Ellenzékiek és nem ellenzékiek számtalanszor felemelték szavukat az erdélyi, a felvidéki magyarság érdekében. Tiltakozásukra a magyar kormányzat a legjobb esetben azt válaszolja, hogy mindent megtesz, amit csendben elérhet, de ennél többet nem tehet. Valóban nem? Lássuk, mi az, amit a kormány még akkor is megtehet, ha nem akar bújócskázó politikáján változtatni.
Mindenekelőtt kockázat nélkül, politikai presztízsét emelve tehet ajánlatot Romániának és Csehszlovákiának a gazdasági kapcsolatok bővítésére. Természetesen nem általánosságban és nem is a KGST-ben szokásos sóhivatali formában.
1. A magyar kormány nem válaszol retorziókkal a környező országok gazdasági megszorításaira. Ez csak látszatra tolsztojánus álláspont.[SZJ] Valójában, ha a román kormány növeli a kötelező beváltás összegét, amire mi ellenintézkedéssel válaszolunk, akkor elsősorban az erdélyi magyarságot sújtjuk, mert csökkentjük esélyeit a magyarországi turistaútra és bevásárlásra. Ha ők növelik a vámellenőrzést és mi viszont, ezzel mindkét rész magyarjait szakítjuk el egymástól. A retorzió retorziót szül, gazdasági eredményt pedig nem fog hozni.
2. Inkább bővítsük a gazdasági kapcsolatokat. Ezek közt első helyen állhat a bérmunka alkalmazása, idény vagy többéves jelleggel.
Magyarországon bizonyos idénymunkára, elsősorban a mezőgazdasági betakarításra és a termés élelmiszeripari feldolgozására nincs munkaerő, ezért alkalmazzák előszeretettel a hadsereg alakulatait és a diákságot. Az iparosítás hanyatlásával Romániában és Szlovákiában munkaerő-felesleg keletkezett, amelynek foglalkoztatása a szabolcsi almaszedésben, az alföldi betakarításban, a mezőgazdasági bérmunkában mindkét félnek előnyös. Ma létezik kombájn- és kombájnoscsere Csehszlovákia és Magyarország között. Néhány ezer ember kishatárforgalmi munkába állítása és akár természetbeni vagy pénzbeni fizetése (a gyümölcsben, kukoricában történő fizetés gyakorta többet érhet, mint a forint) részben visszaállítaná azt a természetes kapcsolatot, amely a határkijelöléssel megszakadt.
Korlátozott körben alkalmazható bérmunka az iparban és a szolgáltatásokban is. Ma több ezer lengyel szakmunkás dolgozik gyárainkban, magyarok pedig az NDK-ban, tehát nem precedens nélküli a megoldás. Ha lehet Kubából lányokat hozni a textilipari munkaerőgondok megoldására, vélem, hogy a közelebbi kalotaszegi, székely, szatmári vagy ipolysági, szepességi magyar, szlovák és román lányok alkalmazása sem kerülhet többe. Munkaerőhiány van az egészségügyi szolgáltatásokban: lehet-e jobb munkaerőt találni, mint azokat az erdélyi és felvidéki lányokat és asszonyokat, akik nem tudnak városukban elhelyezkedni, hanem messze a Regátba vagy cseh és szlovák részre kerülnek? Ha egy évre, két évre Magyarországra szerződhetnének, ez nem jelentene ugyan Kánaánt a részükre, de biztos megélhetést, szakmatanulást és a magyar kultúra alaposabb ismeretét. Ne legyenek illúzióink: a közeljövőben Magyarországon is munkaerő-felesleggel kell számolnunk, így a külső munkaerő bevonása csak korlátozott körben valósulhat meg. De bizonyos ipari szakmákban, szolgáltatásokban még tartós a munkaerőhiány, és ott foglalkoztatni lehet a magyarul tudó, szorgalmas erdélyi és felvidéki munkaerőt. Az sem baj, ha szlovákok és románok jönnek, hiszen ezzel lehetővé tennénk, hogy a hatalmasságok által szított nemzeti gyűlölséggel szemben győzedelmeskedjék a többnyelvűség, a többkultúrájúság.
A gazdasági kapcsolatokhoz hozzátartozhat, hogy a környező országok lakosai részt vegyenek gazdasági munkaközösségekben – a mai jogszabályok ezt nem zárják ki. A magyar kormány felajánlhatja, hogy jogi, adótechnikai szempontból rendezi a gmk-kban részt vevők ügyét; így a román vagy a csehszlovák állam is jól jár, hiszen többlet-forintjövedelemhez jut. Ha ma a román állam próbálhatja eladni mérnökeit és szakmunkásait a harmadik világba (Algériába, Líbiába, Szíriába stb.), akkor ezt megteheti Magyarország irányába is.
Míg az idény- és bérmunka elsősorban a mezőgazdasági és ipari fizikai dolgozókat érinti, a vállalkozás az értelmiséget. Véleményem szerint nemzeti kultúránkat a nemzetiségi fizikai dolgozóknak elsősorban az anyagi kultúrán keresztül tudjuk közvetíteni. Legyen büszke arra, hogy magyar, mert szakmunkássá lett általa, mert becsületes munkával olyan javakat szerzett meg, amit különben nem tudott volna elérni. A gazdasági kapcsolatok kemény kötése magával hozza a kulturális kötődést, hogy azután ez a kultúra ismét gazdasági előnyöket adjon.
