szervek és a többi hatóság közötti rivalizálás és megosztottság a terrorizmusellenes intézkedések hatékonyságát is csökkenti. Franciaország például több mint tíz éve próbálja elérni, hogy a britek adják ki a párizsi metróban az 1990-es években elkövetett bombamerényletek szervezőjét, de a brit belügyminisztérium és a franciák legnagyobb bosszúságára az ügy még mindig a brit bíróságokon vesztegel.

A mudzsahedinek új generációja nem csupán a hagyományos terrorizmusellenes módszerek hatékonyságát kérdőjelezte meg, de feltűnésük a II. világháború óta Nyugat-Európában kialakult mentális légkört is megzavarta. A nácizmussal és a gyarmatosítással szembeni undor miatt az emberek együttérzéssel fogadtak mindenfajta vallási kisebbséget. Az Európába érkező muszlim vendégmunkásokat kezdetben az ortodox liberálisok nagy örömmel fogadták, és a bevándorlókat jogfosztott áldozatoknak tekintették. Néhány országban, például az Egyesült Királyságban vagy Hollandiában ez a felfogás egy átfogó multikulturális rendszer kialakulásához vezetett. Sőt az angol szisztéma már egyenesen a szeparatizmus határán egyensúlyoz. Noha a megfigyeléseket fokozták, a brit hatóságok mégis beengedték az országba az iszlamista menekülteket, és a nyílt uszító propaganda és prédikáció ellen sem léptek fel. A multikulturalizmus két szempontból is vonzónak tűnt: egyfelől a kisebbségeknek adott jogok tömkelege ezeket az államokat toleráns színben tüntette fel, másfelől lehetővé tette, hogy ezeket a csoportokat ne beolvasszák a társadalomba, hanem elszigeteljék attól. A multikulturalizmus jól összecsengett azzal a lesoványodott nyugati éthosszal, amely a libertáriusoknak és a liberálisoknak is megfelelt.

Ma már azonban sok európai ezt az engedékenységet túlzottnak, sőt egyenesen veszélyesnek tartja. A vallási tolerancia eme válfaja tette lehetővé a hamburgi terrorista sejt működését és a radikális iszlám hit elterjedését a német egyetemeken. Ma már az európaiak arra kérik a muszlimokat, hogy a vallási tolerancia erényét ők maguk is gyakorolják, és alkalmazkodjanak az őket befogadó országok értékeihez. Tony Blair kormánya például megköveteli, hogy a leendő állampolgárok tegyék magukévá a „britség” ismérveit. Hasonló módon Hága is megköveteli a „holland értékek” elsajátítását, és ez a szemlélet terjedőben van Berlinben, Brüsszelben és Koppenhágában is. Patrick Weil, a francia szocialista párt bevándorlási guruja szerint kialakulóban van egy olyan kontinentális irányzat, amelyben a bevándorlókra háruló „felelősség” egyensúlyban van a bevándorlóknak nyújtott „jogokkal”.

A Van Gogh-gyilkosság által kiváltott holland felháborodás, a politikai menedékjog intézményével visszaélő dzsihadistákkal szemben kialakuló brit ellenszenv és a fejkendő körül kirobbant franciaországi vita azt sugallja, hogy az európai multikulturalizmus összeütközésbe került a liberalizmussal, a személyiségi jogok védelme pedig a nemzetbiztonsági szempontokkal. A multikulturalizmus egykor annak az európai kulturális liberalizmusnak a védjegye volt, amelyet John O’Sullivan brit publicista úgy definiált, mint „a bosszantó tradicionális erkölcsi szokásoktól és kulturális kötöttségektől való megszabadulást”. De amikor úgy látszik, hogy a multikulturalizmus dédelgeti a terrorizmust, akkor a multikulturalizmus és a liberalizmus útjai szétválnak. Ez történik most Franciaországban, Hollandiában, az Egyesült Királyságban és bizonyos mértékben Németországban is, pedig ott a liberalizmus egykor oly nagy teret engedett a vallási toleranciának, hogy a hamburgi sejt az imaszobákat anélkül alakíthatta át háborús kommunikációs központokká, hogy egy pillanatig is tartania kellett volna a rendőrség zaklatásától.

Az azonban még nem egyértelmű, hogy a felülről lefelé induló politikai lépések összhangban lesznek-e a társadalmi hangulatban bekövetkezett, alulról kiinduló változásokkal. Vajon európaiakká válhatnak-e a muszlimok úgy, hogy közben Európa nem engedi be őket a társadalmi és politikai köreibe? Ma úgy tűnik, hogy a teljes beolvasztásra tett kísérletek ugyanúgy csődöt mondtak Franciaországban, ahogy a szegregáció Németországban és a multikulturalizmus Hollandiában és az Egyesült Királyságban. Mi lehet hát a megoldás? A franciák betiltották a fejkendő viselését az iskolákban, a németek a közhivatalokban. A britek ezzel szemben ebben nem látnak kivetnivalót, az amerikaiak pedig eltűrik. Látva azt, hogy az Egyesült Államok összehasonlításban sikeresebben integrálta a bevándorlókat, felmerül a kérdés, hogy a nagy veszélyeket hordozó multikulturalizmus és a muszlimokat és más hívőket elidegenítő, vasszigorral betartatott szekularizmus között nincs-e egy olyan, az európaiak által is követhető és az amerikai felfogáshoz közelebb álló középút, amely elválasztja ugyan a vallást a politikától, de nem emel falat közéjük, és amely lehetővé teszi a bevándorlók számára a lassú adaptációt, ugyanakkor relatív kulturális autonómiát is biztosít a számukra. Egy dolog viszont bizonyos: Európának ki kell dolgoznia egy működő integrációs politikát, már csak a terrorizmusellenes harc érdekében is. Ez azonban nem fog az egyik napról a másikra történni.

