A Beszélő 13/14. száma bírálatot közölt –b–-től George Orwell „Animal Farm”-járól, illetve az AB Független Kiadó által megjelentetett „Állati gazdaság”-ról. Ehhez szeretnék a fordító jogán néhány megjegyzést fűzni.
Az eredeti mű szándékát, egykori és jelen aktualitását, úgy hiszem, –b– hitelesen és lényeglátóan elemzi. Bírálatának külön érdeme, hogy a politikai „védelmet”, a mű eszmei indoklását nem egy esetben átengedi az arra leghivatottabbnak, felidézvén az író néhány, magyarul még nem publikált forrásértékű nyilatkozatát. (George Orwell előszava az ukrán kiadáshoz, levele T. S. Eliothoz, vallomásai a katalóniai harcokról.) Aki azonban e könyvecskét akár angolul, akár magyarul figyelemmel végigolvasta, az utólagos írói adalékok nélkül is meggyőződhetett róla, hogy az Animal Farm nem „általában” mindenfajta totalitariánus ideológia, mindenfajta diktatúra szatirikus példázata: az Animal Farm a bolsevik hatalmi manipuláció, a történelmi szovjet állam képletesen is valóságos toposza – majd azt mondtam: bűn-„tanyája”. Hogy e tragikomikus kísérletet – az „állatszocializmus felépítését egy tanyában” – George Orwell a fikció szabadságával élve kitelepítette a háborítatlan angol vidékre, ez aligha támaszt bárkiben kételyt a szabadalom származáshelyét illetően. Sőt, az író épp e mesteri fogással emeli ki a kísérlet idegenségét, azt, hogy az eredeti modellt valahol két-háromezer kilométerrel keletebbre kell keresni. A könyv olvasói és bírálói azóta is lankadatlan kutatják az analógiákat az orwelli tantörténet és a történelem véres-valós epizódjai között. Mint ahogy különös kedvtelést lelnek a történetben szereplő állatok „kétlábúsításában” is, mely emancipációnak köszönhetően „Agyarnagy” Marxként, „Hógolyó” Trockijként, „Napólajos” pedig mint Sztálin ágaskodik elibénk ismét. (Rémlik, mintha látnánk ma is, majd három emberöltő távolából!) Ezen azonosítási szenvedélynek valóban nem könnyű ellenállni, hisz a regény tele van burkolt vagy nyílt utalásokkal, s némelyik állat csakugyan a megtévesztésig hasonlít egy-egy nagy történelmi „kétlábúhoz”. Nem csoda, hogy az olvasó lépten-nyomon azon kapja magát, hogy olvasva egyben „fordítja” is a történetet: pótol, behelyettesít, lábjegyzeteket készít saját „zoológiai” megfigyeléseiből.
Az olvasó belső használatú fordítása azonban eredendően különbözik a tényleges fordítástól: míg az előbbi szabad interpretáció, az utóbbi legfeljebb hiteles közvetítés lehet. Az Animal Farm esetében a legnehezebb próbát épp a fordítói önmérsékletnek kellett kiállnia: hogy a szubjektív lábjegyzetek ne lépjenek az eredeti szövegbe, hogy a rejtett jelentések megőrizzék ironikus vagy metaforikus védőburkukat, s csupán az író által szándékolt „direkt poénok” kerüljenek át a fordításba. Nem állítjuk, hogy ez mindenkor, maradéktalanul sikerült. A fordító tolla éppúgy megiramodott néha, mint az olvasó fantáziája, jóllehet tapasztalnia kellett, hogy az orwelli nyelv puritán szépsége, konkrét tárgyiassága nemigen tűri az önkényt. Tömör, áttörhetetlen mondatai – Cromwell „vasbordájú” seregéhez hasonlatosan[SZJ] – szorosan zárkóznak egymáshoz, s ha valaki arra merészkedne, hogy rendjük megbontsa, „puskaporuk” felvizezze vagy szétszórja, mindenkor keményen ellenszegülnek az idegen szándéknak. Valamiképp mégis „magyar zsoldba” kellett állítani őket. Így kapott egy részük – főként az ideologikus szövegek és érvelések – Rákosi-mundért, ÁVO-parolit, míg a többi – a jószágok leírása és dialógusai – valamivel civilebb, népies szabású gúnyát.