Nem kell a magyar kormányzatnak mást tennie, mint nyíltan felajánlani e lehetőségeket saját országa és az érintett ország közvéleménye számára. Ha kell, hát fogalmazzon úgy, hogy ápolónőkre és almaszedőkre van szükség. De kezdeményezzen, kezdeményezzen, javasoljon és javasoljon! Mutasson rá a kézzelfogható gazdasági előnyökre, a lehetséges forintmilliókra, a jobb hús- és zöldségellátásra. Tudomásul kell vennünk, hogy nemzeti kérdésben ideologikus, gazdaságiakban pragmatikus vezetőségekkel állunk szemben.
3. Tegyék lehetővé, hogy a hozzánk látogatók nyári időszakban munkát vállaljanak kisiparosok és kiskereskedők mellett. A kisiparosok és kiskereskedők – elsősorban az utóbbiak – szívesen alkalmaznának idényjellegű munkaerőt, ha nem kellene utánuk társadalombiztosítási jutalékot fizetni. Ma a munkaerőhiány arra készteti a kisiparosokat és kiskereskedőket, hogy olyan alkalmi munkásokat foglalkoztassanak, akik nem alkalmasak a rájuk bízott munkák ellátására. (Ebben a vonatkozásban csak a diákok nyári munkája lenne versenytárs, ha engedélyeznék, hogy egyszerű munkaszerződéssel, társadalombiztosítási járulék fizetése nélkül alkalmazzák őket.) Ha valaki egy kiskereskedőnél vagy egy vendéglátóipari egységnél két hetet dolgozik, megkeresi magának nemcsak a második két hét ellátását, hanem a legszükségesebbek megvásárlására is futhatja. Az ebből keletkező jövedelemkiáramlást ellensúlyozná, hogy a jelentős mai bérköltségek leszorulásával bizonyos csökkenés érhető el az árakban, és növekedhet az árufelhozatal.
4. A gazdasági kapcsolatok bővítése mellett lehetnek további ajánlataink is. Így: szervezett öreg- és gyermeküdültetés. Amit nem tehetnek meg magáncsaládosok nagy tömegben, azt megszervezheti a magyar állam. A nemzetiségi területeken elsősorban a gyermekek és az öregek helyzete súlyos, mert teljesen védtelenek. Egy-egy üdültetési akció – az állami kezdeményezést társadalmi összefogással kiegészítve – jelentéktelen pénzösszeget venne igénybe, különösen, ha az értelmetlen vízerőművek beruházási összegeihez hasonlítjuk.
5. Valamennyi megyénkben vannak párt-, szakszervezeti és KISZ-iskolák, amelyek kevéssé kihasználtak. Ezekben az iskolákban el lehet helyezni erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyarokat, akiket államuk nem látott el a szükséges forintmennyiséggel, és ezért képtelenek a magas szállásköltségeket megfizetni. A táborokban lakók számára valami munka is biztosítható, hogy közvetlen szállásköltségeiket, amelyeket mi, magyar állampolgárok (párttagok és pártonkívüliek, szakszervezeti tagok és kívüliek, KISZ-tagok és kívüliek) ezekre az iskolákra már befizettünk, némileg térítsék.
6. A magyar kormány legkülönbözőbb hivatalos szervezeteinek joga és lehetősége, hogy Romániába, Szlovákiába, a Szovjetunióba szakkönyveket, folyóiratokat, napilapokat küldjenek, segély formájában. Néhány szervezet ezt meg is teszi: közintézményeknek és magánszemélyeknek küld csomagokat. De sokkal több szervezetnek és intézménynek s jóval szervezettebben kellene ezt tennie. Amit valamennyi magyar állampolgár kérhet, követelhet saját munkahelyén, az valamiféle segélyalap felállítása ilyen küldemények küldésére, pénzelésére, másrészt címek szerzése, ahová a küldeményeket postán el lehet juttatni. Valamennyi vállalatnál van olyan kulturális és szociális pénz, amit nem költenek el, de nem küldenek rozsnyói vagy csíkszeredai gyárak, kultúrotthonok könyvtárainak, ahogy nem küldenek magyar értelmiségieknek szakkönyveket, folyóiratokat sem.
A kormányzatnak csak hallgatólagosan tudomásul kell vennie, hogy szocialista brigádok munkaversenyei és a kommunista szombatok eredményei nemcsak angolai, nicaraguai gyerekek segélyezésére, hanem erdélyi, felvidéki és kárpátaljai magyar felnőttek és gyermekek szellemi segélyezésére is fordíthatók. Aki járt nemzetiségi területeken, tudja, mennyire várják a magyar folyóiratot és könyvet. Ne mondjuk, hogy úgysem viszi el a román posta, nem kézbesíti a szlovák postás! Ezt megtehetik magánszemélyekkel, de nem szervezetekkel és intézményekkel. Ha az ajánlott küldemény nem érkezik meg vagy valami más érkezik helyette, a magyar szervezet joga és kötelessége beperelni a román postát a nemzetközi postai szabályozás alapján, és a román postának fogcsikorgatva, svájci frankban fizetnie kell.
Próbálkozzunk és tegyünk! Éljünk azokkal a jogokkal, amelyekkel lehet is élni. Ha csak tíz romániai vagy szlovákiai magyar tanárnak sikerül megkapnia előfizetésük alapján néhány magyar folyóiratot, többet tettünk, mint ha a Nemzeti Színházért magyarkodtunk volna.
E javaslatokkal természetesen nem kívánom azt mondani, hogy a magyar társadalomnak nem kell továbbra is folyamatosan figyelmeztetnie magát és a kormányt: felelősséggel tartozik a határainkon kívül élő magyarokért. Fel kell lépni az iskolarendszerben, a közigazgatásban, a vállalatoknál, a könyvkiadásban megnyilvánuló diszkrimináció és a beolvasztási politika ellen. De képesek leszünk-e erre, ha még a fenti minimális programot sem teljesítjük?
Hivatkozott cikkek
- Témáinkhoz [7]