Növekvő megrendültséggel olvastam Csurka István Új magyar önépítés című esszéjét – a júniusi monori tanácskozás egyik alapiratát –, mert ez a próféciás hangvételű írás olyan mély igazságokat tár föl ötvenhatról és az utána következő korszakról, a Reménynek és az Összeomlásnak a nemzeti lélekre tett hatásáról, amilyen talán sehol sem olvasható. Ezernyolcszáznegyvennyolc március tizenötödike mellé az újkori magyar történelemben csak ezerkilencszázötvenhat október huszonharmadika állítható – s hogy ez a dátum egyszer a méltó helyére kerüljön, abban nem kis szerepe lesz Csurka eme írásának is.
Egy ponton azonban megálltam, nem tudtam a szerzővel együtt menni (hogy aztán a családi önépítés eszméjénél újra csatlakozzam hozzá lélekben); ott torpantam meg, ahol Csurka az „értelmiségi osztályhatalomról” kezd beszélni. Ő ugyanis elfogadja Konrád–Szelényi teóriáját,[SZJ] sőt drámai magaslatokra igyekszik azt emelni; én viszont születése pillanatától pörben állok ezzel a – szerintem – félresikerült esszével. Sőt, nemcsak pörben állok vele, hanem meggyőződésem, hogy a szociológus–író szerzőpáros „találmánya” a magyar értelmiség osztályhatalmáról – a szerzők akarata és szándéka ellenére – jelentékenyen hozzájárul ahhoz, hogy a magyar értelmiséget egyre lejjebb taszították, olyan mélyre, hogy már a nemzeti előrehaladást akadályozza az értelmiség gúzsba kötöttsége és alsóbb, ifjabb rétegeinek a majdnem-pária léte. Most azonban nincs terem erről beszélni, csupán Csurkához szeretnék néhány megjegyzést fűzni.
Azt mondja Csurka István, hogy „ez az értelmiségi osztályhatalom felé haladó társadalom kizsákmányolja... a kétkezi, dolgozó-, segédmunkásréteget, hogy... ez az értelmiségi osztályuralom a munkásság kizsákmányolására épül”. Ezután – fantasztikus gondolati szaltók közepette – kiderül, hogy a hatalom (miféle hatalom? az értelmiségé? vagy kié?) „katonai fegyelemre fogta fenyegetéseivel a tanítót és a tanárt” – vagyis a legnépesebb értelmiségi réteget –; és az ötvenhat utáni kornak ez az értelmiség nemcsak „a fő haszonélvezője”, hanem a „fő vesztese” is lett. „Micsoda kiszolgáltatottság – kiált föl az író – ...telibb csajka moslékhoz jutni ebben a szomorú barakkban!”
Nem értem az egészet. Ugyanis ebben a barakkban egyáltalán nem jut „telibb csajka” az értelmiségnek, mint jut sok más rétegnek. A statisztikai adatok csűrésével-csavarásával ki lehet ugyan mutatni, hogy a bérből élők közül az értelmiségnek a legmagasabb a jövedelmi átlaga, csakhogy ez nem felel meg a valóságnak. Ugyanis a jelenlegi statisztikai besorolásban a „vezetők és értelmiségiek” általában egy címszó alatt szerepelnek; és a miniszterek, a gyárigazgatók, az államtitkárok, a vezérigazgatók, a pártvezetők rendkívül magas fizetése, valamint az értelmiség egy leheletvékony szeletének a mamutjövedelme csalárd módon megemeli a nagy értelmiségi tömeg jövedelmi átlagát is. Köztudomású az is, hogy míg több más rétegnek a második-harmadik gazdaságban szerzett jövedelme általában ellenőrizhetetlen (s ezért nem szerepel a statisztikában), addig az értelmiség második-harmadik gazdaságbeli jövedelmének majdnem minden tétele kettős könyvelésre kerül (tehát a statisztikában is kimutatható).
Így áll össze az a statisztikai képlet, hogy az értelmiségnek „telibb csajka” jut. De még ez a manipulált statisztika is kimutatja, hogy míg egy fiatal szakmunkás kb. nyolc-tizenkét, addig egy fiatal értelmiségi kb. tizenöt-húsz év alatt éri el rétegének a kereseti átlagát. Az első tehát kb. harmincéves, a másik kb. negyvenéves korára, ami a családalapítás és az otthonteremtés keserves időszakában hatványozottan lesújtó erejű. Képtelen vagyok fölfogni, hogy tud valaki ilyen helyzetben „értelmiségi osztályuralomról” beszélni. Én a történelemből eddig egyetlen olyan – igazi! – uralkodó osztályt nem ismertem meg, amelyik kevesebbet vagy kb. annyit markolt volna a közös tálból, mint „kizsákmányoltjai”. Aki uralkodik, az általában olyan rendszert és olyan törvényeket alkot, hogy neki jusson a legnagyobb falat. A mai magyar valóság ezzel szemben az, hogy jelentékeny értelmiségi tömegek élnek kifejezett – vagy majdnem – szegénységben.