A liberalizmus és a multikulturalizmus közötti szakadásra pont akkor került sor, amikor a kontinensen a legjelentősebb népességváltozásra kerül sor az ázsiai törzseknek az első keresztény millennium alatt történt nyugati irányú népvándorlása óta. A bevándorlás nemzetbiztonsági szempontból is rendkívül érzékeny pontokat érint, de ezen felül még egy sor gazdasági és demográfiai kérdést is felvet: hogyan lehet megbirkózni a látványosan öregedő lakosság miatt keletkező problémákkal; hogyan lehet fenntartani a társadalmi kohéziót, miközben a kereszténység visszaszorulóban van, a szekularizmus és az iszlám pedig előretör; vajon az EU gyakorolja-e a szuverenitást a határok és az állampolgárok felett, és mi történik, ha a 70 milliós muszlim Törökország is csatlakozik hozzá? Ráadásul az európai mudzsahedinek nemcsak az Óvilágot fenyegetik, hanem az Egyesült Államokra is közvetlen veszélyt jelentenek.

Finomabb szövésű szita

Az USA relatív sikere saját muszlim bevándorlóinak integrálásában azt jelenti, hogy az amerikai határok őrizetét meg kell erősítenie. Az al-Káida egy amerikai akció végrehajtásánál ugyanis kevésbé számíthat az ottani alvó sejtekre, s ezért a külföldi beszivárgókra kell a munkát bíznia. A szeptember 11-i merényletek kivizsgálására létrehozott kongresszusi bizottság szavait idézve: az al-Káidának „utazási problémái” vannak: hogyan juttassa el mudzsahedinjeit a „keltetőkből” a célponthoz. Az európai mudzsahedinek erre a problémára jelenthetnek megoldást.

A New York Times szerint bin Laden a következő USA-elleni nagyszabású támadás megszervezését egy „külső tervezési csoportra” bízta. Nagy az esély arra, hogy ez a „külső csoport” Európában működik, és európai állampolgárokra bízza a végrehajtást. Az európai országok általában megadják az állampolgárságot azoknak a bevándorlóknak, akik már az országban születtek, ezért a potenciális európai dzsihadisták valószínűleg rendelkeznek európai útlevéllel, és vízum nélkül utazhatnak az USA-ba, ráadásul a belépésnél sem faggatják őket. A szeptember 11-i merényleteket irányító hamburgi sejt tagjai repülőn érkeztek Európából, és a külügyminisztérium az Európával kötött vízummentességi programnak megfelelően egyszerű turistáknak tekintette őket, akárcsak Moussaouit és a „cipőbombásként” elhíresült Richard Reidet.

Azt jelenti ez, hogy az egész vízummentességi programot a kukába kell dobni, ahogy azt néhány képviselő javasolja? Semmi esetre sem. A külügyminisztérium már így is azon dolgozik, hogy a határátlépésnél alaposabban vizsgálják át az embereket, emiatt azonban hosszabbak lesznek az interjúk, több emberre lesz szükség, és több lesz a késés is. A vízummentességi program feladása csak a bürokráciát és a diplomáciai költségeket növelné, és elidegenítené az USA megmaradt európai barátait. Ehelyett az Egyesült Államoknak fel kellene frissítenie azokat a kritériumokat, amelyek alapján a vízummentességi programban részt vevő országok periodikus felülvizsgálatát elvégzik, és e felülvizsgálat során már a terroristák toborzását is számításba véve kellene adott esetben az útlevélkezelésre vonatkozó szabályokat módosítania. A felülvizsgálatok elvégzéséhez igénybe lehetne venni az európaiakkal közösen felállított akciócsoportokat is. Az amerikai és az európai hatóságok közösen követelhetnék, hogy az Amerikába tartó járatokra jegyet váltó utasok már a jegy vásárlásakor adják meg a kért útlevéladatokat. Egy ilyen lépés lehetővé tenné az Amerikában felállított új Országos Célpont-meghatározó Központnak (NTC), hogy a lehetséges belépőket a repülőjáratok késleltetése nélkül ellenőrizzék. A gyanús elemeket a jegykezelést végző pultok mellé kirendelt tisztek szűrhetnék ki.

Az egyre nagyobb szerephez jutó európai mudzsahedinek az egész nyugati világot veszélybe sodorhatják. A muszlim veszély megfékezésére tett közös erőfeszítések, de legalábbis az európai dzsihadisták távoltartása az Amerikába induló repülőgépekről enyhíthetne a szövetségesek közötti feszült viszonyon. A közös veszély és a közös érdekek az Atlanti-óceán mindkét oldalán egy táborba állítanák a médiát, a politikusokat, és a fenyegetettség réme meg a megoldások keresése még a nemrégiben megromlott európai–amerikai kapcsolatokban is némi keserédes enyhülést hozhatna.

Fordította: Bojtár Péter

Megjelent a Foreign Affairs 2005. július–augusztusi számában

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges