Böhm Vilmos visszaemlékezéseiben („Az 1947. évi választások”, Beszélő 15.) egyetlen vitatható pontot látok: a választásokon fellépő ellenzéki pártok jellemzését. A Pfeiffer-féle Magyar Függetlenségi Pártról azt mondja Böhm, hogy „fasiszta jellegű programmal állott a választók elé”, a Barankovics-féle Demokrata Néppártról pedig, hogy „katolikus-klerikális jellegű..., irányítója a püspöki kar”.
Teljességgel megértem Böhmnek, a magyar szocialista mozgalom e nagy alakjának még az elfogultságait is, de azonosítani nem tudom magamat velük. A Pfeiffer-párt nem fasiszta, hanem liberális-demokratikus, sőt: bizonyos szocialisztikus elemeket is tartalmazó programmal állt a választók elé. A Barankovics-párt katolikus jellegű volt, de klerikális jellegű nem, zászlajára az önkormányzatot és az „evangéliumi szocializmust” tűzte, pap egyáltalán nem szerepelt képviselői között, a püspöki kar pedig nemcsak hogy nem „irányította”, hanem – ahogy erre korábban rámutattam (Beszélő 11.)[SZJ] – Mindszenty vezetésével állandóan intrikált ellene. Slachta Margit kis pártja már valóban bátran nevezhető reakciós pártnak (bár egyáltalán nem fasisztának: Slachta a negyvenes években egyik legmarkánsabb képviselője volt annak a vékony rétegnek, mely reakciós volt, de a leghatározottabban Hitler-ellenes). E párt mögött – úgy hiszem – valóban ott állt a püspöki kar és talán egy illegális legitimista szervezet is.[SZJ]
A magyar közéletnek persze ebben az időben számottevő részét alkották reakciós és fasizáló tömegek is. 1947-ben azonban ezek egyáltalán nem tömörültek egy bizonyos párt zászlaja alá.
Ezzel be is fejezhetném ellenvetéseimet, ha a vita néhány más – nem szorosan idevágó – gondolatot nem idézne fel bennem.
Az egyház és az állam viszonya 1945 után elmérgesedett. Már leszögeztem, hogy par excellence ezért nem lehet felelősséget kizárólag, vagy akár elsősorban az uralkodó helyzetbe került baloldalra hárítani, sőt: még a Kommunista Pártra és Rákosira sem. A Kommunista Párt vezetésének bűne abban állt, hogy – valószínűleg Nagy Imre kivételével – 1947-től egyértelműen a totális hatalom megragadására tört. Aligha vitás, hogy egy totális hatalom nem tűrhette meg az egyházak és az egyházi iskolák önállóságát. Az egyházi iskolák 1948. évi államosítása része volt az állam és a kultúra totalizálásának és monolitizálásának akkor is, ha – ahogy korábban írtam – a katolikus iskolák szellemisége egy demokratikus Magyarország szellemiségével sem lett volna összeegyeztethető. Utólag is elítélem az egyházi iskolák államosítását, de vallom, hogy egy jó szándékú demokratikus hatalomnak is keresztül kellett volna erőszakolnia (igen!) a katolikus iskolák szellemiségének, tananyagának és intézményrendszerének belső reformját.
Ha objektív akarok lenni, meg kell mondanom, hogy az 1945–47 közötti hatalom éppen az egyházzal szemben volt a legtoleránsabb. Ez különösen jellemző volt éppen a Kommunista Pártra, mely – merőben pragmatikus okokból – ebben az időben nem folytatott harcot a katolikus egyház ellen, sőt, ún. „rohambrigádjai” – propagandisztikus módon – állandóan falura jártak a templomokat újjáépíteni.
Világos, hogy az 1949–53 közötti és az 1957–60 közötti rémuralmak cseppet sem voltak toleránsak az egyházakkal – és elsősorban a katolikus egyházzal – szemben sem. Akkor már valóban szüntelen üldöztetéseknek, vagy legalábbis zaklatásoknak voltak kitéve a katolikus papok és a vallásos emberek. De legyünk tárgyilagosak! 1949–53 között veszedelmesebb volt revizionistának lenni, mint vallásos katolikusnak. Talán csak az 1961–65 közötti évek egyházüldözései képeznek itt kivételt.
Ugorjunk most vissza 1947-re. A Szociáldemokrata Párt és a Barankovics-féle Demokrata Néppárt szövetségéből – kibővítve a töredék Radikális Párttal, sőt az ad hoc és manipulatíve létrehozott Független Magyar Demokrata Párttal is, melynek vezetői között nem csak a kalandor Balogh István volt ott, de a népies-antitotalitariánus ellenállás nagy alakja, Kovács Imre is – létrejöhetett volna az a „fekete–vörös koalíció”, mely egy kormányképes elitet tudott volna kiállítani; persze, ha a külföldi beavatkozás, a választási hamisítás nem torzítja el az egész választás eredményeit. Bizonyos, hogy ’47 nyarán már késő volt. ’45–46-ban azonban még lettek volna perspektívái a koalíciónak, ha útját nem állja egyik oldalon a Függetlenségi Front egyeduralma, másik oldalon a Mindszenty által megtestesített katolikus obskurantizmus.