Ez a helyzet a „telibb csajka” meséjével.
De továbbmegyek. Az értelmiségnek igenis – és ez most szörnyűségként fog hangzani minden álnépfi fülének – „telibb csajka” mellett kellene élnie, mint sok más rétegnek, mert a jelenkor példái azt bizonyítják, hogy azok a nemzetek emelkednek föl (néha káprázatos gyorsasággal), amelyek fölismerték, hogy korunkban csakis a tudás, a jól megfizetett nagy szaktudás, a csúcstudomány és a belőle fakadó csúcstechnológia viheti előbbre a nemzetet; szegényebbjét és gazdagabbját egyaránt. „A világot a nagy tehetségek viszik előre” – mondta Szent-Györgyi Albert, és ha a világ valóban előbbre megy, akkor előbbre megy benne mindenki. A műveltség is; hiszen az egyik feltételezi a másikat. Ez pedig mindenekelőtt a szellemi, az alkotószabadságot követeli meg, mert az értelmiség csak akkor töltheti be hivatását, nemzet- és társadalomemelő küldetését, ha szabadon alkothat, amihez viszont nemcsak a jogi akadályok megszüntetése, hanem a „kenyérrabság”-ból való fölszabadulás is szükséges. Nem tud nyelveket tanulni-gyakorolni, nem tud méregdrága szakkönyveket vásárolni-tanulmányozni az, nincs ideje termékeny gondolatokon töprengenie annak az ifjú diplomásnak, aki a kis fizetése miatt arra kényszerül, hogy a házimunkák és a mellékfoglalkozások piramisai alatt roskadozzék hajnaltól éjfélig.
Csoda-e, ha az ország nem halad kellőképpen előre? Kérdés, hogy nem csúszik-e hátrafelé az okosabb nemzetek világversenyében? A jelek szerint ugyanis ez a nemzet és az az államhatalom képtelen fölismerni az igazi értelmiség kulcsszerepét a modern világ előrelendítésében. Jellemző, hogy nálunk a főmérnökök (!) 30 százalékának nincs szakdiplomája! Aki tehát az értelmiséget, a szellemet elnyomja vagy egyszerűen csak megtépázza csekélyke lelki önérzetében, például aki egy többszörösen megnyomorított réteget „osztályhatalommal” vádol meg, az hátrafelé mozdít mindent, aminek már rég előre kellett volna mozdulnia, így játszik alá akaratlanul is Csurka István annak az álladalomnak, amelyet ostoroz, és amely éppen abból nyeri erejének egy részét, hogy gúzsba köti, szolgálójává alacsonyítja azt a réteget, amely sokkal többet tehetne a nemzet asztalára, ha szabadon dolgozhatna, semmint azok, akiknek ugyanez az álladalom óriási jövedelemszerzési lehetőségeket szavatol.
Osztályuralom bilincsben? De kérem!
Gyilasz csak az új vezetőréteg új osztályuralmáról beszélt;[SZJ] de már József Attila is tudta, hogy a kévekötőket nem szabad összekeverni a megkötött kévékkel. Hogy is írta a népről? „Magával kötve, mint a kéve / sunyít vagy parancsot követ.”[SZJ] Ha a csendőrök a népből jöttek is, József Attila soha nem keverte össze a csendőruralmat a népuralommal. Csurka viszont valami ilyesmit tesz, annak örvén, hogy a vezetőréteg is értelmiségnek számíttatik. (De hiszen ilyképpen ki lehetne terjeszteni ezt a hamis teóriát az egész világra és az emberiség teljes múltjára, mert ha az országvezetők értelmiségi rétegnek mondatnak ki, akkor mindenütt és mindenkor „értelmiségi osztályhatalom” dívott!)
E pillanatban egy szűk vezetőcsoport uralma alatt élünk, amelynek a hatalombirtoklásáért a kétkeziek ugyanúgy felelősek, mint a szellemiek, mert a népet sem lehet mindig és minden felelősség alól fölmenteni. Evidens például, hogy a svájci nép maga is „felelős” azért a rendszerért, amelyet magának létrehozott, és a magyar nép is felelős, ha őt egyik diktatúrából a másikba lehet bukdácsoltatni. Miért volna csupán az értelmiség felelős – miért éppen ő a felelős – a Csurka említette „páriák” létéért és helyzetéért? Jelenleg egy egypárt uralma alatt élünk, amelynek az értelmiség éppúgy a kiszolgáltatottja, egyben a „nyertese”, mint bármelyik embercsoport e kis hazánkban, azzal a különbséggel, hogy a fő anyagi nyertesek, a telibb csajka gazdái nem ők, viszont ők a szabad szellemi mozgás hiányának a legnagyobb vesztesei (hozzátéve sokadszor, hogy ennek a levét az egész társadalom issza).
Letiport kéve az értelmiség (is). A „saját” (?) vezetőrétegével megkötve. Megtiport kévék osztályuralma? Ugyan, ki hallott ilyent?