A szöveg egyébként nem tekinthető véglegesnek. Részben a hazai szamizdatkiadás sürgetésének és kényszerű körülményeinek tulajdonítható, hogy az AB által közzétett változat, sajnos, hagy némi kívánnivalót maga után. A fordítónak nem volt módja a lektori javaslatokat figyelembe véve elvégezni a szöveg végső simítását, így a kézirat abban a formában látott napvilágot, ahogyan a lektor – nem mindenkor szerencsés – tolla alól kikerült. Ezért a fordító (anélkül, hogy első kiadója és lektora érdemeit elvitatná) a maga részéről a párizsi Irodalmi Újság I. U. S. sorozatában megjelent szövegváltozatot tartja autentikusnak, mivel azt a kiadás előtt alkalma volt még egyszer átdolgozni. Örvendetes, hogy e klasszikus mű – mely negyven évet pihent lefordítatlanul – alig fél év múltán harmadik magyar nyelvű kiadását is megérhette a chicagói Framo Publishing Szivárvány Könyveinek 7. köteteként. (Szövege különben megegyezik az AB kiadásával.)
Bírálatában –b– kifogásolja a magyar fordítás névhasználatát. Ezt írja: „Amilyen jó a szöveg egésze, olyan rossz a nevek többsége.” Nos, ami a névválasztást illeti, ez alighanem az irodalmi aprómunkák egyik legkényesebbike. Szatirikus figurák, beszélő nevek esetében a fordító is kénytelen megízlelni az írói névadás édes keserveit, hiszen az alakok többsége honosításra, azaz újrakeresztelésre szorul. (Mint köztudott, ezt a gyakorlatot nem minden nyelvterületen követik – az Orwell-fordítások némelyike is megtartotta az eredeti neveket. Ez azonban inkább olyan irodalmakra, kultúrákra jellemző, ahol az angol „bevett” nyelvnek számít, és hangzása familiárisabb a fülnek, pl. a német.) Szokás, ízlés, személyes elfogultság százféleképpen befolyásolhatja a választott nevek népszerűségének esélyeit. Mindamellett persze vannak ésszerű elvárások. Györgyey Klára az amerikai kiadás előszavában –b–-hez hasonlóan fenntartásainak ad hangot: „...a fordító nem következetes a nevekkel: néhányat szó szerint fordít (Snowball–Hógolyó), vagy magyarít (Pincher–Csípd-meg), néhányat eredetiben fordít (Jones), s néhol szabadon új nevet kreál (Jessie–Csufi), látszólag minden logika nélkül, hol szerencsésen, hol sután... A főhős átkeresztelése tűnik különösen szerencsétlennek... Bár a magyar Napólajos szétrobbantással sok mindenre alludálhat (nap, olaj, Lajos?), a változtatás itt nem látszik indokoltnak.”
„Ugyan miért kellett Napóleont Napólajosnak fordítani?” – panaszolja fel –b– is. Hadd válaszoljunk hát e tartalmilag nem épp sarkalatos, mégis, mint kitűnt, többeket foglalkoztató kérdésre. A fordító azért szánta magát a változtatásra, mert az eredeti patinás történelmi nevet túlontúl direktnek, idegennek érezte. Egy kicsit hát igazított rajta, hogy „proletkultosabb” csengésű legyen, s jobban megfeleljen a csasztuskák és dicshimnuszok kényes rímszükségletének. Másrészt úgy vélte, egy yorkshire kannak tökéletesen megteszi a „kis” Napóleon, Bonaparte Lajos parodikus változatú névbitorlása is, hiszen az éppoly sikeres puccsista volt, mint nagybácsikája, csupán diktátorként komikusabb és kisstílűbb figura.[SZJ] Ami azonban a többi nevet illeti, el kell ismerni, a kritika részben csakugyan indokolt. Nem egy csak átmenetileg, „munkahasználatra” került a fordításba, s azután – jobb híján – végleg ott maradt. Kár, hogy e bírálatok és javaslatok nem akkor érkeztek, mikor még hasznosítani lehetett volna. „Better late than never!”[SZJ] – talán egy újabb kiadásban majd megváltoznak...
Ami pedig a mi nevünk „helyre kerülését” illeti, kedves –b–, ez egyelőre még várat magára. Addig is gyakoroljuk – mint jeles pamfletíró ősünk, Széchenyi biztatta magát – „tanúk nélkül az erényt”!
Hivatkozott cikkek
- Ellenvélemény [7]