A „fekete–vörös-koalíció” elgondolása az NSZK-ban merült fel (bár eredménytelenül), és ezen nincs mit csodálkozni. Bismarcktól Hitlerig a német nacionalizmus egyre fokozódó erővel üldözte a katolicizmust és a marxizmus demokratikus szárnyát is, mert mindkettőt – joggal – a porosz állambálványozás ellenségének tartotta. A második világháború alatt az ellenállási mozgalmakban egyre inkább felmerül annak szükségessége, hogy a jövőben keresztények és demokratikus szocialisták ne egymással szemben, hanem egymással szövetségben cselekedjenek.
Mert – és ezt sokan leírták – kereszténység és szocializmus nem szükségszerűen egymás ellenfelei a politikai porondon. Mindkettő erős hangsúlyt helyez a közösségi emberre, az emberi szolidaritásra, az emberek közötti viszonyok lehetséges kiegyenlítésére, más és más világnézeti, metafizikai motívumokból kiindulva: a kereszténység az ember transzcendenciájából, a szocializmus (a fiatal Marxot is ideértve) az emberi lényeg megvalósításának szükségletéből. Keresztény és szocialista „kommunák” sokat tettek ezen „őskereszténység” és „ősszocializmus” megvalósításáért, de mindig eléggé marginális jelenségek maradtak a kereszténység és a szocializmus történetében.
Viszont a kereszténység termelte ki az inkvizíciót, a szocializmust a Gulagot is. Egyetlen elv áterőszakolása, történjen akár a fekete, akár a vörös lobogók alatt, mindig végleges torzulásokhoz vezet, annál is inkább, mert a közösségi embert könnyű összetéveszteni a diktatúrás és tekintélyelvű intézményeknek behódoló emberrel.
Fekete–vörös koalícióra – pontosabban: együttélésére – tehát szükség van, de ez igen veszedelmessé válik, ha a tekintélyelvű egyház és a totalitariánus párt köt egymással pragmatista szövetséget (még akkor is, ha ez az egyház már nem az inkvizíció egyháza és a párt sem egészen a Gulag pártja). Éppen ezen a ponton kell különös erővel hangsúlyozni az egyén jogait, a pluralizmust, a felvilágosodás és a liberális demokrácia egész követelményrendszerét: azt, hogy akár a legpuritánabb (sőt: a demokratikusan megszervezett) közösség is zsarnoki uralommá fajul, ha uniformizálni akarja az egyént, és nem veti alá magát az egyén szüntelen ellenőrzésének. Ugyanakkor a kereszténység metafizikai-spirituális és a szocializmus közösségi igényeinek mindig jelen kell lenniük ahhoz, hogy az egyén számára se legyen teljesen „szabad a vásár”, szabadságát ne más egyének rovására valósítsa meg.
Jelen sorok írójának eszménye tehát nem annyira egy „fekete–vörös”, mint inkább egy „fekete–kék–vörös” együttélés, melynek elemei természetesen ragaszkodhatnának a maguk meggyőződéséhez és vitatkozhatnának egymással, de közös fronton harcolhatnának totalitarianizmus, teokratizmus, ökonomizmus, nacionalizmus veszélyei ellen. Itt ki kell emelnem L. Kolakowski cikkét: „Hogyan legyünk konzervatív–liberális szocialisták” (Máshonnan Beszélő 2.). Én ugyan bizonyos helyreigazításokat tennék, főleg a konzervativizmus vonatkozásában, mert ez a fogalom nem tisztázza, hogy tulajdonképpen mit akarunk konzerválni. Talán helyesebb „zsidókeresztény–libertariánus szolidarizmusról” beszélni. Gdansk jelentősége abban van, hogy ezt a szövetséget először valósította meg a gyakorlatban. Kolakowski hangsúlyozza egy ilyen szövetség internacionalista jellegét. Nyitva hagyom azt a problémát, hogy „ez az internacionálé nem tudja megígérni az embereknek, hogy boldogok lesznek” –, mert a boldogság nem politikai fogalom; ugyanakkor nem kell mereven elzárkózni egy ilyen gondolatkör eszkatologikus jellege elől. Helyesnek tartom az internacionalista jelleg hangsúlyozását, mert a nemzeti elv túlhajtása korunk jelentős veszedelme.
Kende Péter, a párizsi Magyar Füzetek szerkesztője arra kérte a Beszélő szerkesztőségét, hogy közöljük: téves Böhm Vilmosnak az az állítása, mely szerint Kende Zsigmond rokonságban állt Rákosi Mátyással (Beszélő 15. 29. old.). Igaz viszont, hogy a radikális párti vezető és a kommunista főtitkár között még a Galilei Kör idejére visszanyúló, jó viszony volt.
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Ellenvélemény [